Fanfic: A jövő kezdete - 15. fejezet

FIGYELEM! CSAK AZOK OLVASSÁK EL, AKIK OLVASTÁK A HŰSÉGEST!

Végre elkészült ez a fejezet is! Sajnálom, ilyen sokáig tartott, csak itthon változott a helyzet, és most nincs annyi időm. Meg már a következő fejezetet akartam írni... De nézzük a dolgok jó oldalát: csak elkészült! Ráadásul kivételesen nem folyton depizünk, van benne egy jó adag humor is.
Jó olvasást hozzá, aztán kíváncsian várom a véleményeteket!

Egy kis statisztika a 15 fejezet után:
Eddig ez a fejezet lett a leghosszabb: 11 oldal és 3 984 szó!
A történet eddig összesen: 94 oldal (másfeles sorközzel) és 32 285 szó!

15.

TRIS

Aranyló fény vetül a halványszürke falakra, amikor résnyire kinyitom a szemem. Minden olyan idegen körülöttem, mégis furcsán ismerős. Kell egy pár perc, mire rájövök, hogy ez egy tipikus Önfeláldozó szoba, de mégse olyan, mint az egykori szobám.

Zavarodottan tekintek körbe, de fogalmam sincs hol lehetek, vagy hogy kerültem ide. Fel akarok ülni a széles ágyon, de a hirtelen jelentkező fájdalom visszaránt. Nem értem, miért érzem ezt a fájdalmat. Mi a fene történt velem?

A pánik összeszorítja a torkom, és alig kapok levegőt. Valami homályosan dereng arról, hogy megsebesültem, de nem tudom felidézni, mikor és hogyan. Minden olyan zavaros a fejemben.

Összeszorítom a fogam, és a fájdalmat figyelmen kívül hagyva félredobom a takarót, és felkelek. A talpam alatt jéghideg a padló, amitől megborzongok. A szoba rögvest megfordul velem, és bele kell kapaszkodnom az ágy melletti komódba, ha nem akarok elesni. Csak az jár a fejemben, hogy azonnal el kell tűnnöm erről a helyről. Ahogy elindulok az ajtó irányába, ami vészesen változtatja a helyét a szemem előtt, a kezem valami sima és hideg tárgynak ütközik a komód tetején, és hangos csörömpöléssel ér földet. Nem törődöm vele, csak megyek tovább, hogy minél előbb kijussak a helyiségből.

Levegő… Friss levegőre van szükségem.

Nagyon fáj a hasam. Az egyik kezemet rászorítom, de csak még jobban lüktet. Felnyögök. A szoba már olyan sebesen forog körülöttem, mintha egy örvénybe kerültem volna.

Szinte meg se hallom az ajtó nyílását, csak az tűnik fel, hogy a berendezés elmosódott sziluettjeihez most egy alak körvonalai is társulnak.

Erős karok fonódnak körém, és azt hiszem, ha nem tartanának meg, már a földre zuhantam volna. De nem! Nekem ki kell jutnom ebből a házból! Kapálózni kezdek, de a karok nem eresztenek. Arcom egy kemény mellkashoz nyomódik, amit puha, friss illatú szövet takar, és hosszú ujjak simulnak a fejem hátuljára.

- Semmi baj, Tris. Biztonságban vagy - hallom a szavakat a fülem mellől, de időre van szükségem, mire meg is értem őket.

Biztonság. Tris. Mély, határozott hang.

- Tobias - nyögöm, és minden erőm elhagy, ahogy egy pillanatra szorosabban ölel.

- Nem lett volna szabad felkelned, még gyenge vagy.

Azt mondja, hogy biztonságban vagyok, akkor mégis miért érzem azt, hogy bármelyik pillanatban összeomolhat körülöttem a világ? Egyáltalán ő mit keres itt? Kinyitom a szemem, amit nem tudom, mikor csuktam be, de csak szürkeséget látok magam előtt. Tobias szürke inget visel. Mint egy Önfeláldozón. De hiszen ő Bátor, akkor meg miért van rajta ez az ing?

Semmit nem értek, és úgy érzem, mentem felrobbanok a feszültségtől. Egy idegen helyen vagyok, mindenem fáj, és semminek sincs értelme. Ez az egész egy rossz álom lehet…

Váratlanul erős fájdalom hasít a gyomromba, és csak most jövök rá, hogy émelygek. Összerázkódom, és a kezemet a számra szorítva próbálok kiszabadulni Tobias karjaiból.

- Tris? - Tobias kissé eltol magától, és gondolom, észreveszi, hogy rosszul vagyok, mert sietős léptekkel magával húz az ajtó felé.

Mire észbe kapok, már a fürdőben a mosdókagylónak támaszkodom. Kontrollálhatatlan hányinger jön rám, és csak öklendezek, de szinte semmi nem hagyja el a gyomromat, csak az émelyítően keserű ízt érzem a számban.

A hátam hideg verejtékben úszik, és érzem, ahogy az izzadtság kiül a homlokomra. Elgyengülök, de Tobias itt van, és megtartja a testemet.

- Jobb? - kérdi, én pedig csak bólintok.

Reszketek. A karjaiba emel, és visszavisz a szobába, ahonnan annyira menekülni akartam, és ismét úrrá lesz rajtam a félelem. Mikor Tobias le akar tenni az ágyra, az ujjaimmal szorosan megmarkolom ingét.

- Ne! - nyöszörgöm fájós torokkal. Nem akarom, hogy eleresszen, de lefejti az kezemet a ruhájáról, és gyengéden lenyom az ágyra.

- Pihenned kell, Tris - mondja szomorkás mosollyal a szája szélén.

- El kell mennem innen… Nem lehet… Nem…

- Nyugodj meg - simít végig a hajamon. - Jó helyen vagy, itt nem bánthat senki sem. Megígérem.

Egy pohár víz jelenik meg a kezében, míg a másikkal a vállam alá nyúl, és megemel, a poharat pedig a számhoz emeli. Jól esik a hideg víz édeskés íze, ami elmossa a fanyar ízt a számból. Úgy érzem, mintha évek óta nem ittam volna.

Azonban az örömöm rövid életűnek bizonyul, mikor az a pár korty víz is visszajön, és a padlón köt ki. A megerőltetéstől még jobban megfájdul a hasam, és már nem tudom, hogy a rosszulléttől, vagy a fájdalomtól remegek. Könnyek szöknek a szemembe, a kezeimmel pedig a bordáim alatti részt szorongatom, miközben a testem magától összegömbölyödik.

Kotorászást hallok, majd mikor felpillantok, Tobiast látom magam mellett, a kezében egy fecskendővel, amiben furcsa színű anyag van.

- Ne… - húzódom el tőle, bár nem sok erőm van, hogy távolabb csússzak az ágyon, így is mindenem hasogat. - Ne adj békeszérumot…

Halkan felnevet, majd megsimogatja az arcom, a mélykék szeme az enyémbe fúródik. Bánatot látok azokban a csodaszép íriszekben. Vajon miért szomorú?

- Ez nem békeszérum, csak fájdalomcsillapító. Ettől jobban fogod érezni magad, és el fogsz aludni.

- Nem akarok aludni… - krákogom, a hangom egyre erőtlenebb. - Itt nem szabad…

- Semmi baj, én vigyázok rád.

Akármennyire is rettegek ettől a háztól, mégis hiszek neki. Ha valaki, akkor Tobias az, aki meg tud védeni engem.

A tű a nyakam vonalába fúródik, maga után pedig csak ólmos fáradtságot hagy. Még érzem, ahogy Tobias egy nedves ruhával megtörli az arcomat, mielőtt már semmire sem tudok koncentrálni.

****

Nem tudom, mennyi ideig voltam kiütve, amikor legközelebb magamhoz térek, de valamennyivel jobban érzem magam, bár még mindig mindenem sajog, viszont legalább a hányinger elmúlt, és kevésbé érzem magam bezárva, mint korábban. A kezemmel végigtapogatom a hasam, mert ott fáj a leginkább, és megdermedek, amikor az ujjaim egy vastag kötésbe ütköznek. Rémlik valami, hogy Tobias kötözött be, de semmi konkrét nem jut az eszembe arról, miért is volt erre szükség.

