Fanfic fordítás: Feltámadás A befejezés - 1. fejezet

FIGYELEM! CSAK AZOK OLVASSÁK EL, AKIK OLVASTÁK A HŰSÉGEST!

Ez már a folytatás, ha még nem olvastad az elsőt, ITT megteheted!

Előre is Kellemes Ünnepeket Mindenkinek! Meghoztuk az előkarácsonyi ajándékot, aminek remélem nagyon örültök.
Márti nevében is köszönöm azt a lelkesedést, amit a Feltámadás fejezetei iránt tanúsítottatok, és véleményeztetek. Igazán reméljük, hogy ez a folytatás épp annyira a szívetekhez fog nőni, mint az első, és ahogy mi is nagyon szeretjük.

Köszönjük Mártinak a fordítást! Kellemes olvasást!

Az eredeti történetet ITT találjátok!
 

1. fejezet

CARA

- Cara, kész vagy?

Mély levegőt veszek, és behunyom a szemem.

Soha nem voltam kész arra a kínzó fájdalomra, amit a fizikoterápia okoz, de nem igazán van választásom, ha valaha is újra járni akarok.

Picit sóhajtok, aztán kiveszem az oxigéncsövet.

- Kész vagyok.

Az orvosom Max Montgomery, és a húszas évei elején jár. Fiatal orvosnak, de elég kedves, és úgy néz ki, tudja, mit csinál. Kis dolgokat tanít nekem, és biztat, hogy kezdjem el a tanulást.

Nem igazán vagyok biztos benne, hogy mit akarok csinálni, de Caleb erőlteti az orvosi pályát, amit ő is tanul.

Felhúzom magam a fém rudakon, amit arra használunk, hogy erősítse a hátam és a lábam. Tartom magam néhány pillanatig, aztán visszaesem a kerekesszékbe.

- Nem tudom – suttogom.

Max megrázza a fejét.

- Gyerünk, Cara. Tegnap tovább ment, meg tudod csinálni ma is.

Veszek még egy mély levegőt, próbálkozom, és felhúzom magam.

Ez vicces, állítólag nem érzek semmit a lábaimban, de a fizikoterápián érzek mindent.

Leginkább fájdalmat.

Kínzó, agyzsibbasztó fájdalmat.

Azt mondják, ez jó; ha nem éreznék semmi fájdalmat, akkor lehet, hogy soha nem tudnék járni.

Kitartok kb. tizenkét másodpercig, aztán visszaülök a kerekesszékbe.

- Ez már jobb volt – mondja Max, miközben feljegyez valamit a kartonomra. – Akarsz szünetet tartani?

Bólintok, ő pedig megérinti a vállamat.

- Oké, tíz perc múlva visszajövök, rendben? – A kezembe nyom egy üveg vizet, és nem sokat várok, hogy kinyissam.

Egy húzásra kiiszom az egészet.

A fizikoterápia jobb edzés, mint bármilyen torna.

Kinyílik az ajtó, és egy pillanatra azt hiszem, Max jött vissza, de meglepetésemre, Caleb Prior lép be az ajtón.

- Caleb, szia! Azt hittem, nem jössz ma!

Caleb majdnem minden nap meglátogat a fizikoterápiás kezelésen, de ma órája volt.

Rám mosolyog, és megvonja a vállát.

- Nos, előbb végeztem az órákkal, és úgy gondoltam, hogy hozok neked egy kis élvezetet, és talán haza is vihetnélek.

Egy barna papírzacskót tart elém. Elveszem, és kihajtogatom; egy nagy csokis süti van benne.

Nem tehetek róla, de elmosolyodom.

- Köszönöm…

- Szívesen – hessegeti el. – Hogy megy ma?

Kifújom a levegőt.

- Borzalmasan. Mint általában.

Felnevet.

- Tarts ki, kemény süti vagy.

Bámulok rá.

- Kemény süti… érted? – Megrázom a fejem, lenézek a zacskóra és kiveszem a csokis sütit. – Hűha, szép darab.

Mindketten nevetünk, és minden könnyűnek és normálisnak látszik… de van valami közöttünk. Valami nehéz, én pedig nem akarok tudomást venni róla, de nem megy.

- Szóval… hogy van? – kérdezem halkan.

Caleb megvonja a vállát, pontosan tudja, hogy kiről és miről beszélek, de nehezen mondjuk ki a nevét.

- Nem tudom. Úgy értem… Ma jöttek haza a nászútról. Holnap együtt ebédelünk Trisszel.

Bólintok.

- Hol voltak?

- Ööö… Valami tengerparton Kaliforniában, azt hiszem.

Tudtam, hogy már majdnem egy hónapja elmentek, csak próbáltam elkerülni eddig, hogy halljak a hogylétükről, vagy hogy hogy vannak.

Nos… egészen eddig.

Az ajkamba harapok.

- … Jól hangzik…

- Cara…

- Ne, rendben? Én nem vagyok… szomorú vagy ilyesmi… csak…

Szünetet tartok, mert nem tudom pontosan, mit is érzek.

- Hé, nem akarsz átjönni este? Kikérdezhetnél az órára.

- Nem. Nem akarom, hogy rosszul érezd magad miattam egész éjjel.

Caleb ráncolja a szemöldökét.

- Rosszul fogom érezni magam miattad, de nem amiatt, mert úgy gondolom, hogy Négyes után epekedsz. Azért érezném rosszul magam, mert a lakásod ócska.

Igaza van.

A lakásom szörnyű, de csak ezt engedhetem meg magamnak azóta, hogy a Négyessel közös lakásunk a lángok martaléka lett.

- Komolyan – folytatja Caleb -, szerintem rovarok a szobatársaid. Ez durva.

Megrázom a fejem, és forgatom a szemeimet.

- Gyerünk, gyere át. Maradhatsz is. Segíthetsz tanulni, és nem kell aggódnod a fura földszinti szomszédok kiabálása meg az poloskák miatt.

Sóhajtok.

- Oké, jól van. Átmegyek.

Kinyílik az ajtó, és Max lép be a szobába.

- Rendben, készen állsz a folytatásra? – Felnéz, és tekintete találkozik Calebével. – Szia, Caleb. Tulajdonképpen örülök, hogy itt vagy, talán te tudsz segíteni Carának megtalálni a néhány nappal ezelőtti erejét. Kicsit szeszélyes ma.

Minden orvos ismeri Calebet, mert el sem mozdul mellőlem, mióta meglőttek.

- Gyerünk, Cara, hozz vissza belőle egy kicsit – mondja.

Átszúrom tekintetemmel.

- Haha… - motyogom, mielőtt újra felhúzom magam a fémrúdon.

TOBIAS


Abban a másodpercben, hogy rálépünk Evelyn tornácára, azt kívánom, bárcsak a tengerparton lehetnénk.

Gyakorlatilag még érzem az illatát a levegőben, ahogy fekszünk a homokban Trisszel, úszunk az óceánban, főzünk a tengerparti házban, felfedezzük a tengerpartot órákig, és felfedezem Trist órákig…

Olyan dolgokat tapasztaltam, amiket nem tudok szavakkal leírni.

A tengerpart gyönyörű volt.

Ő is gyönyörű volt.

És tényleg utaztam azon a halálos csapáson, amit repülőgépnek hívnak. Igaz, egész úton rosszul voltam, de amikor a tengerparton voltunk, úgy éreztem, megérte, de nem csinálnám meg még egyszer.

A tengerparton hébe-hóba voltak a pillanataink.

Azok a rendkívüli pillanatok, amikor megrohantak minket az érzelmek, hogy együtt vagyunk, épen és egészségesen.

Aztán megcsókolt, és a világ megszűnt körülöttem úgy négy és fél másodpercre.

Ezt még meg kell szoknom.

Aztán amilyen gyorsan megszűnt a világ, olyan gyorsan felgyorsult, szinte fénysebességre.

A ruháink hirtelen repkedni kezdtek, mi pedig elvesztünk egymásban, a takarók és lepedők tengerében, háttérben az óceánnal.

Tris körülbelül ezer kagylót hozott haza, de fogalma sincs, mihez fog kezdeni velük.

Megtaláltuk a boldogságunkat.

Újra itt lenni… ezen a tornácon, azt jelenti, hogy vissza kell térnünk a valóságba, vissza a való világba.

A kilincsért nyúl, de visszahúzom.

Kíváncsian néz rám.

- Mi az?

Az ajkamba harapok.

- Semmi… csak...

Mély levegőt veszek.

- Szeretnék még néhány boldog pillanatot veled, Mrs. Eaton.

Elmosolyodik.

- Tudod, hogy nem tudok ellenállni, amikor így hívsz.

Az ajtónak dől, én pedig a két oldalán az ajtónak támasztom a tenyerem.

Istenem, milyen gyönyörű, és teljesen ellenállhatatlan.

- Még mindig megfordulhatunk, és visszamehetünk, senki nem fog visszatartani minket.

Tris nevet, és megrázza a fejét.

- Kivéve, hogy kezdődik a vadiúj munkád.

- Ó, igen. Az várhat.

- És hogy nézne ki? Egy politikai vezető, aki nem jelenik meg az első munkanapján.

Megvonja a vállát.

- Megértenék. Friss házas, meg minden…

Forgatja a szemét.

- Nevetséges vagy. Tudod?

