Fanfic fordítás: Tetoválva - 4. fejezet


Valakinek rémlik még egy olyan fanfiction fordítás, amiben megtudhatjuk, Négyes hogy is kapta meg a tetoválásait? Elég régen kezdtem bele az Inked fordításába, de végre sikerült a végére érnem, és most hozom is nektek szép sorban a hátralévő három fejezetet.

Aki lemaradt a korábbi részekről, azoknak egy kis segédlet:
- 1. fejezet
- 2. fejezet
- 3. fejezet

Nos, jó olvasást a 4. fejezethez, és holnap érkezik a következő!




4. fejezet


A negyedik a megtévesztésből fakad.

Nemet mondtam Max-nek. Megint. Elcsípett az edzőteremből visszafelé menet, az irodájába rángatott, és megbizonyosodott róla, hogy elég messze vagyunk Eric asztalától, mielőtt “utolsó alkalommal” felajánlotta volna nekem a vezetői pozíciót. Ha a pillantással ölni lehetne, már halott lennék. Körül kéne néznem ezentúl, mielőtt befordulok egy sarkon.

Zeke-nek sem ártana - előbb vagy utóbb Eric rá fog jönni, ki kezdte el Vesztesnek hívni.

A barátaim azt hiszik, hogy lökött vagyok. Még Amar is azt gondolja, hogy el kéne fogadnom Max ajánlatát. Megváltoztathatnád a dolgokat, Négyes. De szerintem téved. A Bátor vezetőket nem érdekli más, csak a hatalom. Sosem hallgatnának egy tizenhét éves volt Szerencsétlenre, aki túlságosan lelkiismeretes, arra pedig különösen nem, aki minden tanácsgyűlés elején megpróbálná betörni az Önfeláldozók vezetőjének orrát. Nem éppen ideális a csoportok közötti kapcsolat ápolásához.

Szóval inkább ülök a vezérlőteremben, és nézem a kamerák felvételeit, így egy évvel azután, hogy első lettem a beavatáson. De nem csak a kamerákra figyelek. Kapu kódok, védett fájlok, biztonsági tervek - minden információ ott van, csak tudnod kell, hogyan törd fel a rendszert. Nem bízom a csoportom vezetésében, és így biztos vagyok benne, hogy készen fogok állni, bármi is jön.

Kivéve erre.

Egy üzenet villan fel a bejövő üzeneteim között. Bejelentkezem, és megnyitom, de az egész különösnek tűnik. A képernyőn csak egy egyszerű kérdés olvasható:

Mit rejtettél el a hálószobádban a padlólap alá?

A képernyőre meredek teljesen mozdulatlanul. A padló a Bátraknál kőből van. Mikor gyerek voltam, az anyám adott nekem valamit, amiről tudta, hogy az apám nem helyeselne - egy kék üvegszobrot, amit a régi otthonából hozott, a Műveltektől, egy színfolt a szürke tengerben. Azt mondta, rejtsem a padló alá, nézzek rá, mikor emlékezni akarok őrá. Ez egyike a gyerekkorom kevés boldog emlékének.

Ő az egyetlen ember, aki tudja a választ a kérdésre - de halott. Nagyot nyelek, és begépelem a választ.




Korán érkezek a vágányokhoz. Még azelőtt akarom őt látni, hogy ő megpillantana engem - már ha ő az egyáltalán. Elhagyatott hely ez, tele van rozsdás, javíthatatlan hajómotorokkal. Üres alumínium dobozok hevernek a földön. Ez a csoportnélküliek területe.

Felmászom egy használaton kívüli vagon tetejére, és leülve várakozom. Néhány perccel később egy magas, középkorú nő sétál a síneken, a csoportok ruháját keverten viseli, ahogy a csoportnélküliek szokták. Olajbarna a bőre, horgas az orra, és sötét göndör haját hátrafogva hordja.

Ő az.

Az anyám.

Hát él.

