Fanfic fordítás: Feltámadás - 2. fejezet

FIGYELEM! CSAK AZOK OLVASSÁK EL, AKIK OLVASTÁK A HŰSÉGEST!

Az eredeti történetet Itt találjátok!

Megérkezett a Feltámadás második fejezete! Úgy gondoltam, egyenlőre heti bontásban érkeznek a fejezetek, aztán ha minden jól megy, később gyakrabban is olvashattok.

Köszönjük Mártinak a fordítást!

Jó olvasást hozzá!

2. fejezet

CARA

Úgy érzem, egy kő van a gyomromban, ahogy a zárba dugom a kulcsot, hogy kinyissam a lakásajtót. De az kinyílik, mielőtt elfordíthatnám a kulcsot. Tobias áll velem szemben fekete pulóverben és kék farmerben, mezítláb. 

- Hé, hol voltál? – kérdezi, kíváncsian felhúzva a szemöldökét. Mindent meg szoktunk beszélni, hogy hova megyünk és miért, de mostanában hazudtam neki, hogy merre jártam péntekenként az elmúlt hónapban.

- Csak… kint… nem tudom. Sétáltam. – Nyelek egy nagyot. Tényleg nem tudok hazudni.

De Tobias bólint, oldalt lép, hogy be tudjak menni a lakásba. Kicsi lakás, de a miénk. A nappali a konyhával egyben van, viszont ez így kényelmes Tobiasnak… és nekem is. 

- Csináltam vacsorát.

Megállok, összeráncolom a homlokom. Elvigyorodik.

- Oké – emeli fel a kezét. – Evelyn itt volt nemrég. Ő csinált vacsorát. De néztem. És segítettem… egy kicsit. 

Megrázom a fejem, grimaszolva leveszem a táskám a vállamról és leülök a kanapéra. Kék ruhát viselek. Világosabb kéket, mint a Műveltek. De kék, ez kétségtelen. Tobias gyűlöli, ha kéket viselek. Ez talán egy kis dacos kísérlet volt az elszakadásra, mielőtt az elkerülhetetlen lesz. 

- Ha legközelebb itt lesz, megköszönöm neki. – Lerúgom a cipőmet, és elindulok az asztal felé, az odaszórt levelekért. Gyorsan végignézem őket. 

Tobias figyel engem, és azonnal tudom, hogy rájött, hogy eltitkolok valamit. 

- Mi a baj? – kérdezi feszülten.

Felnézek, a boríték még mindig a kezemben.

- Tessék?

- Mi a baj? Minden levelet úgy megvizsgálsz, mintha halálszérumot keresnél. 

Sóhajtok, leteszem a borítékokat az asztalra. 

- Én csak… aggódom érted. Néha.

Felvonja a szemöldökét. 

- Miért aggódsz?

Hallgatok, az alsó ajkam remeg. Ettől csak még nyugtalanabb lesz.

- Cara – szólít meg újra. Felemeli a kezét, végigsimítja az ajkamat. 

Mély levegőt veszek. 

- Már majdnem hat éve…

Megmerevedik. 

- Tudom, hogy milyen rég volt – mondja lágyan. 

- És még mindig nem engeded senkinek, hogy Tobiasnak szólítson… - Összerezzen, mintha áramütés érte volna. 

Behunyom a szemem. 

- Még mindig nem vagy túl rajta… és néha úgy érzem, hogy ez rendben van. De néha megrémít. Máskor meg csodálkozom, hogy miért vagy velem… Csak hogy enyhítsek a fájdalmadon egy ideig, vagy őszintén számítok neked? – mondom remegő hangon. Valójában nem ezt akarom eltitkolni előle. De emiatt aggódom leginkább. És ezzel fogom eloszlatni a gyanakvását. Még ha dühös is lesz rám. Nem szeret Trisről beszélni. Sokkal inkább, mint azt, ha valaki az igazi nevén szólítja.

Kezeit ökölbe szorítja, én pedig megremegek. Nem szeretem, ha dühös. És utálok neki fájdalmat okozni. De aztán kienged, hozzám lép és magához húz, és a mellkasához szorít.

- Cara – suttogja a hajamba, és én belé kapaszkodom. – Néha elfelejtem, hogy milyen érzékeny vagy, mert olyan okos vagy… - csókolja meg a fejem búbját. – Valamennyire már túl vagyok rajta. De hiányzik. Igen. De én nem… ez… - megtorpan –, olyan, mint egy távoli emlék… mint… egy szép emlék, amit előveszünk időről időre. Igen. Nagyon szerettem őt, és nehéz hallanom, hogy valaki más Tobiasnak szólít. – Behunyja a szemét. – Mert ez különleges volt a számára, de úgy érzem már nem vagyok ugyanaz, mint akkor – megrázza a fejét. – Négyes vagyok. Az akarok lenni.

Bólintok. 

- Tudom, csak olyan ostoba vagyok… - Elfordulok, a kezemmel megtörlöm az orromat. 

Összehúzza a szemöldökét.

- Nem vagy ostoba – mondja, és igaza van. De ezek tények. És ha beszélek róluk, az azért van, mert tényleg így érzek. És ő tudja ezt. Felemeli az államat, és megcsókol. Mint mindig, amikor ezt teszi, most is mintha tüzijáték robbanna a szemem előtt.

- Szeretlek, Cara, de máshogyan, mint Trist. Kérlek, bízz bennem. – Legalább most ki tudta mondani a nevét anélkül, hogy összeroppanna.

Bólintok.

- Persze.

Ráncolja a homlokát, és pedig felsóhajtok. 

- Én is szeretlek, Négyes.

Mosolyog, és felém nyújtja a kezét.

- Menjünk vacsorázni. 

Megfogom a kezét és visszamosolygok, ahogy a konyha felé indulunk. A kő még mindig ott van a gyomromban. 

TOBIAS

Ujjainkat összekulcsolva fekszünk a fűben. Felém fordul, szőke haján megcsillan a napfény.

- Hiányzom? – kérdezi, az arca a tenyerében pihen. 

Mosolyogva nézek rá.

- Persze. Mindig hiányozni fogsz.

Nevetve rázza a fejét.

- Itt vagyok, Tobias.

Tudom, hogy itt van. De olyan érzésem van, hogy bármelyik pillanatban eltűnhet, és hiába van most is, soha nem tölthetünk együtt elég időt. Magamhoz szorítom, hogy érezhessem a haja illatát, érezhessem a bőrét. 

Elhúzódik, hogy rám nézhessen. 

- Fogytán az időnk, igaz?

Az egész lényem tiltakozik, és közelebb vonom magamhoz. 

- Az nem lehet. Csak nemrég vagyunk itt. 

Sóhajt, olyan közel vagyunk, hogy ugyanazt a levegőt lélegezzük be, aztán hirtelen rájövök, hogy már nem a füvön fekszünk. Magasan vagyunk egy tetőn, mérföldekre a földtől. Rémülten kapaszkodom belé. Remegek. Túl magasan vagyunk. De hogy kerültünk ide?

- Tobias, minden rendben – suttogja. – Ez csak a magasság. 

Úgy mondja, mintha olyan egyszerű lenne. De én még mindig remegek. Aztán a tető beszakad alatta. Látom a pánikot az arcán, ahogy leesik. Utána vetődöm, az egyik kezemmel megkapaszkodok az tető szélében, a másikkal elkapom Tris karját, még azelőtt, hogy leesne. Erősen tartom, de nehéz. Nem tudom felhúzni, és érzem, hogy csúszik a keze. Nem lehet. Nem veszíthetem el.

- Tris! Kapaszkodj! – kiáltom, látom az arcán a rémületet. Teljes erőmből húzom, de nem sikerül.

- Tobias! – sikítja. Ahogy ránézek, érzem a könnyeimet, és tudom, hogy nem tudom megmenteni. Végül le fog esni. 

- Nem akartalak elhagyni… - mondja, aztán elenged, és a keze kicsúszik az enyémből. Nézem, ahogy zuhan lefelé…

Izzadságban úszva ülök fel az ágyban, Tris nevével az ajkamon. Cara mellettem van, keze a hátamon. 

- Jól vagy? – kérdezi. Mindig felébred, ha rémálmom van. A hűséges Cara. 

Bólintok. Mindig ez történik. Minden rémálmomban újra és újra elveszítem Trist. Bár mindenkinek azt mondom, nem vagyok még túl a halálán. Magamnak is csak bebeszélem. 

- Megint a magasság volt? – kérdezi, miközben ásít, és az arcát dörzsöli. 

Bólintok.

- Valami olyan, igen – motyogom.

- Sajnálom, Négyes. Hozzak egy pohár vizet vagy… - Elhallgat, és rám néz. 

Felé fordulok, megrázom a fejem. 

- Nem, Cara… én… - megállok. – Köszönöm.

- Mit? – zavartan billegeti a fejét. 

- Hogy szeretsz… annak ellenére, hogy ilyen megtört vagyok. 

Mosolyog.

- Na, most akkor ki az ostoba?

Lehajolok, és gyengéden megcsókolom. Ő visszacsókol, és én szép lassan elveszek az ölelésében. És ez tetszik, mert legalább addig sem kell gondolkodnom.