Megpróbálok felülni, de nem jön össze, túl sok fájdalommal járna. Az ágy melletti kis komódon meglátok egy pohár vizet. Megnyalom az ajkaimat, ekkor jövök rá, mennyire száraz a szám. Utánanyúlok, de amint felemelem, a karomba mintha kést döfnének, a pohár pedig millió darabra törik a padlón.

- A francba!

- Ez ma már a második pohár volt - jön egy hang a szoba túlsó végéből, és meg sem lepődök, mikor Tobias ül le mellém az ágy szélére.

Az arca kisimult, de még elég kimerültnek tűnik, a szeme alatt sötét karikák húzódnak. Az írisze viszont élénken csillog, az ajka mosolyra húzódik. Az ujjai a homlokomhoz érnek, és kisimítanak az arcomból egy kósza tincset.

- Szia - mosolygok vissza rá.

- Szia. Hogy érzed magad?

Sóhajtok, majd megrántom a vállam. Nem vagyok jól, de még mindig jobb, mint amikor magamhoz tértem.

- Csodásan. Mint, aki most zuhant le a Hancock épület tetejéről - felelem szarkasztikusan, majd megpróbálkozom ülő helyzetbe tornászni magam, nem túl sok sikerrel.

- Várj, segítek. - Egyik kezét a hátam alá csúsztatja, a másikat a karom köré fonja, vízszintesbe húz, majd párnát gyömöszöl mögém. Köszönetképp ismét rámosolygok.

Egy percig magamra hagy, hogy egy újabb pohár vízzel térjen vissza, amit a kezembe ad. Ezúttal sikerül nem elejtenem, és még csak magamra sem öntöm a tartalmát. Tobias közben feltakarítja az előző pohár tetemét a padlóról. Látom, ahogy húzza maga után a bal lábát.

- Mi történt a lábaddal?

Egy pillanatra megdermed, majd szó nélkül folytatja a takarítást, de a testtartása feszülté válik. Aggódni kezdek, mi is lehet az egész mögött, de nem szólok, csak várom, hogy megnyíljon előttem. Miután kidobja az üvegszilánkokat, mellém telepedig az ágyra. Az arca komor, az ujjai a nadrágja anyagába kulcsolódnak, ahogy felhúzott térddel az ágy támlájának dől.

- Tobias?

A keze az enyémre simul a takarón, az ujjai összefonódnak az enyémekkel. Megszorítja a kezem, mielőtt beszélni kezd.

- Eltaláltak, mikor megszöktünk a Hivatalból - mondja végül, a hangja kissé reszketeg, fáradt.

Kell egy pár pillanat, mire megértem, amit mond. Eddig minden annyira zavaros volt a fejemben, hogy meg se tudtam volna mondani, mi volt az utolsó emlékem. De ahogy Tobias kiejti a Hivatal szót, minden a helyére ugrik. Zihálni kezdek.

A Hivatal. A kísérletek. Anya. Gének. David. Memóriaszérum. Uriah. A Fegyverlaboratórium. Az őrök. A lövések. Fájdalom. Cara és Matthew. Vér. A bátyám…

- Caleb… - nyögök fel, miközben megmarkolom a takarót, ahogy a pánik a gyomromat szorítja. - Hol van Caleb?

- Tris, ő… - Elhallgat, de nem is kell folytatnia, mert tudom, mit mondana.

A fejemet rázom, és másra sem tudok gondolni, csak arra, hogy ez nem történhetett meg. Calebnek itt kell lennie, élnie kell! Eszembe jut az utolsó beszélgetésem vele a közös hálóban. Nem lett volna szabad hagynom, hogy feláldozza magát. Nekem kellett volna mennem…

Egy kar ölel körül, és Tobias vállának dőlve találom magam. Olyan erőt sugároz magából, hogy biztos vagyok benne, az ő ereje tart még engem egyben.

- De… - szólalok meg bizonytalanul, tompán az érzelmektől. - Sikerült neki?

Tobias az állát a fejem tetejére hajtja, így az arcom a nyakához ér. Az illata kissé megnyugtat, a légzésem lelassul.

- Megcsinálta - súgja. - Senki nem emlékszik a kísérletekre.

Megkönnyebbülök. Legalább a bátyám nem a semmiért halt meg. Annyira messzire tévelyedett a helyes úttól, hogy most úgy érzem, ez volt számára a megváltás. De akkor miért érzem úgy, mintha összetörne bennem valami?

Ekkor eszembe jut, mit mondott Tobias arról, hogyan sérült meg.

- Akkor miért kellett elmenekülni a Hivatalból?

- Ez elég bonyodalmas - sóhajt nagyot. Várom, hogy eltoljon magától, de csak még szorosabban ölel. - Úgy gondoltuk, hogy nem elég, hogy töröltük a memóriájukat az embereknek, hanem a számítógépeken tárolt adatokat is meg kell semmisíteni. Azonban ehhez be kellett törnünk a Kormány szerverébe, hogy onnan is töröljünk mindent. Nem sokkal ezután rájöttek a dologra, és megjelentek a Hivatalban. Nem tudom, honnan tudták meg, hogy mi is történt pontosan, de az első dolguk volt, hogy kivégezték Nitát. És mire észbe kaptunk, már mi lettünk a célpontjuk. Pontosabban te.

Megremegek. Mit akartak velem tenni, mikor nem voltam eszméletemen? Vajon ha nem lettek volna ott a barátaim, már halott lennék?

- Hogy kerültünk az Önfeláldozókhoz?

- Miután kijutottunk a Központból, visszajöttünk a városba, és itt rejtőztünk el. Gondoltam, itt kevesebb az esélye, hogy ránk találnak, mivel minden épület egyforma. Azt se tudom, ez kinek a háza volt, csak azt, hogy viszonylag messze van a családjaink régi házaitól.

Családjaink… Nekem olyanom már nincs. De belegondolok, Tobiasnak soha nem is volt igazi családja, bár legalább neki nem kell megküzdenie az elvesztésükkel. Most már legalábbis.

- Mindenki itt van?

Tobias a fejét rázza. Gombóc nő a torkomban, és csak remélem, hogy nem esett senkinek sem bántódása.

- Cara nem jött velünk. Mint kiderült, időközben összemelegedtek Matthew-val, és nem akarta otthagyni, ezért végül Peterrel és az anyámmal a Határsávba mentek.

Értetlenül pislogok. Miről maradtam le? Észreveszi, hogy nem igazán értem, miről beszél, mert magyarázatba kezd.

- Amikor a városba jöttünk, felajánlottam Evelynnek, hogy vagy beveszi a memóriaszérumot, vagy lemond minden hatalmáról, viszont akkor én megmaradok neki. Meglepett ugyan, de mégis engem választott. - Ez tényleg váratlan volt Evelyntől, aki eddig csak arra használta a fiát, hogy még több hatalom kerüljön a kezébe. Talán megbánta volna? Nagyon remélem, mert Tobias nem érdemli meg, hogy így bánjanak vele, és folyton elárulják a bizalmát. - Viszont csak úgy sikerült békét teremtenünk, hogy az anyámat száműzték, és többé nem teheti be a lábát a városba. Később ő is megjelent a Hivatalban, és mivel ide nem jöhetett velünk, a Határsávba ment Peterrel, aki törölte a saját emlékeit.

- Micsoda? - hüledezem. - Peter? A saját emlékeit? Ez képtelenség!

- Pedig nem az. Direkt nem oltotta be magát az ellenanyaggal, és miután nem adtam be Evelynnek a memóriaszérumot, az övé lett. Azt mondta, hogy nem akar olyan lenni, amilyen, és újra akarja kezdeni, hogy jobb ember legyen.

Hallgatok. Nem tudom elhinni, hogy az a fiú, aki a beavatás során megvert és kis híján megölt, aki szemen szúrta az egyik társát minden megbánás nélkül, de aki mégis megmentette az életemet a Művelteknél, még ha csupán a furcsa erkölcsi elvei miatt is cselekedett így, mégis megbánta a tetteit. Ezek szerint a sorozatos rossz cselekedetek az ő lelkére is kihatottak.

- Szóval, a régi gonosz Peter nincs többé - motyogom az orrom alatt, de persze Tobias így is meghallja.

- Nincs. Bár most elég furcsa, de legalább nem kérdez annyi ostobaságot, mint Uriah.

Erre felkapom a fejem, és kissé kibújok az öleléséből, hogy a szemébe nézzek.

- Uriah? Hát… hát életben van? - A hangom elcsuklik, ahogy eszembe jut a barátom élettelen teste a kórházi ágyon, a sok cső, a gépek… És a tudat, hogy többé nem fog magához térni. Tobias bólint, halvány mosoly kúszik az ajkaira. - De hogyan? Hiszen azt mondták…

- Az orvosok szerint - szakít félbe - a memóriaszérum okozta, amikor az szétterjedt a Központban. Pár nappal később magához is tért, viszont…

- Viszont nem emlékszik semmire - fejezem be helyette egy sóhaj kíséretével a mondatot. Látom rajta, hogy bánatos az arca, és még mindig mardossa az önvád. - Tobias, hagyd ezt abba.

- Mit? - néz rám értetlenül.

- Hogy magadat hibáztatod. Hoztál egy rossz döntést, de nagyon valószínű, hogy nélküled is megtörtént volna a baj. De hé, Uriah életben van. Igaz, hogy nem tudja, mennyire is lökött, viszont itt vagyunk mi, hogy emlékeztessük rá.

Pár pillanatig komolyan néz rám, majd viszonozza a mosolyomat. Mielőtt észbe kapnék, a szája a számon van, és finoman csókol. Istenem, de hiányoztak az ajkai!

A csókunknak hamar vége szakad, és hosszú percekig némán öleljük egymást. Aztán eszembe jut egy kérdés, amit már meg kellett volna kérdeznem, de eddig nem tűnt relevánsnak, hiszen volt épp elég minden, amivel foglalkoznunk kellett. Most mégis előjön az agyam rejtett zugából, és rájövök, hogy mennyire is lényeges tudnom rá a választ.

- Tobias? - nézek rá komolyan.

- Igen, Tris? - emeli fel a szemöldökét, amitől még magávalragadóbb, mint egyébként.

- Mennyi ideig nem voltam magamnál?

Egyből elkomorul, amitől izzadni kezd a tenyerem, de gyorsan a takaró érdes anyagába törlöm. Félek ugyan a választól, de meg kell tudnom.

- Közel két hétig - feleli halkan, mintha ő maga sem akarná elhinni.

Minden tagom lemerevedik, ahogy megértem a szavait. Te jó ég, mi történt velem?

Két hétig feküdtem magatehetetlenül két lőtt sebbel, miközben semmit sem érzékeltem a külvilágból, sem a saját állapotomból. A halál karmaiban voltam. Megint. Vajon rólam is azt hitték, hogy többet nem fogok felébredni? Mennyire közel kerültem ahhoz, hogy tényleg soha ne ébredjek fel?

A saját gondolataim megrémítenek, de Tobias körém fonja a karjait, és megnyugtató ölelésbe zár. Annyira hálás vagyok neki, amiért mindig mellettem van, és soha nem mond le rólam. Itt van, hogy támogasson, hogy megossza velem az erejét, de mégsem tart gyengének.

Ezután már vidámabb dolgokról esik szó közöttünk. Mesél nekem arról, milyen is volt Chicago sok-sok évvel korábban. Mesél a “Szeles városról”, az egykori, indiánok által alapított kereskedelmi csomópontról, az innen kiinduló vasútvonalról, a 66-os útról, a nagy tűzvészről, a világ első felhőkarcolójáról, valami Al Capone nevű gengszterről, a világhírű egyetemről és számtalan csodáról, ami ehhez a városhoz kötődik. Van, amit nem teljesen értek abból, amit elmond, és fel nem foghatom, hogyan élhetett egykoron itt több millió ember.

Annyira beleélem magam a történetbe, hogy szinte magam előtt látom az akkori várost, s észre sem veszem, ahogy Tobias mély hangja lassan álomba ringat.

****

Mire felébredek, Tobias már nem fonódnak körém, így aztán a szoba még hűvösebbnek tűnik, mint egyébként. Dideregve magamhoz szorítom a takarót, aztán nagyot sóhajtva kinyitom a szemem. Meglepődöm, mikor Christinát pillantom meg magam mellett, ahogy az ágy másik felén, felhúzott térdekkel ücsörög.

- Nocsak, ki tisztel meg végre valahára a jelenlétével - vigyorodik el, a mosolya beragyogja a szobát, és a saját szám is mosolyra húzódik.

- Neked is üdv, Chris - motyogom még kissé álmosan, majd nagy nehezen ülő helyzetbe evickélek. Meglepően könnyebben sikerül, mint legutóbb, és most még segítségre sincs szükségem.

Christina elvesz egy tányért az éjjeliszekrényről, az ölembe teszi, majd a kezembe nyom egy kanalat.

- Remélem, most már tudsz enni valamennyit - mondja, miközben elvesz egy kosár zsemlét, és majszolni kezdi az egyiket.

A levesnek pont olyan íze van, mint annak, amit az anyukám csinált: egyszerű, kevés fűszerrel, a zöldségek kissé főtlenek. Bal kézzel nehézkesen kanalazom magamba a langyos ételt, mégis jól esik, ahogy szép lassan megtölti a gyomromat.

- Hol van Tobias? - kérdem, miután lenyeltem egy darab sárgarépát.

- Elzavartam aludni. Persze tiltakozott, de végül beleegyezett, hogy lepihen, ha én addig itt leszek veled.

- Köszönöm - bólintok felé hálásan. - Elég kimerültnek tűnt.

Christina nagyot sóhajt, az ujjaival közben egy darab zsemlét morzsolgat.

- Az nem kifejezés. Az elmúlt két hétben alig láttam, hogy lehunyta volna a szemét. Szinte minden percben talpon volt. - Komolyan néz rám, a tekintetében fájdalom szikráját fedezem fel. - Tudom, hogy nem ismerné be, de nagyon megviselte, ami veled történt, Tris. Nem láttam még ennyire kiborulni. Eddig abban voltam, hogy ő a rendíthetetlen Négyes, akit semmi nem képes kizökkenteni a hűvös nyugalmából. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer sírni látom.

A kanalam csörömpölve esik a tányérba.

- Mi? Tobias sírt? - hüledezem. Christina bólint.

Még előttem se engedett szabad utat a könnyeinek. Egyedül akkor láttam őt könnyezni, mikor még a Vezérlőteremben kiszabadult a szimuláció fogságából. De akkor sem sírt igazán. Ennyire rossz állapotban lehettem, hogy ilyen szinten kiborult?

- Nagyon maga alatt volt - magyarázza Christina. - Többször is észrevettem, hogy vörösek a szemei, és elzárkózott mindenkitől. Alig evett, és szerintem csak akkor pihent, ha valahol kiütötte a fáradtság.

Lenézek a maradék levesre, rögvest elmegy az étvágyam. Még ha nem is készakarva, mégis én okoztam ezt, én tehetek róla, hogy Tobiasnak szenvednie kellett. Bűnösnek érzem magam, pedig tudom jól, hogy nem az én hibám, hogy lelőttek, és két hétig eszméletlen voltam, mégsem szabadulok a tudattól, hogy fájdalmat okoztam annak, akit a legjobban szeretek.

Ekkor Christina hideg keze az enyémbe markol, erősen szorítva az ujjaimat. A szemébe lóg a haja, de észreveszem, ahogy a szája lefelé görbül, az alsó ajkát pedig beharapja.

- Istenem, Tris - szólal meg kis idő után, a hangja elcsuklik, igyekszik visszafojtani egy zokogást. - Nem tudom, mihez kezdenék, ha téged is elveszítenélek. Pedig megígérted… - Még jobban szorítja a kezemet, olyannyira, hogy már fáj. - Megígérted, hogy te nem fogsz… hogy te mindig itt leszel nekem…

Leteszem magam mellé a tányért, és közelebb csúszok hozzá, gyengéden, már-már óvatosan fél kézzel átölelem. Az arcát a vállamba fúrja, és érzem, ahogy a vállát zokogás rázza, az ingem pedig átnedvesedik a könnyeitől. Az én szemembe is nedvesség szökik.

- Nem fogom megszegni az ígéretemet, Chris. De ha valami mégis történne, tudom, hogy te akkor is erős fogsz maradni.

Pár percig így maradunk, halkan pityeregve, én pedig azon gondolkodom, mennyire elképesztő, hogy megbocsájtott nekem Will miatt. Nem vagyok benne biztos, hogy fordított helyzetben én ezt megtenném.

Elhúzódik tőlem, és megtörli az arcát a bő, szürke kardigán ujjával, amit visel. Annyira furcsán áll rajta az Önfeláldozó öltözet, hogy az már nevetséges.

- Mi olyan vicces? - néz rám felhúzott szemöldökkel Christina. Fel sem tűnt, hogy elnevettem magam.

- Csak a ruháid - mutatok rá, miközben ismét a kanalazni kezdem a levesem. - Olyan… nem christinás…

Beletúr a hajába, és komoly, kétségbeesett arccal fordul felém.

- Ugye? Szörnyűek ezek a göncök. - Undorodva megrángatja a pólóját. - Olyan, mintha több számmal nagyobb ruháim lennének. És ez még nem minden… - panaszkodik tovább. - A minap Négyes leordított, mikor meglátta, hogy a folyosón lévő tükörben sminkelem magam. Olyan fejmosást kaptam tőle, egy kiselőadás kíséretében az Önfeláldozókról, meg hogy ezzel lebuktatnám magunkat, hogy még a beavatáskor sem kiabált velem ennyire.

Nem tehetek róla, de ezen ismét nevetnem kell. Még emlékszem jól a régi csoportom szabályaira, így aztán tudom, ez az életvitel áll a leges legtávolabb Christina szellemiségétől. Ahol nincs smink és feszes ruhák…

- Most már tényleg nem csodálom, hogy itt hagytad őket. Ez a hely maga a pokol! - fakad ki Christina.

- Tudod, Chris - nézek rá vigyorogva -, itt még süti sincs, szóval muszáj volt lelépnem.

Ezen persze ő is nevet, az arca kipirul, nekem pedig megfájdul a hasam a kacagástól, de most nem bánom.

- De a viccet félretéve... - szólalok meg ismét, ezúttal komoly hangon. - Elhiszem, hogy furcsán mennek itt a dolgok, legalábbis számodra, de ha azt akarjuk, hogy ne jöjjenek rá, hogy itt rejtőzünk, muszáj követnünk ennek a csoportnak a szabályait. Még akkor is, ha a csoportrendszer széthullóban van, ezek az emberek, akik üldöznek minket, minden bizonnyal tisztában vannak az egyes csoportok eszméivel, így elég kirívó lennél, ha hoznád a szokásos formádat.

Tobias mesélt róla, hogy hamarosan szavazást fognak tartani, hogy a városban megmaradjon a régi rendszer, vagy esetleg végleg felszámoljuk a csoportokat. Értem én, hogy erre miért van szükség, de még ha többé már nem egy csoport tagjai lesznek, az emberekből akkor sem lehet egykönnyen kiirtani a régi szokásokat.

- Most pont úgy beszéltél, mint Négyes - bök oldalba Christina. - Nem is értem, hogy lehetsz ennyire belezúgva, mikor az embernek a hideg futkos a hátán tőle.

- Elfelejted, hogy engem sosem rémisztett meg, még a beavatás alatt sem.

Kissé elmerengek, ahogy eszembe jut Négyes, aki akkor csupán a titokzatos és rideg oktatónk volt. Elgondolkodtató, hogy sosem tartottam tőle, pedig mindenki másra a frászt hozta. Én már akkor tudtam, hogy ő más; nem olyan, mint Eric. De most már szinte nem is látom azt a Négyest, aki a Bátraknál volt, csupán Tobiast látom.

- Szerintem egyáltalán nem hátborzongató, inkább édes.

A szavak gondolkodás nélkül csúsznak ki a számon, és kell egy pillanat, mire felfogom, hogy épp most neveztem édesnek Tobiast. Hangosan. Ráadásul Christina előtt. De tényleg annak tartom a maga kettősségével: egyrészről kemény, rendíthetetlen és mogorva, másfelől viszont kedves, gyengéd és gondoskodó.

Christina persze csak nevet a szavaimon, a szemei csillognak a vidámságtól.

- Hát, gatya nélkül biztos sokkal édesebb.

Sikeresen félrenyelem az utolsó korty levest.

- M… Micsoda? - köhögöm.

- Ugyan, nem kell játszanod a Szerencsétlent, tudok a kis légyottotokról - kacsint rám.

Még a fülem is elvörösödik, mikor leesik, miről is beszél. Különös, mert nekem eszembe se jutott, mióta magamhoz tértem, de most megrohannak az emlékek. A képek arról az éjszakáról elég homályosak, mégis lángra lobban tőlük az arcom.

- Hogy ti mindenen elpirultok - sóhajt fel megjátszott dühvel. - A fiúd is pontosan ilyen vörös lett, mikor megemlítettem neki a dolgot.

- Aha… - hebegem csupán. Erre most mit lehetne mondani? Nem vagyok kibékülve az ilyen témával, főleg ha rólam is szó van benne.

- Hm, bár én abban voltam, hogy te félsz a szextől. - Egyszerre még inkább felderül az arca, mintha valamilyen felismerés suhanna át rajta. - A félelemszimulációdban szó sem volt holmi arctalan férfiról, ugye? - vigyorog.

Csak megrántom a vállam, és zavaromban a takarót gyűrögetem.

- Na, de mesélj már! - kiált fel kajánul, és a kezemre csap. - Milyen volt?

- Christina!

- Ugyan már! Tudtommal én vagyok a legjobb barátnőd, és a barátnők megbeszélik az ilyesmit egymással.

- A Barátságosaknál maximum… - motyogom alig hallhatóan.

- Na, nem vagy már Szerencsétlen, hallani akarom a részleteket! - kíváncsiskodik tovább.

Az arcomat a kezembe temetem. Miért kellett nekem épp egy volt Őszintével összebarátkoznom?

- Elég lesz, Chris. Te is tudod, hogy nem fogok semmit sem mondani, hiába is erősködsz. Amúgy sem nagyon emlékszem rá, túl sok minden történt azóta.

Na tessék, ennyit arról, hogy meg sem szólalok.

- Nos, akkor nem ártana felfrissíteni az emlékeidet. És mivel van egy ilyen szuper barátnőd, mint én, csak egy szavadba kerül, hogy kettesben hagyjalak titeket, és én már itt sem vagyok.

- Jesszusom!

Christina ismételten nevetésben tör ki, valószínűleg az arcom láttán.

Persze ezt a pillanatot választja Tobias, hogy belépjen az ajtón. Találkozik a tekintetünk, de rögtön le is sütöm a pillantásom, és talán még jobban felforrósodik az arcom, már ha az még lehetséges egyáltalán.

- Miről beszélgettek? - kérdezi értetlenül, ahogy a rólam Christinára néz, majd vissza.

- Ó, semmiségekről - feleli sejtelmesen Christina, majd hozzám fordul: - Nos, Tris, akkor elmenjek?

Rémülten nézek rá, és a karjába kapaszkodom, hogy esze ágában sem legyen kisétálni. Aztán rájövök, hogy ezzel nem csak azt bizonyítom be a számára, hogy feszélyez a helyzet, de azt is, hogy még mindig megvan bennem a félelem. De vajon tényleg így van, vagy csak a zavarom hozta elő belőlem az aggodalmat?

Következő fejezet >>

Szerző megjegyzése:
Hiányzott már egy Tris feji, ugye? Nekem is! Remélem elég viccesre sikeredett, és nem esett ki Tris a karakteréből. A következő fejezetet remélhetőleg hamarabb sikerül megírnom, mivel már régóta tervben van, és már nagyon, de nagyon meg akarom írni! Addig várom a véleményeiteket. Pussz ^^