Ezen a szép estén itt van nektek Evelyn történetének újabb állomása, és tovább haladunk előre a cselekményben, Evelynben pedig egyre nagyobb lesz a vágy, hogy végre távol kerüljön Marcustól.
Már csak két novella van hátra!
Az eredeti történetet ITT találjátok! A fordítás Kata érdeme!
Ki kell jutni innen
Kilenc hónapos terhes vagyok, és minden egyes nappal jobban aggódom a gyermekem miatt. Félelemben ébredek, mivel Marcus megfenyegetett, hogyha nem fiunk születik, akkor rossz dolgok fognak történni vele.
De én sokkal jobban aggódok azért, hogy mi történik a gyerekünkkel, mint azon hogy fiú lesz-e vagy lány. Marcus arra fogja őt kényszeríteni, hogy a tökéletes gyerek legyen.
Őszintén szólva, nem hinném, hogy bántaná, még akkor sem, ha lány, hiszen már mindenki tudja, hogy várandós vagyok, és túl sok kérdés merülne fel. De nem engedhetem, hogy a lányom vagy a fiam a durvaságának áldozata legyen. Én még elviselem a veréseket és a zaklatást, de a gyerekünknek nem lenne szabad keresztül mennie ezen, csak azért mert ő az apja. Ez nem igazságos. Ha mást nem, ki kell találnom, hogy vonjam el a figyelmét róla.
Épp a székemben ülök, amikor meghallom az ajtót csukódni a másik szobában. Várok, hogy rám találjon, és azon gondolkodom, milyen kedve lehet.
Belép a szobába, és már látom, hogy ideges. Nem merem megkérdezni, hogy mi a gond ,és csak nézek ki továbbra is az ablakon, mikor megszólalok:
- A vacsora az asztalon van.
- Te nem jössz enni?
Rápillantok.
- Nem, nem érzem túl jól magam. Hányingerem van, de menj csak, egyél nélkülem.
Már egy jó ideje tudom, hogy el kell tűnnöm, még mielőtt megszületik a baba. Ez az egyetlen mód arra, hogy megmentsem. Ha sikerülne kijutnom az Önfeláldozó szektorból, Marcusnak jó ideig eltartana megtalálni engem. Talán eljutnék a Csoportnélküliekhez, és úgy tehetnék, mintha sosem lettem volna a felesége. Új életet kezdhetek a gyermekemmel. Gyorsan rendet rakok, és felkapom a kabátomat, csendesen becsukva magam után a bejárati ajtót. Óvatosan végigmegyek az utcán, minden lépéssel kacsázva. Tudom, hogy nem juthatok így messzire és csendesen szidom magam azért, hogy miért nem gondoltam ezt jobban át. Várok és próbálok levegőhöz jutni az egyik ház tövében, közben figyelem, hogy az utcák néptelenek-e, mielőtt továbbállnék.
- Evelyn! - Egy erős kéz kapja el a karomat, ahogy megfordulok.
Marcus az, és az utcán keresztül az otthonunk felé rángat. Próbálok szabadulni tőle.
- Tényleg azt hitted, hogy csak úgy elmenekülhetsz?! A gyerekemmel együtt?
- Engedj el, Marcus! Engedj el!
- Te hálátlan nőszemély! Keményen dolgozok a közösségért és érted, te meg így hálálod meg! Így, hogy megpróbálsz elhagyni!
- Keményen dolgozol értem?! - kiáltok rá, ahogy kinyitja az ajtót, és belök rajta. - Mióta foglalkozol te velem? Megvertél, szörnyű neveken neveztél, és ne feledkezzünk meg arról, hogy meg is erőszakoltál! Azért lettem terhes, mert megerőszakoltál! Rettenetes ember vagy! És nem akarom, hogy a gyerekem egy olyan szörnyeteg mellett nőjön fel, mint te!
Mielőtt bármit tehetnék, fájdalom hasít az arcomba egy pofon által, amitől a falnak esek.
- Te kis szajha! Otthonod van és családod. Feleségül vettelek, mivel más úgysem tette volna. Hálásnak kellene lenned!
Sötét pillantást vetek rá, miközben érzem a fiamat rúgni az apró lábával a pocakomban.
- Inkább lennék Csoportnélküli, és éheznék, minthogy egy ilyen szemétláda felesége legyek!
- Nos, lehet, hogy egy nap teljesül a kívánságod te kis...
A hasam hirtelen fájdalmasan összeszorul, és nedvességet érzek magam körül. A fájdalom kibírhatatlan, és felkiáltok miatta.
- Fogd be.. csak fogd be, Marcus. Jön a baba.
Rám néz és felsegít, mindenféle érzelem nélkül az arcán, és az ajtó felé terel. Folyamatosan meg kell állnom, és néha felkiáltok a fájdalomtól, ahogy a kórház felé haladunk, miközben Marcus meg sem próbál vigasztalni.
Mikor a kórházhoz érünk, megkönnyebbülök, hogy valaki végre együttérzéssel fordul felém, ahogy kerekesszékbe ültetnek, és egy szoba felé indulunk. Természetesen Marcus úgy viselkedik mint egy igazi aggódó férj; fogja a kezemet és édes kis semmiségeket suttog a fülembe. Szinte rosszul leszek tőle. Egy nővér injekciót fecskendez belém, amiben izomlazító van, hogy kevésbé érezzem a fájdalmat, mégis végig tudjam csinálni a szülést.
Mikor készen állok arra, hogy nyomjak Marcus fogja a kezem, én pedig szándékosan túl erősen szorítom. Felszisszen fájdalmában, és nem tehetek róla, elmosolyodom, hogy fájdalmat okozok neki.
Jó néhány nyomás után meghallok egy hangos, kis sírást és elmosolyodom, tudva, hogy a babám itt van.
- Kisfiú! - mondja a nővér, miközben megtörölgeti, és egy fehér ruhába pólyázza a fiamat. A kezembe adja és könnyekkel teli szemmel nézek rá mosolyogva. Annak ellenére, hogy nem így szerettem volna teherbe esni, semmin sem változtatnék. Ő a kisfiam, és örökké szeretni fogom. A picike kisfiú mozgolódik a karomban, és mosolygok, hogy milyen szép arca van. Gyönyörű és igazán csodálatos látni rajta a saját vonásaimat.
- Mi legyen a neve a kisfiúnak, Mrs. Eaton? - kérdezi az egyik nővér.
- Ad...
- Tobias. Tobias Eaton - szól közbe Marcus, és a nővér mosolyogva írja le a nevét. Kimegy a szobából, én pedig nézem a fiamat, miközben csendesen a férjem felé fordulok.
- Még azt sem engedted, hogy én adjak nevet a fiamnak. Az én hasamban volt kilenc hónapig, megérdemelném, hogy én adjak nevet neki.
- Én vagyok az apja, így az lesz, amit én mondok.
Marcus óvatosan, de mégis erővel kiveszi a karomból a kisfiamat, és rámosolyog:
- Tobias. Az én fiam.
A karjában kiviszi, hogy üdvözölje a vezetőségben lévő barátait, és megmutassa a kisfiunkat. Marcus elveszi a fiamat.. az én kis Tobiasom kint van vele... Visszafekszem a párnákra, és legszívesebben ordítanék, zokognék.
A nevet még elnézem, de már nem tudom elviselni Marcust; az irányítását és azt, hogy ezt már most gyakorolja Tobiason is. Nem sikerült elszöknöm ma, de megtalálom az utat, hogy kijussak innen.
Muszáj. Miattam és Tobias miatt.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése