Fanfic: A jövő kezdete - 6. fejezet



FIGYELEM! CSAK AZOK OLVASSÁK EL, AKIK OLVASTÁK A HŰSÉGEST!

Az 6. fejezet megint egy beszélgetős rész, viszont sok mindent megtudhatunk a kísérletekről. Valamint az egyik kedvelt karakterünk is képbe kerül, meg egy nem nagyon kedvelt is, de rajta igyekszem változtatni. A folytatás szintén egy hét múlva jön, még mindig nem jutottam a 9. fejezet végére az írással... De rajta vagyok!



6.


TOBIAS


Arra ébredek, hogy valaki a hajamat simogatja. Igazából fel sem tűnt, hogy elnyomott az álom. Kell egy pár pillanat, mire rájövök, hogy még mindig a vezérlőterem egyik székében ülök, arcomat az asztal lapjára hajtva. Vajon mennyi lehet az idő?

Az ujjak tovább simítják a fejem tetejét, és egy hosszú pillanatig kiélvezem a gyengéd érintést, elképzelve, hogy Tris áll a székem mellett, és az ő ujjai siklanak a hajszálaim között. De tudom, hogy nem ő van mellettem, hiszen az ő ujjai kisebbek,  és a hang, ami megszólít, bár imserős ugyan, de sokkal másabb, mint az övé.

- Tobias.

Nagyot sóhajtok, mielőtt felülnék, és belenéznék anyám sötét szemébe. Alig pár centire áll tőlem, a kezében egy csésze kávéval, és hiába látja, hogy most már ébren vagyok, a kezét nem veszi le a fejemről még egy jó pár pillanatig.

- Evelyn. Hogy kerülsz ide? Még nem a városban kéne lenned.

Biztosan nem járt le a három nap, amíg el kell hagynia az eddigi otthonát, bár kitudja; kissé összefolynak előttem az órák és a napok. Azt se tudom, mennyi ideje vagyok a számítógépek között. A kezembe nyomja a csésze kávét, majd leül a mellettem lévő székre. Rajtunk kívül senki nincs a helyiségben.

- Neked is jó reggelt! - szólal meg kissé sértődötten. - És hogy a kérdésedre válaszoljak, úgy döntöttem, hogy kicsit korábban eljövök. Az az egy nap már nem sokat számít.

- A többiek hol vannak? - kérdezem, miközben belekortyolok a kávéba. Túl édes, de nem érdekel különösebben.

- Gondolom reggelizni mentek. Neked sem ártana meg, ha ennél valamit, nagyon sápadt vagy. Egyébként is szörnyen festesz. Ha nem tévedek két napja is ez a ruha volt rajtad. Igazán vehetnél egy zuhanyt.

Már épp rá akarok szólni, hogy ne kezeljen úgy, mint egy gyereket, de közben rájövök, hogy nagyon is igaza van. Amióta visszajöttünk, még nem is ettem semmit, és tényleg ugyanazok a gyűrött és koszos ruhákat viselem, mint akkor este.

- Tényleg rám fér az a zuhany. Meg valami reggeliféle is.

Felállok, és kinyújtóztatom a nem túl kényelmes testhelyzetben töltött órák okozta merevséget a hátamból. Párszor megropogtatom a nyakam, mielőtt az ajtó felé indulnék, persze Evelyn árnyékként követ.

- Mit sikerült megtudnod a rendszerükből? - kérdi kíváncsian. Le se tagadhatná, hogy Műveltnek született.

- Látom, valaki volt olyan kedves és beavatott a részletekbe. Mennyit tudsz?

- Épp eleget erről az egész kísérletről, és az a Művelt lány volt az, aki elmondta a lényeget.

- Cara? Azt hittem, ő éppen a szerverfeltörésen dolgozik.

- Pár órája értem ide, akkor határozottan nem a számítógép előtt ült.

