Fanfic fordítás: Evelyn története - 6. novella


Meglepetés! Ma este is kaptok egy novellát Evelynről. Ez most kicsit durvább, mint az előbbi volt, bár erőszakot ebben nem találtok. Viszont sajnos már csak egy novella van vissza a történetből, amit holnap meg is kaptok, ha nem gond... ;) Jó olvasást!

Az eredeti történetet ITT találjátok! A fordítás Kata érdeme!



Új kezdet



Tobias már két hónapos, de Marcus és köztem szinte semmi sem változott. Azt hittem, hogy talán a gondolat, hogy az újszülött fia a szomszéd szobában van, megállítja abban, hogy bántson. Természetesen tévedtem. Amellett, hogy gondoskodnom kell a fiunkról, el kell végeznem a házimunkát is. Igazán fárasztó és idegőrlő, mikor egy óra múlva hazaér a szörnyeteg férjed, és te azzal töltötted az egész napot, hogy a két hónapos fiadat próbáltad elaltatni.

A mai nap egy a legrosszabb napok közül. A nap kezdéseként arra ébredtem, hogy Marcus ordít velem, mivel a szürke ingén talált egy kis foltot tegnapról, amikor Tobiast büfiztette. Néhány pofon és rúgás után Tobias is felébredt, és egész nap sírt, meg hánykolódott a karjaimban. A homloka tűzforró volt; sejtettem, hogy valami nincs rendben. Tobias általában csendes kisbaba, kivéve azt a néhány alkalmat, amikor éhes vagy tisztába kell tenni. Azt hiszem a mai nap a fiamnak sem a legjobb... 

Ahogy telt az idő, Tobias láza csak egyre nőtt, és kezdtem kétségbeesni, mivel ha nagyon beteg is, én nem mehetek el itthonról. Várnom kell, mert Marcusnak ez az első számú szabálya mióta felettem zsarnokoskodik. Így hát vártam. És várok. 

Már egy óra eltelt, és Marcus még mindig nem ért haza. Tobias percről percre rosszabbul van. Végül úgy döntök, hogy tennem kell valamit. Felkapom a kabátomat és egy kis takarót, amibe a síró fiamat takarom. Az Önfeláldozók kórháza felé veszem az irányt, és azonnal segítségemre siet egy nővér. Mielőtt bármit tehetnék, kiveszi a fiamat a kezemből és otthagy, hogy kint várakozzak.

Fel-alá járkálok a körmeimet rágcsálva, ami újabban szokásommá vált, mialatt Marcusra várok. 

- Jó estét, May. Meg tudná mondani, merre találom a családom? - Egy ismerős hang szólal meg tőlem néhány lépésre. Megfordulok, és a férjemmel találom szemben magam; a legnagyobb félelmemmel. 

Ledermedek, amikor a nővér rám mutat. Fogalmam sincs mit fog velem tenni. Odalép hozzám, és egy pillanatra úgy tesz, mintha egy aggódó férj lenne, és leültet az egyik székre, majd a fülembe súgja:

- Mégis mi a fenét művelsz? Megmondtam, hogy ki sem léphetsz a házból.

- Tudom, hogy téged nem érdekel, de a fiunknak magas láza volt. Orvosra van szüksége és már meguntam, hogy rád várjak - mondom neki válaszul, és egyre idegesebb vagyok. Fogalmam sincs, hogy mit fog művelni velem, ha hazaérünk, de ebben a pillanatban csakis a fiam érdekel, és az, ahogy az orvos közelít felénk, aggodalmat kelt bennem. 

Ahogy a doki a közelünkbe ér, azonnal felállunk, és Marcus megfogja a kezem.

- Doktor úr, hogy van a kisfiam? - kérdezem.

- Az állapota stabil, a lázat attól tarok egy gyulladás okozta, ami a karján lévő vágás miatt lehet. Bent kell maradnia néhány napig, de rendbe fog jönni.

