Emlékeztek még, hogy még tavaly jelent meg külföldön az első kötet gyűjtői változata? Na már most mint kiderült, nem csak fanartok meg a Bátrak központjának térképe volt az extrák között, de beletettek egy kis történetet, ami végül nem került be A hűségesbe.
A múltkor találtam rá erre a kimaradt részre Twitteren, így nem volt kétséges, hogy ezt nekem le kell fordítanom. Remélem tetszeni fog nektek is. Mondjuk én annyira nem vagyok elájulva tőle, de jó volt még egy kicsit olvasni a szereplőkről.
Van egy rész, ami szó szerinti idézet A hűséges hivatalos magyar kiadásából, azt dőlt, kék betűvel jeleztem.
FIGYELEM! SPOILERES LEHET, SZÓVAL INKÁBB CSAK A HŰSÉGES OLVASÁSA UTÁN LÁSS HOZZÁ EHHEZ!
Kezdjük akkor Veroncia bevezetőjével:
"Ez a jelenet épp azelőtt van, hogy Tris, Tobias és a többiek elhagynák a várost, felfedezvén a kinti világot. Ebben a kis történetben Tori összegyűjt egy csoportot a Bátrakból, akik azért, hogy emlékezzenek a régi csoportjukra, magukra tetováltatják a félelmeik eredeti számát, így dacolva az új csoportnélküli uralommal. Végül kivágtam a történetből, így oldva meg pár ütemezési problémát, de eredetileg azért írtam meg, mivel sok bemutat, erős és érzelmes, mindezt egy rövid részben, és ez a Bátrak utolsó "hurrája", egyfajta alátámasztása ez a sorozatnak. Lehet, hogy ráismertek részletekre - sok információ, ami ebben az átvezetésben megtalálható, elszórva megjelenik A hűségesben."
- Veronica Roth -
TRIS
Tori, aki egy kis kartondobozt cipel, leteszi azt, majd felmászik az egyik asztalra. Felemeli az egyik kezét, hogy csendet kérjen. Csak fokozatosan némul el a tömeg.
- Részben azért hívtam össze ezt a találkozót, hogy alátegyünk Evelyn Johnsonnak...
Kiáltás harsan.
- ...de részben más okból kifolyólag.
Belenyúl a lábánál lévő dobozba, és előhúz egy tetováló tűt.
- Hogy olyasmit csináljunk, ami mindannyiunkat összeköt. - Úgy tarja a tetoválótűt mindkét kezében, mintha egy gyermeket tartana.
A Bátrak hamar sorba állnak. Egyre telik az idő, és ahogy peregnek a másodpercek, egyre inkább tudatában leszek, mire is készülünk ma este. Elhagyjuk a várost. Megszegjük a törvényt. Talán sosem jövünk vissza. Megismerjük a kinti világot. Választ kapunk az összes kérdésünkre.
Tényleg csak egy kísérlet vagyunk? Mióta vagytok odakint? Figyeltetek bennünket? Mit akartok tőlünk?
És számomra a legfontosabb: Kicsoda Edith Prior?
Christina visszaér a sor elejéről, egy tizenhármas számmal a karján. Észreveszek pár lebegő formát a hármas felett, ő meg gonoszul rám mosolyog.
- Molylepkék - magyarázza. - Kemény, mint egy vattacsomó, igaz?
Felnevetek, aztán azon gondolkodom, helyes-e, hogy nevetek rajta, mivel ez az, amit Will mondott neki mikor rájött, hogy fél a molylepkéktől. De azt hiszem, miután valaki meghalt, rendben van, ha úgy érzel, ahogy érzel. És Christina még mindig mosolyog.
- Jó érzés rágondolni, tudod? - mondja, ahogy leül a másik oldalamra.
Bólintok, és habár Szerencsétlen vagyok, és nem csinálok ilyesmit valami gyakran, megragadom és megszorítom a kezét.
Tobias és én Bud sorában állunk, míg Shauna a kerekesszékével Zeke elé gurul Tori sorába. Az órámra nézek. Még néhány óránk van, mielőtt a szökési tervünk életbe lép - nem terveztem, hogy ezt az időt azzal töltöm majd, hogy egy tetoválásra várok, de talán mégis így lesz.
- Nekem tényleg hiányozni fog ez a hely - mondom.
- Valóban? - Megrántja a vállát. - Nekem inkább ez jár a fejemben: „Jó szabadulást!”
- Semmi sem fog hiányozni? Nincsenek szép emlékeid? - bököm oldalba a könyökemmel.
- Igaz. Akad egy pár - mosolyodik el.
- Olyan is, amelyikben én is szerepelek? - kérdezem. - Ez önzőén hangzik. Tudod, mire
gondolok.
- Igen, azt hiszem - feleli vállat vonva. - Úgy értem, a Bátraknál más életet kellett élnem
és más néven. Négyessé kellett válnom, a beavatási kiképzőtisztemnek köszönhetően. Tőle
kaptam ezt a nevet.
- A legendás Négyes - mondom félrehajtott a fejjel.
- Pontosan. - Szélesre tárja a karjait. - És milyen szerencsés vagy, hogy sütkérezhetsz a hírnevemben.
A könyökömet a bordái közé nyomom.
- Én miért nem találkoztam ezzel a beavatási kiképzővel?
- Mert meghalt. - Tobias úgy mondja, hogy "meghalt", mintha csak egy szó lenne, de a pillantása megtalálja az enyémet, és meg tudom állapítani belőle, hogy ez minden, csak nem egy hétköznapi téma a számára. - Amar Elfajzott volt.
Gyengéden megérintem a karját, de nem tudok mit mondani. Összerázkódik, mintha kényelmetlenül érezné magát.
- Látod? - szólal meg. - Túl sok rossz emlék fűz ide. Készen állok rá, hogy magam
mögött hagyjam.
Egy ideig csendben vagyunk, ami megnyugtatónak tűnik, ez pedig különös a számomra. Általában a csend tele van olyan szavakkal, amit az emberek nem mondanak ki, vagy nem tudják, hogyan mondják ki őket, de vele, úgy érzem, a jelenlétem épp elég, ahogy az ő jelenléte is elegendő a számomra.
Egyre közelebb kerülünk a tetováló tűhöz, és már csak pár lépésre vagyunk, mikor Tori megszólal, anélkül, hogy felemelné a fejét. - Ti ketten, gyertek inkább az én soromba.
Ideges vagyok, de nem akarom, hogy tudja: félek tőle, szóval teszem, amit mond.
Tobias előtt megyek, és amint Tori végez az előttem lévő Bátor nő tetoválásával, rám mutat. - Te jössz.
Kicseréli a régi tűt egy újra, és előkészít egy új üveg tintát. A kezei csupaszok és kicsik, mégis biztosabb a fogásuk, mint bármelyik kéznek, amit korábban láttam. Majdnem úgy tűnik, hogy úgy nyugodnak a levegőben, mintha egy asztalon pihennének, mozdulatlanul.
Leülök elé.
- Jöhetsz közelebb is - mondja. - Nem harapok. - Oldalra dönti a fejét. - Ó, várj csak. Ezt én csináltam, ugye?
Előrébb csúszok.
- Tudom, hogy a felkarod már foglalt, szóval választanod kell egy másik helyet - mondja, a hangja váratlanul gyengéd. A szemei, amik finoman lefelé ívelnek, találkoznak az enyémekkel.
- Rendben - mondom.
- A számod? - kérdezi. - Vagy a legjobb eredményed?
A félelmeim száma, mikor a beavatás során végigmentem a félelemutazásomon, hét volt. De vajon most is ugyanazoktól a dolgoktól félek, mint amikor felavatott voltam? Még mindig félek attól, hogy felelős leszek a családom haláláért, mikor már elhunytak? Tartok még tőle, hogy úgy is együtt legyek Tobiasszal?
