Fanfic: A jövő kezdete - 28. fejezet

FIGYELEM! CSAK AZOK OLVASSÁK EL, AKIK OLVASTÁK A HŰSÉGEST!

Megérkezett A jövő kezdete 28. fejezete! Most nagy izgalmakra ne számítsatok, a múltkori fejezetre adok magyarázatot ebben a részben, így talán rájöttök, hogy nem is volt akkora sületlenség. Nézzük akkor Edith történetét.

Jó olvasást, és várom a véleményeiteket!

28.

TRIS

A folyosó kong a lépteim zajától, pedig gőzöm sincs, merre tartok. Lehetőleg minél messzebb Edith-től, a történtektől, az igazságtól.

Elég feldúltnak nézhetek ki, mert az emberek elugranak az utamból, mikor meglátják, hogy közeledek. Van, akinek elkapom a szánakozó pillantását is, mások egyenesen rémültnek tűnnek. De nem törődöm velük, csak megyek, amerre a lábam visz.

Izzad a tenyerem, és összemosódnak a falak, ahogy űzött vadként keresztülrobogok a folyosókon. A fejemben csak az visszhangzik, amit Edith mondott, és az, hogy “Mit tettem?”. Üvölteni akarok, torkom szakadtából kiadni magamból mindent, ami a mellkasomra nehezedik, de előbb ki kell jutnom a szabad ég alá, mert úgy érzem, hogy megfojtanak a falak. Itt nem tudok gondolkodni, és a pánik rövid úton utol fog érni.

Azonban ahogy fejvesztve szedem a lábam, egy szőke lány keresztezi az utamat, akit először észre sem veszek, csak amikor megszólít.

- Tris? - A vállamra teszi a kezét, így állít meg. - Jól vagy?

Pislognom kell, hogy kitisztuljon a látásom, és egy kis idő múlva felismerem, hogy Susan áll előttem. Az a Susan, aki amolyan barátféle volt a számomra az Önfeláldozók között, akivel együtt nőttünk fel, de az utaink különváltak, mikor én otthagytam a régi csoportunkat.

Azóta nem láttam Susant, hogy a kerítésen túlra indultunk. Viszont tudom, hogy az édesanyja hetek óta semmit nem tud róla. Mindenki azt hitte, baja esett, de mégis itt van épen és egészségesen.

- Susan... - suttogom.

Hirtelen minden érzés felerősödik bennem, és nem tudok máshogy uralkodni a kezem remegésén, minthogy magamhoz ölelem. Kissé haboz, de aztán visszaölel, én pedig érzem, ahogy a könnyek elfutják a szememet.

Pár percig csak állunk egymásba kapaszkodva. Aztán érzem, hogy kezdi kényelmetlenül érezni magát, Önfeláldozó szokás, így elhúzódom tőle, és megtörlöm a szemem a ruhám ujjával.

- Hogy kerülsz ide? - kérdezi tőlem.

- Ezt én is kérdezhetném tőled - kérdem felvont szemöldökkel. - Azt hittem, bajod esett. - Nem akarom kimondani, hogy abban voltam, hogy halott. Annyi mindenki halt meg körülöttem, és nem tudott róla senki semmit, így mi mást gondolhattam volna.

- Ez elég bonyodalmas - kezdi, és látom rajta, hogy elönti a bűntudat. - Az egyik támadás után kerültem ide. Megsérültem, bár nem túl súlyosan, és ide hoztak, hogy ellássák a sérülésemet. Bár inkább a sokkal kellett megbirkóznom. Annyian haltak meg a szemem láttára...

Tudom, miről beszél. De neki sokkal rosszabb lehetett mindezt átélni, mint az számomra volt, hiszen a Bátrak beavatás engem már valamennyire megedzett.

- A bátyád is... akkor... - hebegem, mert nem tudom, hogyan fejezzem ki, mit érzek. Számomra is fájdalmas, ami Roberttel történt.

Csupán bólint, és látom a gyász mély fájdalmát a szemében. Az ő testvére is halott, csak úgy, mint az enyém. Sok szál fűz minket össze.

- Szólnod kéne édesanyádnak - mondom egy rövid hallgatás után. - Nagyon aggódik érted.

- Találkoztál vele? - kapja fel a fejét, az arcán szomorúság tükröződik. - Hogy van?

Elgondolkodom, és eszembe jut Mrs. Black tekintete, amely mérhetetlen fájdalmat hordozott. Véleményem szerint, csak egy édesanya pillantása lehet ilyen, aki elveszítette a gyermekét.

- Egy ideig az Önfeláldozóknál húzódtunk meg, ahol az anyukád segített nekünk - mesélem neki. - De nincs valami jól, nagyon megviselte, hogy elveszítette Robertet, és még te is eltűntél... Sok volt neki mindez.

Látom, ahogy könnybe lábad a szeme. Valószínűleg bele sem gondolt, mi mindennek tette ki az édesanyját.

- Sajnálom - mondja elkeseredetten. - Megtaláltam itt a helyemet, végre hasznosnak éreztem magam hónapok óta először, és valahogy elhitettem magammal, hogy anya megvan nélkülem... Szörnyű ember vagyok.

- Dehogy vagy - csóválom a fejem, miközben megszorítom a vállát. Ha ő szörnyű ember, akkor én mi vagyok? - Túl sok minden történt, és nem hibáztathat senki sem, hogy azt sem tudom, hol áll a fejed. Manapság mindenki össze van zavarodva... - Ezt magamról már csak tudom, aki számára már semmilyen biztos pont nem létezik.

Tagadóan rázza a fejét, látszik rajta, hogy mennyire el van keseredve.

- Ez nem mentség... - motyogja a könnyeivel küszködve.

- Tudom, hogy nem az. Viszont még nincs veszve semmi, csak ígérd meg, hogy felveszed édesanyáddal a kapcsolatot.

Beleegyezően bólint, és letörli a könnyeit, majd nagy levegőt vesz, így próbálja meg összeszedni magát.

- Amúgy... találkoztál már Edith-tel? - kérdi tőlem. - Nagyon kedves asszony, igazán sokat köszönhetünk neki...

Az említésére a pánik visszakúszik a testembe, és ismét érzem a bezártság fojtogató érzését, amiről sikerült az elmúlt percekben megfeledkeznem. Most viszont újult erővel tért vissza, és úgy érzem, menten összeroppan a mellkasom.

- Aha - bólintok Susannek. - Nem tudod véletlenül, merre lehet kijutni innen? Az utcára vagy a tetőre... - Számomra mindegy, hogy hova, csak ki ebből az épületből.

Susan elgondolkodva vizslat, mintha nem értené, miért akarom itt hagyni ezeket a föld alatti folyosókat. Bár lehet, ha vele is most közöltek volna valami sokkoló információt, akkor ő is a szabadba vágyna.

- Hát, jobbra nem messze van egy lépcsőház, ami felvisz a tetőre, de nem igazán szoktuk... Tris!

Meg sem várom, hogy befejezze, és még csak arra sem méltatom, hogy elköszönjek tőle, már rohanok is a megadott irányba.

A lépcsőház koszos, mindenfelé törmelékek, és néhol egy-egy lépcsőfok a felismerhetetlenségig le van rombolva. De nem törődök ilyesmivel, csak egyre szedem a fokokat, ahogy haladok felfelé. A levegőben áporodott vegyszerek szagát érezni, és ahogy belesek az egyik emelet ajtaján, rájövök, hogy ez a kórház épülete. Viszont az egész kísértetiesen üres. Egyedüli fényt a kijáratokat jelző foszforeszkáló fények, és az odakint ragyogó hold bekúszó fénye szolgáltatja.

Mire a tetőre érek, teljesen kifulladok. Nem tudom, pontosan hány emeletet hagytam magam mögött, de legalább harminc biztosan volt. Köhögök a portól, és örülök, amiért a szokásos szél tombol a felhőkarcolók között, borzongást hozva a levegőbe.

Mély lélegzetet veszek, így rövidesen kevésbé érzem a pánik szorítását. Már azzal, hogy nem vagyok bezárva a föld alá, kitisztulnak a gondolataim. Még ha a fájdalmas és kétségbeejtő gondolatok nem is távoznak a fejemből.

Ha igaz, amit Edith mondott, és ő a nagyanyám, valamint David a fia volt, akkor... Apa testvére, akiről meglehet, hogy nem is tudott. Én pedig megöltem. Mikor a nagybátyám volt.

A fal tövébe hanyatlok, és egy pillanatra becsukom a szemem. Tényleg csak egy pillanatra, mert rögvest felvillan a szemem előtt a mozdulatlan teste, a kikerekedett szemei és az az el nem apadó vérfolyam.

Belemarkolok a hajamba, és felüvöltök. Ki kell eresztenem a hangomat, hogy megszabaduljak attól a szörnytől, akit jóleső érzés tölt el a gyilkosság. Az pedig nem lehetek én.

Egy idő után lecsillapodom valamennyire, és csak bámulom a csillagokat az épületek körvonalai között. Mintha millió kis szentjánosbogár költözött volna az égre. Ahogy felnézek rájuk, úgy érzem, megnyugszom kissé. Talán azzal, hogy nézem ezeket a sok milliárd mérföldre lévő égitesteket, a problémáim is megoldást nyernek.

Annyira elmerülök a csillagok képében, hogy összerezzenek, mikor egy kéz siklik a vállamra. Megrémülök, mert azonnal tudom, hogy nem Tobias az; ez a kéz sokkal kisebb és törékenyebb az övénél. Elkapom a pillantásomat az égboltról, és szembetalálom magam Edith fürkésző tekintetével.

Szinte rögtön elkapom a fejemet, vissza az égboltra, és igyekszem figyelmen kívül hagyni, hogy letelepszik mellém a hideg kőre. Valahogy az, hogy ő is itt van, valóságosabbá teszi a szavait.

- Különös, én is mindig valami magasra másztam, ha kiborultam - mondja egy idő után. Gondolom őt nem köti le annyira a derült ég, mint engem. - A magasban lenni valahogy megnyugtató, igaz?

Valóban úgy érzem. De nem is feltétlenül a magasság teszi, talán csak a csend. Egy olyan csend, ahol nem kell foglalkozzak az emberem szavaival vagy kiáltásaival, se fegyverropogással, halálsikolyokkal. Csak a szél zúgását hallani, a madarak csiripelését, az esőcseppek kopogását. Bólintok.

- Valóban igaz? - kérdezem hosszú hallgatást követően. - Amit odalent mondott...

A fejét felém fordítja, én pedig belepillantok az enyémhez kísértetiesen hasonlító, sápadt kék íriszekbe. Szomorúság és együttérzés homályosítja el a pillantását.

- Igen - feleli végül.

- De... hogyan? Semmit nem értek... - Hüledezek, mert nem világos számomra, hogy ez az egész hogyan lehetséges egyáltalán.

- Ez egy hosszú történet - sóhajt fel, és felfedezem a fáradtság jeleit a hangjában, de azért folytatja: - Mint azt tudod, én odakintről származom, és korábban a Genetikai Jóléti Hivatal vezetője voltam.

Válaszul bólintok. Ezt már a videóból is tudtam.

- Ez alapján biztos rossz embernek gondolsz. - Inkább nem mondok semmit. Nem épp jók a tapasztalataim a Hivatallal kapcsolatban. - De talán azzal is tisztában vagy, hogy az egészet nem a Hivatal feje irányítja, hanem a Tanács. Természetesen nekem is volt beleszólásom a dolgokba, de a Tanács ellen nem mehettem. Lehet, mert nem voltam egy erős vezető. Néha nagyon utáltam, hogy engem neveztek ki a Hivatal vezetőjének.

Mikor a Tanács ülésén voltam, valóban nagyhatalmúaknak tűntek a tagjai. Csakhogy David kiemelkedett közülük. Bár valószínű, hogy ezt a határozottsága okozta.

- Úgy nőttem fel az apám árnyékában, hogy lenéztem a genetikailag sérülteket. Ellenszenvesen bántam velük. Megfertőzött az ott tapasztalt megkülönböztetés. Jobbnak gondoltam magamat tőlük. Egészen addig, amíg nem találkoztam Henryvel.

Elgondolkodni látszik, én pedig hagyom, hogy a gondolataiba merüljön. Vajon ha én is ilyen környezetben növök fel, lenézném a nem Elfajzottakat? Akkor nem tudnék úgy tekinteni Tobiasra, ahogy most?

- A kifutópályán dolgozott, és sok mindent tudott a repülőgépekről, én pedig akkoriban odáig voltam értük. Henry pedig szeretett magyarázni, és rengeteg dolgot mesélt a gépekről. Ráadásul piszkosul jóképű volt. Teljesen elvarázsolt, pedig tudtam jól, hogy nem szabadna beleszeretnem, mégis megtörtént.

Valahogy akaratlanul is elképzelem a fiatal Edith-et - vagyis Amandát - és Henryt; két fiatalt, akiknek nem lett volna szabad egymásba szeretni.

- Ekkor kezdtem el kételkedni a géntiszták felsőbbrendűségében. Miután jobban megismertem Henryt, kételkedtem benne, hogy a sérült génállományuk miatt ők kevésbé lennének értékesek. Ám közben apám meghalt, és engem neveztek ki a Hivatal élére, habár még elég fiatal voltam. A nagybátyám ekkor a Kormány vezetője volt, és kapóra jöttem neki, hogy a bábja legyek. - Megtorpan egy kicsit, mintha már az egész emléktől elborzadna. - Henryvel titokban találkozgattunk, de boldogok voltunk. Azonban minden megváltozott, mikor teherbe estem.

Látom, hogy remeg a keze, ahogy a ruhájának anyagába kapaszkodik. Elmerengek azon, vajon erről beszélt-e már korábban bárkinek is. Valahogy kétlem.

- Kétségbe voltam esve, hiszen mégis csak egy génkárosult gyermekét vártam. Tudtam, ha erre fény derül, nem csak Henrynek és nekem, de a picinek is balja eshet. Akkoriban még nem igazán sejtettem, mire is képes a Tanács, de abban biztos voltam, hogy ezért szörnyűségekre is hajlandóak lennének. Így nekem is nehéz döntést kellett hoznom.

Rámeredek, az arca megfeszül, így még jobban kirajzolódnak rajta a ráncok.

- Szakítottam Henryvel, ráadásul a babáról sem szóltam neki. Viszont segítségre volt szükségem, ezért a legjobb barátomhoz, Nathanhöz fordultam. Egyedül ő tudott mindenről rajtam kívül, és belement, hogy vállalja, hogy ő lesz a gyerek apja. Így elhárul a veszély. Minden rendben is ment, egészen, amíg meg nem született a fiam. David.

Tehát David igazából nem volt olyan tökéletes, mint szerette volna. Bizonyára a történet, amit magáról mesélt nekünk magáról, csak egy fedő sztori volt. Bizonyára szégyellte a származását. Ez jóleső érzéssel tölt el.

- Boldog voltam, amennyire csak egy anya boldog lehet. De aztán minden kiderült. - Nyel egyet, mielőtt folytatná. - Nem tudom, Henry honnan tudta meg, hogy David az ő gyereke, de rájött, és bosszúból, amiért faképnél hagytam, bemártott a Tanácsnál.

Még én is megrázkódom, és elakad a lélegzetem. Ez tehát a családom története.

- Mi történt? - kérdezem szinte suttogva.

