Fanfic: A jövő kezdete - 24. fejezet



FIGYELEM! CSAK AZOK OLVASSÁK EL, AKIK OLVASTÁK A HŰSÉGEST!


Ez a fejezet se épp a leghamarabb érkezett, de talán megértitek, hogy sok tennivalóm és tanulnivalóm akad az írás mellett. Viszont azért csak elkészült, még ha nem is a leghosszabb fejezet lett.
Most kicsit lazábbra vesszük a formát, most még itt utoljára az izgalmak és a magyarázatok előtt.
Jó olvasást hozzá!



24.


TRIS



Széles mosoly terül szét az arcomon, ahogy az utcán szaladok, körülöttem fekete ruhákba bújt emberek trappolnak, és kiabálnak. Annak ellenére, hogy már nem vagyunk Bátrak - legalábbis hivatalosan nem -, mégis épp olyan, mintha még mindig egy csoport lennénk. És valamilyen szinten ez így is van.

Az ilyen pillanatokban eszembe jut, anno miért is döntöttem a Bátrak mellett. Ezért a szabadságért. Akaratlanul is kiáltás hagyja el a torkomat, ahogy én is együtt hangoskodom a többiekkel.

Christina belebokszol a vállamba, ahogy befordulunk az egyik kereszteződésnél. Átugrok egy halom törmeléket, majd rohanok tovább az égbe nyúló célunk felé. Ég a tüdőm a megterheléstől, de ismerősként fogadom a perzselő érzést, ami az utóbbi időben állandósulni látszott. Egy cseppet sem bánom ezt, mivel imádok futni.

Mikor még az Önfeláldozók között éltem, nem is hiányzott a testmozgás, mivel sosem tapasztaltam meg ennek a hatását. Azonban mikor a sebesülésem miatt képtelen voltam bármi megerőltető dolgot végrehajtani, úgy érzetem, hogy a tehetetlenség lassan felőrli a testemet. Most azonban, ahogy az oxigén végigszáguld az ereimen, úgy érzem, mintha magát az életerőt szívnám magamba.

Bezsúfolódunk a liftbe, a gyomrom pedig izgatott táncot jár. Sok idő eltelt azóta, hogy utoljára itt jártam, de most minden érzés eszembe jut.

Uriah-ra pillantok, aki előttem áll. Aggodalmasnak tűnik, ahogy a ujjait tördeli. Ráteszem a kezemet a karjára, és bátorítóan megszorítom. Felém pillant, arcán értetlen kifejezéssel. Megeresztek felé egy mosolyt, és igaz, hogy eltart neki pár pillanatig, de végül visszamosolyog rám. Nem azzal a kaján vigyorral, ami mindig is Uriah sajátja volt, de legalább végre sikerült belőle kicsalnom egy vidámabb reakciót.

A sors fintora, hogy legutóbb ő volt az, aki rávett erre az egészre, most viszont nekem kell magammal rángatnom. Igen, az egész az én ötletem volt, Zeke pedig készségesen asszisztált hozzá.

Még most is meglep, hogy ilyen kevés ember ekkora lármát tud csapni, amit a szűk tér még inkább fülsértővé tesz. Lehet, hogy azért különös számomra a Bátrak ricsajozása, mert szigorú csendességre neveltek. Még az iskola zsúfoltsága is mindig frusztrálóan hatott rám. Viszont abban a hitben voltam, hogy mostanra egy kicsit sem zavar a tömeg és a hangoskodás. Ahogy sok más sem. De ez is bizonyítja, hogy aki egyszer Szerencsétlen volt, az az is marad.

A kilencvenkilencedik emeleten a Bátrak úgy rajzanak ki a felvonóból, mint rakoncátlan darazsak: zabolátlanul és nagy hanggal. Mégis együtt kiáltok velük egész végig. A lelkesedésük és izgalmuk rám is átragad.

Még a metsző szél sem csillapítja le a társaimat. Bár látom, hogy Christina összehúzza magán a kabátját, Uriah pedig a karjait dörzsölgeti, miközben még elveszettebbnek fest, mint ezidáig.

A legtöbbünknek azonban semmi problémája a magassággal. Egy barna palackod adogatnak körbe: minden bizonnyal valami szesz van benne, de inkább nem szeretném tudni. A legutóbbi alkalom épp elég betekintőt nyújtott az italok világába. Elég is volt belőle annyi.

Persze ez csak engem izgat, mert láthatóan a barátaimnak nincs ellenükre néhány korty. Még Uriah is felhajtja az üveget. Lehet neki szüksége van az alkohol bátorítására. Bennem már az adrenalin munkálkodik.

Ahogy most elnézem a csoportom tagjait, eszembe jut az az eset, mikor a beavatásom során itallal a kezében láttam Négyest. Az volt az első alkalom, hogy másnak láttam őt, nem csak egy titokzatos férfinak, aki nem mellesleg az oktatóm. Ott mutatta meg nekem első ízben az igazi arcát. Akkor és ott Tobias volt.

Nem tudom, hogy az alkohol hatására engedte, hogy lehulljon az álarca, vagy csupán arról volt szó, hogy nekem akarta megmutatni valódi önmagának egy szeletét. Most azonban már nem számít, mi is vezérelte.

- Ezek megőrültek? - szólal meg mellettem Uriah, kiszakítva ezzel a gondolataimból.

Megbotránkozva nézi, ahogy a Bátrak egyesével lesiklanak a kötélpályán. Látom az arckifejezésén, hogy az jár a fejében, hova az ördögbe került. Meg tudom érteni, miért néz úgy rájuk, mintha elment volna az eszük. A Bátrak vakmerősége és meggondolatlansága eleinte az én szememben is felfoghatatlannak tűnt.

- Nem kell aggódnod - fordulok felé, magabiztosságommal igyekszem meggyőzni. - Nem olyan veszélyes, mint amilyennek látszik.

- Te már csináltad? - kérdi felvont szemöldökkel.

Bólintok, majd előrébb lépek a sorba. Már csak Christina van előttem, aki igyekszik a lehető legbátrabbnak tűnni, de látom, mennyire remeg a keze, ahogy bemászik a hevederbe. Ő most van itt első ízben.

Pár másodpercig a fülemben cseng Christina sikoltása, ahogy elnyeli az alkonyi égbolt.

- Nem vagytok normálisak - kiáltja túl a szelet Uriah, miközben én is odalépek Zeke-hez. - Én aztán biztosan nem fogok lecsúszni ez a...

Zeke elneveti magát, ám érződik rajta, hogy keserű kacaj ez. Sejtem, mit is érezhet, hiszen az öccse a memóriatörlés előtt soha nem ejtett volna ki ilyet a száján. Most mégis tiltakozik, hogy belevágjon valami olyanba, amit a csoportja, amibe beleszületett, gondolkodás nélkül megtenne, és amit korábban ő maga is szemrebbenés nélkül végigcsinált.

Zeke a vállamra teszi a kezét, és eltol a hevedertől.

- Tris, miért nem adod át az elsőbbséget az idióta öcsémnek?

Értetlenül nézek rá, de látom, hogy valami jár a fejében. Kissé nyugtalan leszek, de azért hagyom, hadd csináljon, amit akar.

Uriah láthatólag elsápad, és csak a fejét rázza, miközben tesz még egy lépést hátrafelé. Lehet, mégse volt olyan jó ötlet belerángatni ebbe...

- Figyelj, úgyis le fogsz csúszni, azt garantálom. Ha nem magadtól, akkor sajnálatos módon kénytelen leszek erőszakhoz folyamodni. - Lehet hallani a humort a hangjában, aztán az arcvonásai megkeményednek, és immár komoly tónusban folytatja: - Szerinted kényszerítenélek bármi olyanra is, amivel bajod eshet? Ez itt a bátorságról szól, úgyhogy kapd össze magad, vagy muskátlispitének foglak hívni a hátralévő életemben.

Ellépek az útból, amint Uriah megmakacsolja magát, és igaz, hogy kissé remegve, de haragos és sértődött kifejezéssel az arcán beleügyeskedi magát a hevederbe. Látszik rajta, hogy legszívesebben megütné a bátyját.

Ahogy Zeke a perem felé húzza, a tekintete bizonytalanná válik, amint tudatosul benne, hogy mi is vár rá, és a pánik kezd eluralkodni rajta.

- Én inkább... - kezdene bele, de Zeke közbevág:

- Késő! - Azzal elengedi az öccsét, akinek a kiáltását messzire viszi a szél, ahogy egyre távolodik az épülettől.

Zeke elneveti magát, de csak pár másodpercig tart, mielőtt elkomorodna, és nagyot sóhajtana. Bele sem merek gondolni, mit érezhet. Nem is tudom, melyikünk érezhet nagyobb kínt: az én testvérem halott, az övé semmire nem emlékszik. Viszont én mindent megadnék azért, hogy akár ilyen formán, de újra láthassam Calebet.

- Ez mire volt jó? - kérdem tőle. Nem értem, miért volt szükség erre a közjátékra.

- Gondoltam, hátha a te csúszásod majd ösztönzően hat rá.

Még mindig nem világos, mire gondol. Hogyan hatna Uriah-ra az, hogy jómagam mikor következem? De amint a heveder pántjai körülölelik a testem, minden korábbi gondolatom semmivé lesz.

Egy pillanatra eszembe jut Tobias félelemszimulációja, ahogy az épület tetején álltunk a tomboló szélben. Ez most épp olyan, csakhogy ez a valóság. Nem meglepő, hogy Tobias ki nem próbálná a Bátrak eme szórakozását. Még most is érzem a keze remegését, ahogy a párkány felé húztam.

- Készen állsz, Tris? - kérdezi Zeke, de tisztában vagyok vele, hogy tudja, mennyire remeg a gyomrom a várakozástól.

Nem teszem mást, csupán rámosolyogok, ő pedig előrelök, és zuhanni kezdek.

Mintha minden sejtem életre kelne, ahogy végigsiklom a város felett. Felhőkarcolókat látok magam körül, de olyan gyorsan szelem át a levegőt, hogy nem tudok tüzetesebben szemügyre venni őket.

A szél, mint millió tű ostromolja a bőrömet, bár egy cseppet sem zavar. Valami különös öröm jár át, amit nem tudok szavakba önteni, és nem tudom, hogy ez az érzés csal könnyet a szemembe, vagy a szél teszi. Talán mindkettő.

Egy pillanatra mintha a Hivatal fényeit látnám messze a távolban, habár nem vagyok benne biztos, hogy innen látszódnak-e. Azonban sokáig nem hagyom, hogy kitöltse a gondolataimat. Nem engedhetem meg, hogy elrontsa ennek a pillanatnak a varázsát.

Kinyújtom a karomat, épp mint legutóbb, ahogy a madarak szokták a szárnyukat, és másra sem figyelek, csak erre a felszabadító érzésre, ami átjár.

Amint egyre közeledem a föld felé, és lassulni kezdek, elkiáltom magam: egyrészt még mindig a száguldás hatása alatt vagyok, másrészt csalódottságomat fejezem ki, hogy mindjárt véget ér a pálya.

Látom a többieket, ahogyan összekulcsolt kezükből hálót formáznak, mások az öklüket rázzák; minden bizonnyal meghallották a kiáltásomat. Tudom, hogy ez az ő elismerésük számomra, így adják a tudtomra, hogy egy vagyok közülük; ha vannak csoportok, ha nincsenek.

Egyre lassulok, míg végül megállok pár méterrel a föld felett. Innen már kristály tisztán hallom, ahogy a Bátrak a nevemet kiáltják. Nem tehetek róla, muszáj mosolyognom. Kicsatolom a hevedert, és boldogan zuhanok a biztonságot nyújtó karokba.

Többen hátba veregetnek, miközben leevickélek a földre. Imbolyogva állok talpra, még különös érzés ismét a földön járni.

Meglátom Uriah-t a tömeg szélén. Az arca sápadt, és azon gondolkodom, hogy vagy mindjárt elájul, vagy elhányja magát. Azonban amint közelebb lépek hozzá észreveszem, hogy csillog a szeme. Az eddig tompa pillantása végre élettel telt meg.

- Nem is volt olyan szörnyű, ugye? - csapok a vállára.

- Neked talán nem - motyogja az orra alatt, de azért elvigyorodik. Nem olyan szélesen, mint régen, de azért reménykeltő.

- Ugyan, ha másodszor mész majd, sokkal jobb lesz - mondom.

Meglepődöm, mikor nem válaszol. Gondolom, mégsem volt annyira ellenére a dolog, mint állítja. De ezen nincs mit csodálkozni, hiszen mégis csak Uriah-ról van szó. Hiába a memóriaszérum hatása, mégis csak Bátornak született, ezt pedig semmi sem törölheti ki belőle.

- Te tényleg Bátor voltál. El sem hiszem, hogy nem féltél egy kicsit sem - néz rám, én pedig csak megrántom a vállam. Szerintem ez nem akkora dolog. - Most már értem, miért tisztelnek a többiek.

Hogy engem tisztelnének? Nem hiszem, de talán igaza van Uriah-nak, csak én nem veszem észre ezt. Azonban, ha valóban így van, akkor sem azért ismernek el, mert élvezem, hogy lecsúszhatom egy kilencvenkilenc emeletes épület tetejéről.

- Tudod - szólalok meg egy idő után, miközben egymás mellett sétálunk vissza a központunk felé -, mikor először kipróbáltam a kötélcsúszdázást, te voltál az, aki elvittél magaddal.

- Valóban? - Meglepetten néz rám, mintha nem hinné el, amit mondok.

Bólintok. Eszembe jut minden, ami a barátságunk során átéltünk. Christina mellett ő volt az, aki egész végig az én oldalamon állt. Úgy érzem, muszáj megosztani vele ezeket a gondolataimat. 

- Te voltál az első a Bátrak közül, aki méltónak ítélt arra, hogy egyáltalán szóba álljon velem. Nem könnyű Önfeláldozó csoportváltónak lenni.

- Önfeláldozó? - Néz rám értetlenül, nekem pedig beugrik, hogy természetesen fogalma sincs a csoportrendszerről. - Az nem az a csoport, akiknek a furán egyforma házaik vannak, ahol megszálltunk, mikor ide jöttünk?

- Igen - lepődöm meg, hogy azért mégis tisztában van dolgokkal.

Bár ki tudja, mi mindenről beszélt neki a családja. Én pedig elszégyellem magam, hogy igazából ez az első normális beszélgetésünk, mióta magához tért. Nem szép tőlem, hogy az elmúlt hónapokban csak magammal törődtem. A szüleim nem örülnének ennek...

- Fogalmazzunk úgy, hogy a legnagyobb váltás, ami lehetséges, hogy ha az Önfeláldozóktól átállsz a Bátrakhoz. És ti nem igazán rajongtok az egykori csoportomért. Keményen kellett küzdenem, hogy közétek tartozzam.

Eszembe jutnak a beavatás próbái, és még mindig értetlenül állok afelett, hogy elsőként végeztem. Én, a kicsi és jelentéktelen Szerencsétlen. Kíváncsi lennék, hányadik lettem volna a rangsorban, ha nem vagyok Elfajzott.

- Sok minden van, amire érdemes lenne emlékezni - sóhajtok fel, amint eszembe jut, hogy mennyi olyan emléke veszett el a semmibe, amit semmi, soha nem pótolhatja. - Beszélt neked valaki a barátaidról, akik már... nem lehetnek itt?

Nem volt szívem kimondani, hogy meghaltak. Fájdalmas belegondolni is, hogy Marlene és Lynn örökre kitörlődött annak az embernek az elméjéből, aki a legtöbb emléket őrizte róluk.

- Zeke és Shauna sok mindent meséltek - feleli, a hangja szomorúságtól cseng. - Bár csak úgy érezném, hogy amit elmondtak, az hozzám tartozik, de minden szavuk idegen volt nekem. Ahogy azok is, akikről beszéltek. Én... - Elhallgat, és jó pár lépést megteszünk, mire ismét szóhoz jutna. - Úgy érzem, hogy elárultam őket azzal, hogy elfelejtettem őket.

Megszorítom a karját, bár tudom, hogy ez édeskevés a számára.

- Nem a te hibád.

- Tudom, de mégis... - Ingerülten felmordul, ahogy belerúg egy kavicsba az úton, ami métereket repül előre. - Szívás ez az egész.

Igazat adok neki. Valóban szörnyű, mi minden megesett a harcok ideje alatt; emberek haltak meg, családok hullottak szét, férfiak és nők sérültek meg mind fizikailag, mind lelkileg. Olyan sebeket hordozunk magunkon, amik soha nem fognak behegedni.

- Sajnos ezen már nem változtathatunk - mondom csendesen -, de mi mindannyian örülünk, amiért itt vagy velünk. És én mindig a barátod leszek, akármire is emlékszel.

Így is gondolom. Nem számít, hogy mennyire van helyén a memóriája, Uriah akkor is a barátom. Ezen nem változtathat semmi; sem az idő, sem holmi szérum.

Rám mosolyog. Aztán legnagyobb meglepetésemre lehajol, és megpuszilja az arcomat. Az egész nem tart tovább egy másodpercnél, de érzem, ahogyan elpirulok. Nem vagyok hozzászokva az ilyen megnyilvánulásokhoz. Kivéve persze Tobiastól, de az teljesen más. Ez teljesen baráti gesztus volt, ami a Bátraknál megszokottnak számít.

Még mindig zavarban vagyok, mikor rápillantok, és látom, hogy ő is kissé feszélyezve érzi magát, de azért mosolyog. Ez bennem is oldja a feszültséget.

Oldalba bököm, mire ő visszabök, amitől nevethetnékem támad. Kacarászva baktatunk tovább a többiek mögött, és már csak könnyed témáról esik szó közöttünk.

A központba érve mindenki elindul a maga útjára. Uriah és Zeke is intenek, mikor különválunk. A csoport nagy része az étkezőbe tart, köztük Christina is, azonban én nem vagyok éhes, úgyhogy inkább a lakásunk felé veszem az irányt.

Most, hogy az adrenalin és a szabadság okozta öröm alább hagyott a szervezetemben, kezdem érzékelni a fáradtság jeleit. Másra sem vágyom, csak egy puha párnára.

A folyosók furcsán üresen kongnak, visszhangozzák a lépteimet. Sehol senki, pedig még elég korán van. Bár minden bizonnyal az emberek épp most vacsoráznak. Nekem pedig nincs ellenemre a csend a korábbi hangzavar után.

Túl hosszúnak tűnik az út az otthonunkig, pedig már jó lenne lerúgni a lábamról a cipőmet. Megfájdult a talpam az egyenetlen aszfalton való járástól. Alig várom, hogy végre megszabaduljak a lábbelitől, és eldőljek az ágyon.

Megkönnyebbülök, mikor végre az ajtó elé érek. A kulcsot a zárba illesztenem, azonban azt nyitva találom. Meglepődöm, mivel Tobias ilyenkor még nem szokott hazaérni, de kellemes borzongás fut végig rajtam, és elmosolyodom.

Azonban mikor kinyitom az ajtót, úgy érzem, megfagy a vér az ereimben, és megdermedek a küszöbön.

Velem szemben ugyanis David áll. Fegyverrel a kezében, amit egyenesen rám szegez.

Szerző megjegyzése:
No, deja vu megvan, emberek? Mert nekem nagyon. Bocsi a függővégért, ez kellett ide. Remélem, azért tettszett a fejezet... Igyekszem mindent beleadni, hogy még a nagy ZH és a vizsgaidősuck előtt érkezhessen a következő fejezet.
Valamint elkezdtem dolgozni egy másik sztorin is, ami szintén egy alternatív befejezés lesz, csak nem ilyen hosszú, és talán kicsit lájtosabb. Viszont azt csak akkor fogom elkezdeni kitenni, ha már kész lesz. Csak gondoltam, informállak benneteket, hogy azért a háttérben (meg a fejemben) zajlanak az események.
Találkozunk a következő résznél!


16 megjegyzés:

  1. Eddig még nem igazán véleményeztem a történeted de ezt a fejezetet nagyon szerettem :) tetszett nagyon a kötélcsúszdás jelenet a végén pedig a csavar hatalmasat ütött. remélem hogy minél előbb tudod majd folytatni mert nagyon kíváncsi lennék a folytatásra, meg arra mit csinál David. Ugye nem lövi le Trist megint? remélem h ebben nem fog meghalni :( tetszett ahogy Uriaht kezelted, nagyon bejött az egész :) imádom nagyon, remélem nemsokára jön az új fejezet

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Már azt hittem, mindenkit megöltem ezzel a fejezettel, vagy nagyon nem tetszett, mert ilyenkorra azért páran már szoktak véleményt hagyni. De legalább te élsz! És nagyon örülök, hogy tetszett a fejezet. David érdekes lesz, annyit elárulok. Meg szerintem már említettem, hogy nem szeretem megölni a karaktereket. A jókat legalábbis. Az nem egy hálás feladat.
      Igyekszem a következő fejezetet megírni, remélem nem fog annyira sokáig tartani.
      Nem gond, hogy eddig nem nagyon hagyták véleményt, viszont ezúton buzdítanálak rá, hogy nyugodt szívvel oszd meg velem a véleményedet, mert hihetetlenül jól esik. Máris jobb napom van :)

      Törlés
  2. Drága Bia!
    Hihetetlen nagy örömet okoztál azzal, hogy megírtad az újabb fejezetet! Nem tudom, hogy végülis a filmeket hogyan fogják befejezni, de Nekem ez az igazi történet, amit Nekünk írsz!
    Köszönöm Sicu555

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia. Valószínűleg úgy lesz vége, ahogy a könyvnek, legalábbis eddig arról van szó. Mondjuk én annyira nem bánom, mert egy alternatív befejezés nem biztos, hogy annyira jó lenne. Az enyém is elég hosszú xD
      Köszönöm szépen, és remélem a többi rész is tetszeni fog majd. :)

      Törlés
  3. Szia!
    Nagyon jó lett az új fejezet. A vége különösen tetszett. Először meglepődtem David megjelenésén, de aztán kezdett körvonalazódni a fejemben, hogy hova akarsz kilyukadni. Majd meglátjuk, hogy egyezik-e az elképzelésünk.:) Nagyon várom már az új fejezetet. Remélem, nem fogom addig lerágni az összes körmömet. Légyszíves, ne hagyj rá túl sok időt. Csak így tovább!!!! Puszi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Örülök neki, hogy tetszett. Féltem, hogy a vége sokkoló lesz nagyon, de talán azért annyira nem. Kíváncsi leszek, mennyire fog egyezni, az elképzelésünk. Majd oszd meg velem a következő fejezet(ek) után.
      Nagyon régóta szeretnék ide eljutni, úgyhogy most izgatott vagyok a folytatással kapcsolatosan. Ahogyan időm engedi, el fog készülni. Sajnos nagyon zűrös három hetem lesz, de megpróbálok időt szakítani az írásra. Köszönöm, hogy olvashattam a véleményed. Puszi :)

      Törlés
  4. Jesszusom ez nagyon jó volt!!!!
    David?!Hát ez a legszuperebb ötlet ami ide jöhetett volna!!!!
    Mint mindig csak gratulálni tudok Bia!
    Szuper vagy!Szuperek az irásaid!Szuperek az ötleteid!
    Szerintem lehet még valamikor egy iró leszel!
    És elsők között leszek ha tényleg lesz könyved!♥
    Üdv:Barbi

    VálaszTörlés
  5. Jesszusom ez nagyon jó volt!!!!
    David?!Hát ez a legszuperebb ötlet ami ide jöhetett volna!!!!
    Mint mindig csak gratulálni tudok Bia!
    Szuper vagy!Szuperek az irásaid!Szuperek az ötleteid!
    Szerintem lehet még valamikor egy iró leszel!
    És elsők között leszek akik megveszik majd a könyveid ,ha tényleg lesz könyved!♥
    Üdv:Barbi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Örülök, hogy tetszett :D Váratlan fordulat volt, ugye? És mindez csak a kezdet.
      Remélem még jövő hét keddig össze sikerül hoznom a fejezetet, mert utána megyek Erdélybe egy hétre, de ott tuti alkotok valamit xD Ami remélem még tetszeni is fog.
      Ha egyszer lesz könyvem, akkor mindenképp értesítelek :D

      Törlés
  6. Nagyon várom a következő részt!!!!

    VálaszTörlés
  7. Tudtam!!Tudtan hogy David még vissza fog köszönni:D Fogadjunk David lőtte le Calebet és nem is veszítette el a memóriáját és most bosszút akar állni Trisen.Erre akkor jöttem rá mikor azt a részt olvastam mikor a Kormány embere beszélgettek Daviddel , pedig ha nem emlékezne semmire akkor nem beszéltek volna vele annyit.De szólj ha tévedek és nem így tervezed:)
    Amire kérlek már tudom hogy mindent megteszel de a folytatást akarom!! :DD Teljesen rákattantam.Szerencsére még van 6 fejezet mire elérem a 30.fejezetett ugyanis még ennyi van feltöltve az oldalra.Nem is tudom hogy mit csinálnék hogyha egy ilyen befejezés után várnom kellene akár csak egy napot is :( Szerencsére most még olvashatom folyamatosan de még ma a végére járok sajna :( és muszáj lesz várnom a folytatásokra:(

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. De bizony, végig így terveztem :) Szuper, hogy már ott rájöttél, igazán ügyes vagy. Jó olvasni, hogy valaki rájött a zseniális logikámra ;)
      Igyekszem, de még pár napig biztosan el fog tartani, amíg kész leszek. És nagyon köszönöm, hogy írtál, igazán sokat jelent. Puszi! <4

      Törlés
  8. Bia a jó..... Bocsánat, még egyszer. Khm.. Fantesó, ki akarsz akasztani???? Vááá! Ezt a függővéget...húúú!!!! De nagyon tetszett ez a feji is, imádom ezt a kifinomult fogalmazásodat! Ezt a beleélést, ezt az esztétikus felépítést, a mélységét...hát, sorolhatnám még, közben kétszer elmennék Horvátba és visszajönnék :D. szóval, nagyon ütős, odavágott, nagyot. Szuper! Legjobb író vagy, Fantesó! <3

    VálaszTörlés