- Ha ez gondot jelent, gondolj úgy erre a tetoválásra, mint egy emlékre: a félelmeid emlékére, mint Bátor felavatott - mondja Tori. - A szám megváltozhat, de az emlék mindig ugyanaz lesz, és ez az, ami megmarad benned, nem a félelmeid mennyisége.
Így könnyebb a válasz. - Hét.
Odanyújtom a karom Torinak, aki lefertőtleníti az alkarom, majd a tű a bőrömhöz ér. Hozzá vagyok szokva a tűszúráshoz, és a szúró fájdalomhoz, amitől könnybe lábad a szemem. Ez alkalommal nem kell elfordítanom a tekintetem. Csak nézem a tű mozgását, ahogy Tori keze letörli a felesleges tintát, a bőröm pedig kivörösödik a tinta körül. Még mindig nem kedvelem a tű zúgását - mintha egy méhraj lenne.
- Láthatólag nem volt szükséged rá, hogy Jeanine életben maradjon - mondja halkan Tori. - Nem volt rá élve szükséged ahhoz, hogy lássuk a videót.
- Akkor ezt nem tudtam.
- Vagy egy részed nem akarta tudni. Életben akartad hagyni.
- Örülök neki, hogy meghalt.
- Hmm.
- Figyelj - mondom durván, amitől megáll, és felemeli a tűt. - Utáltam őt. Örülök neki, hogy meghalt. Nem te vagy az egyetlen, akitől elvette a szeretteit, szóval ne viselkedj úgy.
Nem válaszol. Helyette újra a tetoválásra összpontosít, megrajzolja a vonalakat, és kitölti a köztük lévő részt. Mikor elkészül, a bőröm a hetes szám körül haragos vörös, de nem igazán fáj. Bekötözi, én pedig rájövök, hogy elcsendesedett a helyiség. Bud épp az eszközeit teszi el, Tobias pedig, aki mögöttem áll, az utolsó a sorban. A csend neki szól.
- Mindannyian tudjuk a számodat, Tobias Eaton - mondja Tori.
Még mindig érzem a félelmet, mikor valaki hangosan kimondja a nevemet, mintha egy tiltott szó lenne. Hosszú ideig csak hozzám tartozott, egészen addig, amíg meg nem osztottam Trisszel, de aztán az Őszinték elragadták tőlem az igazságszérumukkal, úgyhogy most már mindenkihez tartozik.
Hosszú ujjú póló van rajtam, aminek szűk az ujja a csuklómnál, így olyan gyorsan tűröm fel a könyökömig, amilyen gyorsan csak az anyag engedi, majd leülök, felkínálva az érintetlen bőrömet neki, hogy megjelölje azt. A kínos érzés átmelegít, mikor itt ülök ebben a szobában, aminek nem kéne csendbe burkolóznia, mégis néma. Felhúzott szemöldökkel néz rám.
- Nem emlékszem, hogy készítettem volna tetoválást a karodra - mondja, majd megütögeti kissé a felkarom. - Gyerünk, mutassuk meg, milyen minőségi munkát végeztem a hátadon.
Egyszer megkérdezte tőlem, miért csináltatok ennyi tetoválást, mikor mindig rejtve hagyom őket, még a legnagyobb nyári melegben is, mikor a Bátrak igyekeznek a lehető legkevesebb ruhát magukra ölteni.
Nem magyaráztam meg neki, de még mindig emlékszem rá: azt akartam, hogy a tetoválások befedjenek minden helyet, ahol ő bántott, a hátamat, amit felsértett az öv és az ököl.
Sok ember utálja a sebhelyeket, de mielőtt csatlakoztam volna a Bátrakhoz, azt kívántam, bárcsak nekem is lenne, Azt akartam, hogy legyen egy emlékeztető, hogy amíg a sebek begyógyulnak, nem tűnnek el örökre: magunkkal visszük őket mindig, mindenhova, és ez a dolgok menete, a sebhelyek menete. Szóval helyettük tetoválásokat szereztem.
