Fanfic fordítás: Feltámadás A befejezés - 29. fejezet

FIGYELEM! CSAK AZOK OLVASSÁK EL, AKIK OLVASTÁK A HŰSÉGEST!

Ez már a folytatás, ha még nem olvastad az elsőt, ITT megteheted!

Szerda van, így hát íme a Feltámadás következő része, ami az előzőeknek megfelelően ismét nincs híján izgalomban. További bonyodalmakba keverednek hőseink, emellett Savannah-ról is többet megtudhatunk.

Köszönjük Mártinak a fordítást! Jó olvasást a fejezethez!

Az eredeti történetet ITT találjátok!
 

29. fejezet

TRIS

Nem tudom, mit gondoltam.

Kockázatos volt megcsókolni, de meg kellett próbálnom.

Hülye ötlet volt, erre szinte azonnal rájöttem.

Sokkal gyorsabban tol el magától, mint szeretném, és ettől a szívem kényelmetlenül összeszorul.

Nem emlékszem, mikor csókolóztunk utoljára ilyen röviden.

- Mit művelsz? – kérdezi, megtörölve a szája sarkát a kézfejével.

- Én csak… - Végigsimítom a hajam.

Nem tudom, hogy érte el, hogy megint tizenhat évesnek érezzem magam, de itt állok, és bámulom a cipőmet, mint egy ideges gyerek.

- Én… Sajnálom, csak megpróbáltam kicsit megnoszogatni a memóriádat. Azt hittem, működni fog.

Bámul rám egy pillanatig, én pedig figyelem, ahogy a mellkasa gyorsan emelkedik és süllyed.

Nem tudom megmondani, hogy mérges, izgatott, vagy mindkettő.

- Miért akartad megnoszogatni a memóriámat? – kérdezi, a szemét nem veszi le az arcomról.

A tekintetem az oldala mellett lógó kezére esik, az ezüst jegygyűrűje most is ott van a gyűrűsujján.

- Szerinted ki a feleséged?

- Tessék? – Követi a pillantásomat a kezére, aztán csak bámulja az ezüstgyűrűt egy hosszú pillanatig.

- Én… Észre sem vettem.

Felnéz, a tekintetünk találkozik.

- Te?

Forgatom a szemem.

- Ja, sajnálom, hogy csalódást okoztam.

- Tessék? Nem… én… - Elhallgat egy pillanatra, engem figyel. – Csak próbálok emlékezni, Tris.

Mintha egy örökkévalóság óta nem hallottam volna, hogy így mondja ki a nevem, és be kell hunynom a szemem egy pillanatra, hogy kiélvezzem.

- Megpróbálhatnánk még egyszer? – kérdezi halkan.

- Mit?

Megnyalja az ajkát, mielőtt válaszol.

- … Megnoszogatni a memóriámat.

- Ó… - Bólintok egy picit. – Igen. Úgy értem… ha akarod. Nem… kényszer, vagy valami… - Mielőtt befejezhetném a mondatot, átszeli a köztünk levő távolságot, és az ajkát az enyémre tapasztja.

Olyan régóta nem éreztem ezt, hogy szinte már elfelejtettem, milyen érzés Tobias Eatonnel csókolózni.

Szédítő, szívfájdítóan gyors, gyomorszorító, eufórikus.

Egy örökkévalóságnak és egyidejűleg szinte semminek érzem, mire elhúzódik.

- Emlékszel? – kérdezem kifulladva.

Bámul rám egy ideig, én pedig észreveszem, hogy remeg a keze.

- Azért vagy ideges, mert megcsókoltál, vagy mert a tetőn vagyunk?

- Tessék?

- Nos, nem igazán tudom megmondani, hogy miattam van, vagy a magasság miatt. Emlékszel valamire? Mi ez?

- Honnan tudod?

- Mit honnan tudok?

- Hogy ideges vagyok. Hogy nem szeretem a magasságot.

Elmosolyodok, aztán megvonom a vállam.

- Sok dolgot tudok rólad, Tobias. A feleséged vagyok.

Egy hosszú pillanatig bámul rám.

Felsóhajtok.

- A kezed csak akkor remeg, ha ideges vagy, vagy ha félsz.

Pislog, aztán lepillant egy pillanatra a remegő kezére. Gyorsan a zsebébe süllyeszti.

Hozzám fordul, összeráncolja a szemöldökét.

- Sajnálom, de nem emlékszem rád. Tényleg próbálom… és van is valami. Csak… Nem tudok hozzáférni. Sajnálom.

Gyakorlatilag érzem, ahogy a szívem darabokra törik a szavaitól.

A kezéért nyúlok megint.

Abban a pillanatban, hogy megérintem, érzem, hogy elektromosság fut végig rajta.

Nekünk együtt kell lennünk, érzem a bőrömön, és nem tudok mást tenni, mint reménykedni, és imádkozni, hogy ő is érezze.

Csendben van, és ez idegesít.

- Tobias? – kérdezem, és ráemelem a tekintetemet.

- Segítek neked – mondja halkan. - …De meg kell ígérned, hogy azt csinálod, amit mondok. Ismerem Marcust, és ő semmi mást nem akar, mint hogy te meghalj. Csoda lesz, ha élve kijutsz innen.

Lassan bólintok, a földet bámulom.

Tudom, hogy igaza van, de nem vártam, hogy könnyű lesz.

- Tudom, hogy nem emlékszel rám most, de tényleg meg kell próbálnod bízni bennem – mondom, a hangom remeg egy kicsit.

Egy pillanatig csak bámul, aztán lassan bólint.

- Meglepő módon már bízom benned. Bíznom kell a lányban, aki mindent kockára tesz, csak azért, hogy… pontosan miért is jöttél ide?

- Hogy téged megmentselek – mondom halkan.

Megint bólint.

- Vedd úgy, hogy megmentettél.

Megrázom a fejem, és figyelmen kívül hagyom, hogy a szavaitól jobban hiányzik, mit valaha.

Mély levegőt veszek, és megrántom a vállam.

- Még nem. Legalábbis nem teljesen. Vissza akarom hozni az emlékeidet, de szépen sorjában, először szükségem van a segítségedre valamiben.

Összeráncolja a szemöldökét.

- Segítened kell nekem kiszabadítani az embereket a pincéből.

Megtorpan egy pillanatra, és félrebillenti a fejét.

- Emberek vannak a pincében?

Marcus tényleg nem sok dologba avatta be.

Bólintok.

- Menjünk – mondja, én pedig követem a tetőajtóhoz.

SAVANNAH

David egy sötét szobába lök, és nem vesztegeti arra az időt, hogy bezárjon.

A pánik szinte azonnal elborít.

Nem vagyok felkészülve az ilyen helyzetekre.

A szoba sarkába húzódom, a térdemet a mellkasomhoz ölelve leülök.

Uriah.

Csak őrá tudok gondolni.

Bármit csinálnak is vele, nem lehet jó, és cserbenhagytam őt azzal, hogy hagytam magam elfogni.

Megérintem a fülhallgatót a fülemben, próbálom bekapcsolni, de elvesztettem a jelet, mióta David belökött ide.

Túl sötét van itt.

Nem érzem jól magam a sötétben.

Amikor Gabe és én kicsik voltunk, állandóan azon gúnyolódott, hogy szükségem volt az éjjeli fényre.

Az olyan dolgok mindig könnyen mentek neki.

Semmitől sem fél, mert van benne ez a nagyszerű védelmi mechanizmus, és bármikor tudja használni.

És én?

Nos, én az érzelmekkel senkit nem tudok halálra ijeszteni.

Behunyom a szemem, és próbálok nem gondolni a sötétre.

Helyette Uriah-ra gondolok, és hogy milyen, amikor nevet, mint az első éjszaka, amikor hívtam, hogy maradjon velem…

Mocorgás hangja hallatszik a sarokból, és a hideg végigfut rajtam.

Én nagyon nem bírom a sötétet.

Nem bírom az élőlényeket, amit a mocorgó hangot okozzák.

Felállok, a falhoz préselődöm.

A mocorgó hang értelmet nyer, amikor meglátok egy pici pókot végigmenni a padlón előttem.

Utálom a pókokat, de ez a picike nem zavar.

Kinyúlok, és a cipőm talpával összenyomom.

Nesze.

Próbálom bebeszélni magamnak, hogy ez csak egy volt, de ahogy Gabe mindig mondja „ahol egy van…”, és mintha a szoba olvasna a gondolataimban, a fények kigyulladnak.

Egy pillanatnyi megkönnyebbülés áraszt el, hogy megszűnt a sötétség, amikor észreveszem, hogy a szoba minden centimétere…

A falakat, a padlót, még a mennyezetet is fekete, szőrös pókok százai, ezrei borítják.

A sikítást, ami elhagyja a számat, valószínűleg egész Chicagóban hallják.

Ez nem lehet.

Azonnal hányinger tör rám, és nem tehetek róla, de másodperceken belül kidobom a taccsot.

A testem olyan hevesen remeg, hogy attól félek, hogy eltörik a csontom.

A világon semmitől nem félek annyira, mint a pókoktól.

Behunyom a szemem, mély levegőt veszek, és próbálom összeszedni magam.

Bátornak kell lennem, ennél bátrabbnak.

Megállok egy pillanatra, és a legbátrabb személyre gondolok, akit ismerek.

Ez általában Gabe, de szerintem most…

Tris.

Mit tenne Tris?

Az övemben levő fegyverért nyúlok, a kezem annyira remeg, hogy nem vagyok biztos benne, hogy el tudom sütni.

A falakra célzok, és figyelem, ahogy a pókok kezdenek lepotyogni a falakról a padlóra.

Körülbelül egy percig csinálom, aztán rájövök, hogy a lövések semmit sem érnek, ezek egyszerűen megsokszorozódnak.

Nincs választásom.

Meg kell adnom magam.

Szinte azonnal kibuggyannak a könnyeim.

Remegek és sírok, és erősebbnek kellene lennem, de nem tudok.

Lecsúszok a fal mellett, és a pókok elkezdenek beborítani. Érzem, ahogy felmásznak a karomon és a lábamon, és a hányás figyelmeztetés nélkül elér.

Teljesen hisztérikus vagyok.

Nem kapok levegőt, és attól is félek, hogy megmozduljak.

Csak amikor elhatározom, hogy kiutat keresek ebből a nyomorult szobából, a szoba hirtelen normálissá válik.

Nincsenek pókok.

Hál’ istennek.

Megkönnyebbülten felsóhajtok, és felállok, a testem még mindig remeg egy kicsit.

- Savannah?

Megfordulok, és Gabe-bel találom szemben magam.

GABE.

- Gabe! – Hozzá futok, a karjaimat a nyaka köré kulcsolom. – Ó, Istenem, fogalmad sincs, milyen boldog vagyok, hogy látlak. Köszönöm, hogy értem jöttél, de meg kell találnunk Uriah-t…

Elhallgatok, amikor rájövök, hogy Gabe nem válaszol, és hogy fogalmam sincs, hogyan került ide.

- … Gabe? – mondom halkan.

Még mindig semmi válasz.

- Gabe…? Gabe! GABE! – Megrázom a vállát, és akkor látom, hogy vér szivárog a hasából.

- Ó, Istenem! Gabe!

A padlóra zuhan, én pedig gyorsan leülök, és a fejét az ölembe veszem.

- Gabe, minden rendben lesz, megoldjuk… mi… - De ahogy kimondom a szavakat, tudom, hogy túl sok vért vesztett.

Hogy történt ez?

- Ó, Gabe…

Újra sírva fakadok, és nem tudom, hogyan fogom túlélni ezt, vagy megmenteni Gabe-t, de tudom, hogy meg kell tennem.

Köhög, és élénkvörös vérpatak hagyja el a száját. Felnéz rám egy pillanatra, aztán a szemei elhomályosulnak, és aztán minden megszűnik.

Gabe elment.

Az elcsukló zokogás, ami rázza a testemet, a közelében sincs annak, mint amikor Max miatt sírtam.

Ezerszer rosszabb.

- Ne! Ne! NE! GABE! – Zokogok, rázom őt, könyörgök, hogy ébredjen fel, mert ez nem a valóság.

Ez nem lehet a valóság.

Kivéve ezt.

Gabe holtan fekszik a karomban.

- Gabe, kérlek!

A szoba újra elsötétedik, és amikor a fények kigyulladnak, Gabe sehol sincs, de a vére még mindig beborít, és tetőtől-talpig reszketek.

- Nem… nem… Gabe!

Azonnal felállok, és belelövök a falba.

- Hozzátok vissza!

Sikoltok.

- Hozzátok vissza! Hozzátok vissza ide hozzám, ebben a PILLANATBAN!

Ez haszontalan, és én is tudom, de vissza akarom kapni az öcsémet.

A fények megint villognak, én pedig lefekszem a földre, és behunyom a szemem, elfogadva, bármi is legyen a következő, mert semmi sem rosszabb, mint hogy meghal a testvérem.

Amikor újra kinyitom a szemem, egy nyitott fedelű koporsóban fekszem. Lenézek magamra, és rájövök, hogy fekete temetési ruha van rajtam.

Hogy kerültem ide, és mikor öltöztem át?

Próbálok felülni, de nem tudok, aztán a fedél lecsukódik.

NE.

Nem, ez nem történik meg

Nem. Nem. NEM!

- Engedjenek ki! – sikítom, aztán ütni kezdem a koporsó tetejét újra és újra, de csak idő kérdése, és hallom, ahogy a föld kopog a koporsó tetején.

Ne!

- HÉ! Itt vagyok! ÉLETBEN vagyok!

