Fanfic fordítás: The Iron Soldier - 2. fejezet


Meg is érkezett a második fejezete a The Iron Soldiernek. Kiderül, ki is a titokzatos idegen, aki hatalmas rózsacsokorral lepte meg nem kicsit Trist. Viszont megjelenik még egy új szereplő, akinek kilétére szintén nem derül még fény, de megtehetitek addig voksaitokat.

A fordítás Márti érdeme. Jó olvasást a fejezethez.
Az eredeti történetet ITT találjátok!



2. fejezet 



Biztos vagyok benne, hogy az arcom legalább annyira vörös, mint a rózsák.

- Ő itt Al - közli Will.

- Nagyon örülök, hogy megismertelek, Tris. Ez a tiéd. - Al a kezembe nyomja a csokrot, ami így teljesen eltakarja előlem az egész asztalt. Mellettem székcsikorgást hallok, ebből tudom, hogy Al csatlakozott hozzánk.

- Öö, köszönöm? - Ez tuti nem hangzott hálásnak, ami nyugtalanít. A teremben az idegenek majd elolvadnak, és hallom a megjegyzéseket, hogy Al milyen édes, aranyos és figyelmes.

Christina kiveszi a virághalmot a kezemből, és leteszi az egyetlen üres székre. Al hatalmas vigyorral a képén ül mellettem.

- Milyen az első benyomás? - kérdezi.

- Hatásos - mosolygok hamisan. El akarok menekülni. Al jóképű. Ha le kellene írnom, azt mondanám, hogy olyan, mint egy nagy, barna hajú és szemű plüssmaci, apró nevetőráncokkal. Hozzám hajol, és arcon csókol.

Azon nyomban felugrok.

- Elnézést, de ki kell mennem a mosdóba.

Christina csak egy pillantást vet az arcomra, és ő is feláll.

- Veled megyek. - Megragadom a karját, és magammal rángatom a mosdók felé. Amint hallótávolságon kívülre érünk, elengedem.

- Mit műveltél?

- Nyugi, Tris. Tudom, hogy talán egy kicsit túlspilázza, de csak azért, mert azt akarja, hogy észrevedd.

- Nos, határozottan észrevettem. Az egész bár észrevette.

- Tudom – nyafog Christina. – Minden lány féltékeny rád itt most.

- Féltékeny? Miért lenne bárki is féltékeny? Meghalok szégyenemben.

- Ó, hát nem nagyszerű? – szorítja meg a kezem. – Ja, itt a telefonod. Willel vacsorafoglalásunk van, úgyhogy lesz lehetőségetek kettesben megismerkedni.

- Tessék? Itt hagysz?

- Később megköszönheted. – Arcon csókol, aztán visszarohan az asztalunkhoz, ahol Will már állva várja. Nézem, ahogy egymás kezét fogva kivonulnak a bárból. Tátva marad a szám. Hogy tehette ezt velem?

A telefonom csilingel, jelezve, hogy üzenetem érkezett. Christina neve villog a kijelzőn. És az üzenet: „Mondtam, hogy szoknyát vegyél fel.” És egy szomorú fej.

A mosdó alkalmas helynek látszik, hogy lenyugodjak, így besurranok a női mosdóba, aztán egy sor káromkodás hagyja el a számat.

Jó öt percbe beletelik, mire annyira lehiggadok, hogy úgy érzem, csatlakozhatok Alhez az asztalnál.

Valójában Al kedves srác, jó vele beszélgetni. Szerintem jó barátok lehetnénk, de semmi több. Nem azért, mert nem érdekel, hanem mert nem akarom, hogy bárki, vagy bármi elterelje a figyelmemet a tanulmányaimról. Christina éppen elég nekem.

Úgy fél órája beszélgetünk, amikor rezeg a telefonja az asztalon. Gyorsan ránéz, aztán visszafordul hozzám.

- Sajnálom. Ezt muszáj felvennem.

- Persze, menj csak – mosolygok udvariasan.

- Köszönöm. – Felkapja a telefonját, és a főbejáraton kirohan a Kútból.

Visszahuppanok a székembe, és kicsit hangosabban fújom ki a levegőt, mint gondoltam. Körbenézek a közeli arcokon, hogy valaki észrevette-e, de mindenki a saját beszélgetésével foglalkozik. Csak a pultos néz oda, és a tekintetünk találkozik néhány másodpercre. Magas, sötét hajú és jóképűnek tűnik a bár halvány fényében. Gyorsan elkapom a tekintetemet, amikor ő nem pillant félre azonnal.

Nagyon durva lenne, ha kiosonnék a hátsó ajtón? Akármilyen csábító is a gondolat, én nem vagyok olyan, aki csak úgy kisétál. Nem tehetek mást, mint várok, és várok, aztán még várok egy kicsit. Közben az ujjaimmal dobolok az asztalon. Az egyetlen társaságom a túlméretezett rózsacsokor. Hülyén érzem magam, hogy egyedül ülök itt, így előveszem a telefonom, és végigpörgetem az e-mailjeimet, csak hogy elfoglaltnak tűnjek.

