Fanfic fordítás: Önzetlen döntések - 19. fejezet

Itt a hétfő és az Önzetlen döntések új fejezete is. Ezúttal Tris félelmeibe nyerhetünk bepillantást, és a Tobiasszal közös gyakorlásukba, úgyhogy azért lesz itt esemény.

Jó olvasás a fejezethez!

A fordítás Niki érdeme! És örül minden véleménynek.

Az eredeti történetet ITT olvashatjátok.

19. fejezet

TRIS

Csak három nap múlva találkozom újra Tobiasszal.

Azt hittem, három nap elég idő lesz ahhoz, hogy meggyőzzem magam arról, hogy nincsenek megoldatlan érzelmeim vele kapcsolatban, hogy talán tényleg szeretem Alt, hogy teljesen alkalmas vagyok arra, hogy tanuljak tőle, anélkül, hogy az érzéseim útban lennének.

Három nap közel sem volt elég.

Lassan kezdek rájönni, hogy miért.

A valóságban az a helyzet, hogy semmi sem képes elvenni azt, ahogy Tobias iránt érzek.

Nem igazán.

Az, ahogyan a szívem összeszorul, amikor csak rá nézek, ahogy az ajkaitól összerezzenek, egészen a szívemig hatolóan.

Erőltethetem magam, hogy kipróbáljak minden új dolgot, amit akarok, de Tobiasnak mindig is monopóliuma lesz a szívemet illetően.

Ami még rosszabb, hogy képtelen vagyok távol maradni.

Nem tudok.

Nem tudom hagyni, hogy elmenjen, teljesen nem.

Éppen annyira, amennyire nincs értelme ennek, amennyire nehéz ez az egész, pont annyira akarom őt az életembe.

Szeretném látni őt, beszélni vele, és a saját szememmel megbizonyosodni arról, hogy jól van, él, és teljes.

Ennek érdekében el kell fogadnom, hogy jelenleg ez az egyetlen módja, hogy vele lehessek: ebben az egészen kicsi szimulációs teremben edz a legsötétebb félelmeimen keresztül.

Bele kell törődnöm ebbe.

- Készen állsz?

Kizökkenek a gondolataimból, szememet Tobias felé irányítom, aki egy fecskendőt tart a kezében.

- Micsoda? – kérdezem.

- Csak azt kérdeztem, hogy készen állsz-e.

Kissé megrázom a fejem.

- Igen… igen – motyogom, kissé kiegyenesedek az ülésben.

Néz rám egy pillanatig, tekintete végigsiklik az arcomon, olvasva az ott megjelenő kifejezést.

Elmondhatom, hogy akar még mondani valami mást is, de nem teszi.

Egy másodpercre beharapom az alsó ajkam.

- Rendben. Nem fogok veled menni, de innen kintről figyelem majd - mondja, végigtekintve a sarokban levő hatalmas képernyőn.

- Rendben. – Egyet biccentek.

- Ne felejtsd, a célod, hogy mindent úgy csinálj, ahogy egy Bátor tenné. Ne tegyél semmi olyat, amire egy szimuláción kívül nem lennél képes. Rendben?

Kissé bólintok, majd a nyakamhoz nyomja a tűt.

Kinyitja a száját egy pillanatig.

Szinte látom, ahogy a szavak ott ülnek a nyelve hegyén, de aztán mégis újra becsukja a száját, és lassan megrázza a fejét, mielőtt beleszúrja a tűt a nyakamba.

***

Egy csendes, fűvel borított mezőn állok.

Meleg van, érzem a forróságot a bőrömön, mint egy fátyol.

Egy percre szinte megnyugtató.

A meleg és a csend, de aztán gyorsabban, mint ahogy igazán bele tudnék gondolni, fojtogatóvá válik, a meleg és a csend… túlságosan nagy csend.

Aztán meghallom a károgást.

Csupán másodpercek telnek el, mielőtt teljesen körülvesznek a madarak; nagy, fekete madarak, csipkednek, karmolnak, és a fülembe kárognak.