- Én tudom, de te hozzám jöttél, úgyhogy akkor mit mondjunk rólad? 

- Gyere ide, te! – mondja azon a ziháló hangon, ami mindig őrületbe kerget.

Nem kell mást mondania.

Az övé vagyok.

A nyakam köré fonja a karját, az ajkát pedig az enyémre tapasztja a legédesebb, legtiszteletlenebb módon.

Annyira el vagyok foglalva az ajkával, az illatával, és ahogy a keze hátamon siklik, hogy észre sem veszem, hogy ajtó, aminek nekidőltünk, kinyílik.

Mindketten a földön kötünk ki, a helyzetünk zavarba ejtően veszélyes.

Evelyn az ajtóban áll, és zavartan néz le ránk.

- Szia, Anya… - mondom, próbálom palástolni az elvörösödött arcomat.

Az isten szerelmére, nős vagyok, és huszonhat éves.

Nem kellene zavarban lennem, mert az anyám rajtakapott a feleségemmel.

Felülök, és mellettem Tris is ezt teszi.

Evelyn csak néz ránk, de nem szól semmit arra, hogy a földön vagyunk.

- Visszajöttetek – mondja halkan. – Ez csodálatos. Csak nem számítottam rátok. Ha vettétek volna a fáradságot, hogy felhívjatok, amíg a tengerparton szórakoztatok… - kezdi Evelyn.

- Anya – szakítom félbe. – Sajnálom. Oké? Csak… Távol kellett lennem ettől az egésztől egy időre. Meg tudod érteni… egyáltalán?

Ez igaz. Kellett a távolság mindentől. Azok után, ami történt, csak együtt akartam lenni Trisszel, zavaró tényezők nélkül… hírek nélkül.

Összehúzza a szemöldökét egy pillanatra, aztán vállat von.

- Szóval, milyen volt az utazás? – kérdezi Evelyn, és kinyújtja a kezét, hogy talpra segítsen.

- Jó volt, csak rövid – válaszolom, elfogadom a segítségét a felálláshoz, aztán talpra segítem Trist is.

Evelyn bólint, elmosolyodik, aztán megragadja az egyik bőröndöt, és beviszi.

- Az jó, örülök neki, hogy jól éreztétek magatokat. – A mosolya nem éri el a szemét, amiből azt szűröm le, hogy nem igazán hiszi el, amit mond.

- És, hogy állnak itt a dolgok? – kérdezem, kezemet a zsebembe süllyesztve.

Vállat von.

- Nincs semmi különös. Felújítottam a lakást.

Bólintok.

Nem akarom megkérdezni, amire igazán kíváncsi vagyok, Tris előtt nem, de nem kell sokat várnom a válaszokra.

- Cara elkezdte a fizikoterápiát néhány hete. Annyit hallottam, hogy jól halad. Az orvosok bizakodnak, és azt mondják, egy nap teljesen felépülhet.

Behunyom a szemem egy pillanatra, és hagyom, hogy a szavai átjárjanak.

Cara rendben van.

A megkönnyebbülés oxigénként áraszt el.

- Ez nagyszerű… - Nézem, ahogy Tris a kanapéhoz megy, és elkezdi vizsgálgatni a különböző kagylókat a táskájában.

Evelyn bámulja egy darabig, aztán visszafordul felém.

- Nos, örülök, hogy itthon vagytok. – Átölel, és pedig viszonzom az ölelését, annak ellenére, hogy még mindig iszonyúan kínos a közelsége, de igyekszem.

Egy idő után eltol magától.

- El kellene indulnom. Rendben lesztek itt? El kell intéznem valamit.

Biccentek.

- Igen. Köszönöm még egyszer, hogy megengeded, hogy itt maradjunk. Ígérem, hamarosan találunk lakást magunknak.

Megrázza a fejét.

- Semmi gond, Tobias. – Megérinti a vállamat. – A fiam vagy. Szeretem, hogy itt vagy. Találkozunk este?

Bólintok, ő pedig megcsókolja az arcomat és megsimogatja a hajamat, mielőtt kilépne az ajtón.

Nézem egy darabig, ahogy kimegy, aztán azon kapom magam, hogy Tris mellett ülök a kanapén, aki a kagylókat rendezgeti.

A fény felé tart egy kagylót, aztán visszateszi a halomba.

- Mit fogsz csinálni ezekkel?

Megvonja a vállát.

- Még nem tudom. Majd kitalálom, hogy mit kezdjek velük. – Hátradől a kanapén, és felnéz rám. – Meg akarod látogatni? – kérdezi halkan.

Elfordulok, mert nem akarom, hogy lássa az érzelmeket az arcomon, de az arcomra teszi a kezét, és kényszerít, hogy ránézzek, úgyhogy a tekintetünk találkozik.