- Úgy látszik, erre szükséged van. – Egy mély hang riaszt meg, amitől kiesik a telefon a kezemből. A pultos áll az asztalnál, egy martinis üveget tart a kezében, amiben valami átlátszó folyadék van.

Félénken rámosolygok.

- Mi az?

- Víz. – Az állával a virágok felé mutat. – A barátaid szomjasnak látszanak. – Vigyorogva teszi le az üveg vizet az asztalra.

Azután, hogy nevetve sétál el, a vállam még jobban megereszkedik.

- Segg! – motyogom magam elé. Egy pillanattal később Al visszatér. Totál idegesnek tűnik. – Minden rendben?

- Nem. Nagyon sajnálom, de mennem kell. Valami közbejött otthon.

- Ó, rendben. – Nagyon igyekszem nem túl megkönnyebbültnek tűnni.

- A számom rajta van a kártyán a rózsák között. – Felkapja a kabátját a szék támlájáról, és váratlanul megcsókol. Az ajkamon! – Hívj, bébi!

Mielőtt magamhoz térhetnék a sokkból, már el is tűnik, én pedig újra egyedül maradok. Önkéntelenül is megrázom a fejem, ahogy próbálom feldolgozni az elmúlt fél órát.

A telefonom szakítja félbe a gondolataimat, jelezve, hogy az akkumulátor majdnem lemerült. A fenébe, Christina. Ha ellopod a telefonom, legalább feltölthetnéd.

A terem már jóval kevésbé zsúfolt, mint amikor megérkeztünk, a kiabálás pedig jócskán lecsendesült, csak a beszélgetések háttérzaját hallani, néha egy-egy nevetéssel. Megkordul a gyomrom, én pedig körülnézek, remélve, hogy senki nem hallotta meg. Christina figyelmeztetése ellenére rendelek a pincérnőtől egy adag hagymakarikát, és kérem a számlát. A francba! Nincs elég pénzem a számlára. Felkapom a pénztárcám, és előhúzom az egyetlen tízdollárosomat, bár tudom, hogy ez nem lesz elég, hogy kifizessem az asztalon levő italokat. Nagyon közel vagyok hozzá, hogy kimondjam a b betűs szót, amit soha nem teszek.

Felkapom a telefonom, és tárcsázom Christina számát. Egyet csörög, aztán az akkumulátor teljesen lemerül.

- Te most viccelsz velem!

Ezúttal mindenki odanéz, csodálkozva, hogy kivel kiabálok. Talán a virágokkal.

A pultos újra megjelenik az asztalnál.

- Sajnálom, de az egyik vendég allergiás a virágokra. Megkérnéd a fiúdat, hogy vigye ki a kocsiba? – Nagyon udvariasan kér, és nagyon nehéz nem a sötétkék szemébe nézni.

- Ó, természetesen. – Nem veszek tudomást a fiúd megjegyzésről. Ha figyelembe vesszük a ma esti viselkedését, bárki azt feltételezheti, hogy Al a fiúm.

Kiviszem az embernagyságú csokrot az ajtón. Óvatosan, nehogy valamibe beleakadjanak a tövisek, ahogy lavírozok kifelé a keskeny folyosón. Amint kiérek a parkolóba, elképedten nézek körbe. Arra számítottam, hogy Christinával megyek vissza a kollégiumba. A francba! Nincs fuvarom, nincs pénzem és nincs telefonom. Sétálnom kell. Csak néhány mérföld, de ezekkel a virágokkal elég bajos lesz.

A vérem kezd megint felforrni, ettől még jobban szorítom a virágokat. Hirtelen éles szúrást érzek a tenyeremen. Keskeny vércsík indul el abból a pontból, ahol a tövis megszúrt. Úgy érzem, mindjárt felrobbanok. Ki kell adnom magamból a dühöt. A földre dobom a csokrot, és szétrugdosom a szirmokat. Aztán jó néhányszor rátaposok, csak hogy biztos legyen, hogy biztosan tönkrement.

Néhány járókelő elhűlve figyeli, ahogy a vörös rózsák hatalmas tócsaként terülnek el a lábam alatt. Néhány pillanatig felmérem a művemet, aztán visszatérek az asztalomhoz a bárban.

A pincérnő kihozza a hagymakarikámat és egy összehajtott papírlapot tesz mellé.

Nincs más választásom, mint lenyelni a büszkeségemet, és megszólalok.

- Nagyon, nagyon sajnálom. A barátaim itt hagytak a számlával, és nincs nálam elég pénz, hogy kifizessem.

A pincérnő undorral néz rám.

- Mennyivel kevesebb?

Kinyitom a számlát.

- Tizennyolc dollárral. Plusz borravaló – teszem gyorsan hozzá.

Felnyög.

- Várj itt. Megkérdezem az üzletvezetőt, mit tehetek.