- Elvették tőlem a fiamat, mikor még csak két hetes volt. Szerencséje volt, hogy gyógyulnak bizonyultak a génjei, különben lehet, megölték volna. Engem pedig megfosztottak a Hivatal vezetői posztjától, aztán beoltottak a memóriaszérummal, hogy beküldhessenek ebbe a városba.

- Akkor mégis hogy emlékszik mindenre? - kérdezem elkerekedett szemekkel. Vajon ő is kapott az ellenanyagból, mint David?

- Mindenki azt hitte, hogy elfelejtettem mindent, mikor beküldtek a városba, most már mint Edith Priort. Csakhogy sosem felejtettem el semmit. Nem tudták, hogy ennyire erős a szérumokkal szembeni rezisztenciám. Egyik szérum sem hat rám.

- Egyik... sem? - hebegem. - Honnan tudja?

Feltűri a ruhájának ujját, nekem pedig összeszorul a torkom, amint megpillantom a holdfényben a karját borító véraláfutásokat, és vörös pöttyöket.

- Mindhez volt már szerencsém, nem is egyszer...

- Én...

- Nem kell mondanod semmit - legyint. - Már túl vagyok rajta.

Egy ideig elgondolkodom a hallottakon. Egyre inkább tiszteletet érzek iránta.

- De hogy tehette ezt a Tanács?

- Ó, nem a Tanács volt. Hanem a Műveltek. - Amint megpillantja az értetlen arckifejezésemet, folytatja: - Miután tudomást szereztek a videóról, amit az Önfeláldozóknak küldtem el Andrew-val, és rájöttek, hogy az Elfajzottak védelmére keltem, elfogtak, és bezártak. Aztán rájöttek a szérum-rezisztenciámra, és mindent megtettek, hogy megtörjenek. Évekig a kísérleti nyuluk voltam.

A fülem sípol, és magamhoz kell szorítanom a térdeimet, hogy ne remegjek. Hát mit követtek el még a Műveltek a családom ellen?

- Közel tizenöt évig voltam bezárva abba az átkozott épületbe. Nincs olyan kutatásuk, amit ne tapasztaltam volna meg a saját bőrömön. - Felém fordul, a szeme együttérzésről tanúskodik, pedig nekem kellene így néznem rá. - De ezekről te is elég sokat tudsz.

Bólintok. Még elég élénken él az emlékezetemben az a szürke szérum, a hallucinációk, na meg aminek meg kellett volna ölnie, de hála Peternek, csak lebénultam egy időre. A hányinger kerülget.

- Még ott voltam, mikor téged is fogva tartottak. Jeanine nem győzött panaszkodni rád, én pedig igazán büszke voltam, amiért nem adod könnyen magad.

Keserűen elmosolyodom. Már nem is emlékszem, mikor mondtak valami hasonlót nekem.

- Hogy jutott ki onnan? - teszem fel a kérdést. Tudom, mennyire nem egyszerű meglógni a Műveltek karmai közül.

- Nem sokkal a csoportnélküliek támadása után engedtek el. Ők nem tartottak valami veszélyesnek. Szinte rögvest ide jöttem, mert tudtam, hogy itt nem fognak keresni. Az alagutakon keresztül, amiket még sok éve fedeztem fel, pedig észrevétlenül bárhova eljuthatok a városba. Később hallottam a Hűségesek ötletéről, és segítettem Johannáékat a szervezésben, valamint megmutattam pár embernek ezt a helyet, ami szép lassan a főhadiszállás lett.

- Szóval... - szólalok meg elgondolkodva. Kezd túl sok lenni, amit egyszerre fel kell fognom. Főleg a mai nap után. - Maga tervezte meg a kijutásunkat a városból?

- Igen. - Elhallgat. Aztán megköszörüli a torkát, mielőtt ismét beszélni kezdene: - Viszont abban nem volt beleszólásom, hogy kik indulnak útnak. Johanna vállalta, hogy ő megtalálja a megfelelő embereket. Nem tudtam róla, hogy szinte csak gyerekeket akar kiküldeni.

