Fanfic fordítás: Bitter Cold - 5. fejezet

Megérkezett a Bitter Cold 5. fejezete is. Tovább ismerkedhetünk a szereplőinkkel, és Tobias tovább dolgozik a jótékonysági ügyén.
Várom a véleményeiteket a következő fejezetig.
Jó olvasást!

Az eredeti történet ITT olvasható!  A fordítás az író, mugglesarah engedélyével történik!

5. fejezet - Szükségletek

A beszélgetés elhal közöttük nem sokkal azután, hogy elfogyott az étel, ők pedig csendben ülnek egymással szemben. Egy rövid ideig még hallgatják az amatőr gitárost, mielőtt Tobias felállna, és kinyújtaná a kezét, hogy kikísérje Trist. Mindketten kilépnek a fagyos hidegbe, a levegő pedig legalább tíz fokkal hűvösebbnek érződik most, mint amikor beléptek a kávézóba.

Ostobának érzi magát, hogy azon vacillál, vajon visszakísérje Trist vagy sem. Hogyan kísérhetne haza egy lányt, ha annak nincs is otthona? Minden bizonnyal épp annyira lenne biztonságban útközben, mint amikor az utcasarkán ücsörög.

Így aztán Tobias megköszörüli a torkát, és kihúzza magát. Már így is óriásnak érezi magát mellette.

- Nos, akkor jó éjszakát - mondja, Tris pedig válaszul bólint, az ellenkező irányba fordul, és elsétál.

Hát ennyi volt.

Az irányérzék egy különös dolog, Tobias mégis elhatározza, hogy hazasétál. Ezt tudván akár el is hívhatta volna magával a lányt, gondolta. Egyáltalán nem találta kibírhatatlannak a társaságát. Bár kétségkívül kényelmetlenül érezte magát az egész beszélgetéstől.

Talán az apja összes előítélete tehet róla, hogy piszkosnak érzi a cselekedeteit, vagy talán a józan esze van vele tisztában, hogy egy nem mindennapi estében volt része.

A lakása csupán a nevében volt az, sokkal inkább illett rá a luxuskégli megnevezés. Tobias nem nagyon díszítette egy négyzetcentiméterét sem, ráhagyta az apja által fizetett lakberendezőkre a munka nagy részét.

Ők a sima és modern megközelítést választották. Rozsdamentes acél berendezések, egy fekete étkezőasztal, és egy nagy, jól kinéző, de fele annyira sem kényelmes bőr kanapé tölti ki a teret. Egy képtelenül nagy televízió foglalja el csaknem a nappali egyik falát.

Ledobja a a kulcsait az asztal közepére, majd lerúgja a cipőit, mielőtt szép rendben elhelyezné azokat az ajtónál.

Egy része rendetlenül akarja hagyni a helyiséget. Egy kevés káosz az amúgy rendezett életében. A nyers neveltetés sajnálatos módon arra ösztökéli őt, hogy szükségesnek érezze a tiszta otthont. Így minden apró lázongás már akkor elfojtásra kerül, mielőtt még igazán tudatosulna.

Leveti az aznapi öltönyét. Felakasztja a zakóját és a nyakkendőjét, hogy majd egy másik nap felvegye, a többit pedig behajítja a dizájnos szennyeskosárba, a hatalmas ruhásszekrény sarkába.

A víz sehogy nem lehet eléggé forró ahhoz, hogy elűzze az izmaiból a feszültséget. Pedig már vörös és forró a bőre, a fájdalom még mindig olyan mértékben jelen van, hogy érzékelje, és azt kívánja, bárcsak még egy kissé melegebb lenne az a víz.

Aztán kissé elszégyelli magát, mikor a gondolatai Trisre terelődnek, és hogy neki mennyire nem adatik meg, hogy zuhanyozzon. Hogy hagyja, hogy a forró víz ellazítsa és kiűzze a hideget, ami beette magát a csontjai mélyére. Talán Tobiasnak szimplán értékelnie kéne a gőzfelhőt és a vízsugarat maga körül.

Ahogy azt is, hogy ő elgondolkodhat azon, hogy csupán egy pólóban és bokszerben mászkáljon, mikor odakint a hőmérséklet a fagypontot sem éri el. Vagy azt a tényt, hogy csak fel kell kapcsolnia a villanyt, és máris fénybe borul a szoba, és nincs más dolga, mint kinyitni a hűtőt, hogy egy hétre elegendő ételt találjon magának. 

Milyen egy önző, elkényesztetett kis szemétláda is ő. Sokkal több mindene megvan, mint amire szüksége volna. Mégsem elégedett.

Ezek a gondolatok magukkal rántották, és túl nehéznek érezi magát ahhoz, hogy aludjon. Fogalma sincs, hogy mi baj lehet vele. Az emberek nem kötnek barátságot találomra egy lánnyal, aki az utcán él. Nem alakítanak ki kapcsolatot egy ilyen elkárhozott emberrel. Mégis az ő elcseszett személye megtette ezt.

Már a gondolatra, hogy az apja mit mondana erre, nyugtalanság tölti el Tobiast. Szeret kacérkodni a már alapból kudarcra ítélt lázongással, de a félelem, ami beleivódott, a puszta pillanatban megöli annak örömét. Mikor egy ilyen az apja fülébe jut, Tobias csak remélheti, hogy megússza.

Felhúzza a sportcipőjét, és előhozza a hálószobájából a fejhallgatóját, mielőtt elindulna a konditerembe, hogy a zavarodott gondolatait és a frusztrációját elűzze az edzés, amíg eléggé el nem fárad, és már csak aludni akar.

Másnap reggel korán felébred, ahogy a napsugarak rávetülnek a friss, nehéz hórétegre, így még több fény kúszik be az ablakán. Hálát ad a párnáinak, amik körbeveszik, és a takarójának, ahogy kinéz az ablakon, és elképzeli a munkába vezető, fagyos utat. A másik oldalára fordul, és igyekszik elrejtőzni a mai nap elől, ami túl hamar beköszöntött. Újabb munkahelyi ugratások és csalódott pillantások. Az, hogy hiányzik belőle a lelkesedés, enyhe kifejezés. 

A mobilja kitartó csörgése végül arra kényszeríti, hogy kimásszon a takarók alól. Nyersen szól bele, még mindig nem igazán éberen.

- Ma ne gyere be - hangzik fel az apja hangja a vonal túlsó végén. - Már épp elég zűrzavart okoztál ezzel az etessük a hajléktalanokat szarsággal. Hétfőre kapard össze magad!

És már le is tette, meg sem várva a fia válaszát.

Most, hogy hallotta, hogy a péntek már nem azzal fog telleni, hogy unalmas emberek az unalmas öltönyeikben unalmas dolgokról diskurálnak, máris új energiát talált magában, hogy elkészítse a reggelijét, és megcsinálja az otthonra kiadott feladatait. Azonban egy másik ötlet is befészkelte magát a fejébe, és egy másodpercig sem lehetett figyelmen kívül hagyni.

Így hát ahelyett, hogy egész nap a lakása kényelmét élvezné egy csésze forró kávéval és agyzsibbasztó tévézéssel, felveszi az egyik legvastagabb kabátját, és elindul az ismerős kávézó felé.

Húsz perccel és egy adag kajával később már annál az utcasaroknál áll, ami egyszer még a veszte lesz. A szokásos társaságból sokan behúzódtak a napellenzők alá, hogy találjanak egy kis helyet, amit nem borít be a jéghideg hó.

Tris a kabátjába burkolózva, fejét a mögötte lévő épületnek döntve alszik. Ahogy közeledik hozzá, érzi a félelem szikráját, amint meglátja a csukott szemeit és kék ajkait. Még csak nem is tűnik úgy, mintha élne. Az egyetlen dolog, ami mégis ezt mutatja, az az egyenletes lélegzetvétele.

Tobias tudja jól, hogy vannak óvóhelyek errefelé. Ahogy azt is, hogy egy ilyen fiatal nőnek nem lenne nehéz szereznie támogatást az államtól. Így akaratlanul is felmerül benne, hogy mi a fenéért fagyoskodik inkább az utcán. Egy zsúfolt óvóhely még mindig előnyösebb, mint a kihűlés. És elfogadni a segélyt még mindig kevésbé megalázó, mint a szabadban aludni, ahol mindenki megbámulhatja a tehetetlenségét.

Mivel pedig Tobias nem egy óvóhely, se az állam, így nem érti, miért térdel megint a lány mellett, és rázza meg a vállát, hogy felébredjen. Hirtelen riad fel, elhúzódik tőle, és a mellette lévő hókupacban köt ki. De aztán annyira menekülni akar a hidegtől, hogy Tobiasnak esik, és teljes súlyával az ölében landol.

- Jézusom! - mondja Tris, ahogy legördül róla, hogy ismét visszabújjon a falhoz. - Mi a francot akartál tenni?

A dühöt a hangjában felülmúlja a testén elhatalmasodó rémület, amihez aztán hozzájön egy szűnni nem akaró, erős köhögés.

- Sajnálom - szólal meg Tobias védekezően felemelve a kezeit. - Nem akartalak megijeszteni.

Tris nézi őt pár pillanatig hevesen lélegezve, mielőtt megrántaná a vállát. Tobias szabályosan látja, hogyan hagyja el a feszültség, ahogy tudatosul benne, hogy ő bizony nem jelent rá fenyegetést.

- Rendben van - válaszolja. A hangja rekedt, és amikor megpróbálja megköszörülni a torkát, csak még inkább köhögni kezd.

- Jól vagy? - kérdi Tobias, aggódva ráncolva a homlokát. Fogalma sincs, hogyan nézhet valaki rosszabbul a borzalmasnál, de a lánynak ez sikerült.

- Ja, jól - válaszolja vállvonogatva. - A megfázás amolyan foglalkozási ártalom. - Mosolyog, Tobias pedig követi példáját, még ha nem is igazán talál semmi mulattatót a betegségben. - Jöttél, hogy megint könnyíts a lelkiismereteden?

Tobias fontolgatja a válaszát, amíg rá nem jön, hogy nincs is mit megfontolnia. Miért van itt egyáltalán? Biztos nem Tris rózsás helyzete és ragyogó személyisége miatt.

- Csak kávézni voltam munkába menet, de elszúrták a rendelésem, és úgy gondoltam, talán érdekelne téged.

Tris gyanakvóan néz rá. Persze, tisztában van vele, hogy hazudik. Még ha jól tudna hazudni, Tris akkor is tudná. A kávézók nem szúrják el a rendeléseket egy extra kávéval, egy reggeli szendviccsel és egy muffinnal. Csak az a kérdés, hogy miért érzi úgy, hogy hazudnia kell?

- Mármint elvihetném a munkába, hogy odapasszoljam valakinek, de ott mindenki seggfej.

A lány elmosolyodik, mielőtt elvennék a kezéből a kávét. Tobias figyeli, hogyan fonja rá szorosan az ujjait, hogy forró folyadék felmelegítse fagyos ujjait. Tris csukott szemmel belélegzi a gőzt, mielőtt belekortyolna.

- Én pedig nem?

Tobiasnak el kell gondolkodnia egy pillanatra, mert annyira belefeledkezett abba, ahogy Tris a kávéját kortyolja, hogy elfelejtette miről is van szó.

- Seggfej? - kuncog. - Nem ez lenne az első jelző, amit választanék. - Tobias Tris felé nyújtja a papírtasakot is, amire csak egy pillantást vet a lány, mielőtt elvenné tőle.

Kihasználja a leginkább száraz részt Tris mellett, hogy leüljön.

- Igazából van valami, amit meg szeretnék kérdezni tőled - mondja a lánynak, és csak részben figyel fel arra, ahogy kinyitja a zacskót, és belenéz. Tris csak egy “hm”-mel válaszol oda sem figyelve, mielőtt kiemelné a szendvicset, és leszedné róla a csomagolást. - Mire van a leginkább szükséged?

Most már kíváncsian néz rá, összeráncolt szemöldökkel fejezve ki magát, mivel nem tud megszólalni tojással, szalonnával és pirítóssal a szájában.

- Mint ahogy az emberek mindenféléket adnak a hajléktalanoknak. De mire van igazából szükségetek? Úgy értem, elég gyakran kaphattok zoknit, szóval abból már egy életre elegendő lehet, de ad nektek valaki is kesztyűt, hogy ne fagyjon le a kezetek?

- Miért? - motyogja a lány teli szájjal.

- A cégem néhány havonta jótékonykodni szokott, és ebben a hónapban a fedél nélkülieken fogunk segíteni. Így hát arra gondoltam, talán te tudod a legjobban, hogy milyen fajta dolgokat kellene szétosztanunk. - Ostobán érzi magát, hogy magyarázkodnia kell. Vicces, hogy mennyire kicsinek érezheti magát, mikor olyas valakivel beszél, akit nálánál alacsonyabb rendűnek tekintett.

Tris nem válaszol egy ideig, helyette néhányat harap a szendvicséből. Már azon morfondírozik, hogy vajon csak merengve rágja a falatokat, vagy szimplán nem vesz őróla tudomást.

- Sampont - válaszolja végül. - És szappant is. A szállásokon vannak zuhanyzók a számunkra, de nem látnak el minket ilyesmivel. Fogkefe és fogkrém is mindig jól jön.

- És az étel? Kéne adnunk pár szendvicset és hasonlót?

- Nem ártana - jön a válasz. - De őszintén szólva elég gyakran kapunk enni a népkonyháról, és sok embernek inkább van szüksége egy kabátra vagy egy plusz zoknira, és cipők is jól jönnének, ha lehetséges. Ó, és buszjegyek! Eggyel akár egész éjszaka melegen lehetnénk.

Tobias bólint, és előveszi a telefonját, hogy mindent lejegyzeteljen, mielőtt elfelejtené.

- Köszönöm, Tris. Ez nagyszerű.

- Szintúgy - válaszolja csendesen az ennivalóra utalva. Bizonytalanul beharapja az ajkát, és Tobias megérti, milyen kínosan érezheti magát. - A szimbiózis a legjobb - mondja mosolyogva.

Tobias visszamosolyog rá, majd feláll, mert érzi, hogy Tris lezártnak tekinti a beszélgetést.

- Nos, köszönöm még egyszer. Jobb, ha indulok, de még találkozunk.

Tris felé biccent, ahogy visszacsomagolja a zacskót benne még a muffinnal.

- Sok szerencsét a seggfejekhez.

Tobias még egyszer bólint, mielőtt megfordulna, és elsétálna. A körülötte lévő hó és a fagyos szél ellenére, ami a szemébe fúj, nem tudja figyelmen kívül hagyni a melegséget, ami mélyen a mellkasában növekszik.

Következő fejezet >>