Nem érkezik válasz a kétségbeesett kiabálásomra.

Élve eltemettek.

A pánik leírhatatlan.

Tépni kezdem a koporsó bélését, de semmi sem segít.

Lassan rájövök, hogy ez a pokol.

David berakott engem ebbe a pokolba, ahol át kell élnem a legnagyobb félelmeimet.

Csakhogy ez az egy meg fog ölni engem.

A föld egyre nehezebb, a levegő pedig egyre kevesebb körülöttem.

Nincs már választásom, mint feküdni itt, és imádkozni, hogy valaki, bárki hamarosan megtaláljon.

TRIS

Tobias úgy mozog az épületben, mintha az övé lenne, és feltételezem, hogy valamennyire így is van.

Marcus úgy viselkedik, mintha ő lenne a kastély királya, Tobias pedig természetesen a herceg.

Egy másik útvonalon jövünk le, mint ahol felmentem, gondolom azért, mert Tobias nem akarja, hogy elkapjanak.

Egész úton fogja a kezem, óvatosan maga mögé nyom, a fal mellé, ha hangok hallatszanak.

Ez hihetetlen számomra, hogy még most is védelmezni akar, függetlenül attól, hogy semmit sem tud rólam.

Amikor elérjük a pincét, Caleb az ajtóban fogad minket.

- Végre – mondja -, hogy állnak fenn a dolgok?

Picit megrázom a fejem, nem akarok Marcus elmebajával foglalkozni.

- Hányat hoztatok ki?

A cellák felé mutat, és észreveszem, hogy az első tíz fémrácsa kifordult, vagy furcsa irányba áll.

- Van egy ajtó a folyosó végén, ami a szabadba vezet, zárva volt, de Gabe megolvasztotta a kilincset. Kivitte őket Shaunához és Zeke-hez. Visszaviszik őket a városba.

Gabe bedugja a fejét az ajtón, a folyosó végén.

- Na végre, azt hittem, rám hagyod az egész munkát – mondja, aztán összeráncolja a szemöldökét. – Ő jól van?

Megfordulok, és követem Gabe tekintetét Tobiasra.

Furcsa arckifejezéssel bámulja a cellákat.

- Hé – mondom halkan, megérintve a karját. – Minden rendben?

Rám néz egy pillanatra, aztán bólint.

- Igen. Sajnálom. Ez csak egy folyamat. Nem gondoltam, hogy Marcus volt a rosszfiú, vagy legalábbis nem ennyire rossz.

Lassan bólintok.

- Megértem. Ez a felismerés.

Elhagyom az első tíz cellát, amit Gabe-nek már sikerült kinyitni, aztán kinyújtom a kezem, és mély levegőt veszek.

A zárra összpontosítok, ahogy mindig teszem, amíg érzem, hogy az energia átáramlik az ujjbegyemen. Hallom, hogy a zár kattan, aztán kinyitom a szemem.

A cella ajtaja nyikorogva kinyílik.

- Hatásos – mondja Tobias halkan.

Ezt csinálom az maradék cellákkal is, Gabe pedig csoportokban kiviszi az embereket.

A végén, Caleb, Tobias és én az üres pincében várjuk, hogy Gabe visszatérjen.

- Tris, beszélhetnék veled egy percre? – szólal meg Caleb inkább Tobiasra nézve, mint rám.

- Persze… - Eléggé eltávolodunk Tobiastól, hogy nem halljon minket.

- Sokat gondolkodtam a memóriaproblémáján.

Lassan bólintok, próbálok nem túlságosan reménykedni.

- Nos, a memóriaszérum egy amnéziának nevezett valamit okoz. Ez csak emlékezetvesztés, de néha az amnéziás embereknél ki lehet váltani a memória visszatérését, ha valami trauma éri őket.

Egy pillanatig próbálok valami elég sokkoló dologra gondolni, ami kiváltaná az emlékei visszatérését, de semmi nem jut eszembe.

- Nem tudom, mi lenne elég traumatikus ahhoz, hogy visszatérjen tőle az emlékezete.

- Nos, lehet, hogy ezt kell kitalálnunk.

Lassan bólintok, aztán felemelem a fejem, ahogy fény árasztja el a helyiséget. Gabe érkezik a hátsó ajtón keresztül, miután végre kivitte az utolsó túszt is.

- Most mi következik? – mondja több izgalommal a hangjában, mint kellene. Ez nem játék, és nem vagyok biztos benne, hogy megértette.

- Mi a fenét gondolsz, mit csinálsz?

Azonnal megmerevedek, amint meghallom a hangot.

Ahogy rájövök, hogy kihez tartozik, megriadok.

Peter.

Következő fejezet >>