Fanfic fordítás: Önzetlen döntések - 8. fejezet

Itt is van az Önzetlen döntések 8. fejezete! Most, hogy a csók már megvolt, hogyan fog alakulni Beatris és Tobias kapcsolata: Azért a zsepiket is készítsétek, mert ebben a részben már nem csak cukormázas történések lesznek (mintha eddig csak az lett volna).
Jó olvasást!

A fordítás Niki érdeme! És örül minden véleménynek.

Az eredeti történetet ITT olvashatjátok.

8. fejezet

Egy héttel később

TOBIAS



Beatrice Prior ajkainak rabja vagyok, és ez minden, amit egyelőre tudok.

Minden másodperc, amit nem a csókolásukkal töltök, egy elpazarolt pillanat.

Egy sikátorban vagyunk, a nap lenyugszik mögöttünk, kezeim botrányosan szorítják a csípőjét, mintha ő lenne az egyetlen mentőövem, és mindjárt elveszítem.

Elhúzódik tőlem, ajkai még nedvesek attól, ahogy merészen kifelé száguldoztam a nyelvemmel, hogy megnyaljam őket.

- Mi az? – suttogom lágyan, már döntöm is a fejem, hogy ismét megcsókoljam, de egészen kicsit hátrahúzza a fejét.

- Semmi. Csak azonnal beleugrottunk ebbe, nem is volt időm megkérdezni, hogy milyen volt a napod.

Megállok egy pillanatra, gondolkodom.

A napom ugyanolyan volt, mint mindig.

Felkeltem, elkerültem Marcust, aztán elmentem a csoportnélküli szektorba.

Aligha tűnik ez most fontosnak.

Megvonom a vállam.

- Nem igazán kezdődött el addig, míg nem találkoztam veled.

Kissé elmosolyodik, én pedig nézem, ahogy a pír megjelenik az arcán.

- Ó, igen? Szóval, akkor hogy zajlik a napod most?

Enyhén megrázom a fejem.

- Mondd meg te – súgom, aztán ajkam ismét az övére tapasztom, egyik kezemmel felnyúlok, hogy megérintsem az arcát, aztán a hajába csúsztatom, és belemarkolok.

Sokáig folytatjuk a csókolózást, vagy legalább is hosszú időnek érződik, míg elhúzódom.

Aztán egyáltalán nem érzem elegendő időnek.

A sikátor sötétedik, amint megy le a nap, és az idő ellenőrzése nélkül is tudom, hogy itt az ideje hazaküldeni Beatrice-t.

Csalódottan felsóhajtok.

- Haza kell menned. El fogsz késni a vacsoráról.

Felnéz rám, és bólint egyet.

- Tudom, de nem akarok.

Előre hajolok, és ajkam a homlokára tapasztom.

- Gyere velem – kéri lágy, suttogó hangon.

- Vacsorázni? Ezen a héten minden estét nálatok töltöttem – rázom meg kissé a fejem.

- Azt akarom, hogy a szüleid azt gondolják, udvarolok neked… nem pedig vadászok rád.

Enyhén összeráncolja a szemöldökét.

- Tudom… de… a vacsora olyan unalmas nélküled.

Tenyeremet a vállához érintem.

- Adj néhány napot. Rendben?

Vonakodva bólogat.

- Rendben. Jó, akkor elviszel ma éjjel a Bátrakhoz?

Nemet intek a fejemmel, ő pedig felmordul.

- Beatrice, ez veszélyes.

- Az is, hogy egy sikátorban smárolsz velem. Nyilvánvalóan nem vagyunk valami óvatosak.

- Ma éjjel nem – mondom határozottan.

- Mikor?

- Beatrice… - Gyengéden felnyögök, és eltolom magam a faltól.

- Mi az? Megcsókolhatsz, és ezáltal esetlegesen bajba keverhetsz, de nem vihetsz magaddal a Bátrakhoz? Ez nem tűnik igazságosnak. Nem válogathatsz csak úgy, hogy mikor akarsz megvédeni, és mikor akarsz veszélybe sodorni.

Egy pillanatig behunyom a szemem, aztán bólintok.

Szeretem, hogy képes rám szólni, mikor nevetséges vagyok.

És utálom is.

- Rendben. Igazad van – mondom sóhajtva. – Újra elviszlek a Bátrakhoz. Ezen kívül, Zeke valószínűleg összeomlana, ha nem edzhetne még néhányszor.

Mosolyog, bár próbálja elrejteni.

- Kedvelem Zeke-t. Nem becsül le engem úgy, mint Caleb, csupán azért, mert lány vagyok.

Enyhén bólintok.

- Zeke a Bátraknál nőtt fel. A lányok itt egyenlők. – Egy pillanatig végignézek rajta.

- … és Zeke ugyanúgy lát téged, ahogyan én. Erős, tehetséges, és teljesen gyönyörű.

- Az utolsó rész talán kissé elfogult.

- Perelj be.

Megrántja kicsit a vállát. – Megtenném, csak nem ismerek egy Őszintét sem. – Vigyorog, én pedig megrázom a fejem.

- Menj haza, Beatrice.

- Azon vagyok… - motyogja, miközben felveszi az iskolatáskáját, és átveti a vállán.

- Hamarosan látlak – mondja gyengéden, mielőtt megfordul, és elindul kifelé a sikátorból a házuk felé.



***



Nem egészen két nap múlva az iskola bejárati ajtajánál találkozom Beatrice-szal, amint megszólal az utolsó csengő.

A mosoly, ami elárasztja az arcát mikor meglát, lélegzetelállító. Nézem, ahogy közeledik felém, Caleb pedig követi, mindig gondosan figyelve minket.

Legtöbbször megnevettet, mert Calebnek fogalma sincs arról, hogy mit teszünk, vagy mit tettünk a sötét sikátorokban, mikor senki nem lát.

- Tobias – üdvözöl udvariasan. – Minek köszönhetem ezt a meglepetést?

Egy hosszú szárú rózsát nyújtok felé.

- Gondoltam megállok, és megnézem, hátha hazakísérhetlek. – Elveszi a rózsát, tekintetem pedig Caleb felé fordítom.

- Természetesen a bátyád beleegyezésével és jelenlétével.

Caleb forgatja a szemeit, majd elkezd gyorsan előttünk sétálni.

Beatrice rám mosolyog.

- Utál gardedám lenni, de soha nem fogja hangosan kimondani, mert az önzőnek hangzana.

Nézem Caleb távolodó hátát, és hosszan felsóhajtok.

- Nehéz lesz neki elengedni téged, ezt elmondhatom.

- Mire gondolsz? – kérdi kíváncsian, felnézve rám.

- A választási napod után, mikor férjhez mész, és elköltözöl… nehéz lesz neki. Nagyon szeret téged. Csak nem mindig tudja, hogyan mutassa ki.

Megfogja a kezem, én pedig meglepődve felvonom a szemöldököm. Nem kellene így érintkeznünk, nem, amíg Caleb figyel.

- Talán ez van a szüleiddel is.

Egy pillanatra behunyom a szemem, majd megrázom a fejemet.

- Ez eléggé más, Beatrice. Azt kívánom, bár ne lenne… de az.

Elengedi a kezem, és sóhajt.

- Beszéltél egyáltalán az anyukáddal mióta…? – Elhallgat.

Lassan megrázom a fejem.

- Nem.

- Sajnálom – mondja csendesen.

- Ne tedd. Nem nagy ügy. Figyelj… - Calebre pillantok, aki még mindig elég távolságra sétál előttünk.

- Ma este elmegyek a Bátrakhoz. Akarsz jönni?

- Igen!

Caleb megfordul, hogy Beatrice felkiáltására kíváncsian hátranézzen ránk, ő pedig azonnal csökkent a hangján.

- Bocsánat… - suttogja. – Csak úgy értettem, hogy igen, akarok menni.

Bólintok.

- Rendben. Akkor este látlak.

Lelkesen bólogat, ahogy folytatjuk a sétát a háza felé, Caleb pedig még inkább szemmel tart minket, mint előtte.



***



Elkéstem, mikor végre halkan becsukom magam mögött az ajtót, és látom, hogy Beatrice már itt van, rám vár.

Az utca túloldalán ül a betonon, lábai kiterítve előtte.

Amint megközelítem, elkezd felállni.

- Végre… azt hittem bajba kerültél, vagy valami.

Megvonom a vállam.

- Marcus később feküdt le, mint általában. Nagyon óvatosnak kellett lennem.

Beatrice elenged egy apró sóhajt.

- Hagyd abba – mondom kissé bosszúsan.

- Mit? – tiltakozik.

- Hogy sajnálatot érzel irántam, hallom a sóhajtásodban.

Megforgatja a szemeit.

- Nem érzek irántad sajnálatot. Aggódom érted.

- Hát akkor fejezd be az aggodalmaskodást.

- Túl késő. Ez az udvarlás felségterületéhez tartozik.

Forgatom a szemem, miközben elindulunk a vasúti sínek felé.

- Annyira borzasztó, hogy törődöm veled?

- Nem borzasztó, csak talán oktalan.

- Rendben, ennyi. Ezt hagyd abba.

Megáll annak érdekében, hogy keresztezze karjait a mellkasa előtt, és bámuljon rám.

- Micsodát?

- Képes lennél elfogadni csupán a tényt, hogy szeretlek, és boldog lenni ezzel?

Bámulom egy pillanatig, majd végigfuttatom a kezem az arcomon.

- Ki mondta, hogy nem vagyok boldog?

- Te. Minden alkalommal, mikor azt mondod, hogy nem kellene törődnöm veled vagy, hogy az Önfeláldozóktól eltérő csoportot kellene választanom.

- Csak azt akarom, ami a legjobb neked.

- Számomra te vagy a legjobb. Az egész világom megváltozott azon a napon, mikor besétáltál.

Tudom, hogy igaza van.

Ha bármi esélyt akarok adni ennek a kapcsolatnak a sikerre, akkor abba kell hagynom, hogy próbálom tudat alatt szabotálni.

- Sajnálom. Csak nem voltam hozzászokva, hogy van valami jó az életemben. Időbe telik, míg megszokom.

Nem válaszol, csak továbbsétál a vasúti sínek felé vezető úton, ezt pedig döntésnek veszem.

Mikor végre elérjük a síneket, csupán néhány perc telik el a vonat érkezéséig.

Nekiiramodok, és érzem magam mögött Beatrice nehéz lépteit.

- Akarod, hogy segítsek?

Kiáltom túl a vonat morajlását.

- Kellett valaha is? – kiabál vissza.

Nem tehetek róla, de vigyorgok, ahogy megragadom a vasúti fülke oldalát, és annak ellenére, hogy minden alkalommal megtagadja, a biztonság kedvéért mégis kinyújtom felé a kezem, hogy felsegítsem.



***



Még mielőtt eljutnánk a Bátrak edzőterméhez, tudom, hogy valami nincs rendben.

A levegő sötét és sűrű… nem pedig vidám és lármás, mint általában.

Ha Beatrice érzi is, nem mond semmit.

Mikor végre elérjük az edzőtermet, üres.

Általában Zeke, vagy Shauna és Christina itt lógnak arra várva, hogy megjelenjünk, de ma senki sincs itt.

- Valószínűleg csak nem számítottak rá, hogy ma eljössz – mondja Beatrice csendesen, de képtelen vagyok megszüntetni a gyomromban ezt a nyomasztó érzést.

Valami baj van.

- Saját magadtól is képes lennél edzeni egy kicsit, ugye? – kérdi Beatrice.

Tudnék, de most az edzés az utolsó dolog, ami eszembe jut.

- Meg akarom próbálni megtalálni Zeke-t.

Beatrice bólint.

- Rendben…

Nem töltöttem túl sok időt az edzőtermen kívül, így mikor kimerészkedünk, fogalmam sincs, hogy merre megyünk, vagy hol lehet esetleg Zeke.

Elindulok abba az irányba, amerre Shauna-t láttam elmenni, mikor az ágya felé tartott, mögöttem Beatrice-szal.

Mikor hangokat hallok, bepánikolok.

Úgy vagyunk felöltözve, mint a Bátor tagok, de senki nem venné be egy másodpercig sem, főként a Bátrak.

Ahogy a hangok közelednek, a fal mögé rejtőzöm, és magammal húzom Beatrice-t is.

- Azt tettem, amit tennem kellett, Max. Azt mondtad nekem, hogy teljes uralmam van a beavatottak felett…

- De befejezte a beavatást. Amit tettél, az túl volt…

- Nem volt valódi Bátor. Adtam neki egy választási lehetőséget. Rosszul döntött.

- Óriási különbség van aközött, hogy valaki választhat, vagy hogy bukásra ítélsz valakit, Eric.

Hallom Beatrice lélegzését magam mögött, így gyengéden eltakarom a kezemmel a száját.

Ha a csarnokban levő emberek azok, akikre gondolok, akkor semmi sem árulhat el minket.

A hírhedt Eric, és a jelenlegi Bátor vezető, Max.

- Jeanine azt mondta, hogy helyesen cselekedtem. Talán vele kellene ezt megbeszélned.

- Nem Jeanine ennek a csoportnak a vezetője, Eric. Ne feledkezz meg erről.

Eric felnevet, ami egy cseppet sem hangzik örömtelinek.

- Igen, a csoport irányítása talán hamarosan gazdát cserél, ha nem mész ebbe bele. Állj mögém, és hozd a többieket is, különben állás nélkül találhatod magad.

Halljuk, ahogy az egyikük a folyosó vége felé halad.

Pillanatokkal később a másik is követi a nyomdokait.

Elveszem a kezem Beatrice szájáról, ő pedig felnéz rám, aggodalom ül ki az arcára.

- Mi a fene történt?

Lassan megrázom a fejem.

- Fogalmam sincs, de meg kell találnom Zeke-t.

Meg kell bizonyosodnom róla, hogy jól van.

Meg kell bizonyosodnom arról, hogy a barátaim, akik olyan sokat segítettek nekem, jól vannak.

Megfogom Beatrice kezét, és végül rájövünk, hogy elvesztünk.

- Nem tudod, Zeke hol szokott aludni?

Megrázom a fejem.

- Nem. Az egyetlen hely, ahol kapcsolatba kerültünk, az edzőterem. Ha ott nincs, nem tudom, hol máshol lehet…

- Zeke-t keresitek?

Gyorsan megfordítom a fejem, és szemben találom magam egy lánnyal, akivel ezelőtt csupán egyszer találkoztam.

A vonaton volt azon az éjszakán, mikor először jöttem a Bátrakhoz, a neve pedig Marlene.

- Igen. Marlene, igaz?

Kissé bólint.

- Mivel nem ismerlek fel, kitalálom, hogy te vagy a Szerencsétlen, akiről soha nem fog tudni elhallgatni.

Biccentek.

- Eléggé veszélyes, hogy éppen most itt vagy. Nem ez volt a legjobb nap.

- Azt érzem – mondom lassan. – Mi történt?

- Kezdjük az elején. Meg kell találnunk Zeke-t.

Elkezd sétálni, én pedig egy másodpercnyi gondolkodás nélkül követem, sarkamban Beatrice-szal.

Levezet néhány folyosón, majd végül egy lakáshoz érünk.

- Itt lakik Zeke és Shauna, vagyis elsősorban Zeke, de Shauna soha nem marad sehol máshol.

Könnyedén bekopog az ajtón, és csak pár pillanatot kell várnunk, mielőtt kitárul.

Ahogy körülnézek az apró lakáson, némileg sokkos állapotba kerülök attól, hogy milyen sok ember van benne.