A pánik azonnal úrrá lesz rajtam, amint futásnak eredek, a lábaim gyorsan pumpálnak, a tüdőm pedig ég.

Felemelem a karom, hogy megvédjem az arcomat, közben az agyamat elárasztják Tobias szavai.

„Csinálj mindent úgy, ahogy egy Bátor tenné.”

Mit tenne egy Bátor?

Szinte amint rá gondolok, érzem, hogy valami hideg és nehéz van a lábamhoz szíjazva.

Olyan gyorsan lenyúlok, ahogy csak tudok, és előhúzok egy fegyvert a lábamhoz szíjazott rejtett tokjából.

Majd kétszer a levegőbe lövök.

A madarak azonnal szétszóródnak a hangra.

’Ez elég Bátor volt számodra?’ – gondolom, mielőtt kissé elnevetem magam.

A megelégedettség érzése csak egy pillanatig tart, mielőtt megérzem a füstszagot.

Többé már nem a mezőn állok, hanem egy apró, poros szobában, amit úgy tűnik, hogy évekkel ezelőtt építettek.

Az egyik ablak függönyén egy kis láng kezd szétterjedni, egy pillanatig zavartan nézem, hogy mit kellene tennem következő lépésként.

A láng egyre nagyobb, a füst pedig egyre intenzívebb, és én olyan erősen köhögök, hogy szinte a közvetlen látás is nehéz.

Keresztülrohanok a kis szobán az ajtóhoz, és erőteljesen lenyomom a kilincset.

Az ajtó, ahogy sejtenem kellett volna, zárva van.

Most ismét visszatért a pánik.

Erősen rángatom a fogantyút, de nem történik semmi.

Öklömet újra és újra nekiütöm az ajtónak, de az meg sem mozdul.

Mikor visszafordulok, a lángok már elárasztották a fél szobát.

- Nem… nem… - Néhányszor odacsapok a tenyeremmel az ajtóra, próbálom felhívni valaki figyelmét a másik oldalon.

- Segítség! Segítsenek rajtam!

Mostanra veszélyesen közelinek érzem a lángok melegét.

- Nem… nem… nem! Ez nem történik meg… - nyöszörgöm, miközben köhögök. Aztán a szavak, amiket mondtam, visszajönnek hozzám.

- … Ez nem történik meg… - ismétlem magam. – Valójában nem…

Ez nem a valóság.

Ezt bizalommal állítom.

A lángok nem sérthetnek meg.

Visszafordulok a lángok felé, és kinyújtom a kezem az irányukba, de amint ujjaim kapcsolatba kerülnek a lángokkal, azok eltűnnek, és felváltja őket a beavatottak hálóterme.

Egy percre körbenézek, majd leülök az ismerős ágyamra, izzadt tenyeremet a farmeromba dörzsölöm.

Mi történt az előbb?

Annyira hirtelen tör rám a felismerés, hogy amit az imént átéltem, az nem volt valóságos, és tudom, hogy nem ez a szimuláció célja, de nem tehetek róla.

Nem éreztem valódinak.

Még mindig nem érzem annak.

A beavatottak hálóterme, amelyben most ülök, a széleinél mindenhol elmosódott, mint egy álom.

Csupán néhány perce ülök ott, mielőtt érzem, hogy egy fekete kesztyűt viselő kéz befogja a számat.

Még fel sem fogom, de már felrángattak az ágyból, keresztülhúztak rajta, útközben erősen beverem a lábam a korlátba.

Hiába rugdalózom és sikítozom, az előbbihez hasonlóan számomra ez is igazinak tűnik.

Rájövök, hogy a fekete kesztyűs kéz egy emberhez tartozik, inkább férfihoz, aki kirángat a hálóteremből, és bevisz egy másik sötét szobába.

Szorosan behunyom a szemem, a félelemtől erősen elszorul a torkom.

Nem tudok ezzel megküzdeni.

Tudom, hogy meg kéne, de képtelen vagyok.

