Fanfic fordítás: Feltámadás - 9. fejezet

FIGYELEM! CSAK AZOK OLVASSÁK EL, AKIK OLVASTÁK A HŰSÉGEST!

Itt is a Feltámadás mai, 9. fejezete. A dolgok érdekes fordulatot vesznek, minden fronton.

Köszönjük Mártinak a fordítást! Továbbra is örülünk minden véleménynek.

Jó olvasást hozzá!

Az eredeti történetet Itt találjátok!

Közkívánatra az előző rész tartalmából:

Cara rájön, hogy Négyes megcsalta, és a nagy veszekedés után elrohan otthonról.

9. fejezet

CHRISTINA

David dühös, dühösebb, mint amilyennek valaha láttam. Kiszáll a kerekesszékből, megmarkolja a botját, és rátámaszkodik. Nem igazán van szüksége a kerekesszékre, de azt mondta, ezzel energiát takarít meg. 

- El kell távolítani Négyes közeléből. Ez az egyetlen lehetőség.

Sóhajtok. És hogy a fenébe csináljam?

- Nem akart velem maradni. Próbáltam. Fontosabb neki, hogy Négyessel és a barátnőjével játszadozzon.

- Akkor változtass ezen! Érd el, hogy veled akarjon maradni! – David keze remeg.

Matthew-ra pillantok, mindig magammal hozom, mert félek Davidtől, bár ezt soha nem fogom elismerni. 

- Hinnie kell abban, amit itt csinálunk, Christina. Ha időt adsz neki, hogy Négyessel legyen, akkor Johannával is kapcsolatba fog kerülni, és elveszítjük a lehetőséget.

Amikor David megadott minden szükséges információt ahhoz, hogy visszahozzuk Trist, elmondta, hogy lesz lehetőségünk Tris gondolkodásmódját befolyásolni, de csak kezdetben. Nyilvánvalóan ez a lehetőség elillant, és ez az én hibám. 

- Oké. Megpróbálom – sóhajtok fel.

Nem tudom, miért érzem olyan kicsinek magam, amikor hozzám beszél. 

- Nem. Ne csak próbáld, Christina. Tedd meg! 

Bólintok.

- Tedd lehetetlenné, hogy Négyessel maradjon. Használd fel Carát. Tegyél meg mindent, amit tudsz.

Felállok, és Matthew követ az ajtóhoz. 

- Christina? – mondja David.

Felé fordulok.

- Nem hibáztatlak. Ez nem a te hibád. Együtt dolgozunk ezen. Ha már genetikailag tiszta leszel, nem fogsz ilyen hibákat elkövetni. Ne aggódj! Idehozod nekem Trist, és én rendbe hozok mindent. Megígérem.

Nyelek egy nagyot. Ez az, amit igazán szeretnék. 

CARA

Négyes összesen ötször hívott az utóbbi egy órában. 

Késő van.

Tudom, hogy haza kellene mennem, vagy legalábbis felhívni. 

Négyes mindig azt mondja, hogy veszélyes éjjel az utcán, de a génkárosodott lázadó csoportok, akik miatt aggódik, igazából ártalmatlanok. Ha tenni akartak volna valamit, mostanra már megtették volna. 

Nos, most más gondjaim is vannak, mint hogy Négyes mi miatt aggódik. 

Az egész világ a darabjaira hullik, én pedig látszólag elfogadom, és továbblépek, de nem igazán vagyok képes rá. 

Úgy látszik, senki nem érti meg vagy tiszteli azt, hogy én szerelmes vagyok Négyesbe. A kapcsolatunk nem csak színlelés vagy időtöltés volt, számomra ez volt minden. 

Talán várható volt, tudhattam volna, hogy ez fog történni, de soha nem úgy kezeltem a kapcsolatunkat, hogy az átmeneti, mert nem hittem, hogy az lesz. 

A telefonom megint csörög és egy pillanatig úgy gondolom, hogy felveszem, de mit mondhatnék?

Hogy sajnálom, hogy behúztam? Hát nem.

Hogy rendben van, hogy Trist választottad? Ezt sem.

Nincs semmi, amit mondhatnék neki. 

Órákig sétálok a városban, itt-ott megállok, hogy szusszanjak egyet, vagy pihenjek. 

Befordulok a következő sikátorba. Ez keskeny, és a szűk hely megnyugtat. 

Megállok egy pillanatra, a sikátor falának dőlve. 

Egész nap hányingerem volt, de ki csodálkozik ezen? Eszméletlen stressz alatt vagyok. 

Lehajolok, küzdök a hányinger ellen. 

Szinte semmit nem ettem ma, néhány szelet kenyéren kívül, amit egy kocsiról kaptam le a városban még reggel. Nyilvánvaló, hogy jobban meg kell válogatnom, hogy mit eszem, különösen, amikor ilyen fontos dolgokkal kell dűlőre jutnom, mint Tris és Négyes.

Nem gondoltam volna, hogy lehet valakit jobban gyűlölni, mint amennyire én gyűlöltem Trist, a nagy orrával, a szép bőrével és a tökéletes hajával… Aztán lefeküdt a pasimmal.

A gyűlölet túl finom szó erre. 

A falnak támaszkodom, mélyeket lélegzem.

Ez a hányinger ismerős. Emlékszem, akkor is éreztem, mielőtt Tris visszajött, amikor még csak tervezgettük, hogy visszahozzuk. Négyes mellett feküdtem az ágyban, azon gondolkodtam, amit Christina mondott, és annyira megijedtem, hogy majdnem minden reggel hánytam. Négyes azt hitte, influenzás vagyok. Talán én már akkor is tudtam, hogy ez fog történni, lehet, hogy ezért reagáltam így. Nemcsak azért, mert ő Elfajzott, gyönyörű és ellenszenvesen tökéletes, egyszerűen hányingerem lesz tőle. Mintha egy rohadt tévé reklám lenne.

- Cara?

Gyorsan megfordulok, és szemben találom magam Christinával.

- Christina? Mit csinálsz itt?

Megvonja a vállát.

- Sétálnom kellett egy kicsit, és megláttalak itt. Mit csinálsz?

Vállat vonok.

- A lakásom túl kicsinek tűnik mostanában.

Christina együttérzően néz rám.

- Ez tényleg nehéz lehet most neked. Jól belecsöppentél ennek a szerelmi történetnek a közepébe.

- Köszönöm, Christina. Most már sokkal jobban érzem magam. 

Gúny csöpög a szavaimból.

Christina védekezően emeli fel a kezét.

- Sajnálom. Őszinte gyökerek, a dolgok csak úgy kicsúsznak… Tényleg szörnyen érzem magam miattad. Szerettelek téged és Négyest együtt látni. 

Összeráncolom a szemöldökömet. Ezt soha nem vettem észre, különösen, hogy ő volt az egyik, aki azt mondta, hogy Négyes túl korán kezdett új kapcsolatba, mikor először randiztunk. 

- Nem hiszem – mondom, kíváncsi vagyok az ő szemszögére. 

Felsóhajt.

- De igen, csak… nem akartam, hogy elfelejtsék Trist. 

- Hát, megkaptad, amit akartál. – Forgatom a szemem, soha senki nem fogja elfelejteni Trist. Főleg nem Négyes. 

- Szerintem, te igazán jó voltál hozzá. Tényleg – sóhajtja. 

- Hát… köszönöm, azt hiszem – fonom össze a kezem a mellkasom előtt. 

- Tudod… akárhogy is, szerintem ő még mindig szeret téged. Négy évig együtt voltatok, ez jóval több, mint amit Tris vele töltött. Szerintem harcolnod kellene érte. 

Nevetek. Igen. Erre gondoltam én is. Mégis, Tris van a lakásunkban Négyessel, én pedig itt állok, és beszélgetek Christinával a sikátorban.

- Semmi értelme. Hidd el nekem.

- Szóval ennyi? Csak… hagyod nyerni?

Ránézek, össze vagyok zavarodva.

- Mikor léptél ki a Tris Prior rajongói klubból?

Megrázza a fejét.

- Nem. Én csak… a Négyes és Tris rajongói klubból léptem ki. 

Valamilyen oknál fogva, ez a kijelentés kíváncsivá tesz, ha hihetek neki. A semmiből jött. Christina állítólag benn van… vagy volt a „Tris csapatban”. Mi változott meg?

- Miért? – kérdezem.

- Nézd, én csak azt hiszem, hogy te jól voltál vele. És nem adhatod fel.

Bólintok.

- Oké. Köszönöm, Christina, azt hiszem.

Bólint.

- Ó… megtennél nekem valamit?

Benyúl a táskájába, egy kis darab papírt vesz elő, és felém nyújtja. 

- Odaadnád Trisnek? A telefonszámom. Lehet, hogy nem akar velem maradni, és én elfogadom, de azért szeretném látni. 

Tartom a fecnit a kezemben. Nem akarok adni Trisnek semmit. 

- Úgy értem, a lakás talán túl kicsi lesz neki néha.

Megállok, gondolkodom. Ha Tris Christinánál lenne, vagy csak vele lógna, lehet, hogy mégis lenne esélyem. Négyes és én nem voltunk kettesben, mióta Tris visszatért. Lehet, hogy erre van szükségünk. Lehet, hogy el tudom érni, hogy öt másodpercnél többet foglalkozzon velem. 

A gyomrom megfordul, fintorgok, és megkapaszkodom a falban. Már megint ez a Tris miatti hányinger. 

Jézusom. Mi a baj velem?

Christina bámul rám, amikor újra felé fordulok.

- Próbáld ki a sós kekszet – mondja.

- Mi? - mondom zavarodottan.

- Sós keksz. Kréker. – Csak bámulok rá, még mindig zavartan. 

- … Amikor hányingered van – folytatja. - Hányingered van, nem? Vagy… folyton öklendezel?

Sóhajtok, megvonom a vállam.

- Nem érzem valami jól magam. Rosszul vagyok egy ideje…

- Nos, anyám sós kekszet evett, amikor terhes volt a húgommal. Azt mondta, tényleg segített neki a reggeli rosszullétekkor. Biztos, hogy a te gyomrodon is segítene. 

A szavai úgy megütnek, mint egy tonna tégla.

Hányinger. 

Terhesség.

Reggeli rosszullét.

Nem. Ez őrültség.

Nem.

Nem lehet.

Ez nem lehetséges.

Próbálok gyorsan visszaemlékezni a havi ciklusomra, és hogy miért nem aggódtam korábban emiatt. Nem emlékszem, hogy lett volna az utóbbi időben, vagy hogy legutóbb mikor számoltam utána. 

Ó, édes Istenem.

Nem lehet.

Egyszerűen nem.

Most nem.

Kizárt.

Négyes dührohamot fog kapni. 

Azt hiszem, én is dührohamot kapok.

De nekem van hányingerem.

És nekem maradt ki a ciklusom. 

Ó, Istenem, az vagyok?

Úgy érzem, nem kapok levegőt, de nem mutathatom Christina előtt. Fogalma sincs róla, hogy mire segített rájönni, és nem akarom, hogy tudja, mi a helyzet. Tehát csak bólintok.

- Igen… igen, biztos csak… - Kiszárad a szám. Megnyalom az ajkam. – Odaadom Trisnek – mondom, és felemelem a papírdarabot, amit Christina adott.

Mosolyog.

- Oké. Köszönöm. Majd még találkozunk.

Elindul az ellenkező irányba, a telefonom pedig hetedszer is megcsörren.

TOBIAS

Tris órákkal ezelőtt elaludt, és Cara még mindig nincs itthon. Többször hívtam, minthogy meg tudnám számolni, de egyszer sem vette fel. 

Felkapom a telefont, és elkezdem újra beütni a számát, de aztán hallom, hogy nyílik az ajtó, még mielőtt az utolsó számot beütném. 

Felugrok a kanapéról, az ajtó felé fordulok. Cara éppen akkor jön be a lakásba, lassan csukja be az ajtót, mintha nem akarna felébreszteni senkit. Aludhattam volna, de képtelen voltam rá addig, míg nem tudtam, hogy hol van, és hogy biztonságban van. Még mindiig aggódom érte. 

Megfordul, és ijedtében ugrik egyet, amikor meglát. A mellkasára teszi a kezét, ahogy megkönnyebbülten felsóhajt.

- Jézusom, Négyes! Köss egy csengőt a nyakadba! – A villanykapcsoló után nyúl, és felkapcsolja. A nappali sárga fényben úszik. Hunyorgok, hogy megszokja a szemem a fényt. Ránézek, kicsit oldalra billentem a fejem. - Mi van? – kérdezi kicsit elkeseredett a hangon.

Utálom, ahogy rám néz, mintha utálna engem. Azelőtt soha nem láttam ilyet. Tőle nem. 

- Órákkal ezelőtt elmentél. – Megrázom a fejem.

Felnyög.

- Szükségem volt egy kis időre és levegőre. Úgy éreztem, megfulladok ebben a lakásban. – Elfordul tőlem, én pedig önkéntelenül a keze után nyúlok.

- Hol voltál?

Elhúzza a kezét az enyémtől. 

- Sehol, csak sétáltam – vonja meg a vállát.

A kezemre meredek egy pillanatra. Elhúzta a kezét, mintha forró piszkavas lett volna. Összefonom a karjaimat.

Ez olyan nevetséges.

Ő is a tagja volt a csapatnak, akik visszahozták Trist.

Nem szívesen mondom, hogy magának köszönheti, de mit gondolt, mi fog történni?

Tudta, mit éreztem. 

Tudnia kellett, hogy mi történhet. Nem?

- Tényleg nem akartalak megbántani. Meg kell értened. - Várok egy pillanatot. – És vállalnod kell némileg a felelősséget. Nagyon jól játszod az áldozatot, Cara, de te is ugyanúgy vissza akartad hozni Trist.

A nevetése szakít félbe.

- Igen, igazad van. Az én hibám. Az én hibám, hogy azt gondoltam, engem fogsz választani a tökéletes Tris Prior helyett. 

Behunyom a szemem, próbálom visszafojtani a dühömet.

- Segítettél Christinának és Matthewnak visszahozni őt! Tudtad, hogy mit fog ez nekem okozni… Hogy min mentem keresztül! Tudtál mindent, többet, mint bárki más! És még így is végigcsináltad! Mit gondoltál, mit fogok érezni? Szeretem őt! Ez soha nem változott meg. És ezt is tudtad!

Most már kiabálok, és elfeledkezek róla, hogy Tris alszik. 

- Mi nem neked hoztuk vissza! – kiabál vissza

Szavainak valósága súlyként nehezedik rám. Igaza van. Nem nekem hozták vissza. Christina hozta vissza, hogy fel tudja használni a felkelésében. Shauna, Zeke, Cara, Matthew… pedig felsorakoztak mögötte, mert úgy gondolták, helyesen cselekszenek. Senki nem az én boldogságom miatt hozta vissza, vagy Trisé miatt. 

Megrázza a fejét. 

- … Nem is kellett volna tudnod róla.

Ez fájt. Nagyon fáj, hogy hajlandó lett volna előlem eltitkolni ezt a hatalmas dolgot. Távol akarták tőlem tartani Trist „egy nagyobb jó” érdekében. 

- Úgy gondoltátok, hogy visszahozzátok, használjátok, amíg szükséges, aztán pedig a hátralévő időben elrejtitek előlem?

Cara megnyalja az ajkát, és vállat von.

- Nem tudom. Hosszútávon nem gondolkodtam. 

Oldalra billentem a fejem.

- Azt hitted… - kezdem -, …hogy összeházasodunk, ne adj isten még gyerekünk is lesz, miközben te rejtegeted előlem Trist?

Cara megvonja a vállát.

- Tudtam, hogy egyszer úgyis megtudod. Csak nem gondoltam, hogy őt választod. 

Nevetek, mert ez hihetetlen. Ő maga hihetetlen.

- Te el vagy tévedve. – Megrázom a fejem. 

- Állj! Én nem vagyok egy a szörnyű, rettenetes ember! Mit gondolsz, miért mondtam el neked? Mert utálok hazudni neked, és nem akartalak megbántani… Mert úgy gondoltam, tudnod kell. Christina megesketett, hogy nem teszem, mégis elmondtam. Bíztam benne, hogy engem fogsz választani, azok után, amin együtt keresztülmentünk. - Elfordul, megrázza a fejét. – Szeretlek, Négyes! De én nem ő vagyok, és ez volt mindig is a probléma. 

Hátrahajtom a fejem, felnézek a mennyezetre.

- Miért nem lehetünk csak barátok? Ahogy régen?

Törődök vele. És mi barátok voltunk egykor. Igazi barátok. Cara és én, miért nem lehetünk fontosak egymásnak most is úgy?

- Mert az élet nem így működik, nem léphetünk vissza – mondja, fájdalomtól homályos hangon. Tesz egy lépést felém, a kezét felemeli, hogy megérintse az arcomat.

Cara, a lány, akivel az elmúlt négy évben megosztottam az életemet. 

Az érintése ismerős és megnyugtató, de nem ugyanaz.

Trisszel elektromosság van köztünk. Szenvedély.

Ez, Carával teljesen normális érzés. Megnyugtató.

Találkozik a tekintetünk, aztán a keze az arcomra csúszik. 

- Tedd meg a kedvemért – mondja lágyan. Hozzám hajol, ajkát az ajkamra tapasztja, és én ugyanazt érzem, amit mindig is, amikor Cara megcsókol.

Ez jó, megnyugtató. Meleg. De nem Tris.

Elhúzódik, a szeme egy pillanatig csukva marad, és látszik, hogy ez a kis csók neki sokkal többet jelentett, mint nekem.

A szemhéja rebegve kinyílik, a keze még mindig az arcomon van. Rám néz, figyeli a reakciómat, és bűntudatom van amiatt, amit valószínűleg lát. 

Leejti a kezét, mint aki vereséget szenvedett. 

- Ez semmit nem jelentett neked, igaz?

Sóhajtok.

- Sajnálom, Cara.

Lassan bólint.

- Szóval akkor ennyi? – kérdezi elhaló hangon.

Nem tudom. Nem tudom, hogy tudom elengedni, de a szívem Trishez tartozik, és Cara nem ezt érdemli.

Kicsit felhúzom a vállam.

Az ajka remegni kezd, és én azt kívánom, bárcsak ne kellene szembenéznem vele. Nem akarom bántani. Nem akarok bántani senkit.

Már nyitná a száját, hogy mondjon valamit, aztán inkább becsukja, és rágni kezdi az ajkát. 

Aztán kinyúl és körém fonja a karját, arcát a mellkasomhoz szorítja. Először összezavarodom, aztán rájövök, hogy így akar elbúcsúzni tőlem. 

Átölelem, kezem a hátán nyugszik, államat a feje búbjára támasztom. Érzem, hogy a vállai megremegnek, ahogy sírni kezd, és ez számomra a legnehezebb dolog, amit valaha csináltam.

Alig tudom elviselni. Lágyan megsimogatom a haját. Cara, az édes, hűséges Cara, aki már annyiszor mentett meg önmagamtól, hogy számolni sem tudom.

Eltolom magamtól, hogy lássam az arcát. A fájdalom látszik az arcán, és azt kívánom, hogy bárcsak dühös lenne, mert azt könnyebb elviselni. 

- Cara – mondom lágyan.

Megrázza a fejét, könnyei a blúzára hullnak.

- Rendben van. Őszinte voltál – mondja olyan halkan, hogy alig hallom. – Azért boldog voltál? – szipogja. – Valamennyire boldog voltál velem?

Gondolkodom egy pillanatig, mert most teljesen őszinte akarok lenni hozzá.

Visszagondolok azokra a pillanatokra, amikor megmentett, amikor úgy éreztem, nem élem túl Tris nélkül. Azokra a pillanatokra, amikor csak nézett rám, ha odaégettem a vacsorát, és nem szólt egy szót sem. Boldogok voltunk?

Elmosolyodom. 

- Cara. Soha nem tudnám elmagyarázni, mennyire fontos vagy nekem. Ezt nem értheted. Miattad érdemes volt újra élni, és ezt soha nem tudom neked megköszönni.

Felsóhajt, majd lehunyja a szemét, és bólint. 

- Annyira fáradt vagyok. Azt hiszem, most aludnom kellene egy kicsit. 

Bólintok.

- Természetesen. Jól vagy?

Felnéz rám, és megvonja a vállát. 

- Nem tudom. Tényleg beszélnünk kell, de nem most.

- Rendben. Akkor majd reggel – mondom bólogatva. Rámosolygok. Viszonozza, majd a kanapéhoz megy, és megágyaz magának éjszakára. 

Cara

A két kis rózsaszín csíktól sokkot kapok.

Korán van. Tris és Négyes még alszanak, én pedig bezárkóztam a fürdőszobába. 

Ez már a harmadik teszt, amit megcsináltam, de mindig ugyanaz az eredmény. 

Terhes.

Terhes vagyok. 

Ez egyértelmű, nincs ha vagy de.

Az árral szemben úszom.

Milyen költői. Négyes és én hivatalosan szakítottunk múlt éjjel, és ma reggel bebizonyosodik, hogy a gyermekét várom. Mi lesz így az életemmel?

Nekitámaszkodok a mosdónak, megpróbálok gondolkodni. 

Még mindig szerelmes vagyok belé, de nem tehetek semmit.

Nem tudok harcolni vele, és fáradt vagyok ahhoz, hogy küzdjek Trisszel, mert túl magasra tette a lécet.

Nem is beszélve Négyes egyértelmű véleményéről a gyerekekkel kapcsolatban. Nem akar egyet sem.

Nem tudom, hogyan történt.

Mindig vigyáztunk. 

Azt sem tudom, hogyhogy nem vettem észre, hogy mi történt. 

Nem ismerem a saját testemet?

Bámulom a teszteket, és hat rózsaszínű csík néz vissza rám. Hogyan mondjam el neki, hogy a legnagyobb félelmeit valóra váltja egy lány, akibe nem is szerelmes?

Egy rövidke, múló pillanatig elképzelem, hogy velem marad a gyerek miatt.

Hamar rájövök, hogy nem akarnám, hogy egy hiba miatt maradjon velem. 

Kopognak a fürdőszoba ajtaján.

Megfagy az ereimben a vér.

Ki kelt fel ilyen korán?

Csendben maradok, hátamat a mosdónak szorítva.

Még egy kopogás.

- Cara?

Négyes. Négyes az. Most nem láthatom, még összetörnék. 

- Ööö… igen! Egy perc, és megyek!

Remeg a hangom. Próbálom gyorsan összeszedni a teszteket és a dobozait. Hogyan fogok kimenni a fürdőszobából ezzel a sok hülyeséggel a kezemben, anélkül, hogy észrevennék? A fene egye meg!

Az öklével kopog újra az ajtón.

- Cara? Jól vagy odabent?

- Jól, jól. Csak, ööö… - Beledobom a dobozokat a szemetesbe, és betakarom egy halom WC-papírral.

Kipirult arccal nyitom ki az ajtót.

- Igen, csak… kicsit rosszul éreztem magam. – Kisimítom a hajam az arcomból.

Négyes felvonja a szemöldökét. 

- Ó. Nincs szükséged valamire? – kérdezi. Olyan őszinte, és össze kell szednem magam, hogy ne omoljak össze, és ne mondjak el neki mindent ott helyben.

- Nincs. – Összefonom a karjaimat, és olyan ideges vagyok, hogy nem tudok a szemébe nézni. – Ha mégis lenne, miért tőled kérnék segítséget? Nem vagy már a fiúm, emlékszel?

Meghökkenve néz rám. Szemét vagyok, pedig ő már azt hitte, hogy lezártuk ezt a dolgot.

- Oké, Cara – mondja, hangsúlyozva az ót. – Akkor megyek zuhanyozni, ha nem bánod.

Bólintok.

- Persze, miért bánnám. 

- Én... nem tudom – megtorpan, oldalra billenti a fejét. – Biztos, hogy jól vagy?

- Persze – bólintok.

- Oké. – Látszik rajta, hogy nem nagyon hisz nekem, de szerencsére békén hagy. 

- Be kell mennem dolgozni. Úgy terveztem, hogy magammal viszem Trist, úgyhogy ma a tiéd a lakás. 

Az ajkamba harapok.

- Ó, milyen imádnivaló. – A hangom csüggedt, és ellenséges. Fel sem fogom, a szavak csak úgy előtörnek belőlem. – Munkarandi. Érezzétek jól magatokat! – mosolygok gúnyosan. 

Felsóhajt.

- Ez nem... – Megáll, a hajába túr. – Állandóan ezt fogod csinálni?

- Mit? – kérdezem, olyan értetlenül, amennyire csak lehet.

- Hogy büntetsz ezzel az ostoba viselkedéssel. Nem tudom, hányszor mondjam még neked, hogy sajnálom.

Nézem egy pillanatig, van egy horzsolás az állán, ahol tegnap megütöttem. Felsóhajtok.

- Sajnálom, hogy megütöttelek.

- Tessék? – kérdezi zavartan.

- Mondom, sajnálom, hogy megütöttelek.

- Ó.. – szórakozottan megérinti a horzsolást. – Köszönöm. Értékelem.

Odanyúlok, és keményen megnyomom közvetlenül a horzsolás mellett.

- Au. Mi a fenét csinálsz, Cara?

- Bocsánatot kértem. Ettől elmúlt a horzsolásod? Vagy kevésbé fáj?

Megrázza a fejét, ahogy rájön a lényegre. 

- Nem tudom, mit vársz tőlem.

Eltol az útból, hogy be tudjon menni a fürdőszobába, én pedig kint állok, és imádkozom, hogy a WC-papír, amivel eltakartam a teszteket, el ne mozduljon.

Következő fejezet >>