Fanfic verseny: 3. novella

Kezdetét veszi a fanfiction versenyre beérkezett művek publikálása! Öt napon keresztül minden este felkerül egy novella, amit elolvashattok, és értékelhettek.

A szavazás menete:
Hozzászólásban a véleményed mellett négy pontszámot várunk:
- Mennyire tetszett a törénet, 1-10ig
- Mennyire karakterhű a történet, 1-10ig
- Az író stílusa, 1-10ig
- A kulcs kihasználása, 1-10ig.

A pontszámok a verseny végén összesítésre kerülnek, majd el lesznek osztva annyival, ahányan leadták az adott történetre a voksukat. A legtöbb szavazatot kapott mű írója lesz a verseny győztese.

Szavazás vége: 2015. november 30.

A 3. novellát a Tovább után olvashatjátok!


Kulcsszavak: csokitorta, remény, gyertya, sikoltás, sötétség, komisz mosoly, Elfajzott, muskátlis pite, rózsa

A szerző megjegyzése:

Van pár változtatás a történetben: Will és Al életben van. Ők is átjutottak a kerítésen, szerencsére sértetlenül. Tori sem leli halálát a menekülés során. Megtalálta George-ot és most kisebb háború dúl közöttük. Leginkább az nehezíti meg a testvérek életét, hogy George-nak nagy a lojalitása a Hivatal iránt. Peter, Lynn és Marlene is életben marad.

Figyelmeztetések: Erőszak, szereplő “halála”, enyhe obszcén szavak

Mennyei rémálom

TOBIAS

Alig várom, hogy ismét láthassam Trist. Ez a pár hét, amit nélküle töltöttem elviselhetetlen volt számomra.

Már látom Carát üldögélni a földön, de az arckifejezése… nem tetszik nekem. Túlságosan szomorú az elért sikerekhez képest. Viszont, ami a legjobban megrémiszt a kezén lévő vörös vér, mely még a pólóját is átitatja.

Christina leguggol mellé, gyöngéden megszorítja a vállát.

– Cara, mi történt? – kérdezi a pániktól megbicsakló hangon.

– Tris… – Jaj, nem, nem! Nem akarom hallani, amit mondani akar! Nem, nem, nem és nem! Ugye nem halt meg? Kérlek! Mondd, hogy életben van! – Tris lelőtte Davidet. Megölte. Ketten mentek be a Fegyverlaboratóriumba Calebbel.

Hál’ Istennek! Életben van!

– És most hol van? Hol van Tris? – kérdem ijedten.

Cara rám néz.

– A kórházi szárnyban. Matthew ragaszkodott hozzá, hogy megnézesse magát.

Miért? Csak nem megsebesült?

Nem akarok többet tudni. Otthagyom Christinát Carával, és átvágok a folyosókon. Egyenesen a kórházhoz tartok.

Kivágom az ajtót és körülnézek. Tris ott fekszik az egyik ágyon, szeme csukva. A doki éppen magyaráz neki valamit, amire néha rábólint. Ajkán pajkos kis mosoly játszik.

Milyen régóta nem láttam már! A szívem máris hevesebben kezd dobogni, amikor meglátom gyönyörű arcát, dús, szőke haját… Erős késztetést érzek, hogy átöleljem és megcsókoljam. Az én Trisem. 

Oda sietek hozzá, és megfogom a kezét. Gyöngéden megszorítom, mire rám emeli varázslatos tekintetét.

Szeme egy pillanatra kiguvad, majd a nyakamba ugrik.

– Tobias… Tobias, hát itt vagy! – kiáltja a hajamba.

Átölelem vékony kis törzsét, és magamhoz szorítom. Mélyen beszívom édes illatát, melyet már hetek óta nélkülözök. Hetek óta! Lehetetlen.

– Itt vagyok, és soha nem foglak elhagyni többé – pusmogom.

– Annyira hiányoztál. – Még jobban belecsimpaszkodik a nyakamba.

– Te is nekem. – Mennyire vágytam már rá, hogy a karjaimban tarthassam. Most pedig itt van.

Az orvos megköszörüli a torkát.

– Üdvözlöm! Dr. Green vagyok.

– Tobias Eaton – rázom meg a kezét.

– Nos, mint mondtam, ebben az állapotban nagyon kell vigyáznia magára, Tris. – Milyen állapotban? Mi történt? – A legfontosabb, hogy rendszeresen járjon ellenőrzésekre. Fiatal korát illetően ez még fontosabb. A vállán lévő sebre alkalmazza ezt a krémet – nyújt át egy tubust –, ami még inkább serkenti a sejtek regenerálódását.

– Várjunk! Miről van szó? – kérdezem.

Tris szélesen elmosolyodik, egyik kezét az arcomra simítja.

– Tobias, most teljesen meg fog változni az életed – mondja hangsúlyosan. Odahúzza a tenyeremet a hasára. – Most nagyon vigyáznom kell magamra, hogy ez a kis fickó szép és egészséges legyen. Akárcsak az apja… – Mély lélegzetet vesz. – Tobias, terhes vagyok.

Először nem is tudok megszólalni. Megdöbbenve nézem Trist, amint boldog tekintettel kutatja az enyémet. Apa leszek. Az én kisbabám növekszik Tris hasában. Egy apró élet, ami csak a miénk.

Különös érzés kerít hatalmába. Hasonló, mint amikor először megláttam Trist. Vagy, amikor megfogta a kezem. Vagy, amikor először megcsókolt. Vagy az első éjszakánkon. Ezt hívják tiszta boldogságnak.

Olyan sok mindent szeretnék mondani neki. Azt, hogy mennyire örülök a babánknak. Azt, hogy mennyire szeretem. Azt, hogy mennyire áldom a pillanatot, amikor megismerhettem.

– Tris… – ölelem át gyöngéden. – Köszönöm! – mondom egyszerűen.

Arcát az enyémhez nyomja, ajkát a fülemhez tolja.

– Nem tesz semmit, Tobias. – Halkan kuncogni kezd. – A java munkát te végezted el.

Vele együtt nevetek, de zavaromban elvörösödöm.

– Szóval, hetente járjon vizsgálatokra, és kerülje a stresszes helyzeteket. Próbáljon meg egészségesen táplálkozni, nélkülözzük az alkoholt is – mondja szakszerűen Dr. Green.

– Ne aggódjon! Nem engedem, hogy baja essék – szólalok meg, miközben még mindig Tris vállát ölelem.

– Rendben. Most magukra hagyom önöket. – Elvonul egy másik beteghez, akinek vastag kötés feszül a karján.

Tris elenged, kékes szemével a padlót fixírozza. Mintha zavarban lenne…

– Lehetetlen volt túlélni nélküled ezeket a heteket – mondja lassan. – Nagyon hiányoztál.

Felsóhajtok.

Igen, nekem is nagyon hiányzott, de van valami, ami aggaszt. Olyan az arckifejezése, mintha bármelyik pillanatban elájulna.

– Tris, jól érzed magad? – kérdezem aggódva. Sehogy sem tetszik a színe. Kissé zöldes és kapkodva szedi a levegőt.

– Igen, csak van, amikor rám jön a… – Nem tudja befejezni a mondatot, mert hangosan az éjjeliszekrényen lévő fémtányérba hány.

Aggodalmasan hátrafogom a haját.

A homloka nyirkos, teste gyenge. Biztosan megviselték a ma történtek.

– Jól vagyok – mondja halkan, miután befejezte. – Csak néha rám jön a rosszullét.

Végigsimítok sápadt arcán, fejét a tenyerembe hajtja.

– Szeretlek ma, holnap, örökké. Ezt sose felejtsd el! – pusmogom. – És szeretem azt a kis lényt, aki hamarosan a családunkhoz fog tartozni.

Mély levegőt vesz.

– Én is szeretlek. Jobban, mint a tulajdon életemet. Viszont ő lesz számomra a pici Toby, akit felnevelünk. Közösen. – Tenyerét a hasára helyezi. Elfog a nevethetnék, amint meghallom a Toby nevet. Még senki sem becézett így. – Ő lesz a világ legtökéletesebb babája. Olyan erős és bátor lesz, mint az apja. – Haloványan elmosolyodik.

– És olyan nemes lelkű, okos és szép, mint az anyja – vágok közbe.

Elneveti magát.

– Annyira Önfeláldozó, mint a két nagymamája. – Szemeibe könnyek gyűlnek. Tudom, hogy csak udvariasságból említette meg Evelynt, de nekem ez így is nagyon jól esik.

– A mi kis Szerencsétlenünk – kuncogok vele.

Kezét az enyémre teszi.

– A miénk. Istenem, el sem hiszem, hogy gyerekünk lesz, Tobias. Leírhatatlanul boldog vagyok.

Lassan közelebb hajolok hozzá, karjaimmal átfogom keskeny derekát.

– Mint, ahogy én is. Tudod, én ugyan nem vagyok Művelt, – mondom, miközben ajkaimmal végigsimítok a homlokán – de olvastam valahol, hogy nagyon jót tesz a még meg nem született babáknak, ha a szüleik fizikai kapcsolatot létesítenek egymással.

Megcsókolom a nyakát, mire átöleli az enyémet. Komisz mosoly játszik szépséges arcán.

– És mi nagyon fess fiatalembert szeretnénk pici Tobyból, igaz? – kérdezi.

– Igen. Mi a véleményed? – Hirtelen eszembe jut valami. – Na, de várjunk csak! Kisasszony, ideje leszoknia az alkoholról – ismétlem meg az orvos szavait. – Szóval, mostantól nincs sör meg pálinka, tequila…

– Fejezd be! – csap gyöngéden a karomra. – Én nem vagyok alkoholista! Életemben nem ittam egyetlen pohárkával sem.

Elnevetem magam.

– Pedig – közelítem felé a fejem –, ha innál, lenne okom rá, hogy bezárjalak a szobába és eldobjam a kulcsot. A rabom lennél. – Már éppen megcsókolnám, amikor hirtelen hátrahajol az ölelésemből.

– Nem emlékszel? – kérdi szomorúan. – Éppen most dobtam ki a taccsot. Nem hiszem, hogy ilyen állapotban akarnál megcsókolni.

Közelebb vonom magamhoz.

– Te csak ne mondd meg nekem, hogy mit csináljak – mondom játékosan.

Ismét előredőlök, de megint kicselez.

– Kérlek, kísérj vissza a hálóterembe! Rosszul érzem magam.

Rögtön elfog az aggodalom, és segítek neki fölállni. Elkísérem a mosdóba is, ahol fogat mos, majd a gyöngéden támogatom, amikor elindul.

Nagyon lassan lépked, egész súlyával rám nehezedik.

Olyan gyengének tűnik, mintha bármelyik pillanatban összeesne, így a térde alá nyúlok, és fellendítem a karomba.

Elégedetten felsóhajt, fejét a vállamnak dönti.

Mire a hálóteremhez érünk, lélegzete egyenletessé válik, halk szuszogása meg-megcsapja a mellkasomat.

A szobában Al, Will és Christina üldögél az egyik ágyon.

Christina felénk vetődik, és elkiáltja magát:

– Tris! Tris, hát itt…

– Csitt! Halkabban, nem látod, hogy alszik? – rivallok rá csöndesen. Még csak az kell, hogy felébressze szegény Trisemet. 

– Bocsánat! – Hangja már csak suttogás.

Will és Al lassan közeledik felénk.

Al szemében már megint látom a szokásos ellenszenvet, amikor rám néz. Nem mintha én különösebben kedvelném, de ez már tényleg pofátlanság.

Minden alkalmat kihasznál, hogy Trisszel legyen, mert ő nem elégszik meg a “csak barátok vagyunk” szereppel. Neki ez nem elég. Neki a szerelmem kellene, életem egyetlen értelme, – vagyis az egyik értelme, hisz a gyerekünk a másik – a létem záloga, aki számtalanszor visszautasította. Nem tudom, meddig bírom még tovább, hogy ki ne verjem a fogát. Van egy olyan érzésem, hogy nem sokáig.

– Négyes – köszönt Will.

– Sziasztok! – válaszolok monoton hangon.

Al vészjósló pillantást vet rám. Gyilkos szemmel nézi a kedvesemet, aki a karomban szuszog. Ó, ha csak egy ujjal is hozzá mer érni…

– Történt vele valami? – kérdezi Christina Trisre bökve.

Nem hiszem, hogy most lenne itt az ideje elmondani nekik, hogy terhes. Majd ketten, együtt fogjuk megtenni.

– Semmi, csak kivizsgálásra vitték, és adtak neki egy krémet a vállára.

– És azt tudod már, hogy miért szédül, hány és émelyeg? – szól közbe Will.

Fene a Műveltekbe! Hogy ezek mindenre kíváncsiak!

– Hogy mit csinál? – adom a hülyét.

– Reggelenként rosszul szokott lenni – mondja Al. – Egyszer már el is ájult az étkezőben. Azt mondja, jól van, de nem hiszek neki.

Hát, gratulálok, Tobias. Hogy hazudjak, ha ők itt voltak, amikor ezek történtek. Nekem kellett volna vele lennem. Nekem.

– Nem tudom, mi lehet vele. Az orvos semmi ilyesmit nem mondott. Lehet, hogy csak elrontotta a gyomrát.

Igyekszem könnyedén beszélni, hogy a nyavalyás Őszinték ne szagolják ki az igazságot.

Christina halkan nevetni kezd.

– Ja, túl sok csokitortát evett, mi?

Will aggodalmasan pillant barátnőjére.

– Még elképzelhető is lenne, de hogy egy héten háromszor? Háromszor kapott volna gyomorrontást? Nem valószínű. – Átkozott Művelt logika.

– Oké, én inkább leteszem egy ágyra, hogy nyugodtan alhasson – mondom, ezzel egérutat nyerve.

– Rendben, csak szólj, ha szükség van ránk. – Christina és a segítőkészség… Nem jellemző páros.

– Szólni fogok – ígérem.

Elbúcsúznak, én pedig végigsétálok az ágyak között.

Letenném Trist az ágyunkra, de olyan erősen kapaszkodik a nyakamba, hogy nem bírom.

– Kérlek, kicsim, engedj el! – suttogom.

Csak nagy nehezen tudok lazítani a szorításán, bár nem szívesen engedem ki a karjaim közül.

Lefektetem a lepedőre, majd én is ledőlök mellé.

Tündéri arca most oly nyugodt, mint a csöndes tenger. Egy kósza, fénylő, szőke tincs a kezemre hullik, csiklandozza az alkaromat.

Már éppen álomba merülnék, amikor meghallok egy halk hangot.

Bársonyos, dallamos hanglejtés, szépséges mezzoszoprán. Gyönyörű.

– Tobias – motyogja Tris csukott szemmel. – Tobias, szeretlek. Szeretlek.

Milyen édes! Álmában beszél. Rólam szól az álma!

Ó, Istenem, mennyire szeretem ezt a lányt!

Nagyon lassan közelebb kúszik hozzám, fejét a mellkasomra helyezi, lábával átölel. Elégedetten felsóhajt, mire halkan kuncogni kezdek. Egyik kezével átfogja a törzsemet, és még jobban hozzám simul.

Valahonnét emlékeszem rá, hogyha az ember álmában beszél, ki lehet faggatni, mert mindenre őszintén válaszol. Nem is értem, hogy az Őszinték, miért nem ezt a módszert alkalmazzák.

– Tris – szólítom meg lágyan. – Tris szeretném, ha válaszolnál pár kérdésre. Kit szeretsz a legjobban ezen a világon?

Aljas dolog, tudom, de a kíváncsiság mindent legyűr. Az is lehet, hogy ebből egy vicc fog kisülni.

– Tobiast és pici Tobyt – válaszolja vontatottan, az alvástól nehézkesen.

Határozottan erre számítottam. Hiába, önző vagyok. Nagyon önző.

– Meg Anyát, Apát és Calebet – teszi hozzá.

Felhorkanok.

Calebet? Aki kiadta a Művelteknek? Aki elárulta? De hiszen ő segített annak az átkozott nőnek megkínozni Trist. Ő nézte végig, ahogy szenved, sőt, még ötleteket is adott Jeanine-nek. Hogy szeretheti? Soha nem fogom felfogni, hogy mit szeret ezen az átkozott kölykön. Soha! Az csak egy dolog, hogy a testvére, de… Caleb egy nevetséges, gyáva ember, aki nem érdemli meg a szeretetét.

Hosszú percekig hallgatok, mélyen elgondolkozva magamban. Egyre jobban magamhoz szorítom Tris alvó testét, hogy megnyugodhassak. Percekig nem is vagyok képes másra.

– És kit gyűlölsz a legjobban? – kérdem.

– Jeanine-t, Davidet – motyogja – és Evelynt.

A név a szívembe talál.

Mi? Gyűlöli az édesanyámat? Ez csak ugye valami vicc? Egy kalap alá vette őt a két leggonoszabb emberrel, akit ismerek? Vagyis csak majdnem a leggonoszabbal, mert Marcus még őket is túlszárnyalja.

De őt nem utálja. Őt nem.

– Miért? – kérdezem fojtott hangon. Kétségbeesetten vágyom a válaszra. – Miért nem szereted Evelynt?

– Mert mindig bántott engem. Folyton kereste az alkalmat, hogy belém rúgjon. Ő akarta tönkretenni a kapcsolatomat Tobiasszal. Olyanokat mondott nekem, hogy én csak átmeneti vagyok az ő életében, bezzeg ő állandó.

Úristen! Ilyet mondott neki? Jézusom! És még sajnáltam szegény anyámat. Lehet, hogy félreismertem. Nagyon félre.

Lepillantok Trisre, kinek most szeme nyitva, de nem néz az arcomra.

A hasamat fixírozza, melyet törékeny karjával ölel.

Tehát, ébren mondta ezt.

– Sajnálom, Tobias – suttogja csöndesen.

Megcsókolom a homlokát.

– Kevesem, sose félj kimondani, ami a szívedet nyomja. Tényleg ezt mondta? Tényleg ezt mondta neked?

Végre rám emeli a tekintetét. Írisze halványkék, mint a tiszta égbolt.

– Igen. Olyan borzalmasan rosszul esett.

Erősen, szinte durván magamhoz vonom, és szorosan átölelem. Még szorosabban, mint eddig.

– Kicsim, ugye tudod, hogy ez nem igaz? Te vagy az állandó. Te vagy az egyetlen, kinek elvesztése fájdalmat okoz nekem. Téged akarlak örökre az oldalamon tartani. Téged és senki mást. – Arcomat a hajába fúrom, és behunyom a szemem. Szükségem van az illatára, hogy lenyugodhassak.

– Tobias… Nem… kapok… levegőt… – mondja élfúlóan.

Lazítok a görcsös szorításon, mire megkönnyebbülten felsóhajt.

– Köszönöm. Már azt hittem, összeroppantod pici Tobyt – motyogja.

Megcsókolom az orra hegyét.

– Nem lennék képes bántani sem őt, sem pedig téged.

Idegesen cuppant egyet.

– Az lehet, viszont most majdnem összelapítottál. – Ellágyul a hangja. – Tudod, most nagyon vigyáznom kell magunkra. 

– Sajnálom, csak… el sem tudom hinni, hogy az anyám ilyet mondott neked. De egyébként is, te nem aludtál?

Lehunyja a szemét, arcát a vállam hajlatába temeti.

– Egy: Hidd csak el! Kettő: Aludtam, de felébredtem, amikor olyan erősen átfogtad a vállamat. Pont a sebemhez nyúltál.

– Bocsánat. Nem akartam.

Ajka a torkomra kúszik, majd fel az államon.

Megborzongok.

– Ne sajnáld!

– Tehát, azt álmodban mondtad, hogy engem és a babát szereted a legjobban?

Ajka lehelet finoman súrolja a számat.

– Ilyet is mondtam volna? – Megmarkolom a csípőjét.

– Hát persze. – Megcsókolom a kulcscsontját. – Apropó, miből gondolod, hogy Toby lesz? – pusmogom a nyakába, miközben a hasára teszem a kezem. – Szerintem egy szenvedélyes Trissy van idebent.

– Trissy? Fúj, ezt ne mondd soha többé! – kiált fel.

Elnevetem magam.

– Miért? Nekem tetszik.

– Az lehet, hogy neked tetszik, de nekem nem.

Felemelem a fejét, hogy az arca egy vonalba kerüljön az enyémmel.

– Szeretlek téged és őt is. – Közelebb hajolok hozzá, homlokomat az övének döntöm.

Lehunyja a szemét.

– Mi van veled, Tobias? Ma szinte többször mondod, hogy szeretsz, mint az egész eddigi ismeretségünk alatt.

– Hát, épp ez a baj, hogy túl kevésszer mondtam.

Évődve felém közelít. Látom a tekintetében, hogy csókra szomjazik.

– Mit szólnál, ha elgondolkoznánk a névválasztáson? – érdeklődik.

– Őszintén? Semmi kedvem hozzá. – Áthidalom az utolsó centiket, majd ajkamat olyan hévvel nyomom az övének, hogy az szinte fáj.

Közelebb húzza a fejem magához, nyelvével körbesimítja a szám vonalát. Felmordulok, mire még szenvedélyesebben csókol.

Nem bírok magammal, megfogom a csípőjét, és a matrachoz szorítom.

– Tobias – kezdi halkan.

Ne beszélj! – akarom mondani, de nem teszem.

– Igen?

Fogait az ajkamba mélyeszti. Átölelem a derekát, és a hátára fordítom.

– Meg kell tudnod valamit – szakít félbe.

– Mit? – kérdezem, miközben a nyakát csókolom.

– Megöltem Davidet.

Megpuszilom az arcát.

– Tudom.

– Calebbel ketten mentünk be a Fegyverlaboratóriumba.

Csókot nyomok a homlokára.

– Tudom.

– Kockáztattam az életemet, pedig megígértem neked, hogy nem fogom.

Ajkamat a halántékára szorítom.

– Tudom, de most itt vagy, nem? A karjaimban, biztonságban. Ez nem elég?

Felsóhajt.

– Igen, de el sem merem képzelni, mi történt volna a babánkkal, ha megsebesülök.

Megcsókolom.

– Az a lényeg, hogy nem történt ilyesmi. A gyerekünk jól van a hasadban, és napról napra erősebb lesz.

Elmosolyodik.

– Lehet, hogy a kis vasgyúrónak jobb célzó képessége lesz, mint az apjának. Vigyázzon, Négyes, nehogy a fia legyőzze késdobálásban – viccelődik.

Végigsimítok szépséges arcán.

– Tris, a tanítvány mindig túlszárnyalja a mesterét.

Lábával átkulcsolja a csípőmet.

– Van egy ötletem, én mesterem – kezdi nevetve. – Emlékszel még, mit mondtál az egészséges babákról?

Huncutul elmosolyodom.

– Szó mi szó, imádom a logikádat. Viszont, ami azt illeti, nem hiszem, hogy erre a hálóterem lenne a legjobb megoldás.

Végigsimít a karomon és átfordít, így én kerülök alulra. Egész testét az enyémre húzom, mire megpuszilja az orrom hegyét. Olyan jó érzés újra élvezni érintését, csókját, melegét. Felülmúlhatatlan…

– Akkor miért nem megyünk egy kevésbé nyilvános helyre? – kérdi.

Arcomat dús, szőke hajába fúrom, és mélyen magamba szívom az illatát.

– Igazából én álmos vagyok. Hidd el, ha rajtam múlna, ki sem engednélek a szobából!

Szomorú sóhaj hagyja el édes ajkát.

– Megértem, persze. Sok mindenen mentél keresztül ma. 

Megpuszilom a feje búbját.

– Amint kevésbé leszünk kimerültek, bepótoljuk, ígérem. 

Megszorítja a vállamat.

– Engem is megviselt ez a nap.

– Elhiszem, kincsem, elhiszem. – Neki sokkal nagyobb feladata volt, mint nekem.

Oldalra fordulunk, Tris ráfekszik a karomra.

– Milyen rég nem aludhattam veled – mondja halkan.

– Nekem van egy sokkal jobb ötletem – felelem, és az arcát a mellkasomra húzom. – Mindig szeretem érezni, hogy itt vagy mellettem.

Elneveti magát.

– Ez olyan édes volt. Meg romantikus

Ajkát az enyémhez illeszti. Íze akár a só, mint egy éjszakai futás a tengerparton. Mámorítóan finom.

– Én vagyok a megtestesült romantika – mondom.

– Éppen ezért szeretlek olyan nagyon.

Szemét lehunyja, karjával átöleli a törzsemet. Csöndes szuszogását hallgatva, karjaimban érezve őt, édes illatát magamba szívva lassan én is elalszom.

***

A homlokomhoz egy hideg cső nyomódik. Bárhol felismerem ezt az érzést. Egy pisztolyt szorítanak a fejemhez.

Kipattan a szemem, hogy lássam a támadómat. Egy nő az. Arca keskeny, szeme nagy és sötétbarna, szempillái hosszúak. Ajka telt, haja égővörösen omlik le a háta közepéig.

– Állj fel, különben meghalsz! – adja ki monoton hangon a parancsot.

– Rendben. – Engedelmesen törökülésbe lendítem fel magam, és váratlanul állon verem a lányt.

Kiesik a kezéből a fegyver, és meglendíti az öklét, mely egyenesen az arccsontomba csapódik.

Gyorsan megpördülök, hogy ki tudjam védeni a következő ütését.

Ezt egyenesen a torkomra adja, melytől fuldokolni kezdek. Nem kapok elég levegőt, de megragadom a haját, még mielőtt elérhetné a földön heverő pisztolyt.

Erős ütést mérek a fejére, mire elkezd vérezni a szája sarka. Megfogom vállát, és olyan erősen vágom arcon, hogy nekitántorodik a falnak, és köhögni kezd.

Még mielőtt cselekedni tudnék, állon ver. Megfordul, könyökkel gyomorszájon vág, én pedig összegörnyedek.

Kirúgom a lábát, mire elesik, és a fegyver után vetődöm, de ekkor rátérdel a hátamra, és egy kést szorít a torkomhoz.

– Most meghalsz, kutya! – köpi.

Elkapom a kezét, megpróbálom távolabb tudni az éles pengét a nyakamtól, de a lány fültövön vág, mire minden tompán csengeni kezd.

Kiverem a kezéből a kést, könyököm a hasába mélyed, majd arcon verem.

Felkapom a fegyvert, rászegezem, miközben gyilkolni vágyó tekintettel mustrálom.

– Miért jöttél? – kérdezem, elővéve a Négyes-hangomat. 

Nem válaszol.

– Miért jöttél? Ki küldött? – kiáltok rá.

Elmosolyodik.

– Ugyan már, Tobias. Miért vagy ilyen dühös? – A hangja már-már megnyugtató, de nem vagyok hajlandó engedni egy szirén csábításának.

És határozottan dühös és összezavarodott vagyok. Honnan tudja az igazi nevemet? És hogy meri használni? A “Tobias” csak Tris ajkain hangzik helyesen. Senki másén. Csak az övén.

– Megismétlem még egyszer: Ki küldött? Válaszolj, különben kiloccsantom az agyadat! – fenyegetem.

Lassan ingatja a fejét, arcán bárgyú vigyor terül el.

– Én vagyok a legsötétebb rémálmod. A legnagyobb félelmed.

Ez nem igaz. Az én legnagyobb félelmem, hogy elveszítem Trist. Ebben az álomban pedig nyoma sincsen a kedvesemnek. Még csak a színét sem láttam.

– Hazudsz – mondom egyszerűen. – Mondd meg az igazat, vagy Istenre esküszöm, a pokol legsötétebb bugyraiba küldelek.

– Hát csak rajta.

Elindul felém, fejét félre billentve, majd ajkait az enyémhez érinti.

Undor fog el a csókja nyomán.

Még mielőtt ellökhetném őt magamtól, eldördül egy lövés. Észre sem vettem, hogy meghúztam a ravaszt.

A lány hátratántorodik, neki esik a falnak, majd lecsúszik mellette.

A golyó a mellkasán érte.

Még mielőtt leérhetne a padlóra, hajszíne szőkére változik, írisze barnából szürkéskékre vált. Vonásai Trisére kezdenek hasonlítani. Hasa egyre nagyobbá válik, mintha terhes lenne.

– Tobias… – suttogja Tris. – Meg.. meg.. megöltél m… m.. min… minket. – Lélegzete elakad, szeme lecsukódik.

Megöltem Trist…

Megöltem…

***

Izzadságban úszó testtel ülök fel az ágyunkban. Határozottan ez volt életem egyik legrosszabb álma, amit sosem akarok viszont látni.

Tris egyenletesen lélegzik a takarón, arca csöppet sem nyugodt, és forgolódik, mintha neki is rémálma lenne. De a testi épsége sértetlen – jól van.

Visszahanyatlom a párnára, miközben a szívem egyre hevesebben dobog és gyorsan, felületesen kapkodok levegő után, de nem elég mélyen, hogy csillapítsam a légszomjamat.

Tris élesen felnyüszít, majd olyan hévvel fordul meg a matracon, hogy orrba ver. Felnyögök, mert az ereje még alvás közben is elkíséri.

– Tobias. Tobias, ne! Hagyd abba, ne csináld! Ez fáj! – A hangja szenvedésről árulkodik. Már teljesen elfelejtettem, milyen vad illúziói vannak. A legtöbbjükben valami szörnyűséges dolog történik vele vagy az egyik családtagjával, de gyakran én is szerepelek bennük.

– Tris, kelj fel! - Gyöngéden rázni kezdem az oldalát. – Ébredj!

Kinyitja szépséges szemét, miközben felszisszen. Tekintetéből félelmet olvasok ki.

Amikor megpillant, hátrahőköl, de a következő pillanatban hozzám bújik.

– Tobias… Tobias… – motyogja a mellkasomba megbicsakló hangon.

Érzem, hogy elerednek a könnyei.

Átölelem, és végigsimítok selymes, hosszú szőke haján.

– Semmi baj. Itt vagyok – csitítgatom csöndesen. – Itt vagyok, kicsim. Csak rosszat álmodtál. Semmi baj. Nyugalom! Itt vagyok.

Belemarkol a vállamba, testét heves zokogás rázza, miközben elcsukló hangon megszólal:

– Olyan borzalmas volt! Olyan szörnyű!

– Mi történt? – kérdezem halkan. Ha neki fáj valami, nekem is. Nincs rosszabb, mint látni, ahogy szenved. Eszembe jut az a nap a Művelteknél, amikor hígítatlan félelemszérumot kapott, és kiráz a hideg. 

– Te… te meg akartál… meg akartál e… erőszakolni.

Jézusom! Ekkora ostobaságot!

– Tris, kincsem, ugye tudod, hogy erre sosem lennék képes? – Megcsókolom a homlokát. – Nem tudnék ártani neked, drágám. Képtelen vagyok rá.

Tulajdonképpen nagyon bánt, hogy ilyeneket álmodik rólam. Fáj látni, hogy miattam szenved. Mert meg akartam erőszakolni! Istenem, hogy lennék én képes erre? Már akkor is a bűntudatban vergődöm, ha a hangomat fel kell emelnem.

Még jobban hozzám simul, és én is magamhoz szorítom. Ajkamat a homlokára préselem, miközben elgondolkozom.

“Pszt! Ölelj át!” – parancsolt rám, amikor a klausztrofóbiámmal küzdöttünk meg együtt. Engedelmesen átkaroltam a derekát, bár azt még magamnak is nehezen vallottam be, hogy mekkora örömmel töltött el az a kérés. 

“A szimuláció figyeli a félelemreakciódat. Vagyis, ha képes vagy lelassítani a szívverésedet, akkor a szimuláció tovább lép a következő fázisba. Emlékszel még rá? Úgyhogy próbálj meg elfeledkezni arról, hogy itt vagyunk!” – Minden egyes szavára tisztán emlékszem.

“Igazán?” – A légzésem kapkodó volt és szapora. “Mert az olyan könnyen megy, ugye?” 

“Tudod, a fiúk többsége élvezné, ha bezárva találná magát egy ilyen szűk helyen kettesben egy lánnyal.” – Mintha én nem élveztem volna, hogy olyan közel van hozzám! Imádtam! Akkor végre eltörpült a félelmem egy másik érzés mellett. A szerelem mellett.

“De az nem, aki klausztrofóbiától szenved, Tris!” – rivalltam rá, hogy leplezzem a zavaromat.

“Jól van, jól…” És akkor a kezemet a mellére húzta, hogy érezhessem a szívverését. Nagyon gyorsan vert, de egyenletesen. 

Megfogom törékeny karját, és a mellkasomra húzom a tenyerét, éppen az én szívem fölé.

– Emlékszel, Tris? Te pont ugyanezt tetted velem még régen. Koncentrálj erre a ritmusra! Érezd a szívdobogásom! – Lehajolok, hogy megcsókolhassam. Rögtön elapadnak a könnyei. Ajka finoman simogatja az enyémet, miközben ujjaival a hajamba túr. Megragadom a csípőjét és –, mint ma délután – lefeszítem a matracra.

– Szükségem van rád, Tobias! – sóhajtja a számba. – Szükségem van rád, hogy lenyugodjak.

Elmosolyodom.

– Ne azért akarj velem lenni, hogy lenyugodj.

Fogaimat belemélyesztem az alsóajkába.

– Tobias, Tobias, kérlek…

Elnevetem magam. Nem tudok neki nemet mondani. Felkapom a karjaimba, mire halkan felsikkant. Megcsókolom, hogy elhallgattassam. Végül is, nemcsak mi vagyunk a hálóteremben. Itt van például Al, Will, Christina. Peter. Nem, nem fogom elrontani ezt a kellemes, meghitt hangulatot miattuk.

– Tobias – mondja csábítóan Tris –, hova viszel? Csak nem akarod valóra váltani az álmomat?

Kis híján elejtem.

– Mi?

Hangosan hahotázni kezd, miközben erősebben szorítja a nyakamat.

– Nyugi, csak vicceltem.

Megpuszilom a nyakát.

– Ez volt a világ legrémesebb poénja. Soha többé ne mondj ilyet, különben…

– Különben? – szakít félbe.

– Különben… – Elgondolkodom, miközben nekitámaszkodom Cara ágykeretének. Tris piciny teste könnyedén himbálózik a kezemben, egyre jobban hozzám simul. Az én kis tündérem. – Mi az, ami a legnagyobb csapás lenne számodra?

Mélyen a szemembe néz, mielőtt válaszolna.

– Az, ha nem érezhetném többé a bőrödet. – Végigsimít az arcomon. – Meg, ha nem ölelhetnélek meg. – Átkarolja a nyakamat. – Ha nem kaphatnék többé a csókodból. – Ajkát az enyémhez nyomja. Az íze, akár a friss marcipáné. Minden érintkezést és elválást érzékelek, miközben lassan megcirógatja a mellkasomat, ahová a Bátrak lángnyelveit tetováltattam. – És, hogy is élhetnék nélküled? A legfontosabb te vagy.

Elakad a lélegzetem, ahogy ezt kimondja. Rátapasztom a számat az övére, és végigmegyek vele az ágyak között. Fogsora az enyémnek koccan, de nem engedem, hogy eltávolodjon tőlem. 

Már tudom, merre viszem. Az egyik szállodai szobába. Hasonlóan ahhoz, ahol legelőször szeretkeztünk.

A folyosó néptelen, egy árva lelket sem lehet látni.

Benyitok a szobába, majd oldalra fordulok, hogy beférjek Trisszel a karomban. A sarkammal belököm az ajtót, miközben egy percre sem szakítom el ajkaimat az övétől. Lassan odasétálok az ágyhoz, és finoman a lepedőre fektetem.

– Tobias, szeretlek – pusmogja a bőrömbe.

– Szeretlek, kicsim – mormolom én is.

Lábával átkulcsolja a csípőmet, kezével a hajamba csimpaszkodik, ujjai a tincseim közé simulnak. 

Lassan elkezdem levenni róla a blúzát, miközben ő is ezt teszi az én ingemmel. Finoman haladok lefelé, minden gombot óvatosan fejtek ki a hozzátartozó lyukból.

Tris megcsókolja a csupasz mellkasom, mire könnyed borzongás fut végig a hátamon. Ajkamat az övére tapasztom, átölelem a derekát.

– Annyira hiányoztál – sóhajtom a szájába.

– Nekem is.

Még jobban magához szorítja a csípőmet, mire én is hevesebben fonom át a derekát.

– A tiéd vagyok örökre és visszavonhatatlanul, Tobias – mondja halkan.

Végigsimítok gyönyörű arcán.

– Úgyszintén – válaszolom, és ott kezdjük, ahol öt hete abbahagytuk.

***

TRIS

Reggel erős szorításra ébredek. Arcom Tobias mellkasán pihen, egyenletesen emelkedik és süllyed vele, ahogy kapkodva levegőt vesz. Érzem, ahogy a szíve kissé hevesen kalimpál a tenyerem alatt, torkából morgás és nyögés keveréke szakad fel. Orra a homlokhoz ér, én pedig felemelem a fejem, hogy láthassam, mi baja van. Azonban a szeme csukva, fogsora összeszorul, és hirtelen erősebben vonja a testéhez az enyémet. Nyöszörög, és a nevemet motyogja. Nyugtalanul rázni kezdi a fejét, majd hangosabban ismét engem szólít.

Rémálma van. Biztosan rémálma van.

Gyanítottam, hogy tegnap éjszaka is az volt –, amikor felrázott az én szörnyűséges álmomból. Éreztem, hogy milyen hevesen dobogott a szíve, a teste úszott az izzadtságban.

Tobias belemarkol a vállamba. Már nem fáj nagyon, de a seb még így is érzékeny.

– Tris! Ne! – ordítja teli torokból. Felüvölt, majd egész ízében összerándul, arcát a nyakam hajlatába temeti.

– Tobias, kelj fel! – Pofozgatni kezdem az arcát, mire ismét elordítja magát, ezúttal a fülembe. Hátrakapom a fejem.

Tehetetlen vagyok. Akármilyen erősen is rázom a vállát, a hátát, az arcát, nem mozdul. Csak kiabál.

Elkeseredésemben nem tudok mást tenni: megcsókolom. Ajkam finoman falja az övét, bár egy ideig nem viszonozza a csókot. Reszketeg kezem erőtlenül kapaszkodik a hajába.

Pár pillanattal később átöleli meztelen csípőmet, majd ajka követni kezdi az enyém mozgását. Elmosolyodom, majd ismét rátapasztom a számat. Minél több idő telik el, annál mohóbb leszek. Egy percig sem akarok elszakadni tőle, azt akarom, és arra van szükségem, hogy vele legyek – hogy a bőröm teljes felülete érintkezzen az övével.

Arcomat csupasz mellkasára simítom, és behunyom a szemem.

– Mi történt? Jól vagy? – kérdezem.

Homlokát az enyémnek dönti, majd felsóhajt.

– Először is: Miért csókoltál meg? Nem mintha bármiféle problémám is lenne emiatt. – Megpuszilja az orromat. – Másodszor: Nem, nem vagyok jól.

Megcirógatom az állát.

– Azért csókoltalak meg, mert üvöltöttél. Próbáltalak felrázni, de csak kiabáltál. Gondolom, rosszat álmodtál, nem?

– De igen. Rólad szólt. A szemem előtt haltál meg. – Magához szorít. – Úgy látszik, képtelen vagyok szabadulni ettől a félelmemtől.

Ujjaimat összefűzöm az övével.

– Tudod, azt hittem, ha melletted vagyok, nem lesznek rémálmaid. Naiv gondolat volt. Én, amikor érzem a tested melegét, akkor nyugodtan alszom. Olyan, mintha nem találnának meg a szörnyűségek, ha itt vagy.

Végigsimít az arcomon.

– Nem vagy naiv. Annyi az egész, hogy túlságosan szeretlek ahhoz, hogy elengedjelek. Képtelen vagyok rá! Ha nem lennél többé, nem is tudom, mit csinálnék. Talán ez azt jelenti, hogy megszállottá váltam. Szükségem van rád.

A szívem hevesebben kezd kalimpálni e szavak hallatán.

– Nekem is rád, de tudod… tudod, van, amikor elgondolkozom, mi lett volna, ha már az Önfeláldozóknál megismerkedünk. Lehet, hogy akkor nem tartanánk itt. Lehet, hogy akkor csak barátok lennénk és semmi más. Vagy még kevesebb…

Elneveti magát.

– Én ismertelek már Önfeláldozóként is. Többször voltatok a házunkban. Mindig az emeletről figyeltem az eseményeket, mert Marcus nem szerette, ha én is ott vagyok, amikor vendégek jönnek hozzánk. Már akkor kiszúrtalak, amikor a bátyád mellett, félénken álldogáltál. Olyan voltál, mint egy kis Szerencsétlen. Emlékszem, hogy egyszer észrevettél, és sután biccentettél felém.

Az emlék úgy hasít belém, mint vajba a tiszta penge.

Én is emlékszem.

– Akkor játszottunk is egymással. Hány évesek is lehettünk? Ha jól emlékszem öt vagy hat. Már, ami engem illet – mondom lassan.

– Igen – Ajkát az enyémre tapasztja. –, megmutattam a szobámat, és beszélgettünk is. Kötetlenül és sokat, ahogy egy Önfeláldozó sosem tenné. Még egy gyerek sem. Már akkor is kilógtunk a sorból.

Ezt én sem tagadhatom.

– Be kell vallanom, hogy amikor leugrottam a tetőről, és segítettél leereszkedni a hálóról, nem ismertelek fel. Akkor csak egy kemény fickót láttam benned, akit semmi és senki nem érdekel. Viszont, amikor levetted a maszkodat egy olyan emberrel találtam magam szemben, aki a világon mindennél többet jelent nekem. Akiért meghalni is kész vagyok.

– Igen, ami azt illeti, Christinát is sikerült elég rendesen megijesztenem azokban az első hetekben – vallja be.

– Én szeretem Négyest is és Tobiast is. Egész jól el tudom különíteni a kettőt egymástól. Négyes a tökös csávó, a kegyetlen Bátor, akibe a legelején beleszerettem. Tobias viszont az a férfi, aki még jobbá tette Négyest. És így, együtt alkotják a tökéletes párt számomra. Imádom mindkét személyiségedet.

Erre végigsimítja a hajamat.

– Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de én Tris és Beatrice között nem igazán tudok különbséget tenni. Beatrice csöndes és vérbeli Önfeláldozó, de Tris… Tris valami egészen más. Lebilincselő személyiség.

Kissé elszomorít, amit mond.

– Tehát, te jobban szereted Trist, mint Beatrice-t? – kérdezem.

Megrázza a fejét.

– Nem, dehogyis! Rosszul fogalmaztam. Valami olyasmit akartam mondani, mint te. Hogy ez a két lány együtt jelenti nekem az igazi szerelmet. Olyannak szeretlek, amilyen vagy: Egyedülálló. Szenvedélyes. Gyönyörű. És az enyém.

– Mindig is a tiéd leszek – pusmogom.

– Én pedig a tied – leheli a nyakamba.

Egész testemet a mellkasára vonja, majd a fejemet lehúzza magához, hogy meg tudjon csókolni. 

Átölelem a fejét, és viszonozom az intenzitását. Ezt meg tudnám szokni! Minden reggel az ő ölelésében kelni, együtt végezni el a napi rutinjainkat. Majd ha már megszületik a gyermekünk, együtt szeretni őt és egymást. Leírhatatlanul jó lenne.

Ekkor váratlanul és halkan megkordul a gyomrom.

– Tobias, nem mintha én nem élvezném ezt az egészet, de nem kellene elmenni, hogy reggelizzünk?

Felmordul, de nem tiltakozik.

– Bocsánat, elfelejtettem – mondja.

Összezavarodom.

– Mit felejtettél el? – értetlenkedem.

Elmosolyodik, majd végigsimítja az arcomat. Nem tudom megállni, hogy a fejemet a tenyerébe ne hajtsam.

– Kismama vagy. Ez azzal jár, hogy kívánós leszel – vagyis már az is vagy. Viszont – mivel én gonosz vagyok – csak zöldséget meg gyümölcsöt fogsz kapni.

Elborzaszt a gondolat, hogy nyulat akar csinálni belőlem.

– Ne már! Hé, nem mondok le a tortáról. Szerinted, Toby nem szereti a csokit meg a finomságokat? Dehogyisnem! Imádja. Amikor ilyeneket ettem, mindig elgondolkoztam azon, hogy vajon mi járhat a pici fejében. Sokat beszéltem neki rólad és a többiekről.

– Várj! – szakít félbe. – Mióta tudod, hogy gyerekünk lesz?

– Körülbelül egy hete. Elmentem orvoshoz, mert rosszul éreztem magam, és közölte velem, hogy anya leszek. El tudod képzelni, milyen érzés volt, amikor kimondta?

Arca vívódásról és fájdalomról árulkodik.

– Mi a baj? – kérdezem gyöngéden.

– Ott kellett volna lennem, Tris. Ott kellett volna lennem veled, amikor ezt megtudod. Ezt már nem élhetem át. Itt kellett volna maradnom, és akkor együtt értesülhettünk volna, hogy szülők leszünk.

Enyhén belebokszolok a vállába.

– Na és mi van, ha nekem nem lesz elég Toby? Mi van, ha azt szeretném, hogy legyen egy húga is? Vagy kettő? Vagy húsz? Semmiről sem maradtál le, Tobias. Annyi gyerekünk lehet, amennyit csak akarsz. Szóval, ne beszélj butaságokat! Ha lesz még babánk, akkor már te is ott leszel, és velem együtt izgulhatod végig, hogy mi a franc baja van a gyomromnak. Mert lemerem fogadni, hogy amint megláttad volna, hogy hányok meg szédülök, rögtön orvoshoz tuszkoltál volna, és az utolsók között jutott volna eszedbe, hogy esetleg terhes vagyok.

Felemeli a törzsét, hogy elérje az ajkamat.

– Én még akarok babákat. Sokat. Egy egész rakást.

– Az egész szövegből csak ennyit jött le neked? – kérdem felháborodva. – És, ha lenne egy csomó gyerekünk, akkor nem lenne időd rám – nyafogok.

– Rád mindig lesz elég időm. Örökké veled leszek. – Végigsimítja a combomat, ajkát az enyémre csúsztatja, majd kicsit megemel, hogy fel tudjon ülni. Gyöngéden az ölébe ültet, én pedig olyan erősen fonom a lábam meztelen csípője köré, hogy szinte fáj.

Ismét megkordul a gyomrom.

– Öltözz fel! – mormolja az arcomba széles mosoly kíséretében. – Megyünk reggelizni. Nagyon éhes vagy?

Elvigyorodom, majd megpuszilom.

– Most semmi kedvem enni. Itt akarok maradni veled. Talán megcsinálhatnánk a folytatását a tegnap estének.

Megszorítja a derekamat.

– Én is szeretnék itt maradni, de ami azt illeti, én nagyon szeretnék belakmározni.

Felé dőlök, mintha meg akarnám csókolni. Évődve felém hajol, de a mellkasára rakom a kezem és hátralököm. Ráesik a párnákra, de engem is magával húz, így megint fekszünk.

– Ne csak a hasadra gondolj! – rivallok rá egy árnyalatnyi tetetett haraggal a hangomban, és belebokszolok a vállába.

Megcsókol.

– Én inkább a te hasadra gondolok. Meg persze a babára. Enned kell. Nincs apelláta.

– Egy feltétellel – akadékoskodom. – Meg kell ígérned nekem, hogy nem fogsz nyúlkajával etetni.

Elneveti magát.

– Nem foglak. Azt ehetsz, amit akarsz. – Hirtelen rosszallóan néz rám. – Kivéve az egészségtelen ételeket.

– De ugye akkor ehetek tortát? – kérdezem morcosan.

Elmosolyodik, majd végigsimít az oldalamon.

– Igen, ha adsz nekem is!

Elnevetem magam.

– Mi van? Te is terhes vagy, vagy mi?

Hangosan felnevet, majd gyöngéden hozzám vág egy párnát.

– Nem, te okos, kedves, túlérzékeny nőszemély! A lányomra gondolok! Ha az apja nem eszik elegendő csokit, nem tudja majd megtanítani Trissy-t a késdobálásra. – Viccesen elgyengült képet vág. – Látod? Már most meglátszik az édesség-elvonód.

Játékosan oldalba bököm és visszadobom neki a párnát. Egyenesen a fejére célzok és elhajítom. Erőből.

– Na, és mi van azzal, amit te mondtál? Hogy csak kecskekaján élhetek? Az már nem számít kínzásnak, hm?

Végigsimít a combomon.

– Ne vitatkozzunk, oké? Nem szeretek veszekedni veled. Inkább vedd föl a ruháidat, és induljunk enni, mert egy: egy kismama egyen sokat és egészségeset, kettő: én pedig legszívesebben felfalnék egy hétre való kaját.

– Szegény Toby-poci korog? A világért nem hagynám, hogy a… hogy a… Khm… Igazából te most mim is vagy, Tobias? – kérdezem szerényen és zavarodottan.

Egy pár másodpercre elgondolkozik, majd megcsókol közvetlenül az orrom hegyén.

