Ismét hoztam egy szeletet Evelyn sztorijából, amiben kivételesen nincs durva jelenet. Már csak három novella lesz, és véget is fog érni a történet. Ha érdekel a titeket a folytatás, olvassátok el ezt a fejezetet is, és jövő héten legyetek résen!
Az eredeti történetet ITT találjátok! A fordítás Kata érdeme!
Két arc
Körülbelül hat hónapos terhes vagyok már, de amióta megtudtam, azóta el sem hagytam a házat. Valamilyen oknál fogva Marcus itt akar tartani, amíg készen nem áll arra, hogy elmondja mindenkinek a nagy hírt. Úgy viselkedik, mintha ez valami rettenetes dolog lenne, és nem akarja, hogy az emberek másképp nézzenek rá. Nem tudom, hogy vette a fejébe azt, hogy gyereket várni egyenlő azzal, mintha rajtakapnának azon, hogy a tükörben nézegeted magad, de nem akarom feldühíteni és elszalasztani az utolsó lehetőségemet arra, hogy megmeneküljek. Ez a baba meg tudná őt változtatni. Lehet, hogy kikerül ebből a rettenetes időszakából, és szerető férj és apa lesz. Lehet, hogy észreveszi, hogy a rossz útra tért és újra az a gyengéd és kedves Marcus lesz, akibe beleszerettem. Tudom, hogy ezek csak álmok. Semmi sem tudja már a régi Marcust visszahozni.
Miközben az ablakon nézek ki a csupasz szobánkból, hallom az ajtót csukódni, és egy ismerős hang szólít:
- Evelyn?
Gyorsan válaszolok, mivel tudom, hogy mérges lesz, ha nem teszem.
- Fent vagyok az emeleten!
Feljön a lépcsőn, majd a szobánkba sétál. Jól megnéz mielőtt hozzám szól.
- Öltözz fel. A választási gyűlésre megyünk.
Kibújt a szög a zsákból. El akart rejteni mindenki elől, csak azért, hogy előnyére fordíthassa a terhes feleségét. Az emberek szeretik, ha a vezetőik hétköznapi emberek, szerető családapák, vagy leendő apák. Így még azok az emberek is, akik nem adnának neki szavazatot, önzetlenségből adnak a baba miatt és miattam. Ha Marcus elveszítené miattuk a választást, az önző dolog lenne; nem kapná meg a munkát, és így nem tudna gondoskodni a családjáról.
Egy órával később mosolygós arcok és kérdezősködők vesznek körbe, hogy megfoghassák a pocakom. És persze nem mondhatok nemet. El kell játszanom a szerepemet, ha nem akarom, hogy Marcus később megverjen.
Most épültem fel a múlt heti dühkitöréséből, ami azért volt, mert nem figyeltem rá, miközben rosszul voltam a hányingertől. Szóval jobb lenne, ha nem szereznék ma este is egy hatalmas sebet az arcomra.
Marcus jól játsza a szerepét. Mindenkivel beszélget, vadidegenekkel is kezet ráz. Időről időre visszajön hozzám és megkérdezi, hogy érzem magam - mint egy aggódó férj, ami ő sosem lesz. Fájdalmas számomra ez az összejövetel, mert látom, hogy Marcus milyen lehetne otthon is, de ő nem ezt választja. Úgy dönt inkább, hogy egy szörnyeteg lesz, aki kínozza a feleségét és a még meg sem született gyermekét. Ha túl sokat gondolkozom ezen, megint hányingerem lesz, és nem adhatom itt ki a gyomrom tartalmát.
Végül döntő többséggel Marcus nyeri a választást. Az ünnepség (ha ezt annak lehet nevezni) gyakorlatilag arról szól, hogy hatalmas köszönetet mond mindenkinek, és elmondja a terveit a közösség jövőjéről, mielőtt mindenki elköszön és távozik. Mikor hazaérünk, csendesen az emeletre megyünk és a lefekvéshez készülünk. Átöltözök és ágyba bújok, majd rövid időn belül Marcus is ezt teszi, mellkasával a hátamnak simulva. A fülemhez hajolva súgja:
- Köszönöm.
Nagyon meglepődöm még a kedvesség legkisebb jelétől is amit felém mutat és mire reagálni tudnék elfordul és már alszik is. A régi Marcus kis darabkája már el is tűnt és én újra egyedül maradok a gondolataimmal.
Miközben az ablakon nézek ki a csupasz szobánkból, hallom az ajtót csukódni, és egy ismerős hang szólít:
- Evelyn?
Gyorsan válaszolok, mivel tudom, hogy mérges lesz, ha nem teszem.
- Fent vagyok az emeleten!
Feljön a lépcsőn, majd a szobánkba sétál. Jól megnéz mielőtt hozzám szól.
- Öltözz fel. A választási gyűlésre megyünk.
Kibújt a szög a zsákból. El akart rejteni mindenki elől, csak azért, hogy előnyére fordíthassa a terhes feleségét. Az emberek szeretik, ha a vezetőik hétköznapi emberek, szerető családapák, vagy leendő apák. Így még azok az emberek is, akik nem adnának neki szavazatot, önzetlenségből adnak a baba miatt és miattam. Ha Marcus elveszítené miattuk a választást, az önző dolog lenne; nem kapná meg a munkát, és így nem tudna gondoskodni a családjáról.
Egy órával később mosolygós arcok és kérdezősködők vesznek körbe, hogy megfoghassák a pocakom. És persze nem mondhatok nemet. El kell játszanom a szerepemet, ha nem akarom, hogy Marcus később megverjen.
Most épültem fel a múlt heti dühkitöréséből, ami azért volt, mert nem figyeltem rá, miközben rosszul voltam a hányingertől. Szóval jobb lenne, ha nem szereznék ma este is egy hatalmas sebet az arcomra.
Marcus jól játsza a szerepét. Mindenkivel beszélget, vadidegenekkel is kezet ráz. Időről időre visszajön hozzám és megkérdezi, hogy érzem magam - mint egy aggódó férj, ami ő sosem lesz. Fájdalmas számomra ez az összejövetel, mert látom, hogy Marcus milyen lehetne otthon is, de ő nem ezt választja. Úgy dönt inkább, hogy egy szörnyeteg lesz, aki kínozza a feleségét és a még meg sem született gyermekét. Ha túl sokat gondolkozom ezen, megint hányingerem lesz, és nem adhatom itt ki a gyomrom tartalmát.
Végül döntő többséggel Marcus nyeri a választást. Az ünnepség (ha ezt annak lehet nevezni) gyakorlatilag arról szól, hogy hatalmas köszönetet mond mindenkinek, és elmondja a terveit a közösség jövőjéről, mielőtt mindenki elköszön és távozik. Mikor hazaérünk, csendesen az emeletre megyünk és a lefekvéshez készülünk. Átöltözök és ágyba bújok, majd rövid időn belül Marcus is ezt teszi, mellkasával a hátamnak simulva. A fülemhez hajolva súgja:
- Köszönöm.
Nagyon meglepődöm még a kedvesség legkisebb jelétől is amit felém mutat és mire reagálni tudnék elfordul és már alszik is. A régi Marcus kis darabkája már el is tűnt és én újra egyedül maradok a gondolataimmal.
Nagyon szép.
VálaszTörlésRemélem a maradék novella is tetszeni fog :)
Törlés