Fanfic: A jövő kezdete - 25. fejezet



FIGYELEM! CSAK AZOK OLVASSÁK EL, AKIK OLVASTÁK A HŰSÉGEST!


Elkészült a várva várt folytatás! Az előző függővég után most mindenki megkönnyebbülhet, hogy folytatódnak az események. Nagy titkokra, meglepő fordulatokra derül fény ebben a fejezetben!
Jó olvasást hozzá! És persze várom a véleményeiteket!



25.


TRIS



Annyi minden cikázik át fejemen, hogy nem is tudom, mire koncentráljak. Egyrészt megrémít a fegyver, pedig már többször is fogtak rám. Viszont ezek szerint az, hogy korábban meglőttek, mégis csak hatással volt rám.

A másik gondolathullám, ami eluralkodik rajtam, az maga David jelenléte. Már az sem világos, hogy egyáltalán mit keres itt, viszont ami legjobban zavar, hogy nagyon nem úgy fest, ahogy kellene neki; ahogy Uriah is kinéz. Viszont arra a Davidre sem emlékeztet, akivel hónapokkal korábban a Hivatalban találkoztam. Ez a férfi sokkal komorabb, és veszélyesebb.

- Úgy látom, meglep, hogy itt találsz, Tris - szólal meg, a hangjától pedig megborzongok. Nem az a majdhogynem kedves tónusú, mint korábban.

Még a nevemet is tudja, pedig nem lenne szabad emlékeznie rá. Viszont a Kormány emberei is sok mindent tudtak rólam, pedig Tobiasék megsemmisítették a kísérleti városokról szóló adatbázist.

- Mit akarsz, David? - mondom, és minden igyekezetemre szükségem van, hogy ne remegjen meg a hangom.

- Leginkább csak beszélgetni egy keveset, a többit csak később.

Nagyképűen, pökhendi módon áll a lakás, Tobias és az én lakásom közepén, gúnyos vigyorral a képén. A szeme ravaszul csillog, és legszívesebben beverném az orrát. Ahogy elnézek mellette, látom, hogy a holmijaink szanaszét hevernek a padlón. Fogalmam sincs, mit kereshetett, de kétlem, hogy bármi hasznosat talált volna. Két Önfeláldozónak született nem sok személyes tárgyat halmoz fel.

- Minden bizonnyal már rájöttél, hogy az én emlékeimet nem sikerült kitörölnötök, mint azt korábban hittétek. - Felnevet, de nyers kacaj ez. - El sem hiszem, hogy bedőltetek a kis színjátékomnak.

El kell ismernem, a fickó kétségkívül tehetséges színész. Összeszorul a torkom a gondolatra, hogy épp azt az embert nem sikerült újraindítani, akit a leginkább kellett volna.

- Nos, úgy látom nem vagy túl beszédes hangulatban. Sebaj, akkor majd én beszélek - sóhajt, azzal leül az ágyra, de a pisztoly csövét egy másodpercre sem mozdítja el rólam.

- Olyan ostobák vagytok. Komolyan azt hittétek, hogy csak úgy törölhetitek a memóriámat? Rájöhettetek volna, hogy be vagyok oltva a halálszérum és a memóriaszérum ellen is. Pont egy ilyen támadás miatt.

Sokként ér, amit mond. Szörnyen ostoba voltam, hogy ez az eshetőség meg sem fordult a fejemben. Az egész az én hibám. Akkor kellett volna főbe lőnöm Davidet, mikor lehetőségem lett volna rá. Vagy egyszerűen hagynom kellett volna, hogy Nita végezzen vele.

- Úgy látom, már érted a lényeget. Még nem vagy elég érett, hogy ilyen nagy döntéseket meghozz. Tudod, hogy hány év kemény munkája veszett oda miattad? Hogy hány embernek tetted tönkre az életét?

Ez az, amitől pezsegni kezd a vérem a dühtől. Kétszínűen azt állítja, hogy az akciónk miatt több ember életét juttattam zátonyra. Hogy minden rossznak én vagyok az okozója. Pedig ha nem úgy kezelték volna a városunk lakóit ahogy, ez az egész meg sem történt volna.

- Ó, és azt tudod, David, hogy te mennyi embernek vetted el az életét, és hány családot szakítottál szét? - Szabályosan rá sem ismerek a hangomra, bár talán még soha korábban nem volt ennyi gyűlölet bennem. Szabályosan köpöm a szavakat. - Egyébként is, nem pontosan ez az, amit te is készültél tenni az én városom lakóival?

David csak a fejét csóválja, láthatóan magasról tesz rá, mit is mondok. Korábban sem kedveltem ezt a férfit, de mostanra már csak és kizárólag utálatot érzek iránta.

- A kettőt össze sem lehet hasonlítani - vonja meg a vállát. - Annak érdekében, hogy a kísérlet ne valljon kudarcot, szükséges és elkerülhetetlen lépés lett volna.

- Szerintem pedig, David, a céljaink nem is különböztek annyira egymástól. Te a munkádat akartad védeni, én a barátaimat. Viszont jó megoldás nem létezett.

Látom, hogyan torzul el az arca a dühtől. Úgy gondolja még mindig, hogy ő Chicago lakosságának újraindításával igazán nemes dolgot hajtott volna végre. Én legalább tudom, hogy rossz az, amit elkövettünk. De hiszem, hogy így az ártatlanabbakat mentettük meg.

- Hogy merészeled összehasonlítani ennek a helynek a söpredék génkárosultjait a Hivatal becsületes, tiszta embereivel?

- Azért, mert ők is csak emberek - förmedek rá. - Semmivel sem rosszabbak, mint a te alkalmazottjaid. Ráadásul fogalmuk sem volt, mi történik a város falain kívül, vagy hogy a felkelésükkel a Hivatal ellen vannak.

Látom rajta, hogy a szavaim csak tovább bőszítik. El sem hiszem, hogy erre az emberre valamikor is tisztelettel gondoltam.

- Annyira ostoba vagy - feleli gúnyosan, - Nem fogod fel, hogy ők tehetnek arról, hogy ide jutott a városotok. Pedig annyira jól indult... Itt tudtuk a legtovább fenntartani a kísérletet, méghozzá a legjobb eredménnyel. Egyik másik telephelyen sem jelentek meg ilyen nagy számban az Elfajzottak.

Akár mennyire is undorodom Davidtől, a szavai mégis elgondolkodtatnak. Chicago messze a legeredményesebb kísérleti város volt, vagyis itt gyógyultak meg a legnagyobb arányban az emberek génjei. Viszont valami nagyon balul sült el. Valami, aminek a forrása a videó volt. Mégis arról, hogy az emberek egymásnak estek, csakis a Hivatal tehet.

- Te vagy az, aki nem érti ezt az egészet. - Ellököm magam az ajtókerettől, aminek eddig támaszkodtam, és karba fonom a kezeimet. - Ha nem használtátok volna a szimulációs szérumot, hogy a Bátrak lemészárolják az Önfeláldozókat, most nem itt tartanánk. Csakis ti tehettek annak a csomó embernek a haláláról. A szüleim haláláról...

Láthatóan váratlanul éri a vádaskodásom. Valószínűleg fogalma sem volt arról, hogy tudomásomra jutott, miszerint a Hivatal fejlesztette ki azt a hosszú távon ható szimulációs szérumot. Vagy csak a szüleim említésére reagál így.

- A kísérletnek akkor is lőttek volna - szólal meg néhány pillanatnyi tétovázás után -, mert az Önfeláldozók nyilvánosságra akarták hozni azt a videót.

- Nem értem - rázom értetlenül a fejemet. - Ha nem akartátok, hogy az emberek lássák annak a felvételnek a tartalmát, akkor először is miért adtátok oda nekik?

- Azt a videót nem a Genetikai Jóléti Hivatal készítette.

Döbbenten pislogok rá, és szükségem van egy kis időre, hogy felfogjam a szavait. Végig rosszul gondoltunk mindent? Ha nem a Hivatal helyezte el a felvételt a vezetőinknél, akkor ők nem is szerették volna, hogy elhagyjuk a várost. Bizonyára nem örültek nekünk, bár az érkezésünkkor nem úgy tűnt.

Viszont ha nem ők állnak a videó hátterében, akkor az egész kinek a műve? Csupán átverés volt? Vagy egy figyelmeztetés?

- Nem értem... - szólalok meg továbbra is értetlenül. - Akkor ki csinálta a felvételt, és mi célból?

- Ó, egy meglehetősen rafinált nő, akinek sikerül átvernie minket.

Egy nő? Edith Priorre gondol? Egyre jobban össze vagyok zavarodva. Miért akarná az egyik felmenőm átverni a Hivatalt? Ráadásul úgy, hogy onnan származott. A másik lehetőség viszont, hogy így akar engem David megtéveszteni.

- Még ha igaz is, amit mondasz, nem jelenti azt, hogy jogotok volt megölni azokat az embereket.

- Néha áldozatot kell hozni a nagyobb jó érdekében - feleli.

- Az édesanyám is emiatt halt meg. - Ökölbe szorul a kezem. - Ismerted őt, mégis hagytad meghalni. Végignézted...

Érzem, ahogy könnyek égetik a szemem, de nem engedek utat nekik, habár ezek a harag könnyei.

- Natalie halála nem az én hibám - üvölt rám. Láthatóan kizökkent a hűvös nyugalmából, mert még a pisztoly is remeg a kezében. - Figyelmeztettem őt napokkal a támadás előtt. Volt ideje, hogy mentse az életét, de ostoba módon fontosabb volt számára a csoportja. Pedig meg lett volna az esélye, hogy visszajöjjön hozzánk.

Szomorú a hangja, már-már vágyakozó. A mama inkább azon volt, hogy megmentse az embereket - és engem -, mintsem biztonságban elhagyja a várost. Igazán önzetlen volt.

Aztán ahogy tovább figyelem Davidet, minden a helyére kerül.

- Te szeretted az édesanyámat.

A felismerés még engem is váratlanul ér, és szeretném azt hinni, hogy nincs igazam. De ahogy elnézem David arckifejezését, tudom, hogy fején találtam a szöget.

- Mellettem nagyszerű élete lehetett volna, de ő nem engem választott. Beleszeretett ebbe az átkozott városba, és inkább ezt az életet választotta. Később is hajthatatlan volt, mikor szóba hoztam, hogy mellettem volna a helye.

Féltékenység, határozottan ezt hallani a hangján. De tudom, hogy nem a városra dühös, amiért elvette tőle a mamámat, hanem az apámra. Dühös, amiért a mama más férfi mellett döntött. Ez az indulat pedig még most is, jó húsz évvel később is ott van benne.

- Az a fattyú mindent elvett tőlem, ami igazán számított nekem, és mégis ő volt a jófiú...

Nem értem, miről beszél. Az egyik pillanatban még a mamám után sóvárog, a másikban már fel akar robbanni a méregtől. Komoly kétségeim vannak az épelméjűségével kapcsolatosan. Vagy a papámra célzott ezzel? Akkor viszont még inkább zagyvaság az egész, hiszen a mama szerelmén kívül mit vehetett volna el tőle?

Néhány percig csend ereszkedik közénk. Én nem mozdulok; egyrészt a hallottak, másrészt a fegyver miatt. David pedig különös tekintettel néz rám. Vajon az jár a fejében, hogyha az édesanyám végül mégis mellette kötött volna ki, akkor az ő lánya lennék? Merész gondolat, és igyekszem kiverni a fejemből, mert felfordul tőle a gyomrom.

Már attól is rosszul vagyok, hogy itt van. És még mindig nem tért rá a szándékaira. Csak beszél, és a fegyverével sakkban tart. Én pedig kezdek kifogyni a béketűrésből. Nem vagyok egy türelmes ember, az tény és való.

- Kinyögnéd végre, mi a francot keresel itt? - förmedek rá, ezzel felrázva a merengéséből.

- Ó, persze, persze... - Kissé zavartnak tűnik, de csak pár pillanatig tart összeszednie magát, és máris újra ott ragyog az arcán az a hátborzongató mosoly. - Tudod, Tris, én már napok óta tudtam, hogy készültök valamire a génkárosult barátaiddal.

Csak pislogni tudok.

- Honnan...?

- Nagyon egyszerű volt. Miután bevettelek a Tanácsba - ami megjegyzem csak azért volt, hogy jobban rajtad tudjam tartani a szemem -, te még mindig a hibás génű söpredék bandával lógtál. Még a pillantásodon is láttam, hogy ellenzed a terveinket. Valamint azt sem tudtam egy könnyen elfelejteni, hogy pajzsként használtál, még ha ezzel meg is mentetted az életemet. Tudom, hogy nem gondolkodtál volna egy pillanatig sem, ha meg kellett volna ölnöd. Viszont akkor még azt hittem, hogy ezt a vakmerőségedet és hidegvéredet a Hivatal javára állíthatom.

Felhorkantok. Nem tagadhatom, hogy valóban elég kegyetlen vagyok, ha úgy hozza a helyzet, és már nem egy embert öltem meg - még ha néha úgy is érzem, hogy ez szabályosan felőrli a lelkemet -, mégis felháborítónak tartom, hogy ezt a tulajdonságomat akarta ez a fickó kihasználni.

- Elég nagyot tévedtél.

- Bizony - ismeri el. - Azt hittem, a Művelt minősítésed majd segít nekem abban, hogy a helyes útra tereljelek. De nem csak Natalie-val vallottam kudarcot, de veled is. Mindketten ostoba módon rajongtok a génkárosultakért, habár kettőtöké a valaha látott leggyógyultabb génállomány.

Érzem, ahogy az epe kaparja a torkomat. Fel nem foghatom, hogy képes így beszélni emberekről. Mintha csak gének lennénk, nem gondolkodó, érző személyek.

- Így hát rá kellett jönnöm, hogy bizony rossz oldalt választottál. Azt is tudtam, hogy meg fogtok próbálni behatolni a laborba. Így hát a legtöbb szabadidőmet ott töltöttem...

Megborzongok, és érzem, ahogy összeszorul a mellkasom. Ha David rengeteg idejét töltötte a Fagyverlaboratóriumban, akkor... Nem, az nem lehet...

- Féltem, hogy rájöttél a jelszóra. Csak remélni mertem, hogy a nagy kavarodásban, amit Nita okozott, na meg a fiúd árulása, és annak a Pedrad gyereknek a sérülése eléggé elterelte a figyelmedet ahhoz, hogy valóban tudatosuljon benned, hogy botor módon kikotyogtam a jelszót akkor este.

A kezemet a nadrágomba törlöm, mivel a tenyerem már izzadságban úszik. Hogy lehet, hogy nem vettem észre, hogy David akkor, annak a szérumnak a hatására beavatott a jelszó titkába? De mi volt az? Semmire nem emlékszem, ami az lehetett.

- Nem értelek... Nem értem, mire gondolsz, és az sem tiszta a számomra, hogy ha tudtad, készülünk valamire, akkor miért nem vettél minket őrizetbe? Vagy csak vágtad volna el a torkunkat álmunkban...

- Az egész nem volt ilyen egyszerű. Ráadásul, amint ráeszméltem, hogy ellenem dolgoztok, úgy döntöttem, hogy kipróbálok valamit. Csakhogy megint keresztülhúztad a terveimet.

David összehúzza a szemét, úgy figyel árgus tekintettel, mintha csak azt várná, mikor omlok össze.

- Végig arra számítottam, hogy nem hazudtolod meg önmagad, és magad fogsz bejönni a laborba. Ha rájöttél volna, hogy Natalie neve a jelszó, akkor sem lett volna gond...

Nem hallom, ezután mit mond. Kifut a vér az arcomból. Hallom David hangját, ahogyan akkor azt mondta, az ő neve... Anya... Miért, miért nem állt akkor össze a kép. Caleb... Megmenthettem volna. Érzem, ahogy egy könnycsepp végigpereg az arcomon.

- De nem baj, most itt vagy, és bőven van időm, hogy megvalósítsam, amit akkor elterveztem. - Meg akarom mondani neki, hogy nem érdekelnek a tervei, de nem megy. - Azért be kell vallanom, meglepően jó érzés volt lelőni a bátyuskádat...

- Mi? - nyögöm ki.

Amióta Tobias elmondta, hogy Calebet lelőtték, másra sem tudtam gondolni, csak hogy ki tehette. Hát most itt a válasz.

- Becsületére legyen mondva, elég makacs volt - mondja vállat vonogatva. - Nem hittem volna, hogy sikerül elszabadítania a memóriaszérum vírust, mielőtt elvérezne. Ha tudtam volna, rögvest fejbelövöm, de...

Valami elpattan bennem. Ahogy kiejti a szavakat, nekem pedig egyre világosabbá válik, hogy ez az ember tehet arról, hogy mindegyik családtagom halott, aki megölte a bátyámat, többé nem tudok uralkodni magamon.

Nem érdekel, hogy fegyver van nála, ahogy a testi erő fölénye sem rémít meg. Amint a mérhetetlen harag elönti az elmémet, csak arra tudok gondolni, hogy Davidnek pusztulnia kell.

Rávetem magam, és torkon ragadom, miközben elterül az ágyon. Dörrenés rázza meg a falakat, de én csak arra tudok összpontosítani, hogy minél nagyobb erővel szorítsam a nyakát, miközben a térdemmel gyomron rúgom. Aztán a lábam valami fémhez csapódik, ami a földre hullik.

Azonban pár másodperccel később David ökle az oldalamba fúródik, ahonnan fájdalom kígyózik fel a testemen, a látásom egy pillanatra elködösül.

Elengedem Davidet, azonban egy gyors mozdulattal ököllel képen törlöm, pont a szeménél. Feljajdul, ami elégtétellel tölt el. De aztán kiabálva rám vetődik, így megfordul a mérkőzés menete, ahogy beverem a fejemet az ágy keretébe, majd a földön kötök ki.

Egy kemény cipőorr fúródik a gyomromba, én pedig összegömbölyödve igyekszem védeni a hasamat. Azonban David így belemélyesztheti a talpát a hátamba, leszorítva ezzel a földre. Patthelyzet, ebből nehéz lesz kivágnom magam, főleg úgy, hogy lüktet a fejem, ahol bevertem.

- Túlontúl akaratos vagy, kislány - mordul fel, és ahogy felpillantok, látom, ahogy letörli a kiömlött vért a szája sarkából. - De most kiderítjük, mennyire.

Egy fecskendőt húz elő a zsebéből, benne egy nagyon is ismerős színű folyadékkal. Egy olyan szérummal, amit reméltem, hogy többet nem fogok látni. Még így is élénken él az emlékezetemben a kép a fém asztalról, a szíjakról és Jeanine Matthews kezében tartott lila folyadékkal teli fecskendőről.

- Az egyetlen oka annak, hogy nem lőttelek fejbe rögvest, amint beléptél az ajtón az az, hogy mindig is kíváncsi voltam arra, hogy vajon mennyire vagy ellenálló a halálszérummal szemben. És ha már akkor a Fegyverlaborban nem asszisztáltál a kísérletemhez, most meglátjuk, mennyire megy ez neked, Tris.

Kiszorul az összes levegő a tüdőmből, ahogy a tű belemélyed a nyakamba.


Szerző megjegyzése:
Sajnálom a hosszabb kihagyást, és az újabb függővéget is! Remélem nem untátok a sok beszédet benne, és tartogattam pár nem várt fordulatot. Osszátok meg velem a véleményeiteket, azoknak mindig nagyon örülök. Találkozunk a következő résznél! :)


11 megjegyzés:

  1. Ne!!!! Kérlek mond hogy túl éli?! Remélem *.* nagyon jó lett és izgi főleg a csavar az anyával habár nekem már a könyvben is sejtetem hogy szerete és még mindig szereti :) Várom a kövi részt!!! <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Mindent a maga idejében ;) Azért az eredeti sztori ismeretében ez nem olyan vészes függővég volt. És nem csak ennyi volt a csavar, elrejtettem egy nagyon nagy csavart, amire még ki fogok térni egy-két fejezet múlva. :)

      Törlés
  2. Jesszusom Bia! Te aztán nem akármilyen fantáziával vagy megáldva! Szuper lett! Bár néhány momentumra számítottam, de voltak benne olyan csavarok, amitől égnek állt a hajam. Főleg a vége... Nagyon várom már a folytatást, bár tudom, hogy elfoglalt vagy mostanában! Puszi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Oh köszi :) Fantázia az akad, lenne még egy kis időm is, de mindent megoldok szép lassan :D És jönnek még csavarok ;) Puszi ^^

      Törlés
  3. Szia Bia! Jó utat és nagyon várom a folytatásokat (!). Ugye Tris életben marad a végére is, nagyon sajnálom 4-est................
    Sicu555

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Köszi, remek utam volt. Nem árulom el a végét, addig még sok érdekes dolog fog történni.

      Törlés
  4. Szia Bia!
    Nagyon tetszett ez a rész is.
    A vége nagyon jó lett . Persze az egész nagyon jó lett!!!! :D Jó kis meglepetés volt ez a halálszérum! (Szegény Caleb 😩 )
    Várok a következőt!:D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Köszönöm szépen, örülök, hogy tetszett a váratlan fordulat. És bocsi, hogy csak most válaszolok, valahogy kimaradt :)

      Törlés
  5. Fantesóm, kíméletlen vagy. De pont ezt szeretem az írásodban (többek között persze). A végén bekönnyeztem. Ó, egy kérdés: Ilyen jó szövegeket hogy tudsz kitalálni??? Nagyon erősen rá kell vennem magam, hogy ne vonjalak be mindig Trisnek a saját sztorimba, mert ugye önállósodni is kell valamikor.. :D Lenyűgöző! Hú, nagyon szeretem! <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi Fantesó! Imádom, hogy ennyire tetszik neked. És megy neked Tris egyedül is, hidd el :)

      Törlés