Fanfic fordítás: Feltámadás A befejezés - 10. fejezet

FIGYELEM! CSAK AZOK OLVASSÁK EL, AKIK OLVASTÁK A HŰSÉGEST!

Ez már a folytatás, ha még nem olvastad az elsőt, ITT megteheted!

Ma sem marad el a szokásos fejezet a Feltámadás folytatásából, szám szerint már a tizedik. Ebben a részben még tovább bonyolódnak a dolgok, és még nem is másztunk bele a dolgok sűrűjébe, hát mi lesz itt még ezek után?
Minden esetre jó olvasást ehhez a fejezethez is!

Köszönjük Mártinak a fordítást!

Az eredeti történetet ITT találjátok!
 

10. fejezet

TRIS

- Veled akarok menni. – Ennyit tud Tobias kinyögni, amikor elmondom neki, mit mondott Dr. Max.

Felsóhajtok.

- Tobias, minden rendben lesz. Uriah-val megyek.

- Oké, de miért nem mehetek én is?

- Mert ha megint hiányzol a munkából, Johannának nem lesz más választása, mint hogy kirúgjon.

Rosszallóan néz rám.

- Csak őszinte vagyok. Nézd. Rendben lesz minden. Uriah-val leszek. Vigyázunk egymásra.

Megfogja a kezem.

- Csak most kaptalak vissza épen és egészségesen. – Megcsókolja a kézfejemet. – Nem akarom, hogy bármi történjen veled.

- Külön életünk van, Tobias; valamikor el kell kezdenem egyedül intézni a dolgaimat.

Felsóhajt, aztán bólint.

- Csak… légy óvatos, rendben?

Összehúzom a szemöldököm.

- Én mindig óvatos vagyok.

- Komolyan beszélek. Nem bízok semmilyen szervezetben, ami nem nyilvános. Johanna mindenről tud a városban, de még soha nem hallott a NOVA-ról.

Előhúzom a papírt, amire a cím van felírva, és megvizsgálom.

- Nos, lehet, hogy azért, mert a városon kívül van.

Tobias megtorpan, és kiveszi a papírt a kezemből; megnézi a címet és megrázza a fejét.

- Nos, most már tényleg nem akarom, hogy nélkülem odamenj.

- Paranoiás vagy.

- És te nem? Azok után, amiken keresztülmentünk?

Gondolkodom egy pillanatig, aztán megvonom a vállam.

- Tényleg nem hiszem, hogy Dr. Max megpróbálna kicsalni, hogy megöljön, vagy hasonló. Úgy értem, voltak papírjai és tényleg valódinak tűntek.

Tobias a papírra mered egy ideig, aztán bólint.

- Oké, csak ne csinálj semmit, amíg meg nem beszéltük, és ne írj alá semmit.

Forgatom a szemem.

- Ó, menj már, okosabb vagyok én annál.

Ez csókot nyom a homlokomra.

- Persze. Nem tudom, egyáltalán miért aggódom.

Elmosolyodom, aztán hátradől a kanapén.

- Cara jól van? – kérdezem kíváncsian.

Megvonja a vállát.

- Soha nem tudom. Nem olyan nyitott velem szemben. Még nem.

Összeráncolom a homlokom. Nem tűnik jónak, hogy Cara nem veszi észre a boldogságot, amikor az orra előtt van.

Ránézek Tobiasra, és ő is éppen engem néz. A gyomromat azonnal könnyűnek és remegősnek érzem, az arcom pedig automatikusan kipirul.

Szerintem soha nem fogom megszokni azt, ahogyan rám néz.

- Olyan boldog vagyok, hogy jól vagy, Tris – suttogja.

Megérinti az arcomat, én pedig a kezébe hajtom a fejem és megcsókolom a tenyerét.

- Menjünk az ágyba… - mondja halkan.

Elmosolyodom.

- Azt hittem, más sose mondod.

Lassan felállok, megfogom a kezét, és felvezetem a lépcsőn.

CALEB

A kudarc érzésével parkolok le Cara lakása előtt.

Dühös akarok lenni.

Gyűlölni akarom őt.

De képtelen vagyok.

Megbántott, de a lakása iszonyú, és nem hagyhatom, hogy itt maradjon, mert nem vagyok biztos benne, hogy alkalmas az emberi életre.

Jobban törődöm vele, mint saját magammal.

Ezen a ponton, tudom, hogy nem fog ajtót nyitni bocsánatkérés nélkül.

Olyan makacs, ez az egyik dolog, amit szeretek benne, de nem hiszem, hogy bocsánatot tudnék kérni, bárhogy is próbálom.

Főleg, mert nem érzem úgy, hogy bocsánatot kéne kérnem.

A haragom érthető.

Nem látja, milyen kapcsolat van köztünk, és ha látja is, soha nem fogja beismerni.

A feje tele van Négyessel, és az ő ragyogó külsejével.

Én tényleg nem tudok versenyezni azzal a sráccal.

Az egyetlen előnyöm vele szemben, hogy nem vagyok nős.

Trisnek igaza volt.

Kedvelem Carát.

Tényleg kedvelem.

Szeretem, ahogy nevet, és ahogy néz, amikor koncentrál valamire.

Szeretem a gúnyolódását és a bölcsességét.

Szeretem, hogy olyan erős.

Azt is szeretem, hogy olyan makacs, amikor mérges.

Szeretem őt.

Tudom, hogy ő is kedvel engem, de soha nem fogja belátni.

A kormánynak ütöm a fejem, mert még ez a fájdalom is jobb, mint amit a mellkasomban érzek.

Úgy maradok majdnem egy teljes percig, mielőtt erőt gyűjtenék, hogy felemeljem a fejem.

Szembe kell néznem vele valamikor, és annak most kell lennie.

A kilincs után nyúlok, de valamin megakad a szemem, így megtorpanok.

Egy fekete autó áll meg az utca másik oldalán, és leparkol.

Elég késő van, és Cara nem lakik valami biztonságos környéken, úgyhogy szinte azonnal gyanút fogok.

Ezen a környéken soha nem lehetsz elég óvatos. A génkárosult lázadó csoportok mindig errefelé vannak, és valami nem stimmel azzal az autóval.

Lehúzódom az autóban, a szemem a gyanús autóra tapad.

A gyomrom összeszorul, amikor a sofőr kiszáll, és elindul az utcán Cara lakása felé.

A göndör fekete hajról ismerem fel, hogy Evelynt látom.

Mit csinál ilyen késő éjszaka, a városnak ebben a részében?

Figyelem, amíg az utca végére ér, aztán befordul a sarkon.

Úgy fél másodperc alatt döntöm el, hogy követem.

Nem tudom, miért vagyok olyan gyanakvó vele kapcsolatban, de ez akkor is furcsának tűnik.

Miért nincs otthon, és örül a fiával együtt annak a ténynek, hogy nem halt meg a menye?

Három utcával arrébb hagyok fel a követésével.

Nyilvánvalóan nem akarja, hogy bárki is megkeresse, hogy hova ment az autójától.

Figyelem, ahogy eltűnik egy elhagyatott épületben.

Valami nagyon nem stimmel.

Benyúlok a kesztyűtartóba a telefonomért, és tárcsázom Négyes számát, abban a reményben, hogy Tris veszi fel, mert fogalmam sincs, mit mondjak Négyesnek.

TRIS

 

Tobias órákkal ezelőtt elaludt, és általában nincs vele gondom, hogy kövessem a példáját, de valami miatt ma éjjel teljesen éber vagyok.

Lehet, hogy amiatt, hogy az utóbbi három hetet nagyrészt alvással töltöttem.

Nem hiszem, hogy a testem igényelné az alvást.

Tobias telefonja rezeg az éjjeliszekrényén; rápillantok, de alszik, az egyik karjával eltakarva a szemét, mint mindig.

