Fanfic: A jövő kezdete - 2. fejezet

Remélem vártátok a folytatást, mert megérkezett! Ugye nem is kellett olyan sokáig várnotok?

FIGYELEM! CSAK AZOK OLVASSÁK EL, AKIK OLVASTÁK A HŰSÉGEST!

 A következő szerdán érkezik, ebben biztosak lehettek. És előre is elnézést kérek a befejezés miatt. Ne utáljatok nagyon. Ja és jobban teszitek, ha hozzászoktok a függővégekhez, mert az összes fejezet végén az lesz *sátáni kacaj* xD

2.

TRIS

Nem sokkal a megbeszélt időpont előtt Matthew jön értünk. Látszik rajta, mennyire ideges: a keze remeg, a szeméből süt az aggodalom.

- Cara már elindult a vezérlőterembe. Ha minden jól megy, pár perc és észrevétlenek leszünk.

Feszült csendben követjük, ahogy elhagyja a hálótermet.

A késői órának hála a folyosók néptelenek, csak elvétve látni egy-egy embert. Matthew megy elől, Caleb és én mögötte haladunk. A szívem hevesen ver a mellkasomban.

A Fegyverlaboratóriumhoz vezető folyosó ajtajához érünk, amelyet Matthew szélesre tár előttünk, előreengedve minket. Ám alig teszünk két lépést, amikor a riasztórendszer működésbe lép.

- A fenébe! - kiált fel Matthew. - Carának nem sikerült lekapcsolni a rendszert. Sietnünk kell!

Futásnak eredünk, ám nem sokkal később már több pár láb dobogását halljuk magunk mögül. Pár méterre tőlünk a folyosó három felé ágazik. Nekünk jobbra kell fordulnunk a cél felé. Viszont itt a lehetőség, hogy lerázzuk őket.

- Matthew - fordulok felé. - Te maradj itt, és csald őket a bal oldali folyosóra.

- És mégis hogyan?

- Várj itt, ameddig meglátnak, majd szaladj el. A többit rád bízom.

Tudom, hogy nem a legjobb terv, de Matthew az egyetlen közülünk, aki elég jól ismeri ahhoz az épületet, hogy gond nélkül megszökjön az őrök elől.

- Rendben - bólint végül.

Megragadom Caleb karját, és futunk tovább az ellenkező irányba, mint amerre Matthew. Zihálásunk visszhangot ver a fehér falakon.

Elhaladunk a betört ajtószárnyak mellett, amelyek a laboratórium külső védelméül szolgáltak, és egy kisebb folyosóra jutunk. Caleb leveszi a táskát a hátáról, hogy előszedje a robbanószerkezetet és a védőruhát belőle. Remegő kézzel nyúl a bombáért, ám elütöm a kezét.

- Majd én - mondom neki, aztán a kezembe veszem az eszközt. Van súlya, de nem húzza le túlságosan a karom. A laboratórium ajtajához viszem, ami túlélte Nitáék akcióját, majd a korábban kapott instrukciók alapján rögzítem az ajtón átívelő fémrúdra a szerkezeten található kapcsok segítségével.

Eközben Caleb magára ölti a védőruhát, csak a sisakot nem húzza még a fejére. Idiótán fest ebben a fehér öltözetben, és ha nem lenne ilyen komoly a helyzet, na meg persze, ha nem most látnám őt utoljára, valószínűleg elnevetném magam.

Visszamegyünk a folyosón, és elfordulunk a sarkon, ekkor hozzám lép, és szorosan átölel. Könnyek ostromolják a szemem, de elűzöm őket.

- Vigyázz magadra, Beatrice. Legyetek boldogok Tobiasszal - suttogja a fülembe.

- Hiányozni fogsz. - Az én hangom sem több suttogásnál.

- Szeretlek - mondja még utoljára, mielőtt elhúzódik.

- Én… - szólalnék meg, de egy kiáltás belém fojtja a szót.

- MEGÁLLNI!

Megpördülök, és három őrrel találom szembe magam. Mindegyiknél fegyver van, amit ránk szegeznek.

Mellettem a bátyám felnyög, és a szemem sarkából látom, hogy reszketni kezd a félelemtől. De én nem félek. Utoljára megszorítom Caleb kezét.

- Menj, én feltartom őket!

- Beatrice…

Nem figyelek rá. Egy követhetetlen mozdulattal előhúzom a nadrágom derekába bújtatott pisztolyt, és gondolkodás nélkül tüzelek. Az egyik őr felkiált, amint a golyó a vállába hatol.

A másik két őr tüzelni kezd, de lebukok, így a golyók a falba fúródnak. A jobb oldali férfi felé rohanok, és rátaposok a lábára, majd a könyökömmel állon vágom. Szerencsétlen elharapta a nyelvét, a pisztoly pedig kiesik a kezéből, ahogy hanyatt zuhan a padlón.

A társáról viszont a dulakodás közben teljesen megfeledkeztem. Csak a hangos dörrenést hallom meg, mielőtt a pokoli kín belém mar.

A falnak esem, és lecsúszom a földre. Össze kell szorítanom a fogam, ha nem akarok felüvölteni a fájdalomtól. Érzem, ahogy valami nedves csorog az oldalamon, le a csípőmön, majd apró cseppenként ér földet a padlón.

A szemem előtt szikrázó pöttyök táncolnak, de látom, hogy a férfi, aki lelőtt, még mindig rám szegezi a pisztolyát. A társa épp feltápászkodna, mikor hatalmas robbanás rázza meg a falakat.

Egy pillanatra minden elsötétül előttem, és már csak arra ocsúdok, hogy abbamaradt a rázkódás, és az őrök a labor felé pillantanak. Még ilyen távolságban is mindent beborít a por és a törmelék. Amelyik őrt leütöttem, most elindul arra, amerre a bátyám ment. Meg kell állítanom őt.

Felemelem a jobbomat, majd célzás nélkül lábon lövöm a férfit, aki erre orra esik a padlón, és üvöltve kap a sérült lába után.

Ekkor azonban a mellettem álló biztonsági őr ismét rám lő, ezúttal a karomba ereszt egy golyót. Elakad a lélegzetem, a pisztoly kicsúszik elgyengülő ujjaim közül.

- Igazán szemtelen kis fruska vagy - mondja nekem csikorgó fogakkal, a fegyverével a homlokomat veszi célba. - Még egy mozdulat, és a pokolba küldelek.

Egy pillanatig sem kételkedem benne, hogy valóban fejbe lőne, ha megmoccannék. De ha akarnék, se bírnék felállni innen, még a pisztolyt se tudnám megtartani. A tükörmennyezeten látom magamat, ahogyan marionett bábuként heverek a padlón, és látom a férfi sötét haját a feje tetején.

Az egyik lábam beszorult a másik alá. Megpróbálom megmozdítani, hogy kihúzhassam, de nem sikerül. Felnyüszítek a fájdalomtól és zihálni kezdek, mert úgy érzem, nem jut elég oxigén a tüdőmbe.

A fickó csak röhög rajtam, de nem mozdítja el egy centit sem a fegyver csövét, és az ujját még mindig a ravaszon tartja.

Aztán egyszer csak lehull a keze, és a pisztoly a földön koppan. Felpillantok, de párszor pislognom kell, hogy kitisztuljon a látásom. Az arcán zavartság látszik, és pillantása a remegő kezére téved, amiben pár pillanattal korábban még a fegyverét tartotta.

Egyből rájövök, mi is történik. Sikerült neki. Caleb megcsinálta. A memóriavírus immár a levegőben van, és az előttem álló fickó nem emlékszik semmire. A kezét a halántékára szorítja, majd ordítozva elszalad a főbejárat irányába.

A másik férfi még mindig a földön fekszik tőlem egy méterre, és keservesen sír. Sajnálom, amiért szenvednie kell, és most már nem is tudja, hogyan sérült meg a lába.

Párszor még megpróbálkozom felállni, de minden alkalommal visszaesek a fal tövébe. A testemet zsibbadt fájdalom járja át. Egyre gyengébb vagyok, ahogy körülöttem egyre nagyobb tócsában gyűlik a kiömlő vér. A szíven hevesen kalapál, még a fülem is cseng a szapora dobbanásoktól.

Lépteket hallok közeledni, és mintha valaki a nevemet kiáltaná, de nem vagyok benne biztos, mivel a szívverésem minden más hangot eltompít. Aztán egy arcot pillantok meg magam előtt; pontosabban kettőt.

Matthew szemében rémület csillog, ahogy a pillantásunk találkozik, Cara arcán pedig könnyek csorognak, a homlokán lévő sebből vér folyik. Puha kezét az arcomra teszi, és mond valamit, de egy szót se értek belőle. Matthew leveszi az ingét, felfedve az alatta viselt világoskék pólót, majd Cara kezébe nyomja, és a labor irányába rohan.

Cara még egyszer végigsimít az arcomon, aztán az inget a hasam köré tekeri, majd meghúzza az anyagot, hogy az oldalamnál megkösse az ing két ujját. Felüvöltök kínomban, a testem nagyot rándul.

A vállamat a falhoz nyomja, és igyekszik mozdulatlanul tartani, habár erre semmi szükség. A következő pillanatban ugyanis az összes izmom elernyed, és ha Cara keze nem tartana, egyszerűen eldőlnék. A fejem viszont így is előre bukik, és nem látok mást, csak a vérben úszó nadrágom. Egy kéz az arcomat pofozgatja, és valami olyasmit hallok, hogy ki kell tartanom, de képtelen vagyok koncentrálni.

Arra eszmélek, hogy valaki a karjaiban tart, és sebes léptekkel visz valahova. A testem ernyedten lóg az erős karok között, fejem egy kemény vállnak dől. A látásom elhomályosult, így csak elmosódott foltokat látok.

Bevillan egy emlék. Pár hónapja ugyanígy vitt valaki a karjában, miután a beavatás alatt megtámadtak, és kis híján a szakadékba hajítottak. Négyes. Ő mentett meg. De valami nem stimmel, ha őrá gondolok. Olyan idegennek hat a neve, mintha nem az övé lenne. Aztán beugrik: Tobias. A drága Tobias, aki annyiszor húzott vissza az élet és halál mezsgyéjéről.

De tudom, hogy most nem ő cipeli zsibbadt testemet. Az erős karok valaki máshoz tartoznak. Tobias nincs itt, hogy megmentsen. Nincs itt, hogy lássam a mosolyát, a csodálatos kék szemét. Nincs itt, hogy megcsókoljon, és a fülembe suttogja, hogy szeret. Nincs itt, hogy visszarántson a halál karmaiból. Ahogy ólom súlyú szemhéjaim végül lecsukódnak, tudom, hogy többé nem látom az én drága Tobiasom.

Következő fejezet >>

Szerző megjegyzése:

Szóval ne utáljatok. Mivel nem szeretem a rózsaszín maszlagokat, ez se lesz egy nyálas töri. És nem véletlenül mondta barátnőm, hogy ő az én történeteimben mellékszereplő se lenne, nem ám főszereplő... De nyugi, én nem vagyok olyan szemét, mint Veronica. Vagy mégis? *hehe* Ehhez tovább kell majd olvasnotok! Puszz ^^