És elrejtettem őket, mert nem akartam, hogy ezek az emberek lássák a sebeimet, még ha nem is tudták volna, mit néznek.
Az ujjaim a pólóm szegélyére kulcsolódnak, majd áthúzom a fejemen. Kiegyenesedem, háttal ülök a helyiségnek, a lángok az oldalamon minden kapkodó lélegzetvételemmel felemelkednek, aztán lesüllyednek. Tori megtisztítja a karomon a bőrt, és úgy érzem a többiek pillantásai a lángnyelvek, és a bőröm minden másodperccel jobban felforrósodik, amíg rám néznek.
Csendben vannak, amíg Tori a számot rajzolja, és először úgy érzem, kegyetlenség a hallgatásuk, mintha vizsgálnának. De ahogy az utolsó vonalakat húzza, rájövök, hogy a Bátrak bajtársiasságból hangoskodnak, és akkor vannak csendben, mikor a tiszteletüket fejezik ki. Számukra még mindig az a férfi vagyok, aki csak négy dologtól fél.
Lenézek a négyes számra, amit kötés fed, és rájövök, hogy ez az - a többi tetoválással ellentétben -, amit büszkén magammal vihetek bárhova, még a kerítésen kívülre is, akármi jön is ezután.
Tényleg csak egy kísérlet vagyunk? Mióta vagytok odakint? Figyeltetek bennünket? Mit akartok tőlünk?
És számomra a legfontosabb: Kicsoda Edith Prior?
Christina visszaér a sor elejéről, egy tizenhármas számmal a karján. Észreveszek pár lebegő formát a hármas felett, ő meg gonoszul rám mosolyog.
- Molylepkék - magyarázza. - Kemény, mint egy vattacsomó, igaz?
Felnevetek, aztán azon gondolkodom, helyes-e, hogy nevetek rajta, mivel ez az, amit Will mondott neki mikor rájött, hogy fél a molylepkéktől. De azt hiszem, miután valaki meghalt, rendben van, ha úgy érzel, ahogy érzel. És Christina még mindig mosolyog.
- Jó érzés rágondolni, tudod? - mondja, ahogy leül a másik oldalamra.
Bólintok, és habár Szerencsétlen vagyok, és nem csinálok ilyesmit valami gyakran, megragadom és megszorítom a kezét.
Tobias és én Bud sorában állunk, míg Shauna a kerekesszékével Zeke elé gurul Tori sorába. Az órámra nézek. Még néhány óránk van, mielőtt a szökési tervünk életbe lép - nem terveztem, hogy ezt az időt azzal töltöm majd, hogy egy tetoválásra várok, de talán mégis így lesz.
- Nekem tényleg hiányozni fog ez a hely - mondom.
- Valóban? - Megrántja a vállát. - Nekem inkább ez jár a fejemben: „Jó szabadulást!”
- Semmi sem fog hiányozni? Nincsenek szép emlékeid? - bököm oldalba a könyökemmel.
- Igaz. Akad egy pár - mosolyodik el.
- Olyan is, amelyikben én is szerepelek? - kérdezem. - Ez önzőén hangzik. Tudod, mire
gondolok.
- Igen, azt hiszem - feleli vállat vonva. - Úgy értem, a Bátraknál más életet kellett élnem
és más néven. Négyessé kellett válnom, a beavatási kiképzőtisztemnek köszönhetően. Tőle
kaptam ezt a nevet.
- A legendás Négyes - mondom félrehajtott a fejjel.
- Pontosan. - Szélesre tárja a karjait. - És milyen szerencsés vagy, hogy sütkérezhetsz a hírnevemben.
A könyökömet a bordái közé nyomom.
- Én miért nem találkoztam ezzel a beavatási kiképzővel?