Kis híján felhorkantok. De aztán inkább nem teszem, hiszen akármennyire is sértőnek tűnik a számomra, valóban gyerekek voltunk, és még most is azok vagyunk, akármin is mentünk keresztül. Még ha hivatalosan felnőttnek is számítunk. Az egyedüli felnőtt Tori volt közöttünk...

Elhessegetem magamtól az emlékképeket. Inkább végiggondolom, mit akarok még megtudni.

- És a videó? - kérdezem kíváncsian, a kirakósnak ez a darabkája még hiányzik. - Miért készítette?

Egy pillanatra elgondolkodik.

- Mikor megtudtam, hogy az édesanyád is odakintről való, muszáj volt találkoznom vele. Tőle tudtam meg, hogy a fiam lett a Hivatal vezetője, és hogy továbbra is hátrányosan megkülönböztetik a genetikailag sérülteket. Ezért döntöttem úgy, hogy készítek egy videót, ami egyszer majd felfedi az igazságot az emberek előtt. Meg kellett tudniuk, hogy a kintiek emberszámba sem veszik őket. Sejtelmem sem volt róla hogy emiatt a Tanács és a fiam képesek lesznek egy egész csoport lemészárolására.

Látom, ahogy a könnyek megcsillannak az arcán. Ekkor tudatosul bennem, hogy akkor nem csak én veszítettem el a családomat, de Edith is.

- Ha nem készítem el azt a videót, valószínűleg semmi rossz nem történt volna. Én tehetek róla, hogy katasztrófába fulladt a városunk.

- Ez nem egészen így van - rázom a fejemet. - Én is sokszor ostorozom magam azzal, ha másként cselekszem, minden elkerülhető lett volna. De ezt nem tudhatjuk, lehet akkor is ilyen borzalmak történtek volna. És akármennyi ember halálával járt is, többé nem a homályban élünk, és nem irányíthatnak bennünket. Még ha... nehéz is nélkülük... - suttogom a végét.

Összerezzenek, amikor átkarolja a vállamat. Váratlanul ér ez a gesztus.

- Jó emberek voltak, Tris. És amit hallottam arról, hogyan... Békében mentek el.

Hiába erőlködöm, kicsordulnak a könnyeim, és a tenyerembe kell temetnem az arcomat. Érzem, ahogy a szorítása erősebbé válik, de más jelét nem adja, hogy törődne a könnyeimmel, amiért hálás vagyok neki. Csak néhány perc kell, míg összeszedem magam, és érzem, ahogy újra kapok levegőt.

- Miért kellett így történnie mindennek? Miért nem találkozhattunk korábban? - kérdezem szipogva, mindenért a sorsot hibáztatva.

- Igazából... - kezd bele, de meglepő módon felkuncog. - Egyszer találkoztunk.

- Valóban?

- Bizony - bólogat. - A testvéreddel együtt még nagyon kicsik voltatok. Te nem sokkal korábban születtél. Sajnos az volt az egyetlen pillanat, amikor a karomban tarthattam, és megölelhettem az unokáimat.

El sem tudom képzelni, mi szörnyűségen kellett keresztülmennie élete során. Ő a nagymamám, akinek a létezéséről sem tudtam korábban. Akit elszakítottak a családjától, ám most mégis itt van velem. Lehetőségem van rá, hogy megismerjem. És nem bírom nézni, ahogy a szomorúság felemészti öt.

Lassan, szinte bátortalanul köré fonom a karjaimat. Először megmerevedik, mintha idegenkedne az érintésemtől, majd szép lassan ellazul, felém fordul, és magához szorít a sovány, mégis erős karjaival. Én pedig úgy érzem, mintha visszakaptam voltam egy szeletét a családomnak.

Következő fejezet >>

Szerző megjegyzése:
Nos, remélem minden fontos kérdésre választ adtam Edith-tel kapcsolatosan, és mégsem volt nagyon unalmas a fejezet. És azt is remélem, kibírjátok a következő fejezetig. Addig várom a véleményeiteket.