Aztán mielőtt tehetnék valamit, a férfi meglök, én pedig hallok egy éles, záródó hangot, mint egy ajtó, de annál sokkal könnyebbnek hallatszik.

Mire végre kinyitom a szemeim, a férfi már távozott, helyét csupán egy üvegkalitka vette át.

Kinyúlok, és a falak mentén érzem, hogy nincs nyílása.

Se egy ajtó, se egy zsanér.

Sosem fogom megtudni, hogyan hozott ide az a férfi.

- Nem vagyok klausztrofóbiás – motyogom főként magamnak, aztán szinte végszóra, az üvegdoboz alja elkezd megtelni vízzel.

Tulajdonképpen a fulladástól sem félek, de a kettő kombinációja elégnek bizonyul ahhoz, hogy ismét visszaköltözzön belém a pánik.

A víz gyorsan emelkedik, és mikor eléri a torkomat, tudom, hogy bajban vagyok. Veszek egy mély lélegzetet, és bent tartom, miközben a víz lassan ellepi a szám és az orrom.

- Gyerünk, Tris – gondolom gyorsan.

- Nyugtasd le magad. Rajta.

Bámulom az üveget, majd erősen nekinyomom a kezem.

Ez csak üveg… ez üveg… az üveg szét tud törni.

Szinte abban a pillanatban, ahogy kigondolom a szavakat, az üveg összetörik a kezem alatt.

A víz mindenfelé szétáramlik, én pedig beleesek az összetört üvegbe, ami a padlóra hullott.

Aztán olyan hirtelen, ahogy kezdődött, felébredek a fém karosszékben, Tobias pedig bámul rám.

Veszek egy mély levegőt, majd kezemet gyorsan végigsimítom a hajamon.

- Beatrice – mondja határozottan, én pedig felnézek rá, még mindig próbálom normalizálni a légzésem.

- Nem érintheted meg úgy a tüzet, mint az imént. Nem törheted szét az üveget úgy, mint most.

- De azt mondtad csináljak úgy, ahogy egy Bátor tenné… ez csak üveg… az üveg szét tud törni.

- Beatrice. Így nem. Nem tudod így összetörni az üveget.

Nem válaszolok neki, helyette rémült szemekkel bámulok rá.

Tudom.

Tudom, hogy képtelen vagyok ilyen módon megérinteni a tüzet, vagy összetörni az üveget.

Tudom.

Kissé megrántom a vállam.

- Tudom… sajnálom. Én csak bepánikoltam. – Rázom meg enyhén a fejem. Még további néhány másodpercet töltök el azzal, hogy próbálom egyenletessé tenni a légzésem, majd hátrafogom a hajam, eltávolítom az arcomból, és felnézek rá.

- Még egyszer küldj oda.

Tobias megdönti a fejét egy pillanatra.

- Most? Biztos vagy benne? Ez elég nagy falat volt…

Gyorsan megrázom a fejem.

- Tobias, újra mennem kell. Meg kell oldanom megfelelően.

Néz engem egy percig, majd becsukja a szemeit.

- Nem akarlak túlterhelni. Alig tudom, mit csinálok…

- Újra menni akarok – mondom határozottan.

Sóhajt egyet, aztán lassan bólint.

- Rendben.

Átsétál a szoba másik végében levő kis asztalhoz, és előkészít egy másik fecskendőt.

Fejemet a széken pihentetem, és próbálok a légzésemre fókuszálni.

Nyugodt elmeállapotban kell visszamennem oda, különben sosem fogom sikeresen teljesíteni a félelemutazást.

Figyelem Tobiast, ahogy lassan közeledik felém.

Mikor odaér hozzám, felemeli a kezét, és a nyakamhoz nyomja a fecskendőt.

Megragadom a karját, mielőtt a bőrömbe szúrhatná.

Felvonja rám a szemöldökét, és kissé megrázza a fejét.

- Gyere velem – mondom kissé kifulladva.

Bámul rám egy pillanatig.

- Micsoda?

- Gyere velem a félelemutazásomba. Segíts nekem… kérlek. Úgy érzem… erősebb vagyok, ha velem vagy.

Nehezen nyelek, hirtelen azt kívánom, ezek a szavak bár sose jöttek volna ki a számon.

Tekintete egy hosszú percig összeforr az enyémmel, majd ledobja a fecskendőt a szék karjára, mindkét oldalamon megmarkolja a karfát.

- Tris – mondja, arca olyan közel van az enyémhez, hogy láthatom minden hibáját és tökéletlenségét, ami kirajzolódik rajta.

- Te saját magadtól is legalább annyira erős vagy. Tudom, hogy meg tudod ezt csinálni.

- Gyere velem – mondom újra, lélegzetem éles zihálásként áramlik ki.

Egy pillanatig ráharap az ajkára, szemei inkább a padlót bámulják, mint engem, mielőtt ismét felveszi a fecskendőt.

Kitartja felém, én pedig dermedt ujjakkal elveszem tőle.

Ellöki magát a széktől, megint odamegy az asztalhoz, és előkészít egy újabb fecskendőt.

Mikor elkészül, odahozza, és a nyakamhoz tartja a tűt.

- Beadom neked az injekciót, ha te is beadod nekem – mondja kissé elvigyorodva.

Remegő kézzel odaemelem a fecskendőt a nyakához.

- Háromra – mondom lágyan.

Bólint.

- Egy.

Mondom alig hallhatóan.

- Kettő – mondja ő.

Aztán mindketten beleszúrjuk a tűt egymás nyakába.



TOBIAS

Tris félelemutazásával kapcsolatban az az érdekes, hogy mindig eltérő.

Az alapján, amit Zeke elmagyarázott nekem, általában a félelmeknek változatlanoknak kéne maradniuk.

Az ember nem sokat változik abban, hogy mi az, ami őszintén megrémíti, és mivel a félelemutazásnak nem az alacsonyabb szintű félelmek a célpontjai, így ésszerűnek tűnik, hogy ugyanaz kell maradjon.

Úgy tűnik, hogy Trisé bármihez alkalmazkodik, ami az adott pillanatban elsősorban zavarja őt.

Ha bizonyos napokon aggódik a családja miatt, akkor az feltűnik a félelemutazásában, olyan formában, hogy attól fél, meg kell sebeznie a szüleit vagy a testvérét.

Ha főként az aggasztja, hogy nem sikerül a beavatás végső szakasza, akkor valami Jeanine-nel kapcsolatos fog megjelenni.

Ez csupán az adott naptól függ, ami hihetetlenül bosszantóvá teszi a feladat gyakorlását.

Csak egy félelem forgatókönyv van, ami mindig megjelenik.

Megfulladni az üvegdobozban.

Tris nem talált ki az üveg összetörésén kívül egyéb módot a kijutásra, így ezen az egy dolgon folyamatosan dolgozunk.

Imádkozom azért, hogy egyszer kitaláljuk ezt az egyet, és minden más a helyére fog kerülni.

- Mit gondolsz, honnan ered ez a félelem? – kérdezem a két hete tartó magánleckénken.

Kissé megrázza a fejét.

- Nem tudom. Nem a doboz az, és nem is pontosan a fulladás… ez csak… nem tudom. Talán az irányítás hiánya?

Bólintok.

Csupán néhány alkalommal mentem vele. Úgy érzem, hogy magától jobban csinálja, ő pedig az ellenkezőjét érzi.

- Be kell fejezned az üveg összetörését.

Felnyög.

- Tudom.

- Eric nagyon gyorsan ki fog szagolni, ha te…

- Jézusom, Tobias! Nem segít, ha újra meg újra elmondod.

Elengedek egy sóhajtást.

- Mennyi időnk van még?

Tris megrántja a vállát.

- Nem tudom. Zeke képes távol tartani őt attól, hogy részt vegyen a gyakorlatomon, de… - Ráharap az alsó ajkára.

- Kezd egyre nyugtalanabb lenni.

Felnyögök.

- Még mindig nem segít – mormogja.

- Rendben. Sajnálom. Én csak… csalódott vagyok. Nem tudom, hogyan segítsek neked.

Kezét a homlokához nyomja, és felsóhajt.

- Én sem tudom, hogyan segíts. Istenem, azt hittem, könnyebben fog menni.

- Ez nem annyira rossz. Csak keresztül kell juttassunk ezen, és aztán… és aztán a Bátrak tökéletesek lesznek számodra.

A gyomrom kényelmetlenül összerándul.

- Igen, ha továbbra is azt színlelem, hogy ide tartozom, és minden nap nyilvánvalóvá válik, hogy nem így van.

- Nem tudom, miért gondolod ezt – mondom halkan. – Vannak itt barátaid… kedvelnek téged az emberek, te… te és Al… - A földre bámulva elsétálok.

- Ne menj el – mondja csendesen.

Felnézek rá egy pillanatra, megvonom a vállam.

- Ti többé már nem csak barátok vagytok, jól… gondolom? Valami több van annál?

Egy másodpercre becsukja a szemét.

- Mi… próbálunk valami… olyasmit... Igen – mondja, mintha teljesen bizonytalan lenne magában.

Többször bólintok, mint kellene.

- Ez nagyszerű. – A szavaknak savanyú íze van a számban.

Semmi sem volt nagyszerű abból, amit mondott.

Semmi, de többé már nem számít, hogyan érzek.

- Hagyd. Tudom, hogy nem gondolod komolyan.

Kissé megvonom a vállam.

- Tobias, nem akarlak megsebezni. Ez nem ezért van. Ez nem bosszú. Nem tennék ilyet. Ez csak… továbbléptem, és neked is ezt kívánom.

Felhorkantok.

- Soha nem fogok találni még egy olyan Önfeláldozó lányt, mint te, Tris.

- … Egy részem nem is igazán akarja, hogy találj – mondja csendesen.

- Miért mondasz ilyen dolgokat, mint ez, ha azt akarod, hogy továbblépjünk?

- Azért! Ez nem éppen könnyű a számomra, Tobias! Én nem keltem fel egyik reggel, és ábrándultam ki belőled, azt hittem, ezt te tetted!

- Mikor fogod ezt megbocsátani nekem?! Nem csinálhatom vissza!

- Már mondtam neked! Hetekkel ezelőtt megbocsátottam, én csak… - Megáll, lassan megrázza a fejét.

- Nem akarom ezt folytatni veled. Ennyi. Vége van, és csak azért van rád szükségem, hogy a barátom légy, és átsegíts a beavatáson, rendben?

- Igen, rendben – motyogom.

Lassan feláll.

- Mennem kell.

Kissé bólintok.

- Igen, kellene. Legyen jó szabadnapod, meg minden.

A beavatottak az intenzív beavatási periódus alatt kapnak három nap szabadságot, amiből az egyik már megvolt, és holnap lesz a következő.

Kifújja a levegőt, de nem mozdul a helyéről.

- Tris? Minden rendben lesz. Zeke ki tudja törölni a felvételt, azt mondva, hogy hiba volt a rendszerben, és manuálisan beviszi az eredményedet. Csak gondoskodnia kell arról, hogy Ericet lefoglalják, mikor te következel.

Lassan bólint, de látom a szemében a félelmet.

- Tris – mondom lágyan, ő pedig ismét felnéz rám.

- Nem hagyom, hogy bármi történjen veled.

Felsóhajt.

- Azt tudom. – Ráharap az ajkára. – Akkor hamarosan találkozunk.

- Igen. Itt leszek. Addig fogom ezt folytatni veled, amíg nem sikerül, Tris. Minden rendben lesz.

Bólint egyet.

- Ezt is tudom. - Kissé elmosolyodik. – Jól van, majd látlak… - mondja halkan, aztán nézem, ahogy kisétál az ajtón.

Következő fejezet >>