Felém billentem a telefont, csak hogy lássam, ki hívja, és Caleb neve villog a kijelzőn.

Megnyomom a Fogadás gombot, és a fülemhez tartom a telefont.

- Halló? – szólok bele halkan, hogy ne ébresszem fel Tobiast.

- Szia, itt Caleb.

- Szia… - mondom halkan.

- Találkozhatnánk valahol most?

Az órára pillantok, és látom, hogy háromnegyed egy van.

Kicsit szorosabban markolom a telefont.

- Éppen most? Mi történt?

- Segítened kell kideríteni valamit. Csak mondd, hogy találkozhatunk.

- Oké, rendben.

Morogva csúszok ki a ágyból, és nyúlok a farmeremért.

- Nagyszerű. Tris? Ne szólj Négyesnek, rendben?

- Tessék? Miért? – mordulok fel megint, a telefont a vállammal tartom a fülemhez, ahogy felhúzom a fekete farmert.

- Csak bízz bennem.

- Rendben… - motyogom, de hihetetlenül nyugtalanít ez az egész. Felkapok egy fehér pólót, Caleb pedig megadja a címet, amit gyorsan lejegyzek, mielőtt leteszem.

Tobiasra nézek, aki még mindig békésen alszik.

Lehajolok, és megcsókolom a homlokát, aztán lefirkantok egy üzenetet, arra az esetre, ha felébredne.

Calebbel vagyok.
-Tris

Felkapom a kocsikulcsát és lerobogok a lépcsőn.

***

Mikor végre odaérek, elég sokáig tart, mire észreveszem Caleb kocsiját az egyik kis sikátorban.

Leparkolok, és Caleb kocsijához futok.

Kinyitom az ajtót, ő pedig akkorát ugrik, mintha nem számított volna rám.

Összehúzom a szemöldököm.

- Miért vagy olyan ideges?

- Shh, csak szállj be.

Megteszem, amit mond, és beugrok az anyósülésbe.

- Mi folyik itt?

Felém fordul, aztán egyenesen előremutat.

- Láttam Evelynt bemenni abba az épületbe körülbelül egy órája.

Felnézek.

- Evelynt?

Nem egy látványos épület. Olyan, mintha évek óta elhagyatott lenne, az ablakok ki vannak törve, a bejárati ajtó pedig úgy néz ki, mintha be lett volna deszkázva régebben, de valaki mostanában kibontotta.

- Igen. Evelynt.

- És mit csinál?

Caleb megvonja a vállát.

- Nem követtem vagy ilyesmi.

Ránézek.

- Miért nem?

- Nos, mert megvártalak téged. Mit javasolsz?

Felnézek az épületre, aztán vissza Calebre.

- Nos, először is, utána kell mennünk.

A kilincs után nyúlok, de Caleb megragadja a karomat.

- Tessék? Csak úgy? Mi lesz, ha elkapnak?

Vállat vonok.

- Nem fognak. Csak gyere.

- Beatrice…

- Mi van? Nem azért hívtál ide az éjszaka közepén, hogy üljünk az autóban, ugye?

Rosszallóan néz rám.

- Nos, nem… de nincs semmi tervünk!

Elmosolyodok, aztán vállat vonok.

- Nem tudtad, hogy az a legjobb terv, amit útközben találsz ki?

Kinyitom az ajtót, és kilépek az utcára, a karjaimat várakozóan összefonom magam előtt.

Caleb felsóhajt, de követ ugyanúgy, mint amikor gyerekek voltunk.

CALEB

Tris ezerszer bátrabb, mint én, és ez még nyilvánvalóbb, amikor együtt vagyunk.

- Tris, rossz érzésem van.

Az épület hideg, és a legtöbb ablaka ki van törve, így a huzat nagyon erős.

- Ne légy már olyan aggodalmaskodó – suttog vissza Tris.

Végigmegyünk az épületen, ami úgy néz ki, mintha valamilyen üzleti célra használták volna. Elérünk a lépcsőházhoz, és Tris gondolkodás nélkül elindul felfelé.

Vonakodva követem.

Ahogy felérünk a lépcső tetejére, egy cipősarok kopogását halljuk a keményfa-padlón.

Tris visszanéz rám, és az ajkára teszi az ujját, mutatva, hogy maradjak csendben.

Mintha lebuktatnám magunkat a hangos beszéddel.

Lehet, hogy nem vagyok Bátor, de hülye sem vagyok.

- Már több mint egy órája vártam itt! Ez van, vagy beavatsz a dolgokba, vagy már itt sem vagyok!

Egy lágy női hangot hallunk, és mindketten automatikusan Evelynre gondolunk.

Egy fojtott hang válaszol, de nem igazán lehet hallani.

Tris tesz néhány lépést előre, én pedig követem, de még így sem halljuk tisztán a hangot.

- Ő a fiam, és tudom, hogy nehéz megér…

Szünet, aztán újra a fojtott hang hallatszik.

Tris visszafordul hozzám.

- Szerintem telefonál. – Olyan halkan suttogja, hogy alig hallom meg.

- Igen, rajta fogom tartani a szemem, de…

Újra szünet.

- Rendben. És megmondod nekem, hogy mi a fenét csináljak?

Újra halljuk a cipősarok kopogását a padlón, Tris pedig megragadja a karom, és szorosan a fal mellé húz magával, hogy nehogy meglássanak.

A folyosó árnyékába húzódunk, így nem látszunk, kivéve, ha keresnek minket.

Evelyn kidugja a fejét az ajtón egy pillanatra, aztán újra eltűnik a szobában, becsukva maga mögött az ajtót, de még így is tisztán hallani mindent, mint azelőtt.

Halljuk, ahogy kutat valamiben, úgy hangzik, mintha asztalfiókban, vagy szekrényben, aztán megint hallani a hangját a folyosón.

- Oké. Megvan. Hol fogunk találkozni? – Evelyn kimerülten felsóhajt. Csöndben van egy pillanatig, aztán folytatja.

- Jobb, ha nem játszadozol velem. Eredményeket akarok, és eddig csak annyit sikerült elérni, hogy megőrjítetted a fiamat.

A cipősarka megint kopog, Tris pedig visszahúz az árnyékba.

- Rendben, nemsokára találkozunk – halljuk Evelyn motyogását.

Megint halljuk a lépteit, aztán a kilincs megmozdul. Majdnem pánikba esek, de Tris megragadja a karom, és elkezd lefelé húzni maga után a lépcsőn. A lehető leggyorsabban futunk kifelé az épületből, és Tris meg sem áll, amíg ki nem érünk az utcába az autóhoz.

A térdére támaszkodik levegő után kapkodva, az autóm csomagtartója mögé bújva.

Int nekem, hogy én is bújjak le.

Lehajolok mellé.

- Szerinted kivel beszélt? – kérdezem.

Tris megvonja a vállát.

- Nem tudom, de nem bízom benne. Sosem bíztam.

Bólintok.

- Rajta kell tartanunk a szemünket.

Tris biccent.

- Igen. Muszáj lesz – mondja furcsa arckifejezéssel.

- Mi van? – kérdezem kíváncsian.

Lassan megrázza a fejét.

- Semmi. Csak remélem… nem csinált semmit, bármit is akart. Tobias miatt.

Bólintok.

Megértem.

Tobiasnak nincsenek jó tapasztalatai a szüleivel, nincs szüksége egy újabb árulásra.

- El fogod neki mondani?

Tris megrázza a fejét.

- Nem. Még nem. Nincs semmi konkrétum, és nem akarok neki fájdalmat okozni, ha nem muszáj.

Megint bólintok.

- Köszönöm, hogy szóltál.

Megérinti a karomat, és tovább bujkálunk az autó mögött, amikor látjuk, hogy Evelyn kilép az épületből.

Nem néz felénk, ahogy végigmegy az utcán, és befordul a sarkon.

Következő fejezet >>