Lábammal megszorítom a csípőjét és felnyögök. Ajka az államra kúszik.

– Én a szerelmed vagyok? – Újabb csók az állkapcsomon. – A lelkitársad? – Még egy a szám sarkánál. – A kedvesed? – Lehelet finoman végigsimítja reszketeg alsó ajkam. – Az életed? – Ezúttal tiszta erőből csókol, szinte már fáj puha ajkainak kicsit sem finom nyomása.

– Az utolsó a legigazabb – pusmogom a nyakába. – De, ami azt illeti, mind, amit felsoroltál igaz. Te vagy mindenem.

– Pontosan ezt szerettem volna hallani tőled – sóhajtja.

Ringatózva süllyedünk szenvedélyes érzéseink bonyolult hullámvasútjába. Még órákig élvezzük egymás társaságát és szerelmét, mielőtt elmennénk reggelizni.

Az élet nem is lehetne jobb.

MÁSFÉL HÓNAPPAL KÉSŐBB

TOBIAS

Tris hasa lassan egyre kerekebbé válik. Minden nap közelebb kerülök ahhoz, hogy Trissy-t a karjaimban tarthassam, hogy megringathassam. Hogy megtaníthassam lőni, bánni a fegyverrel – például a késsel vagy a pisztollyal. Már előre elképzelem, ahogy Trisszel és a lányommal Bátor-tortát eszünk, és gondtalanul élvezzük csöndes életünk minden percét.

Még mindig Hivatalban vagyunk. Bár a városunk megmenekült, és biztonságosnak bizonyult, még nem mentünk vissza. Egyikünk sem. Tris, én és a többiek is itt maradtunk, és még egy darabig itt is leszünk. A tervem már teljesen készen van. Ezért is terveztük ilyen hosszúra az itt-tartózkodásunkat. Csupán a megfelelő időzítésre várok.

Most jött el az alkalom, amikor megvalósíthatom életem egyik meghatározó álmát.

Ábrándozásomból egy dallamos, lágy hang riaszt föl. Az én hercegnőm, Beatrice az.

– Készen állsz? – kérdezi, miközben tenyerét a kezembe csúsztatja, majd ujjait szorosan összefűzi az enyémekkel.

– Hát persze!– Éppen Torihoz tartunk, mert szeretnék magamnak egy tetoválást. Mivel az életem egy új korszakba lép, akarok valami emléket, valami maradandót a régiről.

– Milyen tetkóra gondoltál, és hova kéred? – érdeklődik tovább Tris.

Ami azt illeti nem is csak egyet csináltatok. A hátamon és a mellkasomon lévő úgy is szinte teljesen elvesztette az értelmét – igazából nekem még mindig nagyon fontosak és jelképesek a csoportok –, így úgy gondoltam olyat kell magamra varratnom, ami örökké fog tartani.

– Meglepetés lesz – válaszolok titokzatosan.

– Hé! Én mindent elmondok neked! – kiált rám, vállával meglöki az enyémet. – Te viszont azt sem akarod közölni velem, milyen tetoválást csinálsz? Tobias, szégyelld magad!

Nem válaszolok, lehajtott fejjel baktatok mellette, de mosolygok. Igaz, ő azt sem akarta elmondani nekem, hogy ketten mennek be a Fegyverlaboratóriumba Calebbel, hogy szövetkezni készül Marcusszal, hogy Jeanine bele akarja fojtani egy üvegdobozba, de ez már mind a múlté. Már semmi sem állhat közénk. Semmi. Emlékszem még, milyen kínszenvedés volt látnom és éreznem, hogy mekkora űr van közöttünk. Így volt ez az Önfeláldozók elleni támadás után és a hatalmas hibám előtt, – amikor szövetkeztem Nitával – mindig. Eközött a két gyötrelmes esemény között sosem voltunk teljesen őszinték egymással. Voltak hatalmas, gyönyörű pillanataink, de ez a korszak teljesen beleégett a lelkembe: Amikor nem tudtam anélkül megcsókolni, hogy lelki szemeim előtt meg ne jelenjen valami rossz, amit tettem vagy, amit ő tett. Amikor nem tudtam hozzásimulni, nem tudtam normálisan beszélgetni vele. És, hogy most mindennek ellenére miért mosolygok? Azért, mert tudom, hogy jelen pillanatban most is titkolózok. Hogy miért? Azt sajnos nem árulhatom el. Majd minden ki fog terülni szép lassan, sorjában – ahogy azt kell.

Hirtelen neki szorítom Trist a folyosó falának és mohón, szenvedélyesen megcsókolom. Átkarolja a nyakamat, én pedig megfogom a derekát és felemelem. Már szinte egy magasságba kerül az arcunk, így átkulcsolja a lábával a csípőmet és teljesen hozzám simul. Hátrahajol a csókból, de nekem nem volt még elég ennyi. Utána kapok és ismét szájára tapasztom az enyémet. Felsóhajt, majd fogait az alsóajkamba mélyeszti.

Tudom, ez minek a jele. Mindig akkor szokta ezt csinálni, ha túlságosan kíván engem. Erre a gondolatra elmosolyodom.

Átfogja az állam, majd a hüvelykujját rátapasztja a számra, hogy megállítson. Átöleli a fejemet és a vállamba hajtja. Meleg lélegzete csiklandoz, édes illata a legfinomabb aroma, amit ember csak érezhet.

Arcommal a nyakához simulok és megcsókolom azt. Hallom, milyen gyorsan ver a szíve. Mindig is élveztem, ha érezhettem, milyen reakciót váltok ki belőle.

– Nem szívesen mondom ki, de mennünk kell – mormolom csöndesen.

Tris kisóhajtja magából a nevemet, de nem tudom miért. Sosem szokta meggondolatlanul és értelmetlenül használni.

– Igen? – kérdezem, miközben még mindig a nyakába bújok.

– Semmi. Csak jó kimondani. Tobias Eaton… A világ leggyönyörűbben csengő neve.

Úgy néz ki, fel kell világosítanom, hogy ez nem igaz.

– Na, és mit szólnál a Tris Eatonhöz? – tudakolom furmányosan.

– Most megkérted a kezem? – kérdezi elakadó lélegzettel.

– Ugyan, miért is venném el életem szerelmét? De nem. – Oké, ez határozottan gonosz lesz. – Én Trissy-re gondoltam. Elvégre ő is egy Eaton lesz. Lassan meg lehetne húzni a te neved és az enyém között az összekötő vonalat a családfakutató teremben.

– A ’Tris Eaton’ nem igazán a legmegfelelőbb név neki – mondja, majd megcsókol a fülem mögött.

– Miért? – kérdezem.

– Mert a ’Tris’ nem hangzik szépen. És, mert a gyerekünk Tobias lesz.

Nem értem, miért gondolja, hogy Toby fog születni… Minden apa álma, hogy fia legyen, de én inkább lányt szeretnék.

– Tudod mit? Mivel te Toby-t akarsz, én meg Trissy-t, egyezzünk meg! Mindkét nemre találunk egy-egy gyönyörűséges nevet, oké? Akkor nem lesz semmi vita.

Megszorítja lábával a csípőmet, és a nyakamba is erősebben kapaszkodik. Nem válaszol.

– Tris! Tris, jól vagy? – kérdezem ijedten.

A fülembe nyög, érzem, mennyire izzad a homloka.

Nekinyomom a hátát a falnak, hogy feltudjam emelni a fejét a vállamról.

Szeme csukva, arca eltorzult.

– Tris, mi a baj? – A hangom a szokottnál hangosabb. Látom, hogy szinte még a saját fejét sem tudja megtartani.

A lába hirtelen elernyed, és szinte lezuhan rólam.

Még épp időben kapok után, így sikerül megfognom a combját. Semmi jelét nem adja, hogy tudatánál lenne.

Ilyesfajta rosszulléte még sohasem volt. Eddig csak szédült és émelygett, de nem ájult el. Most viszont igen.

A karjaimba veszem, mint egy kisgyereket, megfordulok és elindulok vele az orvoshoz.

Amint befordulok az egyik sarkon, kipattan a szeme, villámgyorsan az ajkam után kap, majd erőteljesen szájon csókol.

Nem állhatom meg, hogy vissza ne csókoljam, de néhány másodperc múlva eltolom az arcát az enyémtől és kérdőn nézek rá.

Elneveti magát.

– Ez meg mi volt? – kérdezem vádlón. – Mi a baj? Nem is vagy rosszul?

Még hangosabban hahotázni kezd, de én ezt nem tartom viccesnek. 

– Bocsánat, de kíváncsi voltam, hogy mit tennél, ha egyszer csak összeesnék – vallja be.

– Fú, te! Ha nem szeretnélek annyira, most nagyon haragudnék rád – bököm oldalba.

Megpuszilja az arcomat.

– Akkor most megyünk tetováltatni vagy nem? Tudod, én is szeretnék magamnak egyet és nem akarok kettesben maradni veled.

– Jobban is teszed, mert a végén még felfallak. – Megcsókolom a nyakát. – És gondolom, azok után, hogy nem akartam elmondani neked, én milyet csináltatok, te sem akarod közölni velem. 

Ajkát az enyémhez érinti, mire visszafordulok és elindulok vele arra, amerről jöttünk.

– Eltaláltad.

Elmosolyodom, bár a szívem még mindig hevesen ver a “rosszulléte” miatt.

– Szeretnél gyalogolni vagy egész úton a karjaimban ringatóznál? – kérdezem.

– Ez olyan édes volt, Tobias! Igen, szeretnék a karjaidban ringatózni – válaszolja, majd a mellkasomhoz simul.

Megcsókolom a feje búbját, majd tovább lépkedek Tori és George szalonja felé, amit nem sokkal ezelőtt rendeztek be. Kiderült, hogy George is nagyon tehetséges grafikus és a kissé merészebb Hivatal-bélieknek tetovált.

– Sziasztok! – köszön Tris, amikor belépünk.

– Tris, Négyes! – üdvözöl minket Tori.

– Helló! – Biccentek egyet.

George egy fiatal férfi karjára rajzol egy pókot. Az egyik székben Christina ül, mellette Will-lel. Éppen egy képeskönyvet lapozgatnak, néha ráböknek egy-egy jó rajzra.

– Hát veletek meg mi van? – kérdezi Tori ránk bökve.

– Mire gondolsz? Hogy Tobias karjaiban vagyok? – kérdezi Tris.

– Magától értetődik. – Tori szélesen elmosolyodik, mintha valami nagyon mulatságosat látna. Mondjuk, el tudom képzelni, milyen viccesen, sőt, inkább nevetségesen nézhet ki most Négyes, amint úgy cipeli be a tetováló-szalonba a barátnőjét, mint egy kisgyermeket.

– Tobias egy kissé… szenvedélyes mostanság. Meg gondoskodó – vallja be Tris. – És cuki.

Tori elneveti magát.

– Cuki?

Elpirulok.

– Tris, talán megint kaptál a békeszérumból? – kérdezem, elővéve a kiképzői hangomat.

– Nem, csak túlságosan boldog vagyok.

Ha nem lenne terhes, most “véletlenül” leejteném. Sajnos azonban tudom, hogy milyen lenne, ha megütné a hasát vagy más testrészét. Viszont az, hogy azt mondta, cuki vagyok, egy kicsit hízeleg, miközben mérhetetlenül bosszant

– Mit tehetek értetek? – szakítja félbe Tori a gondolataimat.

– Tetoválást szeretnénk – mondom, miközben finoman leeresztem Trist a földre.

– Rendben. Mindkettőtöknek?

Bólintok.

– Akkor üljetek le! Ha még nincs konkrét elképzelésetek, itt van pár könyv. Ezekben van pár jó motívum – nyújt át egy fekete előlapi, keményborítású pakkot.

– Kösz! – mondom, majd átnyújtom a kupacot Trisnek, ő azonban leteszi az asztalra és elhelyezkedik az egyik székben.

Részletesen elkezdi magyarázni Torinak, hogy milyen tetoválást szeretne és hova.

Míg Tori behúzza a fekete tusvonalakat a kulcscsontján és a bokáján, én egy magazint olvasgatok. Olyan sokáig folyik a művészkedés, hogy majdnem elbóbiskolok a kényelmes fotelben. 

Tris egy negyedik hollót varratott magára, a bokáján pedig két összekapcsolódó körben egy négyes és egy hatos szám díszeleg.

De édes!

Pár órával később az én tetoválásaim is elkészültek. A mellkasomra – éppen a lángnyelvek alá – egy Tris + Tobias, alá pedig a Forever together feliratot készíttettem el.

Mielőtt Tori beragasztaná az újdonsült tetoválásaimat, Tris megcirógatja alatta a bőrt, mintha ezzel kiűzhetné belőle a perzselő fájdalmat.

Elhúzom onnan a kezét, majd egyenesen a szívemre fektetem. Átfonom a derekát, majd magamhoz vonom egy csókra.

Tori lerakja az asztalára a sötét palackot, amit most bontott fel.

– Na, de kérem, fiatalok! Szeretném jó sokáig a gyomromban tartani a sörömet. Ha véletlenül kijönne, egyenesen rátok fogok célozni.

– Miért nem fordulsz akkor el, hogy minket se zavarj? – kérdezem, miközben még mindig nagyon közel tartom az ajkamat Triséhez.

Gyöngéden a két tenyerem közé fogom az arcát és megcsókolom. Lassan, szenvedélyesen.

– Nem megyünk vissza a hálóterembe? Egy kicsit szédülök – pusmogja a nyakamba.

– De igen. Viszont, remélem, ez nem megint egy kamu rosszullét – puszilom meg a homlokát.

– Ez most nem az – ígéri.

Lassan lépkedek vele, oldalról támogatom, miközben odaintünk George-éknak. 

– Nagyon szép lett a bokád – jegyzem meg.

Elmosolyodik.

– Mintha a te mellkasod nem lenne eszméletlenül gyönyörű.

Kis híján elnevetem magam.

– Eddig azt hittem, a hátam tetszik.

– Az is. Van egy elméletem. – A nyakamba csimpaszkodik, én pedig fellendítem a karjaimba, ahogy az előbb. Hálából a nyakamba csókol.

– És mi az? – kérdezem.

– Az, hogy te tudsz a legjobban csókolni az egész világegyetemben. – Édesen szájon csókol.

– A csókolózás a véremben van. Tudod, sokat gyakoroltam… – Lehervad a mosolya. – …rajtad. És, ami azt illeti, te sokkal jobban tudsz smárolni, mint én.

– Smárolni? – kérdezi.

– Aha. Bátor-szleng. Hallottál már a muskátlis pitékről? Irtó muris, ahogy Uriah mondja.

Tris szeme hirtelen elsötétül, valami mérhetetlenül szomorú gyász jelenik meg benne. 

Teljesen idióta vagyok! Elszóltam magam.

– Mármint, ahogy mondta? – Hangja keserű.

– Igen. – Ez is a meglepetés része. Kiderült, hogy Uriah a memóriaszérum és az igazságszérum keverékével, fel fog ébredni a kómából. A memóriaszérum eltörli az agykárosodását, az igazságszérum pedig megakadályozza, hogy elveszítse az emlékezetét. Matthew már csak a helyes arányokon dolgozik, de nem sokára az is meglesz.

– Igen, emlékszem rá. Amikor a házatokban időztünk a csoport nélküliekkel, mondták is. Lynn, Uriah és Christina ezzel szórakoztak. Kiderült, hogy az Őszintéket Balfékekként becézik. Ez valami olyasmi, mint ránk a Szerencsétlen.

Megpuszilom az arcát.

– Pont nekem akarod tanítani a szlenget? Jobban teszed, ha nem próbálkozol. Ebben verhetetlen vagyok.

– Aha, de nem csak ebben. – Arca egy kissé kipirul.

– Például? – kérdezem gyanakodva.

– Mondjuk, te vagy a csókkirály. És te vagy a legjobb a... az intim kapcsolatok terén.

Magamhoz szorítom.

– Ugyan, hisz te is tudsz jó sok trükköt. – Arcomat az övének döntöm.

– Hát persze – vallja be szégyellősen.

Már a hálóterem ajtaja előtt állunk. Gyöngéden belököm az ajtót, majd oldalra fordulok, hogy beférjek Trisszel a karomban. A szobában Cara, Al, Caleb és Peter üldögél.

Ez nem jó. Ezt nem így beszéltük meg! Csak Calebnek kellene itt lennie, csak neki. A többiek mi a fenét keresnek itt? Mindjárt idő van.

Lefektetem Trist az ágyunkra, de nem enged el, hanem minden végtagját körém fűzi.

Elmosolyodom, majd ajkához húzza az enyémet egy csókra. Kezemet a hasára teszem.

– Alig várom, hogy a fiadat a karjaimban tarthassam – mondja egy kissé hangosan.

Éppen válaszra nyitnám a számat, amikor megszólal egy hang:

– Gyereket szülsz neki? – kérdi felháborodottan.

Mély, tiszta, basszushangzás.

Al.

Al az.

Ő még nem tudja, hogy babánk fog születni.

Az oldalamra hengeredek, hogy láthassam az arcát.

Szeme villog – villámokat szór felém – keze ökölbe szorul, ingerülten fujtat.

Dühös. Nagyon.

– Tris, mondd, hogy nem vagy várandós tőle?

Egyikünk sem válaszol.

Al gyilkos pillantást lövell – ismét – a szerelmem felé.

– Hát persze – mondja, majd elviharzik.

– Al! – szól utána Tris. Éppen kikászálódna az ágyból, de elkapom a karját.

– Hagyd, majd én utána megyek.

Kibújok a takaró alól és utána sietek.

Még éppen látom a sarkon beforduló alakját, amikor kilépek a hálóterem ajtaján.

– Al! Várjál már meg! – kiáltok, de nem hallja. Vagyis hallja, csak nem hajlandó felelni. Egyenesen megy előre, egy pillantásra sem méltat. 

Oké, azért meg tudom érteni őt is, mert nekem sem esne jól, ha a szeretett nő más férfitől lenne terhes. De Tris a barátnőm, az Isten szerelmére! Al-nek semmi köze sincs hozzá.

Nevetségesnek érzem magam, ahogy futólépésben követem. Engem nem olyan fából faragtak, hogy bárkinek is a pincsije legyek. Én vagyok Négyes, a Bátor. A goromba kiképzőtiszt, aki senkivel sem törődik, aki különc, de mégis a legjobb. Viszont én vagyok Tobias Eaton is, kinek már csak az említése is sajnálatot ébresztett az emberekben – vagy megvetést. Most azonban Tobias Eaton egy fontos személyiség, egy fontos ember, akit mindenki tisztel és ezt nem magamnak köszönhetem. Hanem Trisnek. Mert ő vetett véget a szürke, felhős hétköznapjaimnak. Ő változtatott vissza Négyesből az igazi valómra. Tartozom neki annyival, hogy legalább ezt a kis szívességet megteszem neki. Igaz, nekem nem tetszik, hogy egy gyerek után kell futnom, de Trisért megteszem.

Amikor elég közel kerülök hozzá, megragadom a vállát, és magam felé fordítom. Vagyis fordítanám, ha kemény ökle nem csapódna az arccsontomba.

A fájdalom szétárad bennem, de a Bátraknál szerzett ösztönöm arra késztet, hogy viszonozzam az ütést. Keményen megragadom Al grabancát és a falhoz vágom, mire élesen felkiált. Megpördül, de nem hagyok időt a támadásra. Olyan erősen vágom gyomorszájon, amennyire csak tudom, mire kiszorul belőle a szusz és a hasához kap. Keze felém lendül, de kitérek szánalmas kis próbálkozása elől. Állba verem, ő azonban elkapja az galléromat és a fejemet az éles kőnek vezeti. Érzem, ahogy a bőröm felszakad és lecsorog a szememről a vér.

Nem akarok gondolkodni. Halálra akarom verni ezt a férget. A düh úgy terjed bennem, mint szélcsendes időben az orkán. 

Al keményen megmarkolja a vállamat és megpróbálja kirúgni a lábam. Földre ugyan nem kerülök, de az ütés, amit most mér a torkomra, fuldoklásra késztet. Homályosan látok, Al arca körül fekete pöttyök táncolnak.

Próbálok összpontosítani, de a szemem előtt úszó vörös csíkok és foltok megnehezítik ezt.

Váratlanul valaki elkap hátulról, befogja a számat és az orrom elé kellemetlen szagú, alkoholos kendőt szorít. Nem kapok normálisan levegőt, csupán az ujjaim hegyével kapaszkodom a valóságba.

Küzdeni akarok, küzdenem kell, de ekkor már két másik ember is markolja a karomat, a negyedik pedig a lábamat fogja. Az egyik Al. Ebben biztos vagyok.

Tris.

Ó, mi lesz Trisszel nélkülem? Al képes bántani… A gyermekünk lesz a célpont, őt akarja majd megölni.

Az egész családom veszélyben van.

A családom. 

Néhány másodperc múlva azonban képtelen vagyok elég erősen kapaszkodni a jelenbe. Küszködök, de nem megy. Reménytelenül süppedek az öntudatlanságba.

***

TRIS

Nem tetszik ez nekem. Tobias már majdnem tizenhárom órája elment, de még mindig nem tért vissza.

Sikerült egy pár órácskát aludnom, de az nem volt sok.

– Tris, nyugodj meg! A folyamatos idegeskedéssel ártasz a babának is – csitítgat Christina.

Nagyjából egy órája viharzott be hozzám Will-lel, mert Al nagyon idegesnek tűnt. Elmondta nekik, hogy terhes vagyok, de aztán kiabált még velük egy sort, amiért nem mondták el neki, hisz Christina Tobias után tudta meg a hírt.

Én már régen közölni akartam Allel, hogy várandós vagyok, de Tobias kitartott amellett, hogy még nincs itt az ideje.

– De Tobias már nagyon régóta elment. Meg kell keresnem! Baja eshetett… sőt, biztos vagyok benne, hogy baja esett – fuldoklom elhallóan.

Will megpaskolja a hátamat. Kezén kékes foltok éktelenkednek.

– Már éjszaka van. Biztosan vissza fog jönni reggelre. Próbálj meg aludni és akkor minden rendben lesz.

Csaknem elnevetem magam.

– Ez volt a világ legnevetségesebb megnyugtatása – köpöm keserűen.

Christina aggodalmasan ráncolja a homlokát. Összegömbölyödik, mintha nagy fájdalmai lennének, és felnyög.

– De attól még igaz.

Megadóan felsóhajtok.

– Persze, mintha ez annyira egyszerű lenne. Olyan egyedül érzem magam nélküle. Még csak nem rég jött vissza… Nem tudom, mit csinálnék, ha újra elveszíteném. Jól vagy, Christina? – kérdezem, amikor újabb nyögést hallat.

– Persze, csak edzettünk Will-lel és elvert. –Ujjaival a hajába túr.

Will elneveti magát.

– Az én kis csillagom is tett bennem némi kárt – mutatja az öklét.

Ledőlök a párnámra és igyekszem nem elsírni magam, mert képtelen vagyok kiűzni a gondolataimból Tobiast.

– Tris, nézd azt, mi a legjobb a babának! – motyogja Christina.

Érzem, ahogy felállnak és megsimogatják a fejem búbját, majd elmennek. Christina pólója felcsúszik és látok pár zöldes foltot a hasánál és a derekánál. Biztos a Will-lel való harc miatt.

Képtelen vagyok türtőztetni magamat. Egy könnycsepp végiggördül az arcomon, majd lecsöppen. Dühösen letörlöm, de nem megyek vele sokra, mert egy következő is folyik a másik szememből.

Nemsokára már hangosan zokogok, így hasra fordulok, hogy a párna anyaga némiképpen eltompítsa a sírásomat.

Az én Tobiasom. Az én Tobiasom eltűnt és nem tudom hova lett. 

Összegömbölyödöm és átkarolom a hasamat, pontosan úgy, ahogyan ő szokta tenni, amikor elalszom. Lehunyom a szemem és átadom magam a gondolkozásnak. Elfajzott agyam elég értelmes ahhoz, hogy rájöjjön, hol van Tobias.

Nos, Al után ment, aki most az ágyában fekszik. Ő áll a háttérben, ebben nem kételkedem. Christina és Will végig mellettem volt, tehát őket is kizárom, bár elég gyanúsan viselkedtek. Matthew a laborban dolgozott egész nap, ebben biztos vagyok, de az igaz, hogy a mostani időben nagyon sokszor került engem. Cara… Hát, Carát nem láttam sehol csak a hálóteremben, amikor Tobias behozott ide a tetoválás után. De utána ő is elment. Mi van, ha Tobias és Cara...? Nem, az nem lehet. Tobias szeret engem, nem lenne képes megcsalni. Bízom Tobiasban.

Al elsétál az ágyam előtt anélkül, hogy egy pillantást is vetne rám. Állát fekete foltok tarkítják.

Foltok…

Will kezén is azok voltak. Mintha megütött volna valamit vagy valakit. Eddig azt hittem, hogy Christinát. Rajta is látszódott néhány. A hasánál. Talán Will megrúgta, de miért éppen ott? A zúzódás alapján rúgásnak kellett lennie, Will azonban csak a kezén volt sebes. Ha viszont ők rabolták el, valakinek lennie kell vele, hisz tudom, hogy Tobias erős. Mindannyian tudják. Talán Cara vigyáz rá, de ő nem elég. Matthew. Vagy Caleb. Az nem lehet. Caleb itt fekszik az ágyában, Peterrel. Ha ketten vannak a szerelmemmel, az már elegendő, akkor Tobiasnak már kisebb esélye van.

Kibújok a takaró alól, de annyira gyenge vagyok, hogy visszazuhanok. Mi történhetett velem?

Erőltetem a lábamat és megcélzom Caleb ágyát, de félúton elesek és képtelen vagyok felállni. Hasonlóan érzem magam, mint, amikor bénulást előidéző szérumot kaptam.

Caleb felugrik, majd hozzám siet és segít talpra állni.

– Beatrice, mi történt?

– Tobias eltűnt. Meg kell találnunk őt, még mielőtt baja esik. Al-t kell követnünk, ugyanis ő tudja, hol van.

– Miből gondolod ezt? – kérdezi Peter.

Azt hittem, hogy újraindítja magát, de a végén meggondolta magát. Volt vele egy beszélgetésem, ami arra késztette, hogy adja fel ezt az ostoba ötletet.

– Onnan, hogy ismerem Al-t. Titkolózik. Fel kell készülnünk, mert biztosan többen őrzik Tobiast.

– Fel kell készülnünk? De hiszen senki sem mondta, hogy csatlakozunk a hülye expedíciódhoz – tiltakozik Peter.

– Kérlek! – A könyörgésem csak Calebnek szól. – Caleb, kérlek! – Átható tekintettel pásztázom az arcát

– Oké – adja meg magát egy sóhajjal. – Menjünk!

– Engem se hagyjatok itt! – szól Peter, majd leugrik az ágyáról. – Ha bunyó lesz, abból nem akarok kimaradni. Főleg, ha egy lapos Szerencsétlen lesz az eredmény – nevet sötéten.

– Várjatok! – Odaszaladok az ágyamhoz és kihalászom a matrac alól a fegyveremet és Toby-ét. Mennyiszer szerettem volna így becézni! A polcos fiókomban meg van egy kés. Odanyújtom az egyik pisztolyt Calebnek, a kést Peternek adom. – Ezt rejtsétek el! Lehet, hogy még szükség lesz rá.

Bólintanak, majd Caleb az övébe csúsztatja a pisztolyt. Követem a példáját.

A bátyám megérint pár helyet a zsebéből előhúzott üvegfelületen, mire az világítani kezd.

– Mit csinálsz? – érdeklődöm.

– Próbálok hozzájutni a biztonsági kamerák felvételéhez, hogy megbizonyosodjunk róla, valóban Al a bűnös.

Forgatom a szemem.

Persze, hogy ő az. Nem vagyok hülye, és eddig szinte mindig igazam volt. Meg tudom ítélni, ki a jó és ki nem. 

Pár pillanat múlva látom Toby-t és Al-t, amint verekednek. Hirtelen Will elkapja hátulról Tobiast és egy kendőt szorít az arca elé, Tori, Matthew és Christina pedig segít elhurcolni a már ájult szerelmemet valahová. Cara is ott van, Al oldalán.

Már biztos, hogy ők voltak.

– Wow! – lelkendezik Peter. – Tris elég jól rekonstruálja a tetteseket.

Nem engedek több időt az üres fecsegésnek. Elindulok.

Kiviharzunk a hálóterem ajtaján, de már nem látom Al-t. Viszont a citromfüves-zsályás illatát érzem.

Intek nekik, hogy gyorsítsanak, mire végigvágtázunk a folyosókon, de mikor befordulnék egy negyediken, megpillantom Al hátát. A falhoz simulok, a lélegzetemet is visszafojtom.

– Minden rendben? – kérdezi valakitől.

– Természetesen. – A hangja nagyon ismerős. Tisztán cseng, figyelmet követel magának. Tori. – Tris tud róla?

Al felsóhajt.

– Nem, de őszintén szólva, nagyon kell figyelnünk. Nem az a fajta, aki könnyedén abbahagyja a szaglászást. Lassan itt az idő. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan rá fog jönni.

Még szép, hogy rá fogok jönni, te bolond. Már rá is jöttem. 

Látom Caleb arcán, hogy tüsszenteni fog. Kérlek, csak most ne! Rátapasztom a kezemet a szájára, de egy halk kis sziszegés így is átszűrődik az ujjaim között.

Szemben velem egy vázában őszi rózsa hervadozik. A testvérkém mindig is allergiás volt rájuk.

A beszélgetés elhalkul, majd Tori kinyitja az ajtót egy számkód segítségével.

Francba! Nem láttam a számokat.

Mikor eltűnnek az ajtó mögött, Caleb elindul és elkezd pötyögni.

– Honnan tudod a jelszót? – kérdem.

– Nem tudom, de mindegyik számhoz más hang illik. – Elkezd dúdolni egy dallamot.

– Négy, hat. Kilenc, három, egy – mondja magának, mire kitárulkozik elénk egy folyosó.

Felágaskodom és megpuszilom a homlokát.

– Isten vagy!

– Nem. Csak Művelt. – Elmosolyodik.

A folyosó szűk, sötétség keretezi.

Halkan követjük Al-t, aki egyre beljebb és beljebb halad.

Az egyik lépésnél Peter megbotlik egy kőben, mire az felemelkedik, egy háló válik ki belőle, mely betakarja, és a magasba emeli őt.

– Csapda – suttogom.

– Na, nem mondod?! – motyogja. – Menjetek! Majd a késsel kiszabadítom magam, és utánatok sietek.

Nincs szívem otthagyni egyedül, de Tobias felé kell törekednem. Kétségbeesetten vágyom a pillantására, így hát tovább futunk.

Al hosszadalmasan szeli a folyosókat

Egyszer csak eldördül egy lövés. Kiragad a gondolataimból, miszerint az összes barátom áruló lett. Levetődöm a földre, bár nem gondolom, hogy mi lettünk volna a célpont. A lövedék azonban a közvetlen közelünkben csapódott be, ebben biztos vagyok.

Caleb nehezen veszi a levegőt, mellkasán hatalmas, vörös folt éktelenkedik. Eltalálták a bátyámat. Nem!

Odasietek hozzá, a szemébe nézek.

– Caleb, jól vagy? – Micsoda hülye kérdés ez? Persze, hogy nincs jól.

– Beatrice, – nyöszörgi – menned kell. Meg kell találnod Négyest.

Elmémet elönti a bűntudat és a harag. Hogy mondhat ilyet? Nem hagyom többé, hogy a testvérem bajba sodorja magát. Ha most itt hagyom, akármi történhet vele.

De Tobias…

Szemembe könnyek gyűlnek.

Egyszer már majdnem elhagytam a bátyámat. Nem hagyhatom, hogy megint elveszítsen. Nem tehetem.

– Gyerünk, Beatrice. Sietned kell vagy megölik. – Szeme lecsukódik. – Hadd legyenek rád büszkék a szüleink. Az utolsó Priorra… – Hangja elhal, feje oldalra biccen.

Nem! Nem!

A bátyámat ne! Az egyetlen rokonomat! Ne!

Szemembe még több könny gyűlik, miközben kétségbeesetten megpaskolom az arcát.

– Caleb! Caleb, kérlek, ébredj fel! Caleb! – A hangom kitölti a folyosót, de többé nem érdekel, ha bárki is meghallja.

Felemelem fivérem fejét, homlokomat az övének döntöm, és az arcába zokogok.

A testvérem… meghalt. Itt fekszik mellettem élettelenül. Utolsó lélegzetével küzdött értem és a boldogságomért. Többé nem érdekel, hogy mit tett velem a Műveltek központjában, nem érdekel az árulása. Nem érdekel! Nem! Csak hadd kapjam őt vissza… Szeretem. Szeretem, és nem akarom, hogy elhagyjon. Sajnos azonban tudom milyen a halál. Rád nehezedik és képtelen vagy megszabadulni a fojtogató érzéstől, hogy a szeretteid már nem élnek. Már nem foghatod meg a kezüket, nem ölelheted át őket, nem nevethetsz velük egy hülye viccen, nem mondhatod nekik, mennyire szereted őket… Most én is jobban szeretnék inkább halott lenni, hogy ne kelljen éreznem a fájdalmat.

De Tobias vár rám és megígértem neki, hogy élni fogok.

Megpuszilom Caleb homlokát és felállok.

A lábam annyira reszket, mint hideg időben a fáradt levél.

Pontosan így érzem magam, mintha bármelyik pillanatban legyűrne a fagy és örökre elnyelne.

Nem vagyok benne biztos, hogy valaha is megtalálom Tobiast, de a reményt nem lehet kiűzni belőlem. Ha elrabolták, akkor már szinte biztos, hogy meg is ölték. Tobias nem az a fajta ember, aki könnyedén elárulja a dolgokat, és biztosan nem hagyja magát. Ha közelharcra kerül sor, akkor biztosan ütni fog. Viszont Al sem az az ember, akit a türelem jellemez.

Benyitok az utolsó ajtón, mely elválaszt engem a gyermekem apjától. Vagyis remélem, hogy az utolsó ajtó. Itt is egy számkód van, de még emlékszem arra, melyet Caleb… amit a halott bátyám bepötyögött. A pisztolyt magam elé tartom, hogy bármikor tüzelhessek.

A látvány azonban nem olyan, amire számítottam. Senki nem szorít fegyvert szerelmem halántékához, és senki sem akar agyonlőni.

Ellenben Will szorosan öleli Christina derekát, úgy, mint Al Caráét. Tori viccesen oldalba böki George-ot, Matthew a fal mellett nevet.

Tobias a helyiség közepén áll, sértetlenül, féloldalas, komisz mosoly játszik ajkain.

– Mi... – kezdeném, de ekkor valaki megkocogtatja hátulról a vállamat.

Odapillantok, és meglátom Calebet. Ott áll előttem teljes valójában, a vér még mindig átitatja az ingét. Vérfagyasztó sikolyt hallatok, de Tobias betapasztja a számat. Tudom, hogy ő az, mert a tenyeréből árad a mély, nehézkes, édes, jellegzetes férfiillat, melyet eddig csak rajta éreztem. A sikoltástól lassan megfájdul a torkom.

– Halkabban, Tris – suttogja a fülembe. – Nem kell annyira megijedni. Ő csak a bátyád. – Kuncog.

Nem értem, nem értem! Miért beszél így Tobias, miért boldog mindenki, miért van életben a testvérem? Miért? Miért?!

Megfordulok, és mélyen a szerelmem szemébe nézek. Mélykék tekintete szeretetteljesen kutatja az enyémet. Mivel ő volt az eredeti okom, hogy idejöttem felágaskodom, átkulcsolom a nyakát, és megcsókolom.

A többiek halkan nevetnek, fütyülnek, hányást mímelnek, beszólogatnak.

Ajka egy percig sem tétlenkedik, rátapad a számra. Végig simítok az arcán, ezzel lassítva csókunk iramát, hogy igazán kiélvezzek minden elválást és érintkezést. Fogaimmal nekiütközöm az övének, mire felnevetünk.

– Annyira hiányoztál – mormolom a vállába. – Akármi is történik itt, ezt soha többé ne csináld! Halálra aggódtam magam.

Fejét a nyakam hajlatába temeti, majd megcsókolja azt.

– Szerinted nekem nem volt nehéz ez a pár óra, amíg vártam rád? Felemésztett a bűntudat, hogy ilyen mocskos játékot űzök veled, de Uriah ragaszkodott hozzá.

– Uriah? – A név úgy akad meg a torkomon, mint egy túl nagy falat. Tegnap már kimondta ezt a nevet.

– Tris – hallom a hátam mögül.

Megpördülök és Uriah ott áll előttem, teljes öntudatban, Zeke mellett.

