Fanfic fordítás: Önzetlen döntések - 27. fejezet


Hamar eltelt egy hét, és itt is van az Önzetlen döntések 27. fejezete! Elég lehangoló fejezetet hoztunk ma nektek, de nem hiszem, hogy igazán szomorúak lesztek. Majd meglátjátok.

Jó olvasás a fejezethez!

A fordítás Niki érdeme! És örül minden véleménynek.

Az eredeti történetet ITT olvashatjátok.



27. fejezet



TRIS



Nem ébresztem fel Tobiast, mikor elhagyom a csoportnélküli szektort.

Tudom, hogy ezért később mérges lesz rám, de a saját józanságom érdekében tettem.

Ha felkeltettem volna, ha elköszöntem volna tőle, akkor elvesztettem volna a lelkierőm, hogy mindent itt hagyjak, és nem hagyhattam, hogy ez megtörténjen.

Így helyette hagytam egy üzenetet, és megkezdtem az utam vissza a Bátrakhoz.

Az örökké tartó boldogságunk úton van, érzem, csak türelmesnek kell lennünk.

Csak azt nem tudom, hogy Tobias hogy lesz képes még több várakozásra.

Teljes mértékben képes vagyok érezni a nyugtalanságát, és a vágyakozását, mert tükrözi a sajátomat. Én csak egyszerűen jobban tudom kezelni.

A vágy, hogy ott maradjak, a karjaiba csavarva, olyan közel hozzá, a fülemnél érezni a légzését, és a hátamnál a mellkasa állandó fel-le mozgását, szinte már túlságosan is ellenállhatatlan.

Még akkor is eléggé ellenállhatatlan, mikor belépek a Bátrak központjába, de tudom, hogy jelenleg ez az, ahol lennem kell.

De ahogy besétálok, tudom, hogy valami nincs rendben.

Valami megváltozott.

A Bátrak máshogy érződnek.

Nehéznek.

A levegő sűrű és tömör.

Szomorú.

Korán van, de szinte mindenhol emberek vannak.

Nem teljesen szokatlan, hogy a beavatottak és a vezetők ilyen korán ébren vannak, de a legtöbb Bátor szeret aludni, különösen hétvégeken, és most szombat van.

Gyorsan a Kút felé indulok, mivel úgy tűnik, hogy mindenki abba az irányba tart.

Besorolok a tömegbe, és mikor végre a Kúthoz érünk, arra veszem az irányt, ahol tudom, hogy a szakadék van, bár pillanatnyilag az előttem levő emberektől nem látom.

Az első ember, akit felismerek a tömegben, az Shauna.

Uriah-val áll, egyik kezét a szájához szorítja.

Lassan körbefordul, tekintete másodpercek alatt találkozik az enyémmel.

- Tris – mondja, a hangja kissé remeg.

Gyorsan elindulok felé, tágra nyílt szemekkel.

- Szia. Mi történik?

Vált Uriah-val egy pillantást, majd visszafordul hozzám.

- Mi van? – erősködöm, a szemem ingázik kettejük között.

- Ez…

Hangos, szívszorító zokogás szakítja félbe.

Gyorsan körbenézek, és meglátom Ellie-t a szakadék szélénél, olyan erősen markolja a korlátot, hogy a keze elfehéredett.

Visszafordulok Shauna-hoz.

- Mi történt? – kérdezem.

Shauna kissé felsóhajt.

- Al az, Tris.

Kissé megdöntöm a fejem, majd Shauna-ról a szakadékra nézek, aztán Ellie-re, majd vissza Shauna-ra.

Úgy ér engem, mint egy vonat, teljes sebességgel.

Az egyetlen ok, amiért Ellie ilyen zaklatott…

- … Nem – suttogom halkan.

Forog a fejem.

Ez nem történik meg.

Ez nem a valóság.

Valami másnak kellett történnie.

Al nem… ő nem lehet…

- Tris!

Zeke furakodik át a tömegen hozzánk.

- Zeke! – Botladozok feléje, a torkom fáj a visszafojtott könnyektől.

- Zeke, ő nem… mondd, hogy nem…!

Zeke kissé megrázza a fejét.

- Tris, annyira sajnálom. Ő… ő ma reggel átvetette magát a korláton. Már úgy találtak rá, hogy…

- Nem! NEM! Zeke, ez lehetetlen, hogy megtörténjen, ez nem lehetséges… - Érzem, ahogy a testemből kiszűrődik az összes levegő, de nem zavartatja magát, hogy visszajöjjön.

- Tris… Tris, nyugodj meg, rendbe fog jö…

A mondata még a levegőben lóg, mikor lehajolok, kezemet a térdemre szorítom, és mindent kihányok a cipőjére.

- Tris! Jól vagy? – Shauna gyorsan az oldalamon terem, egyik keze a hátamon.

Nem.

Nem vagyok jól.

Egy cseppet sem.

De képtelen vagyok válaszolni neki így, hogy jelenleg forog körülöttem a világ.

- Tris! – Ez az utolsó dolog, amit hallok, mielőtt minden elsötétül.



***



Az első, amit észreveszek, mikor felébredek, az enyhe üres érzés a gyomromban.

Gyorsan rájövök, hogy ennek nincs semmi köze az éhséghez, hanem minden Al miatt van.

A reggel visszacsordogál az elmémbe, és érzem, mintha a hányás kezdődne elölről, de szerencsére nem.

A második, amit észreveszek, hogy a gyengélkedőn vagyok, nem pedig a hálóteremben, mint vártam.

- Hé! Felébredtél!

Gyorsan felismerem Zeke hangját, és elfordítom kicsit a fejem, kutatva utána a szobát.

Mikor a szemem végre rátalál, látom, hogy odajön az ágyam mellé, keze szorítja a rácsot.

- Miért te vagy mindig az első ember az ágyam mellett? – kérdezem kavicsos hangon.

Kissé elmosolyodik, de figyelmen kívül hagyja a kérdést.

- Jobban érzed magad?

- Ez tényleg egy kérdés?

Kinyúl, és egy pillanatra megérinti a vállam, de nem mond semmit.

Remegve kifújom a levegőt, majd erősen ráharapok az alsó ajkamra.

- … Sajnálom a cipődet – motyogom.

Zeke megrázza a fejét, egy apró mosoly formálódik az ajkán.

- Nem nagy ügy. Bár legközelebb talán célozhatnál Uriah cipőjére az enyém helyett…

- Al. – Gyorsan félbeszakítom.

- Beszéltél vele… mielőtt…?

Zeke néz engem egy pillanatig, majd lassan ingatja a fejét.

- Ő igazából senkivel sem beszélt, Tris. Visszajött a látogatási napról, és valahogy egyszerűen mindenkit kirekesztett. Azt hittem… azt hittem, hogy túltette magát rajta, de aztán ma reggel… - Megáll, de valójában nincs szükségem arra, hogy befejezze.

Tudom, hogy mi történt.

Ma reggel átvetette magát a korláton. Már úgy találtak rá.


A gyomrom automatikusan felfordul.

- Zeke…

- Tudom – mondja halkan.

Kicsit elfordítom a fejem, az arcomat a párnámba nyomom, és veszek egy mély levegőt.

- Csak azt nem tudom, hogy mi változott – folytatja Zeke.

- Úgy értem, hogy közvetlenül a támadás után, valahogy… - ránt egyet a vállán, mielőtt befejezi a mondatot.

- … Azt hittem, hogy jobban lett…

- Én voltam – mondom csendesen.

Zeke felvonja a szemöldökét.

- Miről beszélsz?

- Én… - Megállok egy pillanatra, szemeimet egy rövid ideig behunyom, mielőtt folytatom.

- Látogatási nap… Odajött hozzám, és bocsánatot kért azért, ami történt. Próbálta magát kimagyarázni, és én… - Hezitálok, nem vagyok biztos abban, hogy hangosan akarom azt ismertetni, amit mondtam neki, de a vallomás már ki is szaladt a számon.

- Azt mondtam, hogy gyűlölöm őt, és soha nem fogok neki megbocsátani.

Zeke bámul rám egy pillanatig.

- Tris… - mondja halkan.

- Ettől ez nem válik a te hibáddá. Ezt tudod, ugye?

Megrázom a fejem.

- Az volt… - mondom csendes hangon. – Egyre jobban lett, míg én…

- Tris! Ő megtámadott téged. Ezt nem lehet visszacsinálni! Ha úgy döntött, hogy leveti magát a szakadékba, mert képtelen ezt kezelni, akkor az a saját hibája volt, a saját cselekedete…

- Nem ő volt – suttogom.

Zeke megrázza a fejét.

- Tris, miről beszélsz? Láttuk őt, láttunk téged…

- Nem. Úgy értem… ő volt az… de nem tehetett róla. Ő csak… utasításokat követett. Szérum hatása alatt állt.

- Kinek az utasításait? – kérdezi Zeke.

- Ericét.

Csendben van egy percig, feldolgozza ezt az információt.

- … Ezt ő mondta neked?

Lassan bólintok.

- Igen. És aztán bocsánatot kért.

Zeke szótlanul bámul rám, szája lassan kinyílik, majd bezárul.

- Az én hibám – mondom újra.

- Nem az – ragaszkodik hozzá Zeke.

Bámulom egy rövid ideig a plafont, igyekszem hinni Zeke szavaiban, de az Allel folytatott beszélgetés újra meg újra folyamatosan megismétlődik a fejemben.

Az ábrázat az arcán, mikor elsétált.

Az a kétségbeesettség, ahogy megbocsátásért könyörgött.

- Megölte őt… - suttogom. – Megölte őt az, hogy így megsebzett engem, és én egyszerűen… én képtelen voltam észrevenni, hogy mennyire sajnálja, mert dühös voltam…

- Minden jogod meg volt, hogy dühös légy.

- Az én hibám, Zeke. Megöltem őt… én…

- Hagyd abba! Tris… ez, amit ma reggel tett, az ő saját döntése volt. Semmi köze nem volt hozzád.

Egy pillanatig hagyom, hogy leülepedjenek a szavai, az alsó ajkam irányíthatatlanul remeg.

- Egyszerűen minden… darabjaira hullik. – Egy percre a kezembe temetem az arcom, aztán lerúgom a takarót, és lábaim átcsúsztatom az ágy oldalán.

Amint a lábam a talajhoz ér, Zeke ott terem előttem, mint egy őrzőkutya.

- Hé. Mit gondolsz, hová mész?

- Látni akarom Ellie-t – mondom halkan.

Rám néz, aztán gyorsan ide-oda mozgatja a fejét.

- Ez szörnyű ötletnek hangzik.

Sóhajtok egyet, fejemet a plafon felé döntöm.

- A bátyja csak miattam választotta az öngyilkosságot. Meg kell…

Zeke megragadja a karomat, szorosan egy helyben tart.

- Ez nem igaz. Nem miattad tette. Maga miatt tette. De úgy gondolom, hogy abban igazad van, hogy Ellie hogyan fogja ezt látni. Mérges, és rémült, és szomorú, és keresni fog valakit, akit hibáztathat, és pontosan ez az oka annak, hogy miért nem te vagy az az ember, akit most látnia kell.

Gyorsan megrázom a fejem.

- Zeke…

- Még csak nem is szabad elhagynod a gyengélkedőt. Hivatalosan nem.

- Hát, ki fogja ezt megmondani nekem?

- Tris, gyerünk…

- Ő a legjobb barátom, Zeke.

A szavak igaznak hangzanak. Még akkor is, ha épp nem a legjobb időszakunkat éljük, most semmi nem számít.

A bátyja halott.

Ott kell lennem neki.

- Én csak… - Behunyom a szemem egy pillanatra.

- … Szükségem van a legjobb barátomra, és tudom, hogy most neki is szüksége van rám.

Zeke rám néz egy másodpercre, majd egy frusztrált morgást hallat.