- Hé… - mondja lágyan. – Házasok vagyunk. Nincs titok.

Mély levegőt veszek, aztán vállat vonok.

- Nem akarom meglátogatni. Vagyis igen, de… - Vállat vonok. – Világosan megmondta, hogy távolságra van szüksége. Tiszteletben tartom a kérését.

Tris bólint.

Egy nap majd túl lesz rajta. És újra barátok lesztek. Szinte biztosra veszem.

- A szinte a kulcsszó.

Mosolyog, aztán megrázza a fejét.

- Tobias Eaton, te olyan önvádló vagy.

Felvonom a szemöldököm.

- Nem vagyok az. Jól éreztem magam a tengerparton… csak… újra itt lenni. Szerintem utálom Chicagót.

Megérinti az arcom.

- Ezért fogod elfoglalni magad a politikával, és minden jobb lesz.

- Igen, azt hiszem, igazad van – bólintok.

- Nekem mindig igazam van.

Forgatom a szemem.

- Ne légy beképzelt.

Nevet, aztán felül, szembefordul velem, úgy, hogy a lábai a két oldalamon vannak. A kezeit a nyakamra teszi, az arca csak néhány centire van az enyémtől.

- Tudod… most is csinálhatjuk azt, mint a tengerparton… - Az egyik keze az arcomra csúszik. – … Esetleg nosztalgiázhatnánk?

És egyszer csak, az összes levegő elhagyja a tüdőmet, és csak arra tudok gondolni, hogy milyen jó illata van, és milyen gyönyörű, amikor a haja a vállára omlik, mint most.

- Tris…

Hozzám hajol és ajkát az enyémre tapasztja.

Talán a hálószobában kellene csinálnunk.



EVELYN


Utálok ide jönni.

Utálom látni őt, de tudom, hogy ez jó Tobiasnak.

Jó mindenkinek.

Tris Priornek nem kellene az első helyen lennie.

Csak be akarom biztosítani, hogy a jelenléte nem tesz tönkre mindent, és nem teszi tönkre Tobiast.

Mert Tobias jelent nekem a világon mindent.

A zárba dugom a kulcsot, és belépek a Marcus börtönéül szolgáló kicsi szobába.

Könnyű volt megszerezni a kulcsot. Johanna szinte soha nincs az irodájában, az őr pedig bármit megtett nekem, ha szépen néztem rá.

- Hol a fenében voltál? – kérdezi Marcus.

Ma a szoba sarkában van, összekuporodva, mint egy patkány.

Felsóhajtok.

- Elfoglalt voltam. Tobias ma jött haza a nászútról.

Marcus nem is figyel rám, kijön a sarokból a szoba közepére.

A doboz, amit néhány hete ástam ki neki, a szoba közepén van.

Még mindig nem mondta meg, mi van benne.

Kinyitja a dobozt, és egy kis fiolát vesz elő, amiben sárgás folyadék van.

- Mi az?

- Ez? – mondja, megrázva a fiolát. – Ez… Ettől nagyon beteg leszek, Evelyn.

Pislogok.

- Én… Én nem értem.

- Tris és én… össze vagyunk kapcsolva. Tudtad, nem?

Lassan bólintok.

- Ha én beteg vagyok… - kezdi.

- … akkor ő is – fejezem be.

- Pontosan.

- De ettől hogyan fogod megkapni, amit akarsz?

- Az egyetlen gyógymód orvosi ellátást igényel. Olyan orvosi ellátást, amit ebben a szobában nem kaphatok meg.

- Tehát ki akarsz szabadulni.

- Pontosan ezt akarom elérni, Evelyn.

- Ha Trist beteggé teszed, Tobias bele fog egyezni, hogy kiengedjenek innen – mondom, aztán megrázom a fejem. – Hűha, de ördögi vagy.

Vigyorogva néz fel rám.

- Te mindig is tudtad ezt.

- Szóval akkor mi van? Mi a terved, hogy kikerülj?

- Nem az én tervem. A mi tervünk.

Sóhajtok, és megrázom a fejem.

- Az hogy lehet, hiszen soha nem mondasz el nekem semmit, mielőtt meg nem tesszük?

Nevetve rázza meg a fejét.

- Nem akarom, hogy megtörj, és elmondj Tobiasnak mindent, oké? Az anyák mindig olyan kiszámíthatatlanok.

- Csak tűnjön el – mondom halkan.

- Ne aggódj, Evelyn. Gondom lesz rá.

Behunyom a szemem egy pillanatra.

- Mennem kell. A fiammal akarok vacsorázni.

Marcus bólint.

- Tedd azt, Evelyn. – Kinyitja a fiolát, és megissza a tartalmát. – És tartsd a szemed Trisen, rendben?

Következő fejezet >>