– Na, mit szólsz? Végtére is, meggyógyultam – mondja.

Azt sem tudom, mit csináljak először. Mindegy is. Megölelem őket, és elnevetem magam.

A bátyám él, az egyik legjobb barátom itt van, a szerelmem a derekamat öleli… Ennél jobb már nem is lehet ez a nap!

– Mégis mi folyik itt? – kérdezem.

– Nos, – kezdi Tobias – tudom, hogy rossz sorrendben csináltam, de… – Fél térdre ereszkedik, nadrágzsebéből előhúz egy kis dobozt, majd felnyitja a tetejét. A fekete szatén közepén egy aranygyűrű helyezkedik el, benne sötét színű kővel, melybe a Bátrak lángnyelveit és az Önfeláldozók összekulcsolt kezeit gravíroztatták. A két kör egymásba kapaszkodik. – Beatrice Prior - Tobias Eaton egyetlen szerelme - részesítenél abban a különleges kegyben, hogy hozzám jössz?

Szememet elhomályosítják a könnyek, de nyeldekelve így is tudok felelni:

– Igen.

Tobias az ujjamra húzza a gyűrűt, miközben feláll és megcsókol olyan hosszan, mint eddig sohasem. A barátaim, az igaz barátaim tapsviharban törnek ki.

Magamhoz húznám még egy csókra, de Tori, Cara és Christina elhúz a mellőle és nevetgélve egy terembe vezetnek. A közepén egy gyönyörű fehér ruha áll. Pánt nélküli, a felső részén pár egyszerű gyöngy, az alsó pedig széles fodrokban omlik le egészen a földig. Éleztemben nem láttam szebb ruhát.

– Oké, én csinálom a haját – mondja Tori. – Cara, te öltözteted, Christina, te a sminkért vagy felelős.

Akkor… Akkor most lesz az esküvőm is. 

Míg Tori a hajamat készíti, Christina az arcommal pepecsel.

– Elmondanátok, hogy mégis miért raboltátok el Tobiast? – kérdezem.

– Nem raboltuk el, Tris. Te részben Művelt vagy, tudnod kellene a választ – mondja Cara. – A pasid már régóta készül erre, de lebeszéltük az egyszerű lánykérésről. Tudtuk, hogy imádod a rejtélyeket és az, ha eltűnik, mindennél jobban arra ösztökél majd, hogy ide gyere. Al ezért játszotta el, hogy mennyire féltékeny és Willék ezért rendezték meg az elrablást. Caleb is benne volt, ő volt a felelős azért, hogy megmutassa neked a kamera felvételét, mely bizonyíték arra, hogy mi vagyunk a gonoszak.

Csak bámulok magam elé.

Minden megrendezett volt.

– Van itt valami, amit nem értek – kezdem. – Amikor felkerestem Calebet, annyira gyenge voltam. Miért?

– Mert adtunk neked egy kis altatót – mondja Christina. – Amikor aludtál egy keveset. Tudod, Négyes “elrablása” után. Beadtunk neked egy csipetnyit, hogy némiképp blokkolja a gondolkozásod. Nem akartuk, hogy hipp-hopp, rá gyere a trükkünkre. Négyes viszont határozottan ellenezte az akciót, de sikeresen likvidáltuk. 

– És Caleb, hogy-hogy nem halt meg?

– Vaktölténnyel lőttem rá – válaszol Tori. – Meg olyan kis szerkentyűt használtam, ami szétrobbantja az üveget. Egy pici fiola volt elrejtve a testvéred ingében. Amikor az összetört, az ételfesték kiömlött és véres hatást keltett. Ne haragudj ránk, ez már Uriah ötlete volt.

Miből gondoltam?

– Uriah-t ezért megfojtom. Megfojtom. Komolyan – kiáltom ingerülten. – Na és Peter? Ő is benne volt?

– Hát, hogy a fenébe ne lett volna benne?

Összerándulok, így sikeresen kicsúszik a hajam Tori ujjai közül.

– Tris, maradj veszteg! – parancsol rám.

Felsóhajtok, és megpróbálok nyugodtan ülni.

– Neki mi volt a feladata? Peternek. Semmit sem csinált.

– Pontosan ez – mondja Cara. – Semmi. Viszont ő is jó barátként tekint rád, és sokat segített a szervezésben. El sem tudod képzelni, mennyit ökörködtek Négyessel.

– Készen is vagy – szól közbe Christina. – Te jössz, Cara.

Megnézem magamat a tükörben:

A hajam eléggé megnőtt ahhoz, hogy bonyolult kontyban legyen. Érzem a szoros fonást a tarkómon, de ez valahogy más, mint az Önfeláldozóknál. Ahogy végigtapogatom hátul, érzem, hogy egy virág van beletűzve. Az illat alapján narancsvirág. Két hullámos tincs a szemembe lóg. A sminkem egyszerű, de tökéletes. Alig látható, bézs szemhéjfesték van rajtam, egy leheletnyi csillámmal és kissé rózsaszínes szájfénnyel.

Őszintén szólva, sohasem gondoltam, hogy ilyet fogok mondani magamra, de szép vagyok. A hajam egy kissé teltebbé teszi az arcomat és a smink arányosabbá a vonásaimat.

Cara segít felvenni a harisnyakötőt és a ruhát, majd belebújtatja a lábamat az eszméletlen magassarkú, fehér cipőbe.

A lányok is átöltöznek, mindannyian csodálatos kékben vannak, mint a Műveltek. A szoros szatén feszesen simul vékony testükre.

– Készen vagy. Gyönyörűen festesz – bókol Tori.

– Köszönöm, de te sem panaszkodhatsz. – Lehajtom a fejem. –Figyelj, szólnál Calebnek?

Már átfutott az agyamon, hogy vajon ki fog engem az oltárhoz kísérni. Édesapám már nem sajnos nem tud… Gondoltam még egy tucatnyi emberre, de Caleb… Caleb az egyetlen rokonom, Vagyis most már nem –, mert hamarosan férjhez megyek –, de vele nőttem fel. Ő az egyetlen, aki még megmaradt nekem az eredeti családomból. És soha, senki nem választhat el tőle. Amíg élek az ő húga leszek és ezen semmi sem változtathat.

Bólint, majd pár másodperc múlva megjelenik a bátyámmal, aki most öltönyben van.

– Meseszép vagy, Beatrice.

Elmosolyodom.

– Te is csini vagy és ne túlozz! – Lehajtom a fejem és felsóhajtok. – Tudod, ezt Apának kellene megtenni, de ő… ő már nincs köztünk. – A szememet a könnyek mardossák

Megdermed, de aztán meghökkent és diadalmas mosoly terjed szét az arcán.

– Rendben. Menjünk – mondja egy kissé kábán. Elneveti magát.

Megfogom a karját.

– Tris, itt a csokrod – nyújtja át Cara a virágokat. Felfedezek benne narancsvirágot, margarétát és pár szál fehér rózsát is. – Ti csak kövessetek bennünket! – közli.

– Oké.

Mély lélegzetet veszek, majd lassan elindulunk utánuk.

Mindenki, akit barátomnak nevezhetek, most itt van kiöltözve, az esküvőmön.

A zenét egyszer már hallottam. Középszintű-éneken tanultuk az iskolánkban. Felismerem: ez a nászinduló, amit mindig is szerettem volna hallani az esküvőmön.

Vastag, fehér szőnyegen lépkedünk, két oldalán gyertyák sokasága áll.

Cara, Christina és Tori előttünk megy selymes, vörös rózsaszirmot szórva. Az egész maga a tökély.

Tobias ott vár engem Matthew előtt. Szeme csillog, arca ragyog, mint egy kisgyermeké, ajkán lenyűgözött mosoly játszik. Az enyém. Ő mostantól az enyém.

Mikor odaérünk hozzá, Caleb a kezébe helyezi az enyémet.

A jegygyűrűnk egyszerű arany, melybe a Tris Prior és Tobias Eaton örökké felirat van beleírva. 

Matthew sokáig beszél, de nem igazán figyelek rá. Az is csoda, hogy a megfelelő pillanatban ki tudom mondani a megfelelő szavakat:

– Igen, akarom – felelem.

Tobias megszorítja a kezemet, mintha sosem akarná elengedni többé. Tenyere meleg és puha, tökéletesen passzol az enyémhez.

Amikor rá kerül a sor, hangja büszke és diadalittas, jóformán birtokló:

– Igen, akarom – mondja ő is.

– Megcsókolhatod a menyasszonyt.

Lassan kezdjük a csókot, de egyre mohóbbak leszünk. Képtelen vagyok elszakítani az ajkamat az övétől. Van egy olyan érzésem, hogy nem is lennék rá képes.

– Milyen heves most, Ms. Eaton – nevetgél Tobias.

– Van okunk rá, nem?

Szinte annyira kábult voltam a boldogságtól, hogy észre sem vettem, amikor Tobias elszakad mellőlem és megtalálnak Tori ölelő karjai. A barátaim sorra adtak körbe, mint valami kapós nyalókát. Mindenki gratulált az esküvőhöz is és a babához is, mindenkitől kaptam egy puszit, egy szorító ölelést, egy kedves szót. Még Peter-től is. 

Minden szokást megtartottunk, amit egy esküvőn meglehet. Határozottan csodálatos tortánk volt. Csokoládés, amit furcsa, puha, tömény édesség, marcipán borított. Fehér volt, mint a ruhám és, mint a virág a hajamban. Letáncoltuk a szokásos első táncunkat, és kiderült, hogy Tobias varázslatosan tudja ropni. Olyan könnyedén pörgetett a táncparketten, olyan biztosan vezetett, olyan meseszépen emelgetett, hogy az maga volt a csoda. A fiúk hangosan röhögtek, amikor Tobias óvatosan, a foga hegyével lehúzta a harisnyakötőmet. A csokromat nagy erővel hajítottam hátra, a lányok szinte egymást taposták érte. Végül Christina kapta el, aki ezután szenvedélyesen megcsókolta Willt. Lehet, hogy legközelebb már az ő lagzijukon fogunk ünnepelni.

– Olyan gyönyörű vagy – közli Tobias az egyik táncunkkor.

Erősen kapaszkodom az öltönyébe, ami fantasztikusan áll neki.

– Te pedig annyira édesen festesz – válaszolom.

– Örökre együtt maradunk – pusmogja.

– Örökre.

– Forever together?

Bólintok. 

– Forever together.

***

NATALIE

Az én egyetlen lánykám férjhez ment. Most már ő is Eaton. Bár földi szemmel, földi szívvel, földi testtel nem lehettem ott, az égből minden percét követtem. Gyönyörű menyasszony volt, szebb, mint ezelőtt bárki. Csöppnyi, csengettyűs hangján biztosan mondta ki az igent, mellyel összefűzte életét Tobiaséval.

Beatrice és Caleb teljesen megbocsátott a másiknak minden bűnért, minden szenvedésért. A tökéletes testvérpár újra egymásra talált…

És születtek unokáim!

Ó, Istenem, mennyire örültem, amikor megláttam, hogy Tobias a karjaiban tartja az ikreket. Sírt a boldogságtól. Sírtam a boldogságtól. Még Andrew is felzokogott mellettem, ahogy figyeltük az eseményeket.

Beatrice egy pici Trissy-nek és egy pici Toby-nak is életet adott.

Néztük, ahogy felcseperednek, ahogy a játszanak. Néztük, Tobiast, hogy milyen boldog, és néztük Trist, hogy mennyire szereti a családját.

És ott voltak nekik a barátaik, akik sohasem hagyták el őket. Ők mindig mellettük álltak, és a lányomék is mindig mellettük voltak.

Emlékszem a felhőtlen boldogságra Christina és Will, Cara és Al vagy Amar és Tori esküvőjén. Emlékszem, amikor Uriah megkérte Marlene kezét, amikor Peter elvette Lynnt. Matthew-nak volt az egyik legszebb esküvője, ő egy volt Művelt lányt vett feleségül.

És ott voltak a legszebb pillanatok. Amikor Tobias elvitte a családját az óriáskerékre, amikor együtt csúsztak le a drótkötél-pályán. Trissy első csókja. Toby esküvője. Amikor dédunokáim születtek.

Most viszont mindenki itt ücsörög velünk. Tobias és Beatrice a barátaikkal, a kedves ismerősökkel. Boldogok vagyunk itt fent. Mert mindenkinek teljes és örömteli élete volt.

Mi ez, ha nem happy end?

Ne felejtsetek szavazni!