Tovább haladunk a széles folyosókon, amelyek annyira néptelenek, hogy visszhangot ver rajtuk a lépteink zaja. Ezek szerint még mindig nem tértek magukhoz az emberek a memóriatörlés óta. Nem lehet könnyű a nulláról kezdeni mindent…

Az étkezőben sincsenek sokan, csak néhány medikus ül az egyik asztalnál, míg egy másiknál Matthew és Cara ülnek a reggelijüket majszolva. A lány int, hogy üljük hozzájuk, de tudom, hogy ha ott foglalok helyet, nem lesz étvágyam, ugyanis Zeke is ott ül közöttük.

Evelynnel az egyik távolabbi asztalt célozzuk meg, miután mindketten megpakoltuk a tálcánkat a friss és illatozó ételek sokaságával. Mármint az anyám tényleg jól sok kaját hozott, én csak egy tányér rántottát és sült szalonnát vettem magamnak meg egy szelet kenyeret. Hiába nem ettem két napja, valahogy nem is érzem azt, hogy szétfeszítené a gyomromat az éhség, különösen, ha bevillannak azok a szőke tincsek és a sápadt arc…

Szerencsére Evelyn nem tett megjegyzést arra vonatkozóan, hogy mennyit eszem. Valahogy nem vagyok most olyan lelkiállapotban, hogy elviseljem a kioktatását, mert lehet, hogy akkor a reggelim maradéka a fején landolna.

Szerettem volna kiélvezni a csendet, de persze drága anyámnak más tervei voltak, amikor megszólalt. Lehet, hogy jobban járt volna, ha nem nyitja ki a száját tekintve, mennyire nem vagyok jelenleg beszédes kedvemben.

- Na de nem válaszoltál, mit is sikerült kiderítened a Hivatal adatbázisából.

- Túl sok mindent. Azt hiszem, időre lesz szükségem, ha mindent fel akarok fogni abból, amit az éjszaka olvastam. De az már biztos, hogy nem csak a mi városunkat vonták be ebbe az átkozott kísérletbe.

- Mennyi…?

- Legalább nyolcról tudok a miénken kívül. Abból a legnagyobb New York, ahol szintén csoportrendszert alkalmaztak. Az ottani kísérlet úgy hatvan évvel a miénk után indult.

- Hatvan évvel? - hüledezik. - Mégis mióta vagyunk mi ennek az egésznek a részesei?

- Ha a számításaim helyesek, közel ötszáz éve - felelem.

Elkerekedik a szeme, amit nem is csodálok, engem is meglepett a felismerés.

- Amennyiben helyesek az adatok, 2035-ben fedezték fel, azt a gént, amit pár éven belül kiiktattak az emberekből. Ám hamar rájöttek, hogy így maradandó károkat okoztak az emberi DNS-ben, de már késő volt. 2057-ben kirobbant a Tisztító Háború, amit már korábbi lázongások előztek meg. Ebben a harcban, ami közel húsz évig tartott,  milliók haltak meg, és ez volt az az esemény, ami ilyen szinten lerombolta a környezetünket. Ezután alakult meg a Genetikai Jóléti Hivatal, hogy megoldják ezt a genetikai problémát. Az első kísérlet a háború után két évvel kezdődött egy városban, ami elég nagy populációval fennmaradt, és Los Angeles volt a neve. Chicagóban, ami a mi városunk az egész 2081-ben indult, és ez volt az első hely, ahol a csoportrendszert bevezették, hogy így próbálják rendbe hozni az emberek génállományát.

Pár percre csend ereszkedik közénk, ami nem is csoda. Ez az egész még nekem is túl hihetetlen, pedig már hetek óta tudok a kísérletről. Aztán végül az anyám visszanyeri a hangját.

- Tényleg ezt csinálták velünk? Bedugtak minket egy városba, hogy kísérletezzenek rajtunk?

- Ettől sokkal rosszabbat - közlöm vele halkan, kissé remegő hangon. Gyűlölet izzik a szavaimban. - Végig figyeltek minket a kamerarendszeren keresztül. Mindent láttak, amin keresztülmentünk, és nem csak az elmúlt időszakban, de már a kísérlet kezdetétől. Adatokat rögzítettek rólunk, képeket és videófelvételeket. És ha ez nem lenne elég ahhoz, hogy utáld őket, a Műveltek támadása mögött, ami elpusztította az Önfeláldozók felét, szintén ez a csodás Hivatal áll.