- Köszönöm. – Alig bírom kinyögni, ahogy figyelem, hogy eltűnik a konyharészben.

Egy pillanat múlva a pultos közeledik, és egy szalvétát nyom a kezembe.

- Összevérezed a padlót.

Kinyitom a számat, hogy válaszoljak, de nem jön ki semmi. Mit mondhatnék ilyen helyzetben? A tenyeremre szorítom a szalvétát, hogy elállítsam a vérzést.

Teljesen kifejezéstelen arccal néz rám, aztán nekidől a szomszédos üres asztalnak.

- Nem szereted a rózsákat?

- Ó, szeretem a rózsákat – mondom a legédesebb hangomon, amire csak képes vagyok.

- Elég furcsán mutatod ki. – Összefonja a karját a mellkasa előtt, és vigyorog.

- Örülök, hogy valaki szórakoztatónak találja a helyzetemet. – Mostanra túl vagyok a zavaromon, és feléledt a csípős nyelvem.

Mielőtt megállíthatnám, felkapja a számlát az asztalról, és visszamegy a pult mögé. Figyelem, ahogy odahívja a pincérnőt, és halkan beszélgetnek. A fiú felém pillant, a pincérnő pedig bólint. Én pedig újra elvörösödök.

Miután befejezték a beszélgetést, a pincérnő elindul felém.

- Rendben van. – Felkapja az asztalról a poharakat, és szó nélkül visszamegy a konyhába.

El akarok tűnni egy lyukban, és meghalni. Ki kell jutnom innen, de nem mehetek el anélkül, hogy megköszönném, még ha ez az utolsó dolog is, amit tenni akarok. Miért nevelt ilyen jónak az anyám?

A pultos nincs a bárpult mögött, de aztán meglátom, hogy a bejárat felé tart. Öt óra van. Valószínűleg lejárt a műszakja, vagy szünete van. Nagyot nyelek, mert gombóc van a torkomban. A lábaim automatikusan indulnak el az ajtó felé.

- Hé! – kiáltok utána a parkolóban. Ő van kint egyedül, így megáll, és visszanéz. Néhány lépést közelebb megyek. Elég közel, hogy ne kelljen kiabálnom, de egy centivel se közelebb.

- Hova ment a fiúd? – Meglepődök, amikor ő szólal meg először.

- El kellett mennie. És nem a fiúm.

- Hát, miután tönkretetted a kétszáz dollár értékű rózsát, amit adott, gondolom nem.

Nem tudom visszatartani, kirobban belőlem a nevetés. A szél feltámadt, és a rózsaszirmok most beterítik az egész parkolót.

- Csak meg akartam köszönni. Hogy kifizetted a számlát.

Mosolyra húzódik az ajka.

- Olykor-olykor mindenkinek van rossz napja. Ma neked volt.

Összeszorítom az ajkam, és lehajtom a fejem. Egy kis kavicsot rugdosok a földön.

- Ja. Azt hiszem, nekem elég nagy rész jutott az ilyen napokból. – Találkozik a tekintetünk. – Szeretném visszafizetni.

Megrázza a fejét.

- Ne foglalkozz vele. – Sarkon fordul, és a közelben parkoló fekete pickuphoz megy. Az életre kelő motor hangja visszhangzik a fülemben, amikor Földanya megint úgy dönt, hogy arcul csap. A szürke felhőkből hatalmas cseppekben kezd el esni az eső.

Lassan behunyom a szemem, és tudom, hogy ez a nap már nem lehet rosszabb. Elszáll belőlem az erő. Csak állok ott a zuhogó esőben, azon gondolkodva, hogy mivel érdemeltem ki ezt a büntetést.

A fekete pickup megáll mellettem, és lassan legördül a vezetőoldali ablak.

- Nincs fuvarod, igaz? – Az arckifejezésem mindent elmond. Nincs szükség szavakra. – Szállj be. Elviszlek.





6 megjegyzés:

  1. Ez biztos, hogy Tobias lesz mert a történet is arról szól, hogy találkozik a csapossal.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Áhh, igen, így könnyű kitalálni. Bia lelőtte a poént az elején.

      Törlés
  2. Al kinyírlak! Szerintem is Tobias illik rá a leírás. Szegény Tris milyen elcseszett napja lehetett. Köszönjük Márti a fordítást! <4

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Segítek kinyírni. Rózsába fojtjuk. XD Vagy leszúrjuk kardvirággal.
      Igen, mindenkivel előfordul néha, hogy minden összeesküszik ellene. Szegény Trisnek bőven kijutott. De legalább lesz, aki kihúzza a csávából.
      Szívesen, és köszi, hogy írtál!

      Törlés
  3. Aaaaaa ez az akkor jól tippeltem :) Annyira örülök ennek, hogy így Tobias lesz a nap megmentője *.* néha az enyémet is meg menthetné:) köszi Márti a fordítást!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Tobynak én is bármikor megengedem, hogy megmentsen :)
      Szívesen!!

      Törlés