FIGYELEM! CSAK AZOK OLVASSÁK EL, AKIK OLVASTÁK A HŰSÉGEST!
Itt a 12. fejezet! Lassan kezdenek beindulni az események, és hamarosan lesz akció is. Valamint szép sorban hullanak a szereplők. A következő fejezet lehet csúszni fog, mert nem leszek itthon a hétvégén, de igyekszem minél hamarabb hozni azt is. Jó olvasást ehhez a részhez!
12.
TOBIAS
Hideg szél fújja az arcunkba a havat, ahogy a kifutópálya szélén állunk a hulladéktároló mellett. A konténerből füst száll fel, ahogy a rengeteg irat hamuvá válik. A világosszürke füst pillanatok alatt eltűnik, ahogy az erős szél tovaviszi.
Balra tőlem Christina magát ölelve fagyoskodik, mellette Zeke zsebre tett kézzel nézi a felszálló füstöt. A jobbomon Cara és Matthew állnak, a fiú karja Cara vállán nyugszik. A lány a vállára hajtja a fejét. Egyikünk sem szól semmit, miközben lobog a tűz.
Kíváncsi lennék, a többiek fejében is olyan gondolatok járnak, mint az enyémben. Remélem, hogy ezzel végleg elpusztítjuk ezeket az információkat, és a Hivatal végleg elbukik. Erre nagy az esély, tekintve, hogy mindenkinek kitöröltük az emlékeit, és a feljegyzések is a semmivé lettek. Ha itt és a városban is minden rendbe jön, végre valahára nyugtunk lesz, és lesz időn saját magunkra is.
Addig bámulom a lángokat, míg csak azt veszem észre, hogy a többiek beálltak az épület fala mellé, ahol védve voltak a szél elől. Kivéve Zeke-t. Mellettem áll, és ő is a lángokat nézi. Az arca sápadt, a szeme alatt pedig sötét karikák húzódnak. Olyan a megjelenése, mint amit magamon láttam egyik reggel a tükörben.
- Szörnyen festesz - csúszik ki a számon, megfeledkezve arról, hogy épp nem vagyunk jóban.
Azt várnám, hogy megint képen töröl, de ehelyett inkább felnevet.
- Mintha te annyival jobban néznél ki! Én még így is ellenállhatatlan vagyok - mutat magára, amin most nekem kell nevetnem.
Pár percre csend telepedik közénk, de nem bánom. Valahogy fel akarok készülni erre a beszélgetésre, de nem tudom, mit is mondhatnék neki. Hiszen mégis csak majdnem megölettem az öccsét, aki végül teljes amnéziában szenved, és soha nem fognak visszatérni az emlékei.
- Tris? - szólal meg hirtelen.
Kell néhány pillanat, míg rájövök, mit is kérdez. Eszembe jut Tris békés, színnel telítődött arca, ahogy pár órája otthagytam a kórházi szárnyban. Ahogy a finom ujjai a kezemhez értek…
- Magához fog térni - mondom, de nem akarom elmondani, aminek nemrég a tanúja voltam. Ez csak is a mi titkunk, még az orvosnak sem szóltam róla.
- Hogy van az orrod?
Megrántom a vállam. Szerencsére már nincs bedagadva, de még néha sajog. Zeke alapos munkát végzett vele, az biztos.
- Figyelj - köszörüli meg a torkát. - Én… sajnálom. Nem kellett volna neked esnem, és beverni a képed. Tudom, hogy nem a te hibád volt, ami Uriah-val történt. Kiborultam, hogy semmire nem emlékszik, és rajtad vezettem le az indulataimat, mikor van épp elég bajod enélkül is.
Megrázom a fejem, mert nem akarom hallani, ahogy mentegetőzik. Igenis megérdemeltem azt az ütést.
- Nincs igazad - fordulok felé. - Tényleg az én hibám volt. Ostoba voltam, hogy szövetkeztem Nitával. Hallgatnom kellett volna Trisre, és akkor Uriah-nak semmi baja sem lenne. Mindenről én tehetek, így jogosan vagy rám dühös.
Meglepődöm, mikor elmosolyodik, és a tenyerével játékosan tarkón csap. Úgy viselkedik, mint az a laza Zeke, akit megismertem, bár nem értem, miért tesz úgy, mintha semmi sem történt volna.
- Tiszta idióta vagy. Azt tetted, amit helyesnek véltél, még ha nem is volt az. - Pillantását az égre emeli, ahogy tovább beszél. - Te nem akartad, hogy baja essen, és csak ez számít. Néha hozunk rossz döntést, hiszen előre nem láthatjuk a következményeket.
A lábammal egy elszáradt falevelet rugdosok.
- Nem értelek. Hogyan vagy képes megbocsájtani nekem? Nem hibáztatni azért, ami történt? Megszegtem az ígéretemet. Nem vigyáztam rá, pedig azt mondtam neked, hogy megvédem, és mégis ez történt vele...
- Mert nincs miért hibáztatnom téged! - rázza meg a vállam, és mélyen a szemembe néz. - Olyan ostoba vagy! Nem tudlak olyasmiért okolni, amit nem követtél el. És én érezném magam egy utolsó szemét muskátlispitének, ha nem tudnék megbocsájtani a legjobb barátomnak.
Annyira szeretnék hinni a szavainak, de képtelen vagyok. Én érzem a tettem igazi súlyát, ami a vállamat nyomja, és hiába mondja Zeke, hogy ő megbocsájt nekem, ha a bűnöm attól még nem lesz kisebb.
- Hát nem érted? - rivallok rá, már lassan üvöltök. Az arcom eltorzult az érzelmektől, ahogy elkapom a vállát. - Az én hibám! És még ha te nem is haragszol rám, épp elég, hogy én magamat hibáztatom, és ez soha nem lesz másképp! Soha!
Remegek, ahogy az eddig visszafojtott érzelmek előtörnek belőlem. Azt várnám, hogy Zeke megpofoz, vagy faképnél hagy, ehelyett a karjait körém fonja, és férfiasan magához szorít. Egy pillanatra megdermedek, majd az izmaim elernyednek, én pedig Zeke kemény mellkasának dőlök. Az államat a vállára hajtom, ahogy megérzem a könnyek lassú folyamát az arcomon. Szégyellnem kéne, hogy megint sírva fakadok, de valamiért mégsem teszem. Ő a legjobb barátom, és azt hiszem, az elmúlt hetekben túl sok mindent kellett elviselnem, és magamban temetnem, így nem is csoda talán hogy kiborultam.
- Jól van… - Zeke ügyetlenül megpaskolja a hátamat. - Nem kell, hogy ilyen szigorú legyél magadhoz. Én itt vagyok, és a többiek is, hogy beleverjük abba a konok fejedbe, hogy szimplán idióta vagy, és semmi szükség arra, hogy önmagadat marcangold. Csak lépj tovább. Oké?
- Oké. Megpróbálom.
Valahogy ettől kicsit megkönnyebbültem, de ez nem jelenti azt, hogy nem érezném bűnösnek magam, csak talán így, hogy Zeke mellettem áll, könnyebb lesz elviselni.
Elhúzódom tőle, és megtörlöm a szemem.
- És… Hogy van? - kérdem.
- Uri? Jól, mármint a körülményekhez képest. A feje szépen gyógyul, bár ha nem hagyja abba a folytonos kérdezősködést, én leszek a következő, aki betöri neki.
- Gondolom érdekli, amire nem emlékszik - nevetgélek, bár közben szomorúság ver bennem gyökeret, hiszen nem valószínű, hogy valaha is visszakapjuk azt az Uriah-t, aki eddig volt.
- Ne is mond - sóhajt. - Még azt is tudni akarja, mikor mit evett. Bár ha belegondolok, ha adnék neki a Bátrak csokitortájából, talán újra a régi lenne.
- Ha visszamegyünk a városba, okvetlenül ki kell próbálnunk - helyeselek.
- A doki szerint semmi esély rá, hogy visszatérjenek az emlékei - súgja kissé megtörten. - Azt mondta, kész csoda, hogy egyáltalán életben van. Szerinte a memóriaszérum stimulálta az idegpályáit, és ez lehetett az oka annak, hogy mégis magához tért, vagy mi. Szóval, ami elvette tőle az emlékeit, az mentette meg az életét.
A vállára helyezem a kezem, és megszorítom. Nem szólok semmit, csak csendben állok mellette.
Ekkora zúgás üti meg a fülemet. A hang irányába kapom a fejem. Az acélszürke égen egy fehér valami tűnik fel, ami közeledik felénk, és pár másodperc múlva felismerem, hogy egy repülőgép az.
Értetlenül pillantok hátra a vállam felett Matthew-ra, aki épp olyan tanácstalannak tűnik, mint én. Zeke-kel a nyomomban a többiekhez sietek a fal mellé.
- Mi történik? - kérdi Zeke Matthew-tól, aki csak a fejét rázza.
A zúgás egyre hangosabb lesz, és a repülőgép pár perc múlva landol a kifutópályán. Maga a gép nem túl nagy, biztos nem sokan utazhatnak egy ilyennel. A burkolata fehér, a szárnyai végét feketére mázolták.
Feszült csendben várjuk, hogy kinyíljon a gép ajtaja. Mégis mindannyian összerezzenünk, mikor az ajtó kivágódik. Egy tucat sötétszürke és sárga ruhába öltözött ember száll ki a gépből, a többségük férfi. Ebből a távolságból csupán két nőt veszek észre közöttük. Mindannyian komornak tűnnek, és erő sugárzik a megjelenésükből. Gombóc nő a torkomban a puszta látványuktól.
- Ez nem jó, nagyon nem jó - motyogja mellettem Matthew aggodalmasan.
- Miért, kik ezek? - szólal meg Christina, de a hangja rekedtes.
- A Kormány emberei.
Megnyugtató csend fogad Tris mellett, miközben odakint felbolydult a Hivatal. A Kormány megjelenése nem tett jót az amúgy is zűrös helyzetnek, mikor senki sem emlékszik semmire. Nekünk pedig ki kellene maradnunk ebből az egészből, hiszen, ha rájönnek, hogy mi törtük fel a szerverüket, annak beláthatatlan következményei lehetnek ránk nézve.
Szórakozottan simogatom Tris tincseit, miközben az átriumban lezajlott jeleneten merengek. A Hivatal dolgozói zavarodottan néztek a különös egyenruhás alakokra, ahogy azok bemasíroztak az épületbe. Kisebb pánik tört ki, mikor meglátták a jövevények övére csatolt pisztolytáskát.
Mi is döbbenten álltunk, és láttam, ahogy Christina keze megremeg, ahogy a fegyveresekre néz. Ettől tartottunk; hogy felbukkannak, és kérdőre vonnak, hogy mit tettünk az itteni emberekkel, és erre most itt vannak.
Matthew, mint közülünk az egyetlen, aki tisztában van a Hivatal viselt dolgaival, és amolyan vezető-féle lett itt a memóriatörlés után, odament a csapathoz, hogy beszéljen velük. Azonban hamarosan teljesen figyelmen kívül hagyják a kísérletét, hogy elmagyarázza, mi is történt - papíron - a Központban.
Legnagyobb megdöbbenésünkre a Kormány delegációja David nyomában elvonultak annak irodájába. Nem értem, miről tudna nekik beszámolni a férfi, azon kívül, amit tőlünk megtudott, mikor semmiről nincsenek emlékei.
Rossz előérzetem van, mióta a repülőgép megérkezett. Tudom, hogy már rég nem szabadna itt lennünk, de Tris és Uriah miatt nem mehettünk el. Most pedig rettegek, hogy valakinek baja fog esni. Ezért is vagyok Tris mellett. Nem hagyhatom őt egyedül, mert félek, hogy akkor történne vele valami, és nem tudnám megvédeni.
Ekkor kivágódik az ajtó, és Cara rohan be zokogva. Látszik rajta a rémület, mivel egész testében remeg, miközben könnyek peregnek az arcán. Azonnal felpattanok a székről és odalépek hozzá, elkapom a karját.
- Mi történt?
- A Kormány… - feleli elcsukló hangon, miközben a kanapéhoz támogatom. - Megölték Nitát.
Azt hiszem, rosszul hallottam, amit mondott.
- Mi?
- Nem tudom, honnan, de megtudták, hogy Nita be akart törni a Fegyverlaboratóriumba, és azért lett őrizetbe véve. A következő pillanatban… már fejbe is lőtték - zokogja.
A kezem ökölbe szorul. Tudtam, hogy valami szörnyű fog történni, erre tessék, itt van. Nem állítom, hogy Nita ártatlan volt, de ő is csak azt akarta, hogy a Hivatal ne nyomja el az embereket, ne uralkodjon felettük. Rossz módszert választott, és haragszom rá, amiért engem is belerángatott, aminek az lett az eredménye, hogy Uriah kis híján meghalt emiatt. De nem gondolom, hogy ezért meg kellett volna halnia. A Kormány ezek szerint nem riad vissza semmilyen eszköztől azért, hogy megtorolják a sérelmeiket.
Eltelik néhány perc, mire Cara megnyugszik. Eközben én egyre idegesebb leszek, ahogy a sötét gondolatok kezdenek elhatalmasodni rajtam. Nagy veszélyben vagyunk itt, a Központban. Ki tudja, mikor támadnak ránk ezek az emberek.
- Tudod - szólal meg Cara -, ha Nitáról tudnak, akkor esélyes, hogy a mi szabotázsunkról is tudomást szereztek, és minket is meg fognak találni. - Ezek szerint nem csak én gondoltam erre. - És abban az esetben, ha tisztában vannak a részletekkel, hogyan is tűntek el az emberek emlékei, akkor aki a leginkább veszélyben van az…
Az ágyra pillantok, és befejezem helyette a mondatot.
- Tris.
Tudtam, hogy így van, hiszen a memóriatörlés az ő ötlete volt, és részt is vett a végrehajtásában. Ki tudja, ezek az emberek mi mindenről tudnak. Lehet, hogy tisztában vannak azzal, hogy mennyi szerepünk volt a városban lezajlott eseményekben, akkor viszont Tris valóban hatalmas veszélyben van.
Nem olyan könnyű elfelejteni, hogy a Hivatal adta a Műveltek kezébe azt a szimulációs szérumot, hogy lemészárolják az Önfeláldozókat, csak azért, mert azok közzé akarták tenni azt a videót, ami világossá teszi számunkra, hogy be vagyunk zárva a városunk falai közé, és ami szétzüllesztette az elszigetelt társadalmunkat. Viszont minden igyekezetük ellenére Tris végig azon volt, hogy az emberek lássák a videót, és végül sikerült is közzétennünk. Gyanítom, hogy ez nem volt Davidék ínyére, így valószínűleg a Kormány sem lehet elragadtatva tőle.
Ekkor hangokat hallok a folyosó felől. Indulatos beszélgetés zajlik az ajtó előtt, jövök rá. Az egyik hangot felismerem, mert már sokat hallottam: Dr. Klayne az. A másik azonban ismeretlen számomra, viszont meg tudom állapítani, hogy egy reszelős hangú nőhöz tartozik. Ami viszont borzongással tölt el, az nem más, mint amiről vitatkoznak.
- Mint a páciens orvosa, megtiltom, hogy betegye ide a lábát - hallom a dokit.
- Úgy tűnik, nincs tisztában a protokollal. Én itt a Kormányt képviselem, és azt az utasítást kaptam, hogy ellenőrizzem az ebben a szobában levő személyt.
- Nem érdekelnek az utasításai. Itt az én szavam van érvényben, és ameddig én azt mondom, hogy a beteg nincs olyan állapotban, hogy maga csak úgy besétáljon ezen az ajtón, akkor tőlem az Atya Úristen is személyesen jöhetne elém, őt sem engedném be. Most pedig távozzon!
Carára pillantok, aki sápadtan néz vissza rám. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar eljutnak ide is. Valamit tennünk kell..
- Rendben van - szólal meg az idegen nő. - De ne gondolja azt, hogy ennyivel befejeztük. Hamarosan vissza fogunk jönni, és be fogunk menni ezen az ajtón.
Cipők kopogását hallom távolodni az ajtótól, majd megmozdul a kilincs, és a doki lép be a szobába ideges arckifejezéssel.
- Hallottátok, igaz? - Bólintunk. - Nem akarom ezt mondani, de azonnal el kell vinnetek innen Trist, el Központból.
Egy fél pillanatig farkasszemet nézek a férfival, majd Carához lépek, és felhúzom a kanapéról. Megragadom a vállát, és komolyan a szemébe nézek.
- Cara, menj és keresd meg a többieket. Mondd nekik, hogy el kell mennünk, és legyenek készen, majd fél óra múlva találkozzunk itt.
Cara idegesen bólint, majd elindul az ajtó felé, ám még utánaszólok. - Még annyi, hogy a hálóban van egy táska az ágyamon, azt hozd magaddal, kérlek. És siess!
- Igyekszem. - Azzal kirohan az ajtón.
Balra tőlem Christina magát ölelve fagyoskodik, mellette Zeke zsebre tett kézzel nézi a felszálló füstöt. A jobbomon Cara és Matthew állnak, a fiú karja Cara vállán nyugszik. A lány a vállára hajtja a fejét. Egyikünk sem szól semmit, miközben lobog a tűz.
Kíváncsi lennék, a többiek fejében is olyan gondolatok járnak, mint az enyémben. Remélem, hogy ezzel végleg elpusztítjuk ezeket az információkat, és a Hivatal végleg elbukik. Erre nagy az esély, tekintve, hogy mindenkinek kitöröltük az emlékeit, és a feljegyzések is a semmivé lettek. Ha itt és a városban is minden rendbe jön, végre valahára nyugtunk lesz, és lesz időn saját magunkra is.
Addig bámulom a lángokat, míg csak azt veszem észre, hogy a többiek beálltak az épület fala mellé, ahol védve voltak a szél elől. Kivéve Zeke-t. Mellettem áll, és ő is a lángokat nézi. Az arca sápadt, a szeme alatt pedig sötét karikák húzódnak. Olyan a megjelenése, mint amit magamon láttam egyik reggel a tükörben.
- Szörnyen festesz - csúszik ki a számon, megfeledkezve arról, hogy épp nem vagyunk jóban.
Azt várnám, hogy megint képen töröl, de ehelyett inkább felnevet.
- Mintha te annyival jobban néznél ki! Én még így is ellenállhatatlan vagyok - mutat magára, amin most nekem kell nevetnem.
Pár percre csend telepedik közénk, de nem bánom. Valahogy fel akarok készülni erre a beszélgetésre, de nem tudom, mit is mondhatnék neki. Hiszen mégis csak majdnem megölettem az öccsét, aki végül teljes amnéziában szenved, és soha nem fognak visszatérni az emlékei.
- Tris? - szólal meg hirtelen.
Kell néhány pillanat, míg rájövök, mit is kérdez. Eszembe jut Tris békés, színnel telítődött arca, ahogy pár órája otthagytam a kórházi szárnyban. Ahogy a finom ujjai a kezemhez értek…
- Magához fog térni - mondom, de nem akarom elmondani, aminek nemrég a tanúja voltam. Ez csak is a mi titkunk, még az orvosnak sem szóltam róla.
- Hogy van az orrod?
Megrántom a vállam. Szerencsére már nincs bedagadva, de még néha sajog. Zeke alapos munkát végzett vele, az biztos.
- Figyelj - köszörüli meg a torkát. - Én… sajnálom. Nem kellett volna neked esnem, és beverni a képed. Tudom, hogy nem a te hibád volt, ami Uriah-val történt. Kiborultam, hogy semmire nem emlékszik, és rajtad vezettem le az indulataimat, mikor van épp elég bajod enélkül is.
Megrázom a fejem, mert nem akarom hallani, ahogy mentegetőzik. Igenis megérdemeltem azt az ütést.
- Nincs igazad - fordulok felé. - Tényleg az én hibám volt. Ostoba voltam, hogy szövetkeztem Nitával. Hallgatnom kellett volna Trisre, és akkor Uriah-nak semmi baja sem lenne. Mindenről én tehetek, így jogosan vagy rám dühös.
Meglepődöm, mikor elmosolyodik, és a tenyerével játékosan tarkón csap. Úgy viselkedik, mint az a laza Zeke, akit megismertem, bár nem értem, miért tesz úgy, mintha semmi sem történt volna.
- Tiszta idióta vagy. Azt tetted, amit helyesnek véltél, még ha nem is volt az. - Pillantását az égre emeli, ahogy tovább beszél. - Te nem akartad, hogy baja essen, és csak ez számít. Néha hozunk rossz döntést, hiszen előre nem láthatjuk a következményeket.
A lábammal egy elszáradt falevelet rugdosok.
- Nem értelek. Hogyan vagy képes megbocsájtani nekem? Nem hibáztatni azért, ami történt? Megszegtem az ígéretemet. Nem vigyáztam rá, pedig azt mondtam neked, hogy megvédem, és mégis ez történt vele...
- Mert nincs miért hibáztatnom téged! - rázza meg a vállam, és mélyen a szemembe néz. - Olyan ostoba vagy! Nem tudlak olyasmiért okolni, amit nem követtél el. És én érezném magam egy utolsó szemét muskátlispitének, ha nem tudnék megbocsájtani a legjobb barátomnak.
Annyira szeretnék hinni a szavainak, de képtelen vagyok. Én érzem a tettem igazi súlyát, ami a vállamat nyomja, és hiába mondja Zeke, hogy ő megbocsájt nekem, ha a bűnöm attól még nem lesz kisebb.
- Hát nem érted? - rivallok rá, már lassan üvöltök. Az arcom eltorzult az érzelmektől, ahogy elkapom a vállát. - Az én hibám! És még ha te nem is haragszol rám, épp elég, hogy én magamat hibáztatom, és ez soha nem lesz másképp! Soha!
Remegek, ahogy az eddig visszafojtott érzelmek előtörnek belőlem. Azt várnám, hogy Zeke megpofoz, vagy faképnél hagy, ehelyett a karjait körém fonja, és férfiasan magához szorít. Egy pillanatra megdermedek, majd az izmaim elernyednek, én pedig Zeke kemény mellkasának dőlök. Az államat a vállára hajtom, ahogy megérzem a könnyek lassú folyamát az arcomon. Szégyellnem kéne, hogy megint sírva fakadok, de valamiért mégsem teszem. Ő a legjobb barátom, és azt hiszem, az elmúlt hetekben túl sok mindent kellett elviselnem, és magamban temetnem, így nem is csoda talán hogy kiborultam.
- Jól van… - Zeke ügyetlenül megpaskolja a hátamat. - Nem kell, hogy ilyen szigorú legyél magadhoz. Én itt vagyok, és a többiek is, hogy beleverjük abba a konok fejedbe, hogy szimplán idióta vagy, és semmi szükség arra, hogy önmagadat marcangold. Csak lépj tovább. Oké?
- Oké. Megpróbálom.
Valahogy ettől kicsit megkönnyebbültem, de ez nem jelenti azt, hogy nem érezném bűnösnek magam, csak talán így, hogy Zeke mellettem áll, könnyebb lesz elviselni.
Elhúzódom tőle, és megtörlöm a szemem.
- És… Hogy van? - kérdem.
- Uri? Jól, mármint a körülményekhez képest. A feje szépen gyógyul, bár ha nem hagyja abba a folytonos kérdezősködést, én leszek a következő, aki betöri neki.
- Gondolom érdekli, amire nem emlékszik - nevetgélek, bár közben szomorúság ver bennem gyökeret, hiszen nem valószínű, hogy valaha is visszakapjuk azt az Uriah-t, aki eddig volt.
- Ne is mond - sóhajt. - Még azt is tudni akarja, mikor mit evett. Bár ha belegondolok, ha adnék neki a Bátrak csokitortájából, talán újra a régi lenne.
- Ha visszamegyünk a városba, okvetlenül ki kell próbálnunk - helyeselek.
- A doki szerint semmi esély rá, hogy visszatérjenek az emlékei - súgja kissé megtörten. - Azt mondta, kész csoda, hogy egyáltalán életben van. Szerinte a memóriaszérum stimulálta az idegpályáit, és ez lehetett az oka annak, hogy mégis magához tért, vagy mi. Szóval, ami elvette tőle az emlékeit, az mentette meg az életét.
A vállára helyezem a kezem, és megszorítom. Nem szólok semmit, csak csendben állok mellette.
Ekkora zúgás üti meg a fülemet. A hang irányába kapom a fejem. Az acélszürke égen egy fehér valami tűnik fel, ami közeledik felénk, és pár másodperc múlva felismerem, hogy egy repülőgép az.
Értetlenül pillantok hátra a vállam felett Matthew-ra, aki épp olyan tanácstalannak tűnik, mint én. Zeke-kel a nyomomban a többiekhez sietek a fal mellé.
- Mi történik? - kérdi Zeke Matthew-tól, aki csak a fejét rázza.
A zúgás egyre hangosabb lesz, és a repülőgép pár perc múlva landol a kifutópályán. Maga a gép nem túl nagy, biztos nem sokan utazhatnak egy ilyennel. A burkolata fehér, a szárnyai végét feketére mázolták.
Feszült csendben várjuk, hogy kinyíljon a gép ajtaja. Mégis mindannyian összerezzenünk, mikor az ajtó kivágódik. Egy tucat sötétszürke és sárga ruhába öltözött ember száll ki a gépből, a többségük férfi. Ebből a távolságból csupán két nőt veszek észre közöttük. Mindannyian komornak tűnnek, és erő sugárzik a megjelenésükből. Gombóc nő a torkomban a puszta látványuktól.
- Ez nem jó, nagyon nem jó - motyogja mellettem Matthew aggodalmasan.
- Miért, kik ezek? - szólal meg Christina, de a hangja rekedtes.
- A Kormány emberei.
****
Megnyugtató csend fogad Tris mellett, miközben odakint felbolydult a Hivatal. A Kormány megjelenése nem tett jót az amúgy is zűrös helyzetnek, mikor senki sem emlékszik semmire. Nekünk pedig ki kellene maradnunk ebből az egészből, hiszen, ha rájönnek, hogy mi törtük fel a szerverüket, annak beláthatatlan következményei lehetnek ránk nézve.
Szórakozottan simogatom Tris tincseit, miközben az átriumban lezajlott jeleneten merengek. A Hivatal dolgozói zavarodottan néztek a különös egyenruhás alakokra, ahogy azok bemasíroztak az épületbe. Kisebb pánik tört ki, mikor meglátták a jövevények övére csatolt pisztolytáskát.
Mi is döbbenten álltunk, és láttam, ahogy Christina keze megremeg, ahogy a fegyveresekre néz. Ettől tartottunk; hogy felbukkannak, és kérdőre vonnak, hogy mit tettünk az itteni emberekkel, és erre most itt vannak.
Matthew, mint közülünk az egyetlen, aki tisztában van a Hivatal viselt dolgaival, és amolyan vezető-féle lett itt a memóriatörlés után, odament a csapathoz, hogy beszéljen velük. Azonban hamarosan teljesen figyelmen kívül hagyják a kísérletét, hogy elmagyarázza, mi is történt - papíron - a Központban.
Legnagyobb megdöbbenésünkre a Kormány delegációja David nyomában elvonultak annak irodájába. Nem értem, miről tudna nekik beszámolni a férfi, azon kívül, amit tőlünk megtudott, mikor semmiről nincsenek emlékei.
Rossz előérzetem van, mióta a repülőgép megérkezett. Tudom, hogy már rég nem szabadna itt lennünk, de Tris és Uriah miatt nem mehettünk el. Most pedig rettegek, hogy valakinek baja fog esni. Ezért is vagyok Tris mellett. Nem hagyhatom őt egyedül, mert félek, hogy akkor történne vele valami, és nem tudnám megvédeni.
Ekkor kivágódik az ajtó, és Cara rohan be zokogva. Látszik rajta a rémület, mivel egész testében remeg, miközben könnyek peregnek az arcán. Azonnal felpattanok a székről és odalépek hozzá, elkapom a karját.
- Mi történt?
- A Kormány… - feleli elcsukló hangon, miközben a kanapéhoz támogatom. - Megölték Nitát.
Azt hiszem, rosszul hallottam, amit mondott.
- Mi?
- Nem tudom, honnan, de megtudták, hogy Nita be akart törni a Fegyverlaboratóriumba, és azért lett őrizetbe véve. A következő pillanatban… már fejbe is lőtték - zokogja.
A kezem ökölbe szorul. Tudtam, hogy valami szörnyű fog történni, erre tessék, itt van. Nem állítom, hogy Nita ártatlan volt, de ő is csak azt akarta, hogy a Hivatal ne nyomja el az embereket, ne uralkodjon felettük. Rossz módszert választott, és haragszom rá, amiért engem is belerángatott, aminek az lett az eredménye, hogy Uriah kis híján meghalt emiatt. De nem gondolom, hogy ezért meg kellett volna halnia. A Kormány ezek szerint nem riad vissza semmilyen eszköztől azért, hogy megtorolják a sérelmeiket.
Eltelik néhány perc, mire Cara megnyugszik. Eközben én egyre idegesebb leszek, ahogy a sötét gondolatok kezdenek elhatalmasodni rajtam. Nagy veszélyben vagyunk itt, a Központban. Ki tudja, mikor támadnak ránk ezek az emberek.
- Tudod - szólal meg Cara -, ha Nitáról tudnak, akkor esélyes, hogy a mi szabotázsunkról is tudomást szereztek, és minket is meg fognak találni. - Ezek szerint nem csak én gondoltam erre. - És abban az esetben, ha tisztában vannak a részletekkel, hogyan is tűntek el az emberek emlékei, akkor aki a leginkább veszélyben van az…
Az ágyra pillantok, és befejezem helyette a mondatot.
- Tris.
Tudtam, hogy így van, hiszen a memóriatörlés az ő ötlete volt, és részt is vett a végrehajtásában. Ki tudja, ezek az emberek mi mindenről tudnak. Lehet, hogy tisztában vannak azzal, hogy mennyi szerepünk volt a városban lezajlott eseményekben, akkor viszont Tris valóban hatalmas veszélyben van.
Nem olyan könnyű elfelejteni, hogy a Hivatal adta a Műveltek kezébe azt a szimulációs szérumot, hogy lemészárolják az Önfeláldozókat, csak azért, mert azok közzé akarták tenni azt a videót, ami világossá teszi számunkra, hogy be vagyunk zárva a városunk falai közé, és ami szétzüllesztette az elszigetelt társadalmunkat. Viszont minden igyekezetük ellenére Tris végig azon volt, hogy az emberek lássák a videót, és végül sikerült is közzétennünk. Gyanítom, hogy ez nem volt Davidék ínyére, így valószínűleg a Kormány sem lehet elragadtatva tőle.
Ekkor hangokat hallok a folyosó felől. Indulatos beszélgetés zajlik az ajtó előtt, jövök rá. Az egyik hangot felismerem, mert már sokat hallottam: Dr. Klayne az. A másik azonban ismeretlen számomra, viszont meg tudom állapítani, hogy egy reszelős hangú nőhöz tartozik. Ami viszont borzongással tölt el, az nem más, mint amiről vitatkoznak.
- Mint a páciens orvosa, megtiltom, hogy betegye ide a lábát - hallom a dokit.
- Úgy tűnik, nincs tisztában a protokollal. Én itt a Kormányt képviselem, és azt az utasítást kaptam, hogy ellenőrizzem az ebben a szobában levő személyt.
- Nem érdekelnek az utasításai. Itt az én szavam van érvényben, és ameddig én azt mondom, hogy a beteg nincs olyan állapotban, hogy maga csak úgy besétáljon ezen az ajtón, akkor tőlem az Atya Úristen is személyesen jöhetne elém, őt sem engedném be. Most pedig távozzon!
Carára pillantok, aki sápadtan néz vissza rám. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar eljutnak ide is. Valamit tennünk kell..
- Rendben van - szólal meg az idegen nő. - De ne gondolja azt, hogy ennyivel befejeztük. Hamarosan vissza fogunk jönni, és be fogunk menni ezen az ajtón.
Cipők kopogását hallom távolodni az ajtótól, majd megmozdul a kilincs, és a doki lép be a szobába ideges arckifejezéssel.
- Hallottátok, igaz? - Bólintunk. - Nem akarom ezt mondani, de azonnal el kell vinnetek innen Trist, el Központból.
Egy fél pillanatig farkasszemet nézek a férfival, majd Carához lépek, és felhúzom a kanapéról. Megragadom a vállát, és komolyan a szemébe nézek.
- Cara, menj és keresd meg a többieket. Mondd nekik, hogy el kell mennünk, és legyenek készen, majd fél óra múlva találkozzunk itt.
Cara idegesen bólint, majd elindul az ajtó felé, ám még utánaszólok. - Még annyi, hogy a hálóban van egy táska az ágyamon, azt hozd magaddal, kérlek. És siess!
- Igyekszem. - Azzal kirohan az ajtón.
Szerző megjegyzése:
Remélem, tetszett ez a fejezet is. A következőben szökünk! Futkosás, izzadság, akció! Tartsatok akkor is Trisszel és Tobiasszal! Addig pussz ^^
Remélem, tetszett ez a fejezet is. A következőben szökünk! Futkosás, izzadság, akció! Tartsatok akkor is Trisszel és Tobiasszal! Addig pussz ^^
nagyoooooon izgi! Már nagyon várom a folytatást! :3 :)
VálaszTörlésÖrülök, hogy tetszett. A folytatás jelentem végre fent van!
Törlés