Összeszorítom az álkapcsom; érzem, ahogy a vér dobol a fülemben. Hét év telt el. Ennyi ideje hagyott egyedül Marcusszal. Hét évnyi gyász, bántalmazás és megalázás mindaddig, míg a vérem nem cseppent a Bátrak széndarabjaira. Felállok, a kezeim ökölbe szorulnak. Egyetlen egy valamit akarok neki mondani.

- Hazudtál. - A hangom halk, de tisztán hallható. Megfordul és meglát, a kezével takarva a szemét.

- Tobias. Olyan... magas vagy.

Leugrom a szerelvény tetejéről, és épp előtte érek földet.

- Kilenc voltam, mikor magamra hagytál. Megnőttem. Ez olyan meglepő?

Felém lép, mintha meg akarna ölelni, de egy pillantással megállítom. Ha azt hiszi, hogy ez valamiféle vidám családegyesítés lesz, csúnyán magához fog térni.

- Maradj ott - mondom neki hidegen. - És tartsd ott a kezeidet, ahol látom őket.

Ilyen közelről nagyon máshogy fest, mint az a nő, akire emlékszem. A csoportnélküli életforma ellopta tőle a gyengédségét, a szemei pedig figyelőek és ridegek. Már nem Önfeláldozó, talán ez is hazugság volt. Hogy lehetett valaha is önzetlen, ha úgy döntött, hogy elhagyja az egyetlen gyermekét?

- Azt gondolod, azért vagyok itt, hogy bántsalak? - kérdezi felvont szemöldökkel.

- Gőzöm sincs, miért vagy itt.

- Csak nemrég jöttem rá, hogy... hogy elhagytad őt. Biztos voltam benne, hogy az Önfeláldozóknál maradsz majd. Abban a percben, hogy megtudtam, eljöttél onnan, tudtam, hogy meg kell próbálnom látni téged.

- Persze, hogy otthagytam az Önfeláldozókat! - csattanok fel. - Miért is maradtam volna Marcus közelében?

Összerezzen apám neve hallatán.

- Tobias, el kellett mennem. Nekem... - megrándul az arca -, viszonyom volt. Nem vagyok büszke rá, de az apád szörnyen bánt vele. Ez egyfajta kiút volt. Azt mondta, hogy számára halott vagyok, ahogy a te számodra is. Azt mondta, hogy ha visszamegyek, meg fog ölni.

Összefonom a karomat magam előtt, úgy nézek rá.

- Magaddal kellett volna vinned.

Szélesre tárja a karjait. - Ide? Csoportnélküli lettem, éheztem, nem voltak barátaim, közösségem. Nem egy gyereknek való hely. Biztonságosabb volt, hogy apáddal hagytalak.

- Biztonságosabb? - kérdem hitetlenkedve. - Van fogalmad róla, mit tett velem? Komolyan úgy gondoltad, hogy bármivel is különbül bánt velem, mint ahogy veled tette?

A szeme rettegve kerekedik el. - Én... nem tudtam... Sosem gondoltam...

- Igen, nem gondoltad. - Egy fém dobozt a vágányok felé rúgok, és figyelem, ahogy csattogva száll keresztül a környezetén.

- De most már Bátor vagy - mondja finoman. - Úgy gondolod, hogy jól döntöttél?

Rábámulok megkövült arccal. - Ne tégy úgy, mintha érdekelne. Csak... ne.

A földet nézi. Végül felemeli a pillantását, és újra próbálkozik. - Ha olyanok lettünk volna akkor, mint most, magammal vittelek volna.

Felvonom a szemöldököm. Ő csoportnélküli. Akkor meg mégis miről beszél?

- Most már más. Sokkal szervezettebbek vagyunk, vannak menedékházaink, élelmiszerforrásaink. Vannak barátaink... még családunk is. - Elcsuklik a hangja. - Meglátogathatsz.

Lehúzom az ingem gallérját épp annyira, hogy láthassa a Bátrak lángnyelveit, ahogy a nyakam nyaldossák.

- A csoport a család előtt, Evelyn. Emlékszel?