Most már leesett állal ül velem szemben, döbbenten mered rám.

- Valamint egyszer már kitörölték Chicago lakosságának emlékeit, úgy százhetven évvel ezelőtt. A feljegyzések szerint akkoriban a Bátrak és az Őszinték le akarták bontani a kerítést a város körül, mert sejtették, hogy valami nincs rendben vele. Nem voltak ostobák, rájöttek, hogy nem véletlenül kívül van rajta a zár. Ennek pedig az lett az ára, hogy mindenki elvesztette a memóriáját az Önfeláldozók memóriaszérumának segítségével.

- Nem hiszem el, hogy képes voltak ilyet tenni több ezer emberrel - hüledezik.

- Pedig elhiheted. És meg tették volna most is…

Már válaszolna, ám ekkor meglátok valakit az ajtóban, és felemelem a kezem, hogy elnémítsam. David előtt semmi kedvem a kis birodalmának mocskait ecsetelni, még akkor sem, ha nem emlékszik semmire.
Legszívesebben lefejelnék valamit, amikor rájövök, hogy felénk tart a kerekesszékével, bár leginkább őt fejelném meg vagy tekerném ki a nyakát.

- Jó napot! - köszönt minket, amint az asztalunkhoz ér. - Mi még nem találkoztunk, nagyon örvendek. Az én nevem David. - Azzal kezet nyújt először Evelynnek, majd nekem.

Már épp rávágnám, hogy de hiszen mi ismerjük egymást, sajnos, de aztán eszembe jut, hogy ő nem tudja, ki vagyok.

- És mi járatban vannak erre? - kérdezi mosolyogva a férfi, amitől felfordul a gyomrom.

- Azért vagyunk itt, hogy segítsük a munkájukat, ameddig helyreáll a rend a baleset után - hazudom gyorsan, mielőtt az anyámnak akár csak esélye lenne megszólalni. Mint Caratól megtudtam, a hirtelen memóriavesztést egy balesettel magyarázták, ami a fegyverlaborban történt.

- Ez esetben nagyon köszönjük a segítségüket. - Azzal biccent felénk, majd továbbáll.
Evelyn kérdőn néz rám. - Ő meg ki volt?

- David, a Hivatal vezetője. Ő a felelős azért, amit az előbb elmondtam. Bár ő sem tud most semmiről, hála Calebnek és… - Elhallgatok. Nem tudom kimondani a nevét, mivel rögtön bevillan a tegnapelőtti látvány.
Zavartan turkálom a tányérom tartalmát. Eddig se volt nagy étvágyam, de mostanra az is elment. Evelyn átnyúl az asztalon, és megszorítja a balomat, ami a tálca mellett simul az asztallaphoz.

- Hallottam, mi történt. Én igazán sa… - mondja, de félbeszakítom.

- Ne! Ki ne mond, hogy sajnálod! - kiáltok rá, hangosabban, mint szeretném, és kihúzóm a kezem az övé alól. - Tudom, hogy mennyire nem szívleled őt. Most inkább örülnöd kéne.

- Nem tudom, hogy minek hiszel engem, fiam, de nem vagyok egy szörnyeteg, hogy ilyet kívánjak annak a lánynak. Lehet, hogy nem a szívem csücske, de akkor sem örülök, hogy ezt történt vele. Főleg, mert látom, mennyire megvisel a dolog.

Nem tudom, mit gondoljak anyámról. Eddig abban a tudatban voltam, hogy teljes mértékben utálja Trist, de most meg azt állítja, hogy nem így van.

- Akkor mégis miért viselkedtél vele úgy, ahogy? - kérdem tőle egész halkan.
Egy reszketeg sóhaj tör fel belőle, mielőtt újból megszólalna.

- Azt hiszem, féltékeny voltam rá. Nem tetszett, hogy őt választottad, és nem engem. Hogy ő érdemesnek mutatkozott a szeretetedre, míg a tulajdon anyád nem. Képtelen voltam felfogni, hogy mivel érdemelt ki téged.

- És te ezen csodálkozol? Azok után, hogy magamra hagytál Marcusszal, és évekig abban a hitben éltem, hogy halott vagy, mégis mire számítottál? Hogy nagy boldogan a karodba omlok? Hogy nem változtam semmit az elmúlt évek alatt? Akkor közlöm, a drága apám gondoskodott róla, hogy ne az a kisfiú maradjak, akire emlékszel. De akaratlanul is hozzásegített ahhoz, hogy a Bátrakat válasszam, és túljussak a beavatáson. Szóval ne gondold azt, hogy ismersz.

Ökölbe szorul a kezem. Sikeresen kiborított, pedig nem akartam vele veszekedni, különösen azóta nem, hogy a hatalom helyett inkább engem választott.

- Nem tudom, hogy valaha is képes leszel-e nekem megbocsájtani, Tobias. Tudom, hogy szörnyű anya vagyok, és ha ez egy kicsit is vigasztal, akkor mélységesen bánom, hogy akkor otthagytalak, és azt is, amiért úgy viselkedtem Trisszel.

Csak bólintok, mert nem tudok megszólalni. Azt a sok évnyi szenvedést nem lehet csak egyik pillanatról a másikra megbocsájtani. Túl sok mindenen kellett keresztülmennem az anyám döntése miatt. Bár ha belegondolok, talán még hálás is lehetnék neki, mert ha nem hagy ott, ha nem Marcus mellett növök fel, talán sosem csatlakozom a Bátrakhoz, és sosem találkozom ővele.

A hosszúra nyúló csend után mondanék neki még valamit, de ekkor ismét kinyílik az étkező ajtaja, és Christina ront be rajta zihálva. Rögtön rosszra gondolok, de nem felém szalad, hanem Caraék asztalát célozza meg.

- Zeke, gyere azonnal. Uriah magához tért.

Furcsa érzés fog el a szavai hallatán. Egyszerre érzek megkönnyebbülést, félelmet, bűntudatot és izgalmat. Zeke rögvest kiszáguld az ajtón Christinával a nyomában. Félrelököm a tálcám, és az anyámra egy utolsó pillantást sem vetve szaladok utánuk.

A kórterem tele van orvosokkal, mire odaérek. Mindannyian a betegágy körül állnak, és vizsgálják a rajta fekvő fiút. Nagyot dobban a szívem, mikor megpillantom Uriah nyitott szemeit. Hát tényleg magához tért!

Az egyik orvos - miután ellenőrizte az életjeleit -, kihúzza a csövet Uriah torkából. A fiú felköhög, a teste megremeg a vékony takaró alatt.

- Uri! - kiált fel Zeke, és az orvosokat félrelökve az öccse nyakába borul.

Könnyek szöknek a szemembe, ahogy rájuk pillantok, de gyorsan kipislogom őket, mert olyan nincs, hogy megint elérzékenyüljek. Persze a bűntudat szikrája sem maradhat el, hiszen tudom jól, hogy most nem itt lennénk, ha nem szövetkezem Nitával.

Hana is a könnyeivel küszködik, ahogy fiai mellett áll az ágy mellett.

Ekkor viszont Uriah megszólal, miközben pillantása az őt ölelő testvérére siklik. A hangja rekedt és gyenge, de amit mond, a szívemig hatol, és mély, fájdalmas nyomot hagy.

- Te mégis ki a fene vagy?

Szerző megjegyzése:És Uriah is él! Ugye milyen nagyszerű vagyok? Nem öltem meg! De azért ennyire könnyen nem úszta meg a dolgot, az túl rózsaszín lett volna. Remélem azért nagyon nem utáltok ezért. Jobb egy agymosott Uri, mint egy halott. A folytatásból több minden kiderül majd, ha nem is a következőből, majd később, szóval maradjatok velünk! Pussz ^^


2 megjegyzés:

  1. Azt a mindenit! Ez nem semmi! Hallod, szuper vagy! Nagyon tetszett ez is, érdekes dolgok derültek ki. A végére felment a vérnyomásom! Muszáj továbbolvasnom, túl kíváncsi vagyok...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Fú erre a fejezethez korábban nem is jött vélemény?? O.o Eddig észre sem vettem.
      Köszii :$ Örülök neki, hogy tetszett, és ki fog még derülni "pár" érdekes dolog. :)

      Törlés