- Mert meghalt. - Tobias úgy mondja, hogy "meghalt", mintha csak egy szó lenne, de a pillantása megtalálja az enyémet, és meg tudom állapítani belőle, hogy ez minden, csak nem egy hétköznapi téma a számára. - Amar Elfajzott volt.
Gyengéden megérintem a karját, de nem tudok mit mondani. Összerázkódik, mintha kényelmetlenül érezné magát.
- Látod? - szólal meg. - Túl sok rossz emlék fűz ide. Készen állok rá, hogy magam
mögött hagyjam.
Egy ideig csendben vagyunk, ami megnyugtatónak tűnik, ez pedig különös a számomra. Általában a csend tele van olyan szavakkal, amit az emberek nem mondanak ki, vagy nem tudják, hogyan mondják ki őket, de vele, úgy érzem, a jelenlétem épp elég, ahogy az ő jelenléte is elegendő a számomra.
Egyre közelebb kerülünk a tetováló tűhöz, és már csak pár lépésre vagyunk, mikor Tori megszólal, anélkül, hogy felemelné a fejét. - Ti ketten, gyertek inkább az én soromba.
Ideges vagyok, de nem akarom, hogy tudja: félek tőle, szóval teszem, amit mond.
Tobias előtt megyek, és amint Tori végez az előttem lévő Bátor nő tetoválásával, rám mutat. - Te jössz.
Kicseréli a régi tűt egy újra, és előkészít egy új üveg tintát. A kezei csupaszok és kicsik, mégis biztosabb a fogásuk, mint bármelyik kéznek, amit korábban láttam. Majdnem úgy tűnik, hogy úgy nyugodnak a levegőben, mintha egy asztalon pihennének, mozdulatlanul.
Leülök elé.
- Jöhetsz közelebb is - mondja. - Nem harapok. - Oldalra dönti a fejét. - Ó, várj csak. Ezt én csináltam, ugye?
Előrébb csúszok.
- Tudom, hogy a felkarod már foglalt, szóval választanod kell egy másik helyet - mondja, a hangja váratlanul gyengéd. A szemei, amik finoman lefelé ívelnek, találkoznak az enyémekkel.
- Rendben - mondom.
- A számod? - kérdezi. - Vagy a legjobb eredményed?
A félelmeim száma, mikor a beavatás során végigmentem a félelemutazásomon, hét volt. De vajon most is ugyanazoktól a dolgoktól félek, mint amikor felavatott voltam? Még mindig félek attól, hogy felelős leszek a családom haláláért, mikor már elhunytak? Tartok még tőle, hogy úgy is együtt legyek Tobiasszal?
- Ha ez gondot jelent, gondolj úgy erre a tetoválásra, mint egy emlékre: a félelmeid emlékére, mint Bátor felavatott - mondja Tori. - A szám megváltozhat, de az emlék mindig ugyanaz lesz, és ez az, ami megmarad benned, nem a félelmeid mennyisége.
Így könnyebb a válasz. - Hét.
Odanyújtom a karom Torinak, aki lefertőtleníti az alkarom, majd a tű a bőrömhöz ér. Hozzá vagyok szokva a tűszúráshoz, és a szúró fájdalomhoz, amitől könnybe lábad a szemem. Ez alkalommal nem kell elfordítanom a tekintetem. Csak nézem a tű mozgását, ahogy Tori keze letörli a felesleges tintát, a bőröm pedig kivörösödik a tinta körül. Még mindig nem kedvelem a tű zúgását - mintha egy méhraj lenne.
- Láthatólag nem volt szükséged rá, hogy Jeanine életben maradjon - mondja halkan Tori. - Nem volt rá élve szükséged ahhoz, hogy lássuk a videót.
- Akkor ezt nem tudtam.
- Vagy egy részed nem akarta tudni. Életben akartad hagyni.
- Örülök neki, hogy meghalt.
- Hmm.
- Figyelj - mondom durván, amitől megáll, és felemeli a tűt. - Utáltam őt. Örülök neki, hogy meghalt. Nem te vagy az egyetlen, akitől elvette a szeretteit, szóval ne viselkedj úgy.
Nem válaszol. Helyette újra a tetoválásra összpontosít, megrajzolja a vonalakat, és kitölti a köztük lévő részt. Mikor elkészül, a bőröm a hetes szám körül haragos vörös, de nem igazán fáj. Bekötözi, én pedig rájövök, hogy elcsendesedett a helyiség. Bud épp az eszközeit teszi el, Tobias pedig, aki mögöttem áll, az utolsó a sorban. A csend neki szól.
TOBIAS
- Mindannyian tudjuk a számodat, Tobias Eaton - mondja Tori.
Még mindig érzem a félelmet, mikor valaki hangosan kimondja a nevemet, mintha egy tiltott szó lenne. Hosszú ideig csak hozzám tartozott, egészen addig, amíg meg nem osztottam Trisszel, de aztán az Őszinték elragadták tőlem az igazságszérumukkal, úgyhogy most már mindenkihez tartozik.
Hosszú ujjú póló van rajtam, aminek szűk az ujja a csuklómnál, így olyan gyorsan tűröm fel a könyökömig, amilyen gyorsan csak az anyag engedi, majd leülök, felkínálva az érintetlen bőrömet neki, hogy megjelölje azt. A kínos érzés átmelegít, mikor itt ülök ebben a szobában, aminek nem kéne csendbe burkolóznia, mégis néma. Felhúzott szemöldökkel néz rám.
- Nem emlékszem, hogy készítettem volna tetoválást a karodra - mondja, majd megütögeti kissé a felkarom. - Gyerünk, mutassuk meg, milyen minőségi munkát végeztem a hátadon.
Egyszer megkérdezte tőlem, miért csináltatok ennyi tetoválást, mikor mindig rejtve hagyom őket, még a legnagyobb nyári melegben is, mikor a Bátrak igyekeznek a lehető legkevesebb ruhát magukra ölteni.
Nem magyaráztam meg neki, de még mindig emlékszem rá: azt akartam, hogy a tetoválások befedjenek minden helyet, ahol ő bántott, a hátamat, amit felsértett az öv és az ököl.
Sok ember utálja a sebhelyeket, de mielőtt csatlakoztam volna a Bátrakhoz, azt kívántam, bárcsak nekem is lenne, Azt akartam, hogy legyen egy emlékeztető, hogy amíg a sebek begyógyulnak, nem tűnnek el örökre: magunkkal visszük őket mindig, mindenhova, és ez a dolgok menete, a sebhelyek menete. Szóval helyettük tetoválásokat szereztem.
És elrejtettem őket, mert nem akartam, hogy ezek az emberek lássák a sebeimet, még ha nem is tudták volna, mit néznek.
Az ujjaim a pólóm szegélyére kulcsolódnak, majd áthúzom a fejemen. Kiegyenesedem, háttal ülök a helyiségnek, a lángok az oldalamon minden kapkodó lélegzetvételemmel felemelkednek, aztán lesüllyednek. Tori megtisztítja a karomon a bőrt, és úgy érzem a többiek pillantásai a lángnyelvek, és a bőröm minden másodperccel jobban felforrósodik, amíg rám néznek.
Csendben vannak, amíg Tori a számot rajzolja, és először úgy érzem, kegyetlenség a hallgatásuk, mintha vizsgálnának. De ahogy az utolsó vonalakat húzza, rájövök, hogy a Bátrak bajtársiasságból hangoskodnak, és akkor vannak csendben, mikor a tiszteletüket fejezik ki. Számukra még mindig az a férfi vagyok, aki csak négy dologtól fél.
Lenézek a négyes számra, amit kötés fed, és rájövök, hogy ez az - a többi tetoválással ellentétben -, amit büszkén magammal vihetek bárhova, még a kerítésen kívülre is, akármi jön is ezután.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése