Fanfic fordítás: Feltámadás - 12. fejezet

FIGYELEM! CSAK AZOK OLVASSÁK EL, AKIK OLVASTÁK A HŰSÉGEST!

Ha már szerda, itt a napi Feltámadás adagotok! Most egy kicsit jobban beláthatunk David terveibe, kiderül, mi van Carával, és mihez kezd Tris és Tobias most, hogy nincs hova menniük.

Köszönjük Mártinak a fordítást! Továbbra is örülünk minden véleménynek.

Jó olvasást hozzá!

Az eredeti történetet Itt találjátok!

Az előző rész tartalmából:

Tobias egy kissé elbeszélgetett Trisszel, aztán következett egy kis sakkozás, majd rájöttek, hogy a lakás lángokban áll, de Super Tris Négyes segítségével megmentette Carát...

12. fejezet

CHRISTINA

David a számítógépe képernyőjén mozgó fekete-fehér képet figyeli. Cara és Négyes lakását mutatja.

Nézi, ahogy a lakás a lángok martalékává válik.

Én összehúzom magam, mert a lakás miattam áll lángokban.

Vele együtt nézem, ahogy Cara elájul a lakásban. Aztán előretekeri a felvételt, és azt látom, hogy Négyes kihozza Carát a lakásból, és újraéleszti. David kikapcsolja a számítógépet, és Matthewhoz és hozzám fordul.

- Ezt hogy gondoltátok? – kérdezi. A hangja nyugodt, de ez benne a legijesztőbb. Matthew rám néz, és fogalmam sincs, mit mondjak. 

- Hát, én… csak… meg akartam mutatni Négyesnek, hogy nem tud… megfélemlíteni engem… minket…, hogy… erősek vagyunk.

- És ha Tris a lakásban lett volna? Nem kockáztathatjuk, hogy megsérüljön, Christina.

- Tudom! Ezért először ellenőriztem. Én csupán Carát akartam bántani. Csak megpróbáltam megszorongatni Négyest.

Matthew bólogat.

- Mindenről tud.

- Hogyhogy tud mindenről? – gúnyolódik David.

- Nem tudom, de igaz – mondom, kinyitva a mobilom. Megnyomom a hangposta gombját és a hangszórót. Négyes hangja tölti be a szobát.

- Ide figyelj te jelentéktelen, tudatlan, önző kislány – mondom halálosan komolyan. – Megmondhatod a főnöködnek, hogy nem érdekel, mit akar Tristől. Nem fogja megkapni. Vége. Mondd meg neki, hogy keressen egy új szuperhőst a genetikailag tiszta szónoklatához, és Trist hagyja ki belőle. Ó, és Christina? Ha te vagy Matthew a közelébe jöttök, Uriah sírjára esküszöm, hogy megöllek.

David feláll, a sétabotjára támaszkodik.

- Azt tettem, amit kértél – mondom gyorsan. – Mondtam Carának, hogy harcoljon Négyesért, és szerintem hitt nekem, de nem küzdött elég keményen. Aztán kaptam ezt az üzenetet… szóval úgy gondoltam, hogy ha megmutatjuk neki, hogy mennyit jelent nekünk ez a dolog, akkor… komolyan vesz minket, és… átadja Trist nekünk, vagy legalább hagyja, hogy beszéljünk vele. Cara volt az egyetlen eszköz a kezemben.

Visszafordul a számítógépéhez, és megnézi a felvételt újra. Megállítja, amikor Négyes elkezdi újraéleszteni Carát.

- Félti őt – mondja halkan.

- Igen – bólintok.

David lassan bólint.

- Szereti?

Aprót rántok a vállamon.

- Nem tudom. Azt hittem, igen.

David megnyomja a „Lejátszást”. Négyes befejezi az újraélesztést, és Cara köhögve magához tér.

- Christina, meg kell tenned nekem valamit – mondja halkan.

- Mi az?

Benyúl az íróasztal fiókjába, és elővesz egy fényes fekete pisztolyt. Átnyújtja nekem.

- Hozd ide nekem Carát.

- Miért? – kérdezem halkan.

- Egyszerű. Nem látod? Annak érdekében, hogy megkapjuk Trist, bántanunk kell Négyest. Leginkább azzal tudnánk bántani, ha Trist bántanánk, de nekünk kell Tris, és ő túlságosan fontos. Tehát mi a következő lehetőség?

Matthew lenéz a pisztolyra és halkan válaszol.

- …Carának kell ártanunk.

David mosolyog.

- Pontosan.

- … de ezt próbáltam megtenni… - mondom a fejemet rázva.

- Nos, úgy néz ki, Négyesnek egy kicsivel több ösztönzés kell, igaz?

Nem szeretem, ahogyan mosolyog. Borsódzik tőle a hátam.

CARA

Négyes már negyedszer kérdezte meg, hogy mi történt.

A kórházi ágyban ülök, infúzióval a karomban, és egy oxigéncső lóg ki az orromon.

Az orvos azt mondta, szerencsém van, hogy nem károsodott maradandóan a tüdőm a belélegzett füsttől.

Egyáltalán nem érzem magam szerencsésnek.

Ha szerencsés lennék, a babám még mindig meglenne. Ha szerencsés lennék, talán a tűz meg sem történt volna.

Az orvos szerint a terhességem még túl korai stádiumban volt ahhoz, hogy a magzat túlélje a füstmérgezést.

Nem igazán tudom.

Ez mind ugyanazt jelenti.

Megbuktam, mint anya, azelőtt, hogy lehetőségem lett volna megpróbálni.

Négyes és én már többé nem kerülünk közel egymáshoz.

Próbálok nem gondolni rá, mert különben összeroppanok.

Tris és Négyes mellettem ülnek a széken.

Azt kívánom, bárcsak elmennének. Ez az egész helyzet anélkül is elég szörnyű, hogy néznem kellene őket, meg hogy milyen szerelmesek. Mert az szemmel látható.

- Már elmondtam – mondom sóhajtva -, otthon voltam, próbáltam kitalálni, hogyan mondjam el neked, mi történt, amikor csengettek. – Levegőt veszek. – Christina volt, beengedtem. Kérdezte, hogy hol vagytok, én pedig mondtam, hogy dolgozni mentetek. – Köhögök egy kicsit. – Úgy látszott, nagyon kivan, ideges. Csak később értettem meg a helyzetet. – Nagyot nyelek, a szám teljesen kiszáradt. – Elment, és meg kimentem a konyhába, és akkor vettem észre egy kis fekete dobozt a padlón. Odamentem, hogy felvegyem, aztán… 

Szünetet tartok, és várok egy percet, hogy oxigénhez jussak. 

- … Felrobbant, én pedig hátrarepültem, az arcomat beütöttem a dohányzóasztalba, és… és aztán füst volt és… lángok… és aztán nem igazán emlékszem semmire, csak hogy magamhoz térek a folyosón melletted.

Elfordítom a fejem, az arcomat a párnához szorítom. Ez nem fair. Egyáltalán nem.

Négyes bólint.

- Christina nem mondott semmit?

Megrázom a fejem

- Cara… nem tudom… hogy mondjam el, mennyire sajnálom.

Vállat vonok. Gyűlölöm. Gyűlölöm, amiért ilyen helyzetbe hozott. Gyűlölöm őt és Christinát és a legjobban Trist.

- Azt hiszik, hogy így elkaphatnak – sóhajt Trisre nézve.

Tris megmozdítja a lábát.

- Így el is kapnak. – Megrázza a fejét. – Én mondtam neked. Én mondtam, hogy meg kell nekik adni, amit akarnak. Emberek fognak továbbra is megsérülni.

- Nem! A francba! – öklével a falba üt, ami döngő hangot ad.

- Én még mindig nem értem. Miért akarna Christina bántani engem? – kérdezem, szemem kettejük között cikázik. 

Négyes felsóhajt.

- Christina Davidnek dolgozik.

- Davidnek? – kérdezem.

Tris bólint.

- Igen, David, akit mindannyian ismerünk, és szeretünk, úgy néz ki, visszatért.

- M-m-mi? Ennek semmi értelme. Christina is csak egy génkárosodott, mint bárki más. 

Négyes bólint.

- Tudom. Nem tudom, mit ígért neki, de elég jót ahhoz, hogy visszahozza Trist a halálból, és majdnem megöljön téged.

- Mit akar David velem? – kérdezem.

- Ő nem téged akar – válaszolja Tris. – Engem. El akarja érni, hogy Tobias átadjon neki. Fel akar használni a genetikailag tiszta háborújához – sóhajtja. – Majdnem biztos vagyok benne, hogy azért támadott meg, hogy Négyes azt csinálja, amit ő akar.

Négyes megrázza a fejét.

- Nem… Ez egy üzenet volt. Az üzenték, hogy nem félemlítettem meg őket. 

Behunyom a szemem, és megrázom a fejem. Persze. Mindennek Trishez kell, hogy köze legyen. Mindig.

- Jól vagy? – kérdezi Négyes.

Megrázom a fejem.

- Nem! Nem igazán! Állandóan elveszítek valamit miatta. – Trisre mutatok. 

- Cara… 

- Ne! Ne! Elveszítettem a bátyámat, a kapcsolatomat, a lakásomat, és most… - behunyom a szemem, hogy visszafojtsam a könnyeimet. Nem tudom felfogni az utolsó dolgot, amit elveszítettem. Nem találom a szavakat. - … hogy lehet ez tisztességes?

- Hé… - Négyes odajön hozzám, kezét az arcomra teszi. – Figyelj, nagyon sajnálom, ami történt. Az én hibám. Óvatosabbnak kellett volna lennem. Rá kellett volna jönnöm. Nem szabadott volna magadra hagynom téged. Fel kellett volna hívjalak, és elmondani, mi történt. Helyre fogom hozni, ígérem.

Megrázom a fejem.

- Nem tudod helyrehozni, Négyes. Ennek már vége.

Behunyja a szemét és megrázza a fejét.

- Cara, annyira sajnálom… - Elhallgat. – Miért nem mondtad el?

Felnézek a plafonra.

- Akartam, csak… próbáltam kitalálni, hogyan mondjam el. Már szakítottál velem. Nem hittem, hogy jól fogadod.

Egy pillanatig csendben marad, aztán:

- Nem fogom hagyni, hogy újra bármi történjen veled. Ígérem, Cara.

Bólintok. Hiszek neki. Nem az a fajta, aki nem tartja be az ígéreteit. Ezt eddig is tudtam.

Tris tesz egy lépést felénk, és Négyes felé fordul.

- Cara, én tényleg szeretnék tiszta lappal indulni veled. Tudom, hogy nem tűnik tisztességesnek ezt kérnem. 

Ez őszintének tűnik, de nem tudom, meg tudom-e tenni.

- Megölted az öcsémet.

- Igen. Megtettem, mert különben ő ölt volna meg engem.

- Akkor sincs rendben.

- Tudom. Ez semmit nem hoz rendbe, de ez az igazság.

Bólintok. Igaza van. Will szimuláció hatása alatt volt. Tudom. Más sem tett volna másként.

- Sajnálom, hogy Christina visszahozott engem, mert ez tönkretette a boldogságodat, és senki nem érdemli meg jobban a boldogságot nálad. Will is ezt akarná, és tudom… tudom, hogy jó voltál Tobiashoz.

Nyel egy nagyot, mintha ezt bevallani lenne a legnehezebb dolog a világon.

- Ha halott maradtam volna, nem is szerettem volna, hogy valaki mással legyen. Sajnálom, hogy még mindig szeret engem.

Az ajkamba harapok, hogy visszatartsam a könnyeimet.

- Sajnálom a lakásodat.

Biccentek egy kicsit.

- … és Cara, annyira sajnálom a babádat…

Ennyi. Elveszítettem, a könnyek pedig csak patakzanak a szememből, és nincs erőm megállítani.

- A mamám azt szokta mondani, hogy minden okkal történik. Nagyon remélem, hogy ez erre a helyzetre is igaz – mondja Tris halkan és olyan igazul, hogy elhiszem neki.

A párnára hajtom a fejem, és sírok. Sírok anélkül, hogy bármi visszatartana, mert nincs értelme.

Össze vagyok törve, és ezt ők is jól tudják. 

- Cara… - Négyes körém fonja a karjait, én pedig hagyom. Nincs benne semmi romantikus. Ő csak egy barát, egy megnyugtató barát, és meglepetésemre hálás vagyok neki most. 

Nem tudom, mennyi ideig sírok, de később könnyűnek érzem magam, megnyugszom.

Minden jóra fordul.

Valahogy tudom.

Eltolom magamtól Négyest.

- Jól vagyok. Csak… fáradt – szipogok egy kicsit.

- Biztos? – erősködik Négyes.

- Igen… én… - Megrázom a fejem. – Igazából most elég nyugodt vagyok.

Négyes Trisre pillant, aztán bólint.

- Oké… akkor hagyunk aludni. Holnap bejövök érted, ha kiengednek, oké? Kitaláljuk, hol lakhatsz átmenetileg – sóhajt fel.

Bólintok.

- Köszönöm…

A párnára hajtom a fejem. Négyes és Tris kimennek, és hallom, ahogyan suttognak az előtérben.

- Te csináltad? – Ez Négyes hangja.

- Mit csináltam? – kérdezi Tris.

- Te… nyugtattad meg Carát.

- Én… nem tudom, csak… azt akartam, hogy elmúljon a fájdalma. Erre gondoltam, aztán azt hiszem, valahogy… megérezte. Még mindig nem tudom, hogyan működik.

- Kezdesz nagyon jó lenni ebben a manipulációs dologban. – A hangjuk elhalkul, ahogy a folyosó végére érnek.

Én pedig elalszom, mielőtt még gondolkodni tudnék ezen.

TOBIAS

Nem tehetek róla, de úgy gondolom, van valami költői abban, ahogy a Carával közös lakásunk a lángok martalékává vált.

Most, hogy a kapcsolatunknak vége, a lakásunk is követte. 

Szerencsém van, mert az anyámnak még megvan a régi háza az Önfeláldozók körzetében. 

Trisszel most oda megyünk.

Carát holnapig nem engedik ki, de utána ő is ott lesz velünk. Nincs hova mennie, és szemmel akarom tartani, arra az esetre, ha Christina megint próbálkozik valamivel.

Az Önfeláldozóknál lenni még mindig furcsa.

Nekem ez a hely azt juttatja eszembe, hogy mennyire rettegtem itt egész idő alatt.

Ahogy sétálunk a bejárati ajtóhoz, Tris döbbenten néz körül.

Sok minden megváltozott, de én már megszoktam.

- Furcsa? – kérdezem.

Felnéz rám, kicsit bólint. 

- Igen, olyan, mintha csak tegnap laktam volna itt.

Bólintok. Őt is kísértik az emlékei.

Háromszor kopogok Evelyn ajtaján.

Késő van. Csodálkoznék, ha még ébren lenne, de nem kell sokáig töprengnem, mert pár másodperc után megjelenik.

- Tobias? Mit…? – A mondat közepén megtorpan, ahogy meglátja Trist. – Tobias… mi folyik itt?

Sóhajtok.

- Szia, Anya. Bejöhetnénk? – mondom fáradtan.

Próbálom őt „anyának” szólítani. De még mindig nehezen jön a szó a nyelvemre.

Dolgozom rajta.

- Persze… - Hátralép egy kicsit, hogy beengedjen minket. 

Megfogom Tris kezét, és a nappaliba vezetem. Mi ketten a kanapéra ülünk, Evelyn pedig velünk szemben a fotelben helyezkedik el.

- Elég koszosak vagytok – mondja halkan.

Trisre pillantok, és látom, hogy az arca és a karja tiszta korom.

- Durva napunk volt.

Evelyn szeme folyamatosan visszatér Trisre.

- Anya – mondom halkan -, Tris visszatért.

- Azt látom – mondja közönyös hangon, de jobban ismerem ennél.

- Tris visszatért, a világ pedig újra darabjaira hullik. A lakásom felrobbant, úgyhogy kell egy hely, ahol lakhatunk. Meghúzhatnánk magunkat itt?

Evelyn tekintete oda-vissza mozog Tris és köztem.

- Természetesen itt maradhattok, Tobias. – Megrázza a fejét. – Hol van Cara?

Felsóhajtok, kezemmel megdörzsölöm az arcomat.

- Kórházban.

- Tessék? – ugrik fel Evelyn.

- Jól van. Csak egy kis oxigénre volt szüksége, és megfigyelés alatt tartják éjszaka. 

Evelyn visszaül, kezét a szívére teszi.

- A lakásban volt, amikor felrobbant?

Bólintok.

- Tobias, nem értem. Mi történik?

Sóhajtok.

- Nem igazán tudom. Egy csomó minden, és reggel elmondom, de most szeretnénk elzuhanyozni, és lefeküdni.

Evelyn törekszik rá, hogy a kedvemre tegyen, olyannyira, hogy szinte semmit nem tagad meg tőlem. Néha szerencsésnek érzem magam, máskor meg bosszant. 

Tekintete rólam újra Trisre siklik, aztán bólint.

- Persze. Tudod, hogy mit hol találsz.

Kézen fogom Trist, és felvezetem a lépcsőn, követ a hálószobámba, én pedig becsukom az ajtót mögöttünk. 

Már voltunk itt azelőtt, de most valahogy mégis más érzés.

Ez egy egyszerű szoba, egy egyszerű házban, mégis minden megváltozott.

Az ágyhoz sétál, leül egy pillanatra.

Felkapcsolom a villanykapcsolót és a szobát sárga fény árasztja el.

- Mehetsz először zuhanyozni – motyogom a tarkómat vakarva.

- Milyen Önfeláldozó tőled – mosolyog. – Mindig más az első. 

Vállat vonok.

- Nos, ha az Önfeláldozóknál vagy, viselkedj önfeláldozóan.

Még azelőtt hoztam ide néhány cuccot, mielőtt összeköltöztünk Carával, mert pár éjszaka itt aludtam, hogy több időt tölthessek Evelynnel.

Egy darabig nem használtam őket, de most hálás vagyok, hogy van itt néhány ruhám.

Keresgélek az egyik fiókban, és kihúzok a fekete pólót, ami Trisnek ruhának is jó lenne. Odadobom neki, ő pedig félkézzel elkapja. 

- A fürdőszoba a folyosó végén van – mondom, és lehuppanok mellé az ágyra. 

Feláll, kezében szorongatja a pólót, aztán elindul a fürdőszoba felé. 

Hallom, ahogy kinyitja a zuhany csapját, a csövekben áramló víz hangja megnyugtat. 

Úgy tűnik, csak egy pillanatra hunyom be a szemem, és Tris már vissza is jön a szobába egy kék törülközőbe csavarva.

Feltámaszkodom a könyökömre.

- Nézni fogsz? – mondja a fejét rázva.

Vállat vonok.

- Nem tehetem?

Elpirul, a szívem pedig elolvad.

Forgatom a szemem, aztán becsukom.

- Aki egyszer Szerencsétlen volt, az is marad – motyogom.

Aztán megérzem őt magamon, a lábait a két oldalamon. Gyorsan kinyitom a szemem, kezeim a csípőjére csúsznak.

Összeráncolom a szemöldököm.

- Mit mondtál arról, hogy Szerencsétlen vagyok? – kérdezi elfúló hangon.

Zihálok. Fogalma sincs, milyen hatással van rám.

- Igazad van… Most már jobban tudom.

Ledobja a törülközőt, amibe eddig be volt csavarva. Megszorítom a csípőjét.

- … Olyan szép. – A szavak kibuknak belőlem, mielőtt még felfognám, hogy kimondtam.

Mosolyog, és hozzám hajol, hogy megcsókoljon. Szőke haja előre hullik, és csiklandozza az arcomat.

- Tris… - sóhajtom.

- Shh… - suttogja vissza, apró csókot nyomva a szám sarkára. – Csak… légy velem. – Megcsókolja az arcomat. - … mielőtt a dolgok… irányíthatatlanná válnak…

Tudom, mire gondol.

Élvezzük ezt ki, mielőtt elszabadul a pokol.

Nem kell több, hogy meggyőzzön.

Következő fejezet >>