Vágás a karján? Én nem vettem észre semmit.. Jaj, ne. Két nappal ezelőtt Marcus megint őrjöngött, és az ajtónak lökött, miközben Tobias a karomban volt. Biztosan egy üvegszilánk vágta meg. Hogy nem vettem ezt észre? 

- Köszönjük doktor úr. - Az orvos kettesben hagy minket. Marcus dühösen felém fordul.

- Te teljesen hülye vagy?

- Hagyd abba. Akármit is tervezel, várhatna? Látnom kell a fiamat.

Elindulok, de elkapja a könyököm. 

- Nem sétálhatsz csak úgy el mellőlem.

Néhány ember felénk néz. Egy művelt nő gyanakvóan néz ránk. Egy gúnyos mosolyt küldök Marcus felé.

- Az emberek minket bámulnak. Gondolom, nem akarod, hogy a tökéletes hírnevednek baja essen. 

Elenged, és a gyerekosztály felé veszem az irányt. Egy picike szobában találom a fiamat. Egy kiságyban fekszik, infúzióra kötve, és egy aprócska kis lélegeztető van rajta. Könnyekkel telik meg a szemem, ahogy ránézek; sápadtnak és aprócskának tűnik. Hagytam, hogy ez megtörténjen. Megesküdtem magamnak, hogy megvédem a fiamat, de elbuktam. Egyre jobban sírok, ahogy lerogyok egy székre. Minden rendben lesz vele, de én mit fogok tenni? Marcust egyáltalán nem 
érdekli, hogy mi van a fiával, de nekem ő a mindenem. Minden egyes nap, mikor megtörtnek érzem magam vagy megver, csak a fiamra gondolok. Ő tartja bennem a lelket, hogy ne adjam fel. Ő ad nekem erőt, még akkor is, ha túl picike ahhoz, hogy ezt észrevegye. 

Egész éjjel a szobában maradok Tobiasszal, és még a következő éjszakákat is ott töltöm, amíg ki nem engedik néhány orvossággal ellátva. Otthon óvatosan a kiságyába fektetem, és miután elaludt, csendesen becsukom az ajtót magam után. Lemegyek és várok. Várok a büntetésemre Marcustól. Leülök a székre ami az ajtó mellett áll, és várok. 

Belép az ajtón és így szól:

- Szóval Tobias jobban van? Remek.

- Túleshetnénk ezen az egészen? Tudom, hogy már alig várod, hogy megüthess azért, mert nem engedelmeskedtem neked. De azt nem érem, hogy miért büntetsz azért, mert segítettem a gyerekünknek. Mindössze két hónapos, te pedig alig töltesz vele időt. Én még csak nem is akartam őt, de az a te döntésed volt, hogy védekezés nélkül megerőszakolj engem. Amit nem értek, hogy miért bünteted a létezéséért, amikor te is szerepet játszottál benne.

Közelebb lép hozzám.

- Azért, mert nagyobb figyelmet fordítasz rá, mint rám és a feladataidra. A házat kell tisztán tartanod és engem kényeztetni. Egyik sem megy neked. Mostantól ez a kettő legyen az első dolgod, és csak utána foglalkozz a fiunkkal. Azt mondtad, hogy még csak nem is akartad, akkor minek foglalkoznál vele? És ha nem teszed azt, amit mondok, lehet, hogy Tobias tesz egy hosszabb látogatást a kórházban.

- Hozzá ne merj érni! - csattanok fel, miközben felpofozom, és ellököm magamtól. - Csinálj velem, amit csak akarsz, de őt hagyd békén! 

Marcus egy gyűlölettel teli pillantást vet felém. 

- Egy hónapod van arra, hogy megváltozz.

Azt hittem, hogy ha megszületik a babánk, és Marcus a kezébe veszi, majd csoda történik, és újra az az ember lesz belőle, akibe beleszerettem, és jó apa válik belőle. Azt akartam, hogy ez a kisfiú egy új esély legyen. De most már tudom, hogy a dolgok semmit sem változtak, sőt, minden csak rosszabb lett.


1 megjegyzés: