Fanfic: A jövő kezdete - 16. fejezet



FIGYELEM! CSAK AZOK OLVASSÁK EL, AKIK OLVASTÁK A HŰSÉGEST!


Itt is a tizenhatodik fejezet! Nem is tudom mit mondjak erről a fejezetről. Kissé vegyes érzelmeket fog kiváltani belőletek, de már régen meg szerettem volna írni. És végre kitehetem Merengőre a kedvenc figyelmeztetésemet!
Nem is szaporítom tovább a szót, jó olvasást hozzá, és várom a véleményeteket!

És most vegyük komolyan azt a 16-os korhatárt!




16.


TRIS



Úgy érzem, az elmúlt egy hét maga volt a pokol. Amióta magamhoz tértem, még csak a szobából sem tehettem ki a lábam. Az első két nap volt a legrosszabb: az ágyon fekve rángatóztam és nyöszörögtem a fájdalomtól, hogy aztán utána órákig kábán heverjek a gyógyszerek hatásától.

De Tobias nem tágított mellőlem, főleg ilyenkor. Mikor a fájdalom magával ragadott, csak bemászott mellém a takaró alá, és a karjaiba vont, a karomat és a hajamat simogatta. A mellkasának dőlve igyekeztem felülkerekedni a kín égető érzésén. Mikor pedig a fájdalomcsillapítók kiütöttek, az ő jelenléte tartott egyben, és nem engedte, hogy még inkább nyomorultul érezzem magam, mint egyébként. Ilyenkor rendszerint apró mondatokat susogott a fülemben arról, mennyire erős vagyok, és hogy a beavatást is kibírtam, ezen is túl leszek. Akkor hittem neki, de mikor jött a fájdalom, csak azt éreztem, hogy menthetetlenül gyenge vagyok, amiért nem tudok ellene küzdeni.

Párszor láttam, ahogy Christina kissé irigy pillantásokkal méreget, ahogy Tobias ölelésében fekszem, de soha nem szólt egy szót sem, aminek örültem. Így is majd megszakadt a szívem a gondolatra, hogy mennyire szeretne ő is Will karjaiban lenni.

Aztán lassan megszűntek ezek a fájdalom-rohamok, és már egész jól éreztem magam. Sőt, a karomról már le is került a kötés, ahogy a seb szép lassan gyógyult.

Viszont Tobias úgy határozott, hogy még nem vagyok annyira jól, hogy felkeljek, és szabadon mászkáljak a házban. Komolyan, szobafogságra ítélt! Mikor meglátta, hogy ennek ellenére felkeltem, és a szoba szűkös keretei között járkáltam, és miután egy kisebb cirkusz közepette visszapaterolt az ágyba, mint valami ötévest, többet nem hagyott magamra. Mindig volt velem valaki, és fél percnél tovább nem maradhattam egyedül.

Most is itt fekszem ezen a kényelmesnek kicsit sem nevezhető ágyon, és jobb dolgom nem lévén a plafont bámulom, amely szürkén, kissé repedezetten néz vissza rám. Majd megöl az unalom. A Művelteknél ilyen helyzetben biztosan egy könyvet bújnak, vagy hasonló. Ezt nem teheted meg az Önfeláldozóknál. Itt a tankönyveinken kívül semmilyen olvasmányunk nem volt, bár gondolom a bátyám rejtegetett pár más jellegű kötetet is a szobájában.

Kétlem, hogy itt akár egy tankönyv is lenne, pedig segítene elterelni a gondolataimat. Valahogy nem akarok a történteken merengeni, hiszen túlságosan sok sebet ejtettek a közelmúlt eseményei a lelkemen. Nem szabad a testvéremre vagy a szüleimre gondolnom, mert attól tartok, ha megteszem, menten összeomlok. Ostobaságnak tűnhet, mégsem akarom a barátaim előtt átadni magam a veszteség fájdalmának. Nem, előttük muszáj erősnek látszanom, még ha belül majd’ darabokra repeszt a gyász.

A legnehezebb az volt, mikor Mrs. Black egyik nap bejött az ebédemmel, és mivel akkor épp egy pillanatra egyedül hagytak, az asszony leült mellém, és a szüleimről kezdett beszélni. Furcsa volt őt ilyen hosszú idő után újra látni, mikor tizenhat évig a szomszédom volt, és minden nap láthattam. De ha belegondolok, annyira nem is volt régen, mikor reggelente egy biccentéssel köszöntöttük egymást, csak azóta annyi mindenen mentem keresztül, hogy az egy örökkévalóságnak tűnik. Mintha Önfeláldozó egy másik életben lettem volna.

Elmesélte nekem, mennyire meglepte őt, hogy Caleb és én is elhagytuk a csoportunkat, mikor minket mindig is tökéletes Önfeláldozó gyerekeknek, Önfeláldozó családnak tartott. Mégis azt mondta, hogy a szüleim nem döbbentek meg különösképpen. A papám csalódottnak tűnt, de a mamám azt mondta Mrs. Blacknek, hogy mindig is tudta, hogy mi máshova tartozunk.

Nagyon nehéz volt végighallgatnom anélkül, hogy ne fakadjak sírva, inkább a takaróba kapaszkodva ittam a szavait, hiszen lehet, hogy ez az utolsó alkalom, hogy valaki a családomról mesél nekem. Fájtak a szavak, mivel úgy éreztem, hogy akkor valóban elárultam őket azzal, hogy a Bátrakat választottam az Önfeláldozókkal szemben. Vajon ha akkor másképp döntök, még életben lennének? Ezt már sosem fogom megtudni, de a gondolat mégsem ment ki a fejemből.

Aztán elmesélte azt is, hogy ő is épp olyan egyedül van, mint én. Persze nem panaszkodott, nem sírt, hiszen az öncélú lett volna, de ahogy elmondta, mi történt a férjével és Roberttel, valamint azt, hogy nem tudja, mi lehet Susannel, úgy éreztem, a gyászban és a fájdalomban sorstársak lettünk.

A mennyezet bámulása nem sokáig köti le a gondolataimat, de legnagyobb meglepetésemre annyi időre sikerült elterelnem a gondolataimat, hogy fel sem tűnt, hogy Christina, aki eddig a fal mellett álló széken teljesített szolgálatot eltűnt a szobából, ahol így rajtam kívül most senki sincs.

Telnek a percek, de nem nyílik az ajtó. Vajon hova tűnhetett mindenki? Furcsa, mert ilyen hosszú ideig nem maradt még távol egyik aktuális felvigyázóm sem. Remélem, nem történt semmi…

Ideges leszek, így aztán nem törődve Tobias határozott utasításával, hogy fel ne merészeljek kelni az ágyból, kikecmergek a két plusz takaró alól, amit Mrs. Black kerített rám még napokkal korábban, mert vacogtam a szoba hűvösében, hiába ment a fűtés. Kilesek a folyosóra, de sehol senki. Még csak hangokat sem hallok, hogy esetleg valahol beszélgetnek, vagy valamivel zajt csapnának. Az egész ház némának és üresnek hat.

Elmosolyodom. Most jött el az én időm!

A ruhásszekrényhez lépek, kinyitom az ajtaját, és nem is lepődök meg túlságosan, mikor több váltásra való szürke öltözetet találok benne. Odakint bizonyára hideg van, így felveszek egy pulóvert a vékony póló fölé, amit viselek. A könnyű pizsamanadrág helyett is felveszek egy vastagabb pantallót. Találok egy kabátot is, azt is magamra öltöm.

Halk léptekkel indulok el a folyosón, majd benyitok a kisebbik hálóba. Itt sincs senki. Nagyot nyelek, majd remegő kezeim közé fogom a sarokban heverő urnát.

A földszinten már hallok hangokat; a konyhából jönnek, elfojtott hangú beszélgetés zajai. Igyekszem minél halkabban, mégis a lehető leghamarabb az ajtóhoz sietni, nehogy rajtakapjanak. A bejárat előtt találok egy pár cipőt. Igaz, hogy hatalmas az én apró lábamra, de jobb híján felhúzom, és szorosan megkötöm a fűzőt.

Amint kilépek az utcára, megdermedek a hideg széltől. Már kezd besötétedni, és a szél a szállingózó havat az arcomba fújja. Magamhoz szorítom az urnát, és lehajtott fejjel megindulok előre.

Tudom jól, hogy a többiek dühösek lesznek rám, mikor rájönnek, hogy nem vagyok a szobában, sőt még csak a házban sem, de ebben a pillanatban ez egy kicsit sem érdekel. Most nem maradhatok ott, a közelükben, ahol mindenki azt várja, hogy erős legyek, vagy épp azt, mikor török össze.

Annak ellenére, hogy fogalmam sincs, kinek a házában voltunk, elég csak egy pillantást vetnem a környezetre, s a lábaim máris tudják az utat. Csukott szemmel is odatalálnék - gondolom, ahogy a talpam alatt nagyokat ropog a hó.

Aki nem az Önfeláldozóknál nőtt fel, annak az összes épület teljesen egyforma. Én mégis látom az apró különbségeket közöttük. És semelyik másik házzal nem téveszteném össze azt, amelyikben felnőttem.

Szinte hallom a zsanérok nyikordulását, ahogy lenyomom a kilincset, és csupán annyira nyitom ki az ajtót, hogy beférjek rajta. Melegre, fényre és hívogató légkörre számítok a lelkem mélyén. Magam elé képzelem, ahogy a konyhából a készülő vacsora illatát érzem, és a pislákoló lámpa fénye elárasztja a folyosót.

Persze semmi ilyesmi nem történik. Bent hideg van és sötét. Tudtam jól, hogy mire számítsak, mégis szíven üt a fagyos levegő és a fojtogató csend. Érzem, hogy a lábam elerőtlenedik. Az ajtónak dőlök, amit a súlyom a keretbe lök.

Kell egy pár perc, mire sikerül leküzdenem a remegést, és összeszedem magam annyira, hogy megtegyem az első lépéseket, bár a szívem így is fájdalmasan gyorsan ver. Mintha egy lidérces álomba csöppentem volna, csakhogy nagyon jól tudom, hogy ez nem álom, hanem a kegyetlen valóság.

Ahogy a konyhába lépek, a hajamba vastag pókháló akad, megérem leszedni magamról. Nem csoda, hogy a pókok tanyát vertek a házban, mikor vagy fél éve talán én vagyok az első, aki belép ide. Minden tele van porral.

Az egyik szekrényben gyertya és gyufa után kutatok, majd miután meggyújtom, és a fénye beragyogja a helyiséget, beleállítom egy csorba bögrébe, amit még pár éve ejtettem ki a kezemből.

Elszorult torokkal pillantok körbe. Minden éppen olyan, mint akkor volt, mikor még én is e falak között éltem. Semmi sem változott, mégis minden teljesen más. A ház elveszítette az otthon melegét.

Meleg… Annyira fagyos a levegő, hogy reszketek, bár gyanítom, hogy nem csak az alacsony hőmérséklet okozza. Bekapcsolom a fűtést, és reménykedek benne, hogy nemsokára átmelegszik annyira a ház, hogy ne koccanjanak össze a fogaim.

Ahogy sorra végigjárom a helyiségeket, magam előtt látom a családomat, ahogy nap mint nap tették a dolgukat a házban. Zöldségek szeletelése, közös vacsora a konyhában. Csendes beszélgetések a nappaliban. Egymás mellett ülünk a kanapén. A lépteink a lépcsőn. A fürdőszoba ajtajának hangja. A hagyományos hajvágás a tükör előtt. A bátyám szobájának csukott ajtaja. A saját szobám csendje. A szüleim meghitt nyugalma. Közös kis cselekvések. Lágy szavak.

A bátyám szobája épp olyan, mint amilyennek képzeltem, mivel nagyon ritkán léptem be hozzá. Talán már több éve is annak, hogy utoljára bent jártam. A pislákoló gyertyaláng fényében, amit az íróasztalára tettem, megpillantok egy kupac könyvet az ágya alatt. Kihúzom az egyiket, aminek Az emberi elme rejtelmei a címe. Az alatta lévőnek a gerincén a Bevezetés a kvantummechanikába cím szerepel.

A jobb kezemmel felpakolom a köteteket a gondosan bevetett ágyra, és igyekszem szépen elrendezni őket. Ezután a bátyám urnáját az ágy végébe állítom a párnák és a könyvek közé. 

Finoman végighúzom az ujjamat az urna fedelén.

- Hiányzol - suttogom a ház csendjébe.

Kibotorkálok a szobájából, és becsukom magam mögött az ajtót, miközben mély levegőt veszek.

A szüleim hálószobája épp olyan, mint ahogy az emlékeimben él. Semmi felesleges bútor, semmi felesleges tárgy. Mégis ez a ház leginkább energiát, mégis nyugalmat sugárzó helyisége.

Látom azt a kisgyereket, aki egykor voltam, ahogy kis kezével lenyomja a kilincset, és bedugja az orrát az ajtón még napfelkelte előtt, mikor az ég csupán feketéből mélykékbe váltott, és a félhomály körvonalakat vet a szobában. Aprócska talpak szaladnak végig a padlón, és egy vékonyka alak bevackolja magát a szülei közé...

A veszteség súlya olyan hirtelen csap le rám, hogy még a levegő is kiszorul egy pillanatra a tüdőmből. Lerogyok az ágyra. Érzem, ahogy a könnyek kibuggyannak a csukott szemhéjaim alól, és végigpatakzanak az arcomon.

Eszembe jut, hogy egyedül csak Caleb hamvait tudtam hazahozni. A szüleim sosem fognak rendes temetésben részesülni. Vajon mi lett a testükkel? Talán anya még mindig ott fekszik abban a sikátorban…

A testemet erős zokogás rázza. Az arcomat a kezeimbe temetem, ahogy a csuklásszerű hangok feltörnek a torkomból. A lábaim fel-le rángatóznak, a cipőtalpam szaporán verődik a padlónak.

Nem figyelek fel a földszintről felszűrődő zajokra, sem arra, ahogy valaki végigszalad a lépcsőn a szobáig. A finom érintés a térdemen mégsem ér váratlanul, és fel sem kell nézne, hogy tudjam, ki az. Kezének súlya a lábamon épp elegendő.

Próbálok erővel lenyugodni, és szabályosan venni a levegőt, de csak tovább zihálok. Érzem, ahogy a keze lecsúszik a térdemről, majd besüpped mellettem az ágy, és erős karja a vállamra fonódik. Beledőlök a felkínált ölelésbe, és a mellkasára borulva sírok tovább.

Hosszú percek telnek el, míg sikerül megálljt parancsolnom a könnyeimnek. Tobias egy pillanatra sem enged el, amíg megnyugszom, csak az ujjaival simogatja a hátamat.

Valamivel később, mikor már csak szipogok, elhúzódom tőle, és megtörlöm az arcomat a kabátom ujjával. Igyekszem összeszedni magamat, és nem túl gyengének tűnni, habár az imént látta, ahogy összeomlottam.

Pár pillanatig nyomasztó csend telepedik közénk, mielőtt megszólalna:

- Halálra rémisztettél. Csak így eltűnni a házból nem volt okos ötlet.

- Sajnálom - felelem rekedt hangon. A sírástól még a fejem is megfájdult. - Muszáj volt idejönnöm…

- Tudom - sóhajt, és az ujjait összefűzi az enyémekkel. - Csak azt szeretném, ha jobban vigyáznál magadra. Nem bírnám elviselni, ha ismét történne veled valami.

A hangja komor és tele van szomorúsággal, és tudom, hogy arra gondol, hogy két hétig nem voltam magamnál. De tudom, ő túl erős ahhoz, hogy nélkülem elveszítse ezt az energiát.

- De elbírnád - mondom halkan, kerülve a tekintetét. - Erős vagy, és bármilyen helyzetbe is kerülsz, azt képes leszel kezelni. Tudom.

Maga felé fordít, a kezét az arcomra fekteti, és mélyen a szemembe néz. Megbabonáz a szeme, mint mindig, mikor ilyen intenzitással pillant rám.

- Nem, nélküled nem tudnék szembenézni azzal, ami előttem áll, Tris. - Elakad a hangja, és látom, ahogy könnyek szöknek a szemébe, majd egy kósza könnycsepp legördül az arcán. - Én nem veszíthetlek el megint.

- De hiszen nem veszítettél el, Tobias. Itt vagyok - húzódom közelebb hozzá, érzem légzését a hajamon.

- Te ezt nem értheted - suttogja. - Ami akkor a Művelteknél történt… És ami a Hivatalban… Nem engedhetem, hogy ez megismétlődjön.

- Nyugalom, hiszen jól vagyok - mosolygok rá, de nem viszonozza.

- Ez nem ilyen egyszerű, hogy most jól vagy. Nem voltál jól, nagyon nem. Te…

Megint elhallgat, és érzem, ahogy az ujjai remegnek az enyémek alatt, a tekintete a padlót fixírozza.

- Tobias - szólok rá, és megvárom, ameddig rám néz. - Mi van velem?

- Néhány nappal azután, hogy meglőttek... - kezd bele halkan, de a hangja bizonytalan, ami annyira nem jellemző rá. - Meghaltál, Tris. Nem tudom mennyi ideig, de halott voltál, érted?

Minden gondolat kiröppen a fejemből, és csak a szavait hallom újra meg újra a fejemben. Meghaltam... Meghaltam... Mintha már nem a régi otthonomban lennék, hanem elrepültem volna onnan. Magam előtt látom azt a fehérséget, amit akkor pillantottam meg, mikor a semmiben lebegve hirtelen megszűntem érezni a kínt. Tehát az volt az a pillanat, mikor megállt a szívem…

A mellkasomra szorítom a tenyerem, hogy érezzem az ütemes lüktetést. Ez kissé megnyugtat, és a pánik lassan kezd eloszlani, és úgy érzem, újból lélegzethez jutok.

- Ó, Tobias - futják el ismét a könnyek a szemem. - Sajnálom. Annyira sajnálom, hogy miattam kellett szenvedned.

Közelebb von magához, és csókot lehel a homlokomra. Hosszú ujjai a hajamba siklanak.

- Nem a te hibád volt - csitítgat, de én csak a fejemet rázom. Tudom, hogy előbb vagy utóbb színt kell vallanom neki, ha nem akarom, hogy a bűntudat sokáig mardosson.

- Ez nem teljesen igaz.

Értetlenül néz rám.

- Majdnem meghoztam egy olyan döntést, amiért soha nem bocsájtottál volna meg nekem.

- Miről beszélsz, Tris?

Felsóhajtok, hogy bátorságot gyűjtsek, bár tudom, hogy haragudni fog rám. Talán beváltja a korábbi ígéretét, miszerint ha még egy ostoba küldetésbe belekezdek, akkor véget vet a kapcsolatunknak. Legszívesebben örökre magamban tartanám, de nem hiszem, hogy azzal képes lennék megbirkózni. Nem vagyok Őszinte, sosem leszek az, ahhoz túl sok hazugság szárad a lelkemen, de neki megígértem, hogy neki csak az igazat mondom, és meg fogok bízni benne. Tudom, hogy ezt nem tudnám eltitkolni előle.

- Miután a városba jöttetek, mi pedig a Hivatalban maradtunk, még egyszer beszéltem a bátyámmal. Én… - nagyot nyelek, és felkészülök a közelgő indulataira. - Át akartam venni Caleb helyét. Én akartam bemenni a Fegyverlaboratóriumba.

Döbbent csend ereszkedik közénk, majd elhúzódik tőlem, a kezét elveszi az enyémről, és a fal felé fordul, és így csupán a hátát látom. Tudom, hogy csalódott bennem, és fáj neki, amiért folyton így bánok vele. De én nem akartam neki fájdalmat okozni.

- Kérlek, Tobias - töröm meg a csendet elfúló hangon. - Muszáj megértened…

- Mégis mit? - A hangja mély és halk, mégis hallom a haragot benne. - Talán azt kellene megértenem, hogy engem figyelembe se veszel? Hogy én semmit sem számítok neked?

- Ez nem igaz! - ugrok talpra. A kezem ökölbe szorul a dühtől. - Mégis hogy gondolhatod ezt?

- Nem is tudom… - Ő is feláll, és megáll előttem összefont karral. Most nagyon hasonlít a régi, félelmetes Négyesre. - Mikor eldöntesz valamit, sosem veszed figyelembe, hogy én mit gondolok vagy érezek ezzel kapcsolatban. Néha abban is kételkedek, hogy egyáltalán érzel irántam valamit.

Úgy érzem, a vérem folyékony tűzzé válik, és annyira magával ragad az indulat, hogy legszívesebben felpofoznám. Hogy mondhatja ezt?

Rá akarok üvölteni, bele akarok kapaszkodni a kabátjába, hogy az arcába mondhassam, mekkorát téved, és ököllel üthessem a mellkasát. Ehelyett azonban lesütöm a pillantásomat.

- Ilyenkor annyira ostobán viselkedsz - mondom hűvösen.

- Én viselkedem ostobán? - nevet fel szárazon. - Nem én vagyok az, akinek megmagyarázhatatlan halálvágya van. Azon se lepődnék meg, ha nem örülnél annak, hogy mégis túlélted azokat a lövéseket...

Ezzel a mondatával végképp betelt a pohár. Két kézzel meglököm a mellkasát, amitől pár lépést hátratántorodik.

- Hagyj békén! - vágtatok ki a helyiségből, az ajtót pedig becsapom magam után.

Legszívesebben visszamennék Christinához, de mégsem tudom csak úgy itt hagyni, bármennyire is mérges vagyok rá.

A régi szobámba menekülök, ahol a sötétben nekimegyek az ágy szélének. Kellett nekem a másik helyiségben hagynom azt a gyertyát… Megállok az ablak előtt, és kibámulok a hóesésbe.

Ezt jól elcsesztem. Nem tudok semmit felhozni a mentségemre. Ostoba voltam, az igaz, de csak a testvéremet akartam megvédeni. Ez akkora bűn lenne? Nem akartam én meghalni…

Ismét érzem a könnyeket, de úgy döntök, hogy nem veszek róluk tudomást, hadd folyjanak csak.

- Sajnálom - hallom meg pár perccel később a hangját. Az ajtóban áll, kezében a gyertyával, ami fénnyel tölti meg a szobát.

Néhány pillanatig csak a fejemet rázom, míg meg tudok szólalni, de a hangom így is erőtlen.

- Nem, teljesen igazad van - felelem, de még mindig háttal állok neki. - Nem te voltál az első gondolatom, hanem az, hogy nem akarom, hogy meghaljon a bátyám. De… én nem akartam meghalni.

- Akkor viszont nem értem, miért akartad megtenni. Értem, hogy meg akartad menteni Calebet, de…

- Ostobaság, tudom, de mivel eddig minden szérumnak ellent tudtam állni, gondoltam, hogy talán túlélhetem a halálszérumot is. Több esélyem lett volna, mint neki.

- Nem lett volna több - válaszolja komoran.

Megpördülök, hogy a szemébe nézzek. Az arca is épp olyan fájdalmas, mint a hangja.

- Miért mondod ezt?

- Azért, mert Calebnek nem a szérum vette el az életét. Valaki lelőtte.

- Micsoda?! - Kikerekedett szemekkel nézek rá, nem akarok hinni a fülemnek. - De kicsoda…?

Tobias megingatja a fejét, ahogy közelebb lép hozzám, és megáll mellettem. A harag, amit korábban éreztem, és az, ami belőle áradt valahol semmivé foszlott.

- Nem tudjuk - mondja halkan. - Valaki bent volt a laborban, de mivel a kamerák nem működtek, ezért fogalmunk sincs, ki tehette. Csak azt tudjuk, hogy később valaki elvitte a szérumokat onnan.

Remegni kezdek, és érzem, hogy muszáj leülnöm. Tobias is biztos észreveszi ezt, mert megragadja a karom, és az ágy felé húz, s miután leül annak szélére, az ölébe von. Gondolkodás nélkül a nyaka köré fonom a karjaimat, a fejemet pedig a vállára hajtom, ő pedig a kezét a hátamon nyugtatja, és szorosan magához ölel.

- Olyan szörnyű, hogy már nincs családom, hogy én vagyok az utolsó Prior - motyogom a kabátja anyagába, de tudom, hogy így is hallja.

- Emlékezz rá, hogy megígértem neked, hogy én leszek a családod - súgja a fülembe, miközben az ujjai a tarkómon nyugodnak. - Ezt akkor komolyan mondtam, és most is így gondolom.

Egy mosoly terül szét az ajkamon a szavai hallatán. Nagyon is jól emlékszem, mikor mondta ezeket nekem. Hogy is felejthetném el...

- Tudom, és nem lehetek eléggé hálás, amiért itt vagy nekem.

- Képtelen lennék elengedni téged, akármennyire is ostobán viselkedsz néha - puszilja meg a halántékom. - Csak azt szeretném, ha te is itt lennél nekem.

Elhúzódom tőle, hogy a szemébe nézzek. Egyik kezem a vállán pihen, míg a másikkal megérintem az arcát. Egy pillanatra lehunyja a szemét, ahogy az ujjaim a bőréhez érnek.

- A jövőben be akarom bizonyítani, mennyire fontos vagy a számomra - mondom, és még mélyebben a szemébe nézek, hogy tudja, komolyan gondolom. A pillantása érzelmekkel teli. - Szeretlek, Tobias. Ezt tudnod kell.

Közelebb hajolok hozzá, és az ajkaimmal végigsimítok az övéin. Kissé félrefordítja a fejét, hogy a szája a fülemnél legyen.

- Én is szeretlek, Tris.

Visszafordul, és most ő kezdeményez csókot. A szája finoman siklik az enyémen, én pedig elveszek a lágy érintésében.

Nem tudom, mennyi ideig maradunk így, mikor érzem, hogy lehámozza a kabátot a vállamról. Korábban ettől összeszorult volna a gyomrom, de most semmi ilyet nem érzek, inkább segítek neki kibújni belőle, és hagyom, hogy a nehéz anyag a földre hulljon.

Mire legközelebb felocsúdok, már csak a szürke felső van rajtam, Tobias pólóját pedig az imént dobtam a padlóra. Megbabonázva meredek a fedetlen mellkasára. Az oldalán a lángnyelvek még sötétebbnek tűnnek a félhomályban. Még mindig nehezen hiszem el, hogy itt van előttem, és megérinthetem őt; hogy Tobias csak az enyém.

Végigfuttatom az ujjaimat a kemény izmain, és érzem, ahogy egyre hevesebben kezd verni a szívem. Tobias felsóhajt, majd lecsap az ajkaimra, és először finoman, majd egyre hevesebben csókol. A mellkasához simulok, mikor megérzem a kezét a hátamon a pólóm alatt.

Ajkaim a nyakára és a kulcscsontjára tévednek, nyelvemmel ízlelgetem a verejtéktől sós bőrét. Eközben az ujjai a gerincemen száguldanak, míg a másik kezével a hajamba túr. Az én kezeim sem tétlenkednek: az egyiket a hasára fektetem, és érzem, hogy feszülnek meg az izmai az érintésem nyomán, míg a másikkal a füle mögé nyúlok.

Kapkodva szedi a levegőt, ahogy az állam alá nyúl, én pedig ismét az ajkaira tapadok. Annyira szorosan von magához, hogy érzem a teste minden rezdülését, amitől én is elbódulok.

Ezúttal az ő szája hagyja el az enyémet, és engedem neki, hogy végigcsókolja az állam vonalát, a nyakamat, a tetoválásaimat. A kezeivel végigsimít a hátamon, majd a fenekemen, végül a combomon. Heves sóhajok törnek fel belőlem, ahogy a keze a hasamra téved, s az ujjai cirógatják a bőrömet.

Néhány pillanatra elhúzódik tőlem, és kutakodóan néz a szemembe. Biztosan a bizonytalanság, esetleg a félelem jeleit kutatja, majd mikor szemmel láthatóan nem talál semmit, elégedetten elmosolyodik, s a szája ismét rátalál a nyakam és a vállam találkozására.

Úgy érzem, elolvadok az érzéstől, ahogy az érdes keze a testemhez ér, és az ajkai lágyan szívják a bőrömet. Képtelennek érzem magam, hogy racionálisan gondolkodjak, mégis azt hiszem, mindez kevés. Ebből az érzésből sosem kaphatok eleget.

Megszorítom a vállát, ahogy a keze egyre feljebb siklik, és mintha a neve hagyná el az ajkaimat, bár nem vagyok benne biztos. Tudom, hogy legszívesebben megszabadítana a pólómtól, de minden valószínűség szerint érzi a lúdbőröket a karomon, és inkább nem teszi. Az egyik pillanatban hálás vagyok neki ezért, ám a következőben úgy érzem, megőrülök, ha még egy réteg ruha elválaszt tőle, így magam szabadulok meg a kéretlen ruhadarabtól.

Amint az ajkait elszakítja a nyakamról, ismét szenvedélyesen csókolózunk, én pedig közben kioldom az övét. A kezem a farmer anyagán keresztül az ágyékára tapad, a teste pedig megrándul az érintésemre, mialatt halkan felnyög.

- Tris…

A szemébe nézek, amiben már nem találom a mélykék színt, csak a vágytól sötétbe fordult íriszét.

Most olyannak látom őt, amilyennek mindig lennie kéne. Nem Négyesnek, a Bátor legendának, a rettenthetetlen harcosnak, az erős vezetőnek, az izmos férfinak, aki túl sok mindenen ment keresztül eddigi élete során. Itt és most a karjaim között ő csupán Tobias, egy hormonoktól fűtött tinédzser fiú, aki tele van szeretettel.

A szorítása erősebbé válik a combomon, mikor a kezemet továbbra is az ölén tartva megcsókolom.

Elengedi a lábam, majd a karjai szorosan körbeölelik a derekam, ahogy felemel, s finoman lefektet a takaróra. A szeme csillog, ahogy lepillant rám, szinte felfal a tekintetével, amitől én akaratlanul is elpirulok, s a karjaimmal próbálom eltakarni magam.

A kezem után nyúl, és elhúzza a testemtől, miközben összefonja az ujjainkat. Az ajkaink ismét összefonódnak, s minden érzékem felrobban, ahogy a meztelen bőre az enyémhez ér. Az ujjaim könnyen utat találnak a hajába, míg Tobias tovább simogat, gondosan elkerülve a kötést a hasamon.

Ha most meg kellene szólalnom, szerintem képtelen lennék rá, annyira elködösítik a tudatomat az érzelmek.

Kigombolom a nadrágját, majd lefejtem a csípőjéről. Miközben lerugdalja magáról a ruhát, igyekszik megszabadítani a sajátomtól. Kezdek igazán zavarba jönni, de szája az enyémen, és a gyengéd érintései minden aggodalmat kitörölnek a tudatomból.

A térdeim közrefogják a csípőjét, én pedig végleg elveszem ebben a furcsa ölelésben, ahol nincs félelem, sem gyász, sem magány, csak mélységes, tiszta szeretet.

Szerző megjegyzése:
Na mit szóltok? Remélem ezzel a fejezettel sem okoztam csalódást, és jó lett ez a vetkőzős sakk. Úgy érzem, most először sikert egy ilyen jelenetet jól megírnom; kellően perverz lett, de mégse léptem túl a jó izlés és a Soha határát (de nem szeretem azt a könyvet!). Írjátok meg nyugodtan a véleményeteket, nagyon kíváncsi vagyok rá, hogy tetszett.
A következő fejezetre kérek egy kis haladékot, mivel át kell gondolnom a folytatást. Addig viszont majd hozok nektek valami mást :)



24 megjegyzés:

  1. Én imádom. :3 ez ez a fejezet tetszik idáig a legjobban. :3 nagyon várom már a folytatást. (:

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi, nekem is ez a kedvencem eddig :D A folytatáson még gondolkodnom kell, de majd igyekszem vele :)

      Törlés
  2. Nagyon jó volt tènyleg sokfèle èrzelmet váltott ki belölem :D

    VálaszTörlés
  3. Ó, ez nagyon jó lett! Legalább te nem vagy olyan prűd mint Veronica, és kiírtad egy az egybe a dolgot. Ha ő is így tett volna, lehet mindenkinek feltűnt volna a helyzet abban a hotelszobában...
    Anyways, nagyon jól írtad meg az egészet :D

    AbnegationBoy

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hé hé ez nem a teljes kritikád volt! Figyelek ám ;) Azt kérem!

      Törlés
  4. Itt a teljes, minden hibával együtt xD:

    Először is... Tényleg jó, hogy Trisen nem volt annyi ruha mert így fél fejezeten keresztül vehette volna Tobias lefelé róla xdDD
    Megrevjúvolom a sztoridat, most figyejjé' xD (Úgy mintha nem tudtam volna előre h mi fog történni.)
    A rész amikor Tris elmegy (na nem úgy :"D Ne perverzkedjünk), meglepett, nem tudtam hová tart egy ideig. Aztán megérkezett a szülei - és az ő - régi házába, ahol ugyanúgy elragadtak az érzelmek ahogyan őt is. Először azt hittem, lelkizik egy picit aztán hazamegy. But all of sudden megjelenik Tobias, who makes Tris meglepődötté, és elkezdenek beszélgetni. Amikor elkezdenek veszekedni, kicsit szomorúvá válok, főleg a résznél amikor Tris arra utal, hogy majdnem meghozott egy döntést, ami.... Ez nagyon szomorú volt, és az is, amit Tobias mondott, a Lázadóra visszatekintve. "Én leszek a családod" Ezzel kést szúrtál a szívembe, de a következő oldallal rögtön kitépted belőle, és bekötözted sebeimet.
    Hirtelen kibékülnek ennek hatására, és elkezdődik amire mindenki régóta várt - nem olyan prűden, ahogy Veronica írja le, ami nagyon is tetszett benne
    Elég jól részletezted a szexjelenetet, vagyis a felvezetését és Tris minden egyes gondolatát. Az olvasó könnyen azonosulhat vele, egyszerűen írtad le, mégis nagyszerűen
    Az ágyékfogdosós részen a szemeim átmentek "O.O"-ba, de nagyon jól beleillett a dologba.
    Magát a vetkőzősakkot pedig hihetetlen okossággal és ravaszsággal változtattad át gyermeteg "játékká", hogy megfeleljen a korhatárnak. Tudom, hogy azt mondtam nem adok tízest mert elbízod magad, de ez 11/10!

    VálaszTörlés
  5. Olyan jót írtam neked de megint elveszett ; ((

    VálaszTörlés
  6. Zseniális :))))))
    Ahogyan haladsz a fejezetekkel egyre kiforodtabak az írásaid mert már teljes átéléssel írod mintha te lennél Tris és a te életed lenne ;)
    Mindig várom a hét közepét hogy elolvassam az újabb fejezetett ;-)
    A művész bennünk él csak rajtunk múlik , hogyan fejezzük ki magunkat. Gyerekként vagyunk a legnagyobb művészek ahogy öregszünk ez az önkifejezés elvész

    VálaszTörlés
  7. De ha nagyon vigyázzunk rá akkor életünk végéig bennünk él . Törékeny a művész világa amibe sajnos az emberi gyarlóság próbál kárt tenni időnként le is rombolni.
    Bocsánat a filozófia kitőrésemért de ezt megkellett osztanom. Gratulálok le a kalppal a tehetséged előtt.
    Csak há

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon szépen köszönöm! Jól esik egy ilyen véleményt olvasni. Igazad van, tényleg néha nagyon is beleélem magam a történetbe, és a karakterek bőrébe bújok. Remélem, majd a többi fejezetről is jó véleménnyel leszel :)

      Törlés
    2. Örülök neki , hogy nem bántottalak meg az őszinte és szívből jövő írásommal ;)

      Törlés
  8. IMÁDOM IMÁDOM és IMÁDOM :)))Nagyon klassz lett főleg a vége *.* Nagyon várom a kövi részt :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi! Szuper, hogy ennyire tetszik :3 Igyekszem, hogy majd a többi is elnyerje a tetszésed :D

      Törlés
  9. Nagyon-nagyon-nagyon jò eddig, zseniàlis vagy!! :)

    VálaszTörlés
  10. Szia!
    Én még csak tegnap kezdtem olvasni a blogod, de a egyszerűen annyira tetszett, hogy minden másról elfelejtkezve, végigolvastam mind a 16 fejezetet :) Tényleg zseniális! Egyszerűen "letehetetlen"! Tegnap este félkómásan az alváshiánytól úgy voltam vele, hogy na jó, hajnali 3 van, de még egy fejezet igazán belefér, itt nem lehet abbahagyni! És habár sajnálom, hogy a következő részre még sokat kell várni, örülök, hogy pont idáig jutottam el, mert ez a rész igazán szuper lett! Csak az előttem szólókat tudom ismételni, ezzel a fejezettel lekörözted Veronicát! Ezt neki is így kellett volna leírnia. Nem azért mert hiányoltam a regényből a szürke ötven árnyalata féle "mamipornót" mert te sem azt írtál, nem is a csöpögős "te vagy életem szerelme, így szeretlek, úgy szeretlek" részek hiányoztak, hanem EZ. Azért mégiscsak Tris és Négyes szerelme egy végig meghatározó szál a történetben, ráadásul Tris egyik félelme is a szex. Ezért elég furcsa, hogy az írónő azt csak úgy, szinte átugrotta. És mondom nem erotikus jeleneteket vagy valami mézesmázos-édes dolgot hiányoltam, hanem amit te is leírtál. Az érzelmeiket, a gondolataikat. Főleg, hogy mindhárom regény E/1-ben ír a szereplők szemszögéből, egy ilyen meghatározó esemény szerintem többet érdemelt volna és te ezt írtad meg (legalábbis ennek az elejét, ezért nagyon remélem, hogy a következő rész innen, pontosan innen fog folytatódni :D) és ezért nagyon örülök, hogy olvashattam. (ezzel kapcsolatban, remélem, hogy nem támad nekem mindenki, hogy hogyan merem kritizálni Veronicát, meg "írjak jobbat" típusú hozzászólásokhoz sem vezet a véleményem, de azért szeretném kihangsúlyozni, hogy nyilván tisztelem az írónőt, elvégre szeretem a könyveit, különben valószínűleg ezt a ficit sem olvasnám, kritikát is azért fogalmazok meg, mert lényegében tetszik és magával ragad a világ, amit megteremt és én csak erre reflektálok)

    Mivel csak most tévedtem ide kérlek engedd meg, hogy az eddigiekről egy kicsit átfogóbban is írjak. Eddig nem nagyon érdekeltek alternatív befejezések, mivel úgy voltam vele, hogy habár szomorú a vége, de az írónő így álmodta meg, így érezte egésznek a történetét és ez végső soron az övé, csakis az övé, tehát ez így is van jól. A te történeted is inkább azért kezdtem el olvasni, mert a könyvek kiolvasása után szükségem volt arra, hogy még egy kicsit ebben a világban lehessek, hogy még ne fejeződjenek be Tris kalandjai. De aztán elkezdtem olvasni, és fejezetről fejezetre jobban beleszerettem ebbe a lehetőségbe. Ebben annak is nagy szerepe volt, hogy nagyon jól írsz, érdekesen, részletesen, de sose unalmasan és egyszer csak magával ragadott ez az egész. Kezdtem érezni, hogy igen, valahogyan így kellett volna történnie a regényben is. Nem szinte ok nélkül tragédiába fullasztva, de nem is rózsaszínen. A történeted nemcsak méltó folytatása a hűségesnek, de egy kicsit túl is mutat rajta. Úgy vettem észre, hogy tovább bogozod az elvarratlan szálakat, válasszal kecsegtetsz a függő kérdésekre és mégis halad egy új történet is. Számomra nemcsak Tris halála miatt hagyott keserűséget a Hűséges befejezése, hanem a sok megválaszolatlan kérdés miatt is. Te leírod azt, ami annyira ritka és mégis annyira hiányzik legtöbb regényből: ha megvolt a nagy csata és végül a jók győzedelmeskednek, akkor ők hogyan állítják vissza a felborult harmóniát? Ekkora úton és fájdalmakon végigment emberek hogyan alkalmazkodnak egy "új, szebb világhoz"? És ami a legfontosabb: csak azért mert jók, vajon sikerül nekik létrehozni ezt a szebb világot?
    Szerintem is idegen lett volna egy teljes happy end a történettől, de Tris halálát túlzásnak tartottam. Úgy érzem te megtaláltad a köztes utat és ezért minden fenntartás nélkül, mondom számomra a Te történeted a valódi és méltó folytatása a Hűséges 43. fejezetének. És ezt köszönöm neked. Köszönöm, hogy egy tökéletes befejezést adsz egy remek történetnek, amire - és ez tényleg nem káromlás - Veronica Roth-nak már nem futotta.

    Üdv, Nina

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Feladtad nekem a leckét, hogy válaszoljak erre a kisregényre, és előre megmondom, hogy ennyire jó választ nem fogok tudni írni, ami méltó lenne a véleményedhez,
      Először is el kell mondanom, mennyire örültem, mikor megláttam a véleményedet. Épp úton voltunk, mikor az első két hozzászólásodat olvastam, és annyira mosolyogtam, hogy már megkérdezték, hogy mi van velem. Nagyon boldoggá tettél velük. Ezt pedig már itthon olvastam, és úgy érzetem, hogy mindjárt elsírom magam, annyira jól estek a szavaid. Nem minden nap kap ilyen részletes és pozitív véleményt az ember. Különösen, hogy egyébként is csak néhányan írnak véleményt a történethez, és a többségük csak egy sort ír. Ne érts félre, ezeknek is örülök, de néha jól esik ilyen bőséges hozzászólást olvasni. Kell az író önbizalmának és a kitartásának is. Rögtön visszajött a kedvem az íráshoz.
      És hogy hajnalig olvastad a kis írásomat, külön megtisztelsz vele, bár azért emiatt ne maradj fenn olyan sokáig xD
      Mindenki oda meg vissza van ettől a fejezettől, köztük én is, mert ez az első alkalom, hogy bármilyen írásomban szexjelenetet írtam, ami még tetszett is, és úgy érzem, hogy a valóságnak megfelelő, kellően erotikus, mégse megy át ízléstelenbe (mint az egyik könyv, amit olvastam), és a korhatárt sem lépem át vele. A Szürke 50 árnyalatát nem olvastam, de nem is áll szándékomban, engem nem érdekelnek a részletesen kifejtett, túlzottan vizuális ágyjelenetek (gondolom ilyen van benne). Én szeretem azt, amikor csak sejthetjük, hogy mi is történt, és az író az én fantáziámra bízza a dolgot (heh, az úgy elég 18-as lesz xD). Nekem ezért is tetszett A hűséges, bár egy picit többre vágytam, de nekem igazából nincs vele bajom. Nem ezért írtam én egy fokkal részletesebben le a témát, inkább csak azért, mert így szeretném előremozdítani a kapcsolatukat az olvasók szemében. Sokak örömére, még szánok nekik hasonlóan forró jelenetet... Remélem senki nem fogja bánni. Viszont abban igazad van, hogy mivel a szex Tris egyik félelme, Veronicának több figyelmet kellett volna szentelnie ennek a félelemnek a legyőzésére. Én szívesen olvastam volna egy lájtos előjátékot valahol a kötet elején, mert így olyan, mintha rögvest belecsaptak volna a lecsóba. És így utólag, én nem a részletességet hiányoltam, inkább utána Tris gondolatait, bár arra is kíváncsi lettem volna, Tobias fejében mi jár. Mert csak felkeltek, és még csak eszükbe se jutott, mintha nem lett volna jelentősége a dolognak. Pedig volt, és még csak szóba sem kerül többet. Oké, hogy volt más, amire koncentrálniuk kellett, de néha úgy beugorhatott volna nekik, hogy hoppá, mégis csak lefeküdtünk egymással az éjjel... Veronicát meg csak nyugodtan kritizáld, én nem titkolom, hogy legszívesebben pofán vágnám a Hűségessel xD Egyszerre szeretem és utálom. De magának köszönheti!

      Törlés
    2. Én szeretem az alternatív befejezéseket, októbertől ezek tartották bennem a lelket, de kevés volt, ami igazán megfogott volna. Szinte mindegyikben volt valami, ami tetszett, de az egész történet együtt nem állt össze. Talán csak 1-2 kivétel van, amit tényleg szerettem. Viszont ezeket olvasva nekem is kialakult a saját véleményem, és egy idő után rájöttem, hogy ezt nekem papírra kell vetnem. És eddig még nem találkoztam az enyémhez hasonló történettel, remélem nem is fogok.
      Köszönöm a dicséretet az íráskészségemre vonatkozóan. Mivel évek óta írogatok hobbi szinten, volt honnan fejlődnöm, de még mindig vannak hiányosságaim, és igyekszem egyre jobb lenni benne. Talán a sok olvasás is segít ebben. Ez a fici pedig sokat segít abban, hogy tovább fejlődjek.
      Hogy tovább bogozom-e a szálakat? Jobb, hogy nem látsz bele a fejembe... Lesznek még itt olyan csavarok, hogy nagyot fogtok nézni. Van, amit az eddigiek alapján már sejthettek, de néhányról még csak én tudok. Emellett ki akarom küszöbölni azokat a hiányosságokat, amiket Veronica meghagyott a könyvekben. Lehet, nem sikerült majd mindet megtalálnom, de igyekszem.
      Még a világ újjáépítése nem most lesz, mivel még sok bonyodalom áll előttük addig, de igyekszem majd azzal is részletesen foglalkozni. A véggel kapcsolatban annyit elárulhatok, hogy nem lesz rózsaszín. Olvastam olyan sötét és drámai fanfictiont, aminek a vége olyannyira nyálas lett, hogy elrontotta az egész élményt. Szóval nálam ilyen nem lesz, és kerülni fogom a kliséket is. Az egész már a fejemben van! De nem most fog még bekövetkezni, mivel még legalább 20 fejezetnyi történetet kell addig papírra vetnem. Egyszóval egy ideig még nem szabadultok tőlem.
      A következő fejezet pedig remélem még a hétvégén fent lesz.
      Még egyszer nagyon köszönöm, hogy megosztottad velem a véleményedet, és remélem nem fogsz felhagyni ezzel a jó szokásoddal, és még olvashatom, mit is gondolsz a történet további részeiről.

      Törlés
    3. Szia!
      Leginkább annak örültem, mikor a válaszodat olvastam, hogy végre minket is beavattál, nem lesz rózsaszín a befejezés! Így már lehetetlen, hogy rossz legyen ez a történet. Remek megfogalmazás, érdekes, jól felépített, egyre eseménydúsabb cselekmény, és nagyon is karakterhű ábrázolása a szereplőknek (egyébként a sok fanfiction azért élvezhetetlen számomra mert ez utóbbi hiányzik, és a szereplők a regényben ábrázolt jellemüktől teljesen eltérően reagálnak bizonyos helyzetekben) és NINCS rózsaszín befejezés. Félre ne érts, nem vagyok én megszállott happy end gyűlölő, de tipikusan az a lány vagyok, akinek ha választania kell az Üvöltő szelek és a Büszkeség és balítélet között, teljes meggyőződéssel az előbbit zseniálisnak, a másikat átlagosnak mondja, pedig és ezt el is ismerem, ez nem teljesen van így, de mennyivel elgondolkodtatóbb és egyébként reálisabb is az Üvöltő szelek befejezése, mint az, hogy Mr.Darcy tényleg feleségül veszi a hozzá sok szempontból nem is illő Elizabethet.
      Nagyon örülök, hogy a hozzászólásom is kedvet adott a folytatás írásához :) Szerintem a blogok nagy előnye a könyvekkel szemben - mármint az olvasók szempontjából, azt nem tudom, hogy az író hogy van vele - hogy habár nem közvetlen, de sokkal kevésbé közvetett az olvasó és a szerző viszonya, mint egy regénynél, sokkal inkább reflektálhat az olvasó és ezért sokkal inkább érezheti, hogy ezt neki írják, a történet hozzá is szól.
      Erről jut eszembe még egy kérdés és ígérem utolsó kérdés: nem lenne kedved egy önálló történet írásához? A stílusod, a képességeid messze túlszárnyalják sok mai íróét. Sőt a cselekmény kidolgozásához is remekül értesz, már most érezni, hogy a történeted tökéletesen épül fel, és ráadásul már az egész megvan a fejedben, és ezt még talán Rowling se mondhatta el annak idején, mikor elkészült a Harry Potter első pár fejezetével. Szóval szerintem nagyon klassz regényt tudnál írni ;)
      Még annyit, hogy a határozottan a ponyvaregények alatti színvonalú Szürke 50 árnyalata valóban nem alkalmas olvasásra, én beleestem a leggyakoribb hibába: annyira népszerű volt, hogy kíváncsivá tett és kb. a 80. oldalig hősiesen el is jutottam, de tovább nem bírtam. Ennek említését azért tartom roppant fontosnak, mert szeretem ha úgy gondolják az emberek, hogy sikerül a jó ízlés határain belül kiválasztanom az olvasmányaimat. És szeretem ha azt is tudják, hogy szerintem se sorolható ide a szürke ötven árnyalata.

      Már nagyon-nagyon-nagyon várom a folytatást, mert a válaszod még ennél is jobban kíváncsivá tett :D

      Nina

      Törlés
    4. Szeretek beszélgetni az olvasóimmal, na! És mint mondtad, ezért is jók a blogok, meg tudunk egymással kommunikálni, nem úgy, mintha a boltban megveszel egy könyvet. (Csak a bloggal nem kapsz pénzt a munkádért.) Azt pedig nagyon szeretem, hogy olvashatom a véleményeiteket.
      A befejezés már megvan a fejemben, meg fel is vázoltam nagyjából a füzetemben, de többet nem fogtok megtudni róla egy jó darabig. Azon kívül, hogy nem rózsaszín persze. Meg még változhat ugyebár, de nem fog beszíneződni xD
      Igyekszem a karaktereket az eredeti jellemük szerint tartani, ami néha nem könnyű, szóval néha már túl puhánynak érzem Tobiast, most már csinálnia kéne valami menőt! Sokszor nekem is ez a problémám a fanfictionökkel... Meg a klisé. Néha a hajamat tépem tőlük.
      Én nem igazán szeretem a happy endeket. Mármint a rózsaszín szirupos befejezéseket. Legyen benne valami negatív is, hiszen nem lehet minden tökéletes, még egy könyv végén sem. Sajnos én az ilyen klasszikusokkal hadilábon állok, valahogy nem szeretjük egymást.
      Egyébként a történet még nincs teljesen meg, de a következő események olyan fele legalább megvan, az alappillérek mindenképpen. Csak az oda vezető út még homályos néhány helyen. De igyekszem, hogy jól felépített és logikus legyen a sztori. Nem szeretnék veszíteni a színvonalból.
      A kérdésedre válaszolva, már írok egy saját történetet, csak most ez a sztori tölti ki gondolataimat, így arra nem nagyon koncentráltam, de a későbbiekben szeretnék. Csak elkövettem azt a hibát, hogy megalkottam egy eszméletlen férfi mellékszereplőt, és őt már jobban szeretem mint a főszereplő srácot. Így kicsit nehéz előregördíteni a történetet. Egyébként egy-két novellám van fent a könyves blogomon, ha érdekel, nézz be oda is ( http://hotaruvilaga.blogspot.hu/ ). Egyébként Jo az egyik legnagyobb példaképem, mint nő és mint író is. Nincsenek rá szavak, mi mindent vitt véghez, és milyen elképesztő világot teremtett.
      És nyugodtan kérdezhetsz még, szívesen válaszolok :) Köszönöm, hogy írtál! Mindig sikerül jó kedvre derítened. Puszii :)

      Törlés
  11. Szuper lett, és ahogy látom, a gondolataimmal mások is egyet értenek. Nagyon élveztem az olvasást...köszi :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igazán szívesen, én köszönöm, hogy olvastad, és még írtál is. Annak meg külön örülök, hogy tetszett is :)

      Törlés
  12. Bia! Hidd csak el, hogy te vagy a legjobb! (Csak azért is hajtogatni fogom! XD) Elmondhatatlanul szerencsésnek érzem magam, hogy ismerhetlek, és hogy ilyen rendes vagy, hogy ennyit segítesz nekem!!!! Még maga Veronica sem ír ennyire átfogóan, ilyen...művészien. Nagyon bírom ezt a fogalmazást, a jó stílusokat nagyon nehéz kifogni mostanság. Ordít róla, hogy szakértője vagy az alapsztorinak, és ez is rengeteget dob rajta. Nem csak a karakterek, de a nemek jellemzőit is elképesztően szemlélteted, én pont most tapasztalom meg, amit itt te gyönyörűen leírtál. Ez már annyira jó, hogy megszégyenít!!! Bia, ezt komolyan gondoltad??? Tényleg??? Nem vagyok egy műszakértő, sem irodalmár, soha nem is leszek, de ez..... Ez egy mestermű. Olyan képességed van, amit nem szabad elrejteni. Egyszerűen bűn lenne. Csak így tovább! Nagyon tehetséges vagy! <4

    VálaszTörlés
  13. Komolyan, ülök a gép előtt, és olvasás közben jegyzetelek, mint valami ellenőr vagy kritikus :D. De ez segít abban, hogy kifejezzem, mit szabadít fel bennem az írásod.
    És nem, nem vagyok robot, vannak érzéseim... :D

    VálaszTörlés