Fanfic fordítás: Tetoválva - 6. fejezet


Meg is érkezett az Inked 6. fejezete, ami egyben az utolsó rész is, így most már teljes, befejezett a történet. Ebben a részben már Tris is benne van...
Remélem legalább annyira tetszett nektek ez a kis fanfic, mint amennyire nekem, és még el fogjátok olvasni többször is.
Jó olvasást ehhez a fejezethez is!

Aki lemaradt a korábbi részekről, azoknak egy kis segédlet:
- 1. fejezet
- 2. fejezet
- 3. fejezet
- 4. fejezet
- 5. fejezet




6. fejezet




A hatodik a tiszta szeretetből fakad.

Tris ma este azt mondta, szeret. A szavak a gyász örvénylő folyamával együtt buktak alá a sziklákon, és eltűntek, mielőtt elkezdődtek volna. De aztán újra kimondta, nekem mondta, a hangja határozott, a szeme tiszta.

Félelem nélkül mondta ki. Ahogy én is.

Most itt fekszem mellette, abban a szobában, amit egykor börtönnek tekintettem, és most szabadnak érzem magam.

Trisre nézek, ő pedig rám pillant. Piszkosak és kimerültek vagyunk, az agyunk üres. Nem beszélünk, és nem is alszunk, mivel túl nagy csoda, hogy még mindketten élünk. A haját simogatom. Képtelen vagyok nem hozzá érni. Tudnom kell, hogy valóságos, hogy túlélte.

A holdfény beragyog az ablakon, megvilágítva a testét - az arccsontját, a vállait, a könyökét. Tris csupa él és árnyék, élesség és puhaság. A bőre ezüstösen ragyog. Az ujjaim végigsimítanak a három hollón a kulcscsontján, megrajzolva mindegyik madár útját. A kezét az enyémre fekteti.

- Tobias - szólal meg gyengéden. Még a sötétben is ragyog a szeme. - Még egyet akarok.

Egy tincset eltűrök az arcából. - Még egy mit?

- Még egy hollót. Az utolsó családtagomnak. Annak, akit szeretek. - A kezemet a mellkasára fekteti, épp a szívéhez szorítva. - Pontosan ide - susogja.

Érzem a melegségét az ujjaimon, ahogy finoman megemelkedik a melle, a szíve még mindig dobog, egyenletes, elevenen. A homlokomat az övéhez támasztom, és beszívom az illatát. Olyan az illata, mint az izzadtság, a szappan és a bánat. De ahogy előre hajolok, hogy megcsókoljam, elmosolyodik. Az ajkam lassan, határozottan és biztonságosan mozog az övén, mintha a világ minden ideje a miénk lenne, hogy együtt legyünk.

Ha csak ez igaz volna.

Megpuszilom az orra hegyét, a szemhéjai elnehezülnek. - Ahova te mész, én is oda megyek - mondom neki, ahogy a mellkasomhoz simul. A lélegzetem meglebegteti a haját. Érzem, ahogy a keze becsúszik a pólóm szegélye alá, és álmos köröket ír le mindegyik tetoválásom körül. Az ujjaimat végigfuttatom a gerincén, és közelebb vonom magamhoz. Az egyik lábát az enyéim közé ékeli. Semmi nem választhat el minket.

- Aludj - suttogom, ahogy lassan lecsukódik a szemem.

Még azelőtt ébredek, hogy a napfény gyengén, mint a víz csillogása megpróbálna áttörni a felhőkön. Szürke nap lesz a mai: ugyanaz a szín, ami körbevesz apám házában. Tris alszik, a teste kicsi és mozdulatlan. Még mindig azt a fehér trikót és rövidnadrágot viseli, amit a Műveltek ráadtak, azokat a ruhákat, amiben meg kellett volna halnia. Szüksége van valami újra, valami feketére, hogy újra Bátornak tűnjön.

Beosonok a sötét nappaliba, majd az ajtó felé, hogy megkeressem az egyik barátját.

- Halihó.

Megpördülök, és látom, ahogy Tori ül az asztalnál, a sérült lába egy széken pihen, az arca alig látható a sötétben.

- Szia, Tori. Nem tudsz aludni?

- Nem. Tegnap elfogyott a fájdalomcsillapító - mutat a lábára. - Azt hiszem, le kell rohanjuk a Művelteket, hogy szerezzünk belőle.

- Ez épp olyan jó indok, mint bármi más - mosolygok rá.

Nem mosolyog vissza. - Hogy van Tris?

- Igazi túlélő. - Leülök mellé. - Bátrabb, mint bármelyikünk.

Az asztalra nézek. Tori ismét rajzolgat. Telerajzolta Evelyn egyik térképét. Egy vízesés ömlik a tóba, körülötte boglyas, veszélyesnek tűnő szőlőtőkék. Egy tucatnyi csontos kéz tör fel a földből, a semmi felé kapaszkodva. Úgy fest, mint egy jelenet valakinek a félelemutazásából - lehet az övéből.

- A Barátságosak közé kellett volna állnod - mondom neki a rajzok felé biccentve. Tori felhorkant, és megfordítja a térképet.

- Nincs tű, sem bőr, ahova felvihetném a tintát - mondja a kezeit fixírozva. A körmeit tövig lerágta.

- Az elég bajos, mivel érdekelne még egy tetoválás - felelem. - Attól tartok, mást kell megkérnem.

- Egy fenéket fogsz - mondja felnézve. Aztán végre elmosolyodik. - Tudtam, hogy vissza fogsz jönni. Látom, ahogy rá nézel. Csak akkor nyúlsz a tintához, ha igazán törődsz.

Ismét rá mosolygok. - Nos a hátam már tele van, szóval ide kell kerülnie - rajzolok egy kört a mellkasomon, a szívem fölé.

- Nem fog látszani - jegyzi meg.

- Kivéve az egyetlen embernek, akinek igazán számít.

Elvigyorodik, és megropogtatja a kézfejét. - Nincs nálam tű, de mit szólnál egy vázlathoz? Valami nagy piros szívecskére gondoltam... vagy néhány virágra...

- Azt akarod, hogy lehányjalak?

- Csak vicceltem. - Hirtelen elkomolyodik. - Milyen érzéssel tölt el?

Kibámulok az ablakon az utcára, ahol felnőttem - csupasz, egyforma és szürke házak, egykor megtelve emberekkel, akik sosem beszéltek a saját érzéseikről. Sokuk már halott, ahogy az itt fenntartott helyem is.

- Ő... felnyitott. - Találkozik a pillantásunk, most először nem rejtve el semmit. A csendben madarak dalolnak.

Tori mosolyogva rázza a fejét. - Ez már teljesítmény, Négyes, mivel kemény dió vagy - mondja. A nap már fent van, és így láthatom, mennyire fáradtnak tűnik. Új karikák vannak a szeme körül.

Felemeli az állát. - Vedd le a pólód.

Hezitálok. Ez nem egy lakatlan ház: a többiek hamarosan felkelnek.

Tori felvonja a szemöldökét. - Mi az, már csak Tris mondhatja ezt?

Felmordulok, ahogy kibújok a ruhadarabból. Tori felvesz néhány filcet az asztalról, és rajzolni kezd a mellkasomra. Koncentráció közben beharapja az ajkát, és napok óta először látom, ahogy a feszültség távozik a tekintetéből. Számára a tetoválás hivatás, de a mögötte lévő művészet szenvedély. A művészek is bátrak: így nyilvánítják szabadon a véleményüket.

- Kész - mondja, ahogy felrajzolja az utolsó vonalat. - Most már csak egy tükör kell... Oh, igaz, ez egy Önfeláldozó ház.

- Van egy, csak rejtve. - A folyosóra sétálok, és elcsúsztatom a panelt. Egy percre újra kilenc éves vagyok, titokban lesem a tükörképem, apám haragjával játszadozom, és egy másmilyen jövőről álmodozom.

Tori rajzára nézek. A hátamon a csoportok jelképeit körök határolják: a választás, ami meghatároz minket, a kapocs, ami megköt minket. A mellkasomon egy kis holló tör át egy hasonló körön, szétzúzva azt. Az Elfajzott szívem szárnyra kap.

A szürkéskék szemű madaram.

6 megjegyzés:

  1. Jézusom.. :33
    Én arra számítottam, hogy az a rész lesz, amikor Tobias megmutatja Trisnek a tetoválást, de ez még jobb lett. A romantikus rész a legjobb <3
    Olyan jó, hogy ezt a nagyszerű ficit lefordítottad nekünk, Bia! Köszi! <44
    U.I.: körülbelül mikorra várható a kövi A jövő kezdete? :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nekem is jobban tetszett ez a változat. Olyan megható és romantikus volt. Nagyon szívesen, örülök neki, hogy tetszett. <4
      U.i.: Fogalmam sincs... Még nem láttam neki, pihenésen volt a hangsúly az elmúlt napokban. De amint elkészül, úgyis fent lesz. :)

      Törlés
  2. Ez a legszebb rész az összes közül. Kár, hogy nem készült el igazából az a tetoválás. Megnéztem volna.
    Nagyon köszönöm, hogy lefordítottad ez a ficit.
    Puszi <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én is megnéztem volna, de már így elképzelve is nagyon jó.
      Szívesen tettem. Puszi!! ♥

      Törlés
  3. Ez gyönyörű lett, még ha nem is látszik az a tetoválás. Köszönöm nagyon a fordítást. Pusy

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sebaj, majd ezentúl hozzáképzeljük Négyeshez.
      Szívesen! Puszi! ^^

      Törlés