- És akkor én mi a fenéért vagyok?

Kissé megdöntöm a fejem, összeszorítom az ajkaim.

- Zeke, szeretlek téged. Tudod, hogy így van, de…

Sóhajt egyet.

- Én Tobias gladiátora vagyok, nem a tiéd. A fene essen belé. Ha tudtam volna, hogy milyen kemény meló lesz megvédeni téged…

- Te akkor is megtetted volna – mondom lágyan.

Felsóhajt.

- Igen, akkor is megtettem volna.

Néz egy kicsit, majd megforgatja a szemeit.

- Rendben, jól van. A szakadéknál lesz. Nem hagyta el mióta…

Biccentek egyet.

- Zeke – mondom csendesen -, köszönöm.

Aztán elindulok az ajtó felé.



ELLIE


Órákig nézem, ahogy a víz a köveknek csapódik.

Ez minden, amit tehetek.

Inkább ülök itt, és fókuszálok erre, mint arra, ahogy a bátyám ma korán reggel, mielőtt bárki felkelt volna, átugrott a korláton, bele ezekkel az éles, egyenetlen sziklákkal és vad folyóval rendelkező szakadékba.

- Ellie?

Kissé elfordítom a fejem a nevem hallatán, majd mikor megtalálom a hanghoz tartozó embert, nem tehetek róla, de megforgatom a szemeim.

Tris.

Természetesen Tris az.

Tudtam, hogy végül itt lesz, de nem vagyok felkészülve, hogy beszéljek vele.

Alig tudok még csak ránézni is.

- Ne – mondom, a hangom halk, és mély.

- Mit ne? – kérdi csendesen.

- Mondd azt, hogy mennyire sajnálod. Hogy mennyire szeretted a bátyámat. Fogalmad sincs, hogy hányszor hallottam ezt ma. Plusz a te esetedben tudom, hogy hazugság lenne.

- Ellie…

- Azt mondtam, hogy NE, Tris!

Lassan bólint.

- Rendben. Nem fogom.

Egy hosszú percig mindketten csendben vagyunk; én nézem, ahogy a víz nekiütődik a köveknek, ő pedig engem.

- … Szeretett téged, tudod – mondom végül.

- Nagyon. Soha nem tudta befogni a száját veled kapcsolatban. Nevetséges volt. Állandóan mondtam neki, hogy lépjen túl rajtad, de ő… egyszerűen képtelen volt rá. Igazából soha senkivel nem randizott az Őszintéknél. Ez furcsa, nem?

- Valójában nem… a legtöbb ember az ilyesfajta dolgokkal vár addig, amíg megcsinálja a vizsgáját… valahogy így lesz értelme.

- Bár te nem tetted – mondom gyorsan. – Ugye? Te és Szerencsétlen?

Az ajka szétválik egy pillanatra, majd megrántja a vállát.

- Nos, igen. Akkor azt hittem, hogy az Önfeláldozóknál fogok maradni.

- Talán azt kellett volna tenned.

- Ellie…

- Nem, tényleg, nagyszerű lett volna. Te ott maradtál volna a drága Szerencsétleneddel, és akkor a bátyám most nem lenne halott.

- Ellie, nem tudom, hogy mit mondjak, én…

- Állj.

- Miért nem akarod engedni, hogy beszéljek veled?

- Azért!

A szó sikolyként hagyja el a számat, bár nem szándékoztam így tenni.

- Tudom, hogy minden, ami kijön a szádon, egy nagy hazugság lenne, csak hogy jobban érezzem magam.

Bámul rám egy pillanatig, kinyílik a szája, hogy mondjon nekem valamit, vagy ilyesmi, de megrázom a fejem, és belekezdek.

- Elmondod, hogy mennyire sajnálod, de tudom, hogy nem, valójában nem, mert gyűlölted őt. Elmondod, hogy milyen remek srác volt, amit még igazából te sem hiszel el.

- Ellie…

- Aztán elmondod, hogy mennyire szeretett engem, pedig nem. Én csak a bosszantó kishúga voltam. Majd megölelsz, mintha barátok lennénk, pedig nem vagyunk. Mert egyetlen beszélgetés veled, és a bátyám ezen a reggelen holtan végezte a szakadék aljában. Képtelen vagyok ezzel megbarátkozni. Így arra lesz szükségem, hogy legyél tőlem pokolian távol.

- Ellie, te vagy a legjobb barátom! Tudod, hogy nem akartam, hogy ebből bármi is megtörténjen!

Hangosan felhorkantok, majd nevetek.

- Te gyűlölted őt!

- Azt gyűlöltem, amit tett velem! Ellie, én szerettem a bátyád. A barátom volt. Egyike volt a legelső barátaimnak a Bátraknál… szerettem őt. Természetes, hogy így volt.

Nem tudom, hogyan gondolja a kapcsolatát a bátyámmal szeretetnek.

- Olyan zaklatott volt múlt éjjel… - kezdem, kissé megrázva a fejem. – Egyfolytában csak azt mondogatta, hogy soha nem fogsz megbocsátani neki, hogy nem érdemli meg azt, hogy éljen. Azt gondolta, hogy ennyire gyűlölöd őt.

- Sajnálom…

- Hagyd abba, hogy ezt mondod! Nem így van! Nem sajnálod, így ezt hagyd csak abba.

- Csak… engedd, hogy befejezzem. Hallgasd meg, hogy mit sajnálok. Kérlek?

Gyorsan kifújom a levegőt, de intek neki, hogy folytassa.

- Én sajnálom – mondja halk hangon.

- Sajnálom, hogy képtelen volt bevallani, amit tett, illetve beismerni, hogy tévedett. Sajnálom, hogy bármikor, ha bocsánatot kért, akkor egy szérumot hibáztatott az helyett, hogy magáért az eseményért kért volna bocsánatot. Sajnálom, hogy nem volt elég erős ahhoz, hogy elviselje annak a szörnyű dolognak a súlyát, amit tett. Sajnálom, hogy most gyászolsz. Annyira sajnálom, hogy megsérültél, Ellie.

- Ő a testvérem volt – mondom összetört hangon.

Bólint egyet.

- Tudom, El – mondja csendesen.

- Gondoskodott rólam - nyögöm ki -, … és ő… - Megállok egy pillanatra, letörlöm a kézfejemmel azt a néhány könnycseppet, ami kifolyt.

- Most elment, és még csak meg sem tudom őt gyászolni, mert úgy csinálod, hogy minden körülötted forogjon. Még ezen a reggelen is. Mindenki annyira aggódott miattad. Tris elhányta magát, és elájult. Az én bátyám volt reggel a szakadék alján, és mégis minden rólad szólt.

- Egyiket sem szándékosan tettem, Ellie.

- Sajnálom, hogy megbántott téged, tényleg – mondom halkan, a szavak lassan jönnek elő.

- De te összetörted a szívét. Megsemmisítetted őt. Te összetörted őt, te… - Megállok, megrázom a fejem.

- Nem igazán számít. Csak elmennél, kérlek?

- De, Ellie…

- MENJ! Kérlek!

Néz rám egy pillanatig, aztán lassan bólint, mielőtt megfordul, és elindul vissza a beavatottak hálótermébe.







2 megjegyzés:

  1. Hát egy ilyen fejezet után nehéz írni valamit...
    Tényleg nagyon depis volt. Alt valahogy nem tudom sajnálni, már "megszoktam", hogy minden ficiben meghal. Ellie kicsit furcsa nekem. Persze, megértem, hogy fáj neki a bátyja elvesztése, de azért nem kellene ilyen támadónak lennie.
    Kíváncsi leszek, hogyan folytatódik a történet.
    Köszi a fordítást, Niki!

    VálaszTörlés
  2. Al nem volt a Bátrakhoz való, az tuti.
    Ellie tényleg eltúlozta egy kicsit, de őt is meg lehet érteni.
    Az viszont nagyon tetszett, amiket Tris mondott neki.
    Köszönöm, hogy írtál! Puszi!

    VálaszTörlés