Haragosan néz rám, a pillantása megkeményedik. - Szóval inkább töltöd az idődet egy csapat adrenalinfüggő gyilkológéppel, mint a saját családoddal? - csattan fel.

Kihúzom magam, elfut a méreg. Ha ez az elképzelése a családról, akkor én nem akarok a része lenni.

- Nem töltöm az időmet hazugokkal.

Hátat fordítok neki, és elsétálok. Keresztülvágok a síneken, majd a szeméttel teli utcákon. Addig sétálok, míg nem tudom tovább kordában tartani a haragomat.

És aztán futásnak eredek.

Berobogok Torihoz, még mindig izzadtan és hevesen lélegezve. Meglepetten néz fel a pultról. Elsétálok mellette, egyenesen a hátsó szobába, félrerántva a függönyt. Letépem a pólómat, és a sarokba hajítom. Már tudom, mit akarok.

Tori lassan lép be a helyiségbe, behúzva maga mögött a függönyt, a pillantása óvatos. Még nem látott korábban igazán dühösnek, csak néhány ember volt olyan szerencsés.

- Üdv, Négyes. Egy ideje nem láttalak.

- Őszinték. Az Őszinték jelét akarom. A hátamra. Most.

Komótosan az egyik asztalhoz sétál, és nekiáll leskiccelni az ábrát. - Nem fogok nekiállni vitatkozni veled. Azt a leckét már megtanultam. De elég feldúlt vagy, és úgy érzem, meg kell kérdeznem, miért.

- Mert nem szeretem a hazugokat - sziszegem.

- És te őszinte vagy?? - kérdezi rám nézve.

Leülök a székre, és az arcomat a tenyerembe temetem. Még mindig érzem a haragot, a halántékom lüktetését. Mélyen beszívom a levegőt, majd lassan kiengedem.

- Nem. De az szeretnék lenni.

- Nem hinném, hogy megengedheted magadnak.

Felemelem a fejem, hogy lássam az aggodalmat a szemében. Meg tudom mondani, hogy arra gyanakszik, Elfajzott vagyok. És igaza van, hogy itt túléljem, hazudnom kell: könnyedén és gyakran.

- Szeretném, ha elmondhatnám az igazat, sok mindennel kapcsolatosan - mondom csendesen.

- Vagyis más szavakkal, azt kívánod, bár a gondolkodásmódod megjelenne a vezetőségben is - mondja.

- Valami olyasmi - felelem, ami félig igazság, félig pedig mosoly. Azt gondolja, nem értek egyet Maxszel vagy Erickel.

- Ahogy én is... - mondja nyersen. Amilyen gyorsan megjelent, a harag olyan sebesen távozik is az arcáról. Emlékeztetem magam, hogy nem csak nekem van múltam. Nem tudom, hogy hívhatom-e Torit a barátomnak, de kényelmesen érezzük magunkat egymás társaságában, talán mert mindketten tudjuk, hogy ne tegyünk fel túl sok kérdést.

- Még mindig akarod azt az ostoba mérleget a hátadra? - kérdezi felemelve egy flakon fehér tintát. - És jobban teszed, ha őszintén válaszolsz.

A szememet forgatom. - Igen. Csak csináld.

- Nos, nem fogok hazudni - mondja vigyorogva felemelve a tűt. - Az igazság fáj.

Behunyom a szemem.


6 megjegyzés:

  1. Köszönöm Bia! Csodás ez a Karácsony!!!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon szívesen! És remélem még csodásabb lesz ;)

      Törlés
  2. Úristen, úristen, kösziii!! :3 ó, anyám, már mióta várok erre :333
    Kellemes Ünnepeket kívánok, Bia! :))

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szívesen! Hmm ha jól tippelek, úgy két éve... Röstellem a dolgot.
      Neked is Kellemes Karácsonyt, Viki! <4

      Törlés
  3. Nagyon szeretem ezt a ficit. Köszi Bia :)

    VálaszTörlés