Itt van Al Uriah-val és Willel együtt, mindenki, akivel eddig valaha is találkoztam azon az első éjszakán a vonaton, mikor Marlene-nel.

Mindannyian körbeadogatnak egy üveg borostyánszínű folyadékot.

Zeke felnéz az ajtóra, és észrevesz, de nem mosolyog, mint általában.

- Szerencsétlen. Beatrice – mondja halkan. – Nem tudtam, hogy eljöttök ma este.

Elveszettnek tűnik, még sosem láttam így, és ez kissé nyugtalanító.

- Igen, szegény kis tanítványaid teljesen elveszve kóboroltak a központban. Tényleg szemmel kellene tartanod ezt a kettőt, míg Eric tombol.

Zeke bólint egyet.

- Valószínűleg jó ötlet lenne, ha egy ideig most nem jönnétek.

Az üveg odaér hozzá, ő pedig nagyot kortyol, mielőtt továbbadja Shauna-nak, akinek könnyek csorognak le az arcán.

- Miért? Mi folyik itt? – kérdezem körbenézve mindenkin.

Shauna szipog egy kicsit.

- Christina – mondja csendesen.

Will behunyja a szemét, mikor Shauna a nevét mondja.

- Mi történt? – erősködöm.

Uriah felnéz rám.

- Elvesztettük őt.

Megrázom a fejem, nem egészen értem.

- Hogy érted ezt?

Shauna lassan megrázza a fejét.

- Eric… - kezdi, de képtelen befejezni.

Al felnéz ránk, vállai összeesettek.

- Valaki leállt vele harcolni. Egy Bátornak született lány… - Elhallgat, Uriah átadja neki az üveget, ő pedig hosszan kortyol belőle.

- A Bátraknál nem hátrálhatsz meg a küzdelemtől, és Eric új szabályai szerint soha nem adhatod fel – mondja Zeke halkan.

- Ő feladta, mert a lány eltörte a bordáját.

Beatrice összerezzen mögöttem, megfogom a kezét.

- Ericnek nem tetszett, így… kilógatta a szakadék fölé – suttogja Shauna.

Enyhén megrázom a fejem.

- Jól van?

Jól kell lennie.

Egyszerűen muszáj neki.

Ismertem őt, beszéltem vele, a barát volt.

Zeke rázza a fejét.

- Az ujjai megcsúsztak a korláton. – Al átadja neki az üveget, és ő ledönti mindet, ami még maradt benne, Shauna pedig felbont egy másikat.

- … Christinára – motyogja Shauna, és felém nyújtja az üveget.

Elvszem, és egy pillanatig belebámulok az üvegbe, majd az ajkamhoz emelem és nyelek egy kortyot.

- Christinára – suttogom, a torkom még ég az alkoholtól.

- Kilógatta a szakadék fölé? – suttogja Beatrice úgy, mintha összetörhetne valamit azzal, ha hangosabban mondaná a szavakat.

- Ez nem a küzdelem miatt volt – mondja Will halkan. – Ez azért volt, mert nem tisztelgett előtte.

Zeke sóhajt egyet.

- Will…

- Ez így van! Többször is megpróbálta rávenni, hogy randizzon vele, és minden alkalommal, mikor visszautasította, a dolgok csak rosszabbra fordultak. Ez baromság volt.

- Hát igen. A lány, aki harcolt vele, Dana… - Uriah rázza a fejét. – Ismerem őt. Nem volt Christinával problémája. Nyilvánvaló, hogy Eric szándékosan küldte őt utána. Valaki nagyobbat választott, akiről tudta, hogy Christina képtelen lesz legyőzni, így lenne oka, hogy ’megleckéztesse’.

- Ez kegyetlen – suttogja mögöttem Beatrice. Megfordulok, hogy ránézzek, és meglepődöm, hogy az üveg odaért a kezébe.

Kortyol egyet, aztán továbbadja.

Nem hibáztatom.

Ezt a