Fanfic fordítás: Feltámadás - 23. fejezet

FIGYELEM! CSAK AZOK OLVASSÁK EL, AKIK OLVASTÁK A HŰSÉGEST!

Lassan a finish-be érve itt a Feltámadás 23. fejezete. Lassan elcsitulnak a dolgok, de azért még van kiért izgulni, és lerendezetlen dolgokból is akad még bőven. Ezt a fejezetet se hagyjátok ki!

Köszönjük Mártinak a fordítást! Továbbra is örülünk minden véleménynek.

Az eredeti történetet Itt találjátok!

Az előző rész tartalmából:

Tobias jó rendesen összeveri Marcust, de Tris kideríti, hogy nem ölhetik meg, mert ha Marcus meghal, akkor Tris is.

23. fejezet

CARA

Négyes kocsijában vagyok, de nem hiszem, hogy ő is itt van, ami furcsa.

Nem kapok levegőt.

Mindenem fáj. 

Levegő után kapkodok, a szemem előtt homályos fekete foltok táncolnak, és utálom, hogy nem látok rendesen. 

A lélegzetvétel kész bravúr lenne, de tudom, hogy ha nem tudom elkezdeni, meg fogok halni, és nem igazán készültem még fel rá. 

Lassan beszívok egy kis levegőt.

Au…

Érzem a golyót a hátamban, de nem a fájdalom miatt, csak egyszerűen, mert ott van, és szétroncsolt.

Érzem. Mindent érzek.

Sikerül egy újabb hangos, reszkető lélegzetvétel.

Jól esik ez a kevés oxigén.

Caleb Prior arca jelenik meg előttem.

- Hé… én… azt hiszem, felengedett.

Behunyom a szemem, mert a fekete, homályos foltok a szemem sarkából elkezdenek középre úszni.

- Ébren kell tartanunk, Caleb! Beszélj hozzá!

Mintha Tris hangját hallanám, de nem vagyok benne biztos, és túl fáradt vagyok, hogy kinyissam a szemem, és ellenőrizzem.

Caleb motyog valamit, ami úgy hangzik, hogy vezess gyorsabban.

- Hé, mi a kedvenc színed?

Kinyitom a szemem, hogy lássam a hang forrását.

Ez Caleb. 

Eddig észre sem vettem, hogy milyen szép arca van, annyira arányos és sima. Jó ránézni, ami elengedhetetlen ebben a pillanatban.

Nem tudom, hogy miért kérdezget színekről, de a kedvére teszek.

- … Kék – zihálom.

Mosolyog, ettől olyan, mintha az egész arca felragyogna. 

- Ó, jó. Akkor a Műveltek a tökéletes csoport volt neked.

Emlékszem, hogy láttam Calebet a Műveltek között, amikor csoportot váltott. Alig beszéltem vele, de tudtam, hogy ott van.

Egy Önfeláldozó csoportváltása kemény dió volt akkoriban.

Próbálok a hangjára és az arcára koncentrálni, de annyira fáradt vagyok, és a szemhéjaim maguktól lecsukódnak. 

- Cara, mit szeretsz csinálni a szabadidődben?

Újra kinyitom a szemem. Nagyon kitartó. Nem érzem az ajkaimat.

- … Olvasni…

- Igen? Én is szeretek olvasni. Mi a kedvenc könyved?

Behunyom a szemem, de érzem, ahogy egy meleg kéz megérinti az arcomat.

- Cara. Összpontosíts. Maradj ébren, rendben?

Annyira őszinte és kedves a hangja, de nem hiszem, hogy ébren tudok maradni tovább. Lehetetlennek érzem.

- Mesélnél nekem a kedvenc könyvedről?

Harmadszor is kinyitom a szemem, hunyorogva próbálok összpontosítani rá. 

- ... Én… Nem tudok csak egy kedvencet kiválasztani – mondom reszketve.

- Igen, én sem – nevet Caleb.

- Caleb?

- Igen?

- Most aludnom kell… - suttogom.

- Ne, ne, ne, Cara, kérlek, maradj ébren még néhány percig. Kérlek, Cara. 

Felnézek rá, és elmosolyodom.

Egyáltalán nem hasonlít Trisre. Nem tudom, miért mondja ezt Négyes mindig. 

- Szép arcod van, Caleb.

Aztán minden elsötétül.

TRIS

A kép, ahogy Tobias eszméletlenre verte az apját, soha nem fog kitörlődni az emlékezetemből. 

Belevésődött az agyamba, mint a szavak. 

Soha nem fogom elfelejteni, ahogy a mérhetetlen düh átáramlott rajta. 

Ez más volt, mint amikor az Őszintéknél rejtőzködtünk, és megpróbálta visszavenni a hatalmat az apjától, hogy megmutassa a Bátraknak, hogy ő is lehet vezető. 

Ez… olyan ősi volt.

Biztos voltam benne, hogy Tobias halálra veri, ha nem mondom meg neki, hogy én vagyok a vészmegoldás.

Ahogy habár már kiütötte Marcust, Tobias tovább verte a fegyverével, aztán ököllel, amíg el nem húztam onnan. 

Zeke és Uriah kijöttek az épületből néhány pillanattal később, Christina is jött mögöttük zavarodottan, Carát pedig Uriah hozta a karjaiban.

Még mindig meg volt fagyva, és Tobias rá sem nézett.

A szemei még mindig úgy tapadtak Marcusra, ahogy feküdt a füvön eszméletlenül, mint aki többre vágyik. 

Kis idő múlva Caleb és Shauna is csatlakozott hozzánk, és Tobias kezdett úrrá lenni a dolgokon. 

Könnyen és gyorsan átvette a vezetést, és senki nem kérdezett semmit. 

Ő, Shauna, Zeke, Uriah és Christina ott maradtak, hogy kitalálják, mit kezdjenek Marcusszal, aztán Tobias felhívta Johannát, hogy megbeszéljék, hogyan tovább.

Caleb és én kaptuk a feladatot, hogy vigyük Carát kórházba

Én vezettem, Caleb pedig Carával volt a hátsó ülésen. Nem volt kényelmes. Nem vezettem eddig igazán, de most nem fontos a kényelem, amikor valaki haldoklik. 

Most itt vagyunk, ülünk a kórház műanyag székein, és arra várunk, hogy hírt kapjunk Caráról.

Cara már a kórház felé félúton felengedett, és úgy látszott, a seb ott folytatja, ahol abbahagyta.

Cara haldoklott.

Aztán elájult, és fogalmam sincs, mit fognak nekünk mondani az orvosok.

Ha meghal, nem tudom, hogyan mondjam el Tobiasnak. 

Caleb egy darabig ébren tudta tartani, de mire a kórházba értünk, eszméletlen volt, és nem tudom, lélegzett-e vagy sem.

Calebre pillantok, aki egész úton az ölében tartotta Carát, így majdnem ugyanolyan véres, mint Tobias. 

- Jól vagy? – kérdezem oldalra döntve a fejem.

Egy pillanatig nem mozdul vagy válaszol, aztán lassan megvonja a vállát. 

- Nem igazán tudom… csak… Csak belefáradtam a sok halálba, tudod?

Bólintok. 

- Tudom. Most már minden rendben lesz. Muszáj.

Bólint egy picit, aztán figyeljük, ahogy az orvos közeledik felénk.

A gyomrom összeugrik, nem tudom, hogyan kezeljem a helyzetet. Bárcsak ott maradtam volna Tobiasszal. Abban a fajta válságban jobb vagyok. 

Az orvos odaér hozzánk, én pedig bizonytalanul felállok. Caleb felnéz rám a székről.

- Ti hoztátok be Carát, igaz? – kérdezi az orvos, kettőnkre nézve. 

Lassan bólintok. 

- Igen. 

Az orvos finoman rám mosolyog, amitől kicsit megnyugszom. Tisztában vagyok vele, hogy naponta többször is csinálja ezt, úgyhogy tudja, hogyan nyugtassa meg a rémült és gyászoló családtagokat. A gyomrom fájdalmasan összeszorul. 

- Nos, van egy jó hírem és egy rossz.

Bólintok, mert nem hiszem, hogy tudnék bármit is mondani. 

- … Stabilizáltuk az állapotát. Kivettük a golyót, és kitisztítottuk a sebet.

Ez jó hírnek hangzik. Várom, hogy mi lesz a rossz hír. 

- … Pillanatnyilag mesterséges kómában tartjuk, ami segít a szervezetének a gyógyulásban. Nem tud egyedül lélegezni, ezért lélegeztetőgépre kapcsoltuk, reméljük, amikor felébred, már képes lesz arra, hogy egyedül lélegezzen. 

A szívem kihagy. Kóma. Ez azt jelenti, hogy lehet, nem jön ki belőle. Mesterséges, vagy sem, nem számít.

- És deréktól lefelé lebénult. A jó hír? Nem biztos, hogy végleges. Van rá lehetőség, hogy visszanyerje a lába erejét a fizikoterápiával, de nagyon sok munka lesz. Addig is gyógyul, amíg kómában van. 

- Oké – sóhajtom, az orvos pedig megérinti a vállam. – Reménykedjünk. Ez még nem a vég.

Caleb mellettem áll.

- Láthatom?

Felé fordulok, az orvos pedig bólint.

- Természetesen.

Caleb megfogja a kezem, és együtt sétálunk végig a folyosón Cara szobájáig. 

TOBIAS

- Mit csinálsz vele? – kérdezi Zeke, miközben az eszméletlenül fekvő apámat bámulja.

- Be kellene zárnunk – bizonygatja Uriah. – Ha a markunkban van a vezetőjük, abba fognak hagyni mindent. 

Shauna megrázza a fejét.

- De még mindig ott van David, akivel ott tudják folytatni, ahol abbahagyták. 

A hangjuk túl sok most egyszerre. Megrázom a fejem. 

- Csak várjuk meg Johannát. Ő tudni fogja, mihez kezdjünk – mondom halkan. 

Zeke megrázza a fejét. 

- Négyes… ez a te harcod. Bármit akarsz csinálni, veled vagyunk. 

Szavai átsöpörnek rajtam, és rájövök, hogy enyém a vezető szerep, akár akarom, akár nem. 

- Hová vigyük? – erősködik Uriah. A halántékomra szorítom a kezem, az agyam lüktet, és úgy érzem, mindjárt hányni fogok, annyi minden történt ma. Nem vagyok képes racionális döntést hozni. 

Felnézek az épületre, és eszembe jut a laboratórium, a cellák és minden förtelmes dolog, amit valószínűleg műveltek ott. Az újrateremtésekre és a kutatásokra gondolok. A maszkos férfiakra és Davidre. 

Meg akarok szabadulni tőle.

Az egésztől.

- Fel akarom robbantani – mondom halkan.

- Tessék? – kérdezi Shauna.

Bólintok, mintha csak a saját szavaimat akarnám megerősíteni.

- Fel akarom robbantani. – Tudom, hogy őrültség, de ez az egyetlen logikus dolog, amit ezzel a hellyel tehetünk.

Zeke összeráncolja a szemöldökét, de aztán bólint.

- Rendben. Mit használunk?

Teljesen megbízik bennem, és annyira hálás vagyok neki ezért ebben a pillanatban, hogy el sem tudom mondani. 

Christina hozzám botorkál.

- Nem robbanthatod fel! Matthew odabent van!

Nézem a tágra nyílt szemét és rémült ábrázatát. Tudom, hogy mindent, amit tett, a hamis ígéretek és hiedelmek miatt tette, de képtelen vagyok együttérezni vele. De nincs más választásom, Tris soha nem bocsátana meg nekem, ha felrobbantanám az épületet tudva, hogy Matthew odabent van. Annyira utálom Christinát, hogy nem akarom megadni az elégtételt, hogy egyenesen neki válaszolok. 

- Zeke, meg tudod találni Matthewt?

Bólint.

- Igen. Azt hiszem.

Tudom, hogy oda kéne neki adnom a pisztolyomat. Könnyebb kezelni, mint a puskát, de úgy érzem, mintha hozzánőtt volna a kezemhez. 

Nem tudom elengedni. 

Vállára akasztja a puskát, és bemegy az épületbe.

Térdre ereszkedek a füvön, aztán leülök.

Shauna letérdel mellém. 

- Hé, jól vagy?

Ránézek, és bólintok egy picit.

- Igen… csak… Túl akarok már lenni ezen az egészen.

- Igen… - bólint rá.

Majdnem tíz perccel később Zeke futva jön ki az épületből Matthew-val.

Akkor felállok, és csak bámulom az épületet. Bárcsak nekem is lenne most szupererőm, mint Trisnek. 

Tris.

A szívem zakatol már attól is, ha a nevére gondolok. 

Uriah tesz egy lépést előre. 

- Gondolod, hogy tudjuk ezt használni? – Elém tartja a tenyerét, amiben egy kis fekete labda van. 

Rápillantok, aztán Uriahra.

- Mi ez?

Uriah megvonja a vállát.

- Odabent találtam, amikor Carával vártunk… Kicsit körülnéztem. Ez a hivatal tele van fegyverekkel. Ezt magamhoz vettem. Azt hiszem, ez egy robbanószerkezet. – Kezembe veszem a kis kerek tárgyat, ahogy Matthew és Zeke közeledik. 

Futok pár lépést előre, aztán eldobom a robbanószerkezetet. Szem elől tévesztem, ahogy átrepül a mező felett az épület felé.

Egy pillanatig semmi sem történik, azután egyszer csak lángok csapnak fel az épületből. 

Néhány lépést hátralépek, és nézem, ahogy az épület a földdel válik egyenlővé. 

Zeke odajön hozzám, és elránt a robbanás elől.

Egy kocsi dübörgését hallom, és megfordulva Johannát látom közeledni az autójával.

Leparkol a fűben, és kiugrik az autóból.

A lángokat bámulja. 

- Mondtam neked, hogy ne csinálj semmit, amíg ide nem érek… - mondja halkan.

Megvonom a vállam.

- … Sajnálom…

Rám néz, látja a zilált ábrázatomat, és ahelyett, hogy leszidna, megölel. 

Nem tudom tovább tartani magam.

Felüvöltök.

Sírok, ahogy már hónapok óta szerettem volna. 

Sírok Tris halála miatt, sírok amiatt, hogy visszatért, sírok a Carával való kapcsolatom miatt, sírok, mert megbántottam, sírok, mert meglőttem, sírok, mert megvertem azt a rohadék apámat, sírok a mai nap eseményei miatt. Minden, amit az elmúlt hetekben magamban tartottam, kitör belőlem egy nagy, hullámzó zokogásban, és mindennél jobban kívánom, hogy Tris itt legyen. 

Johanna tart engem, és hálás vagyok neki, mert szerintem ő az egyetlen személy, aki megteszi értem, végülis olyan, mintha az anyám lenne.

Lehet, hogy Marcusnak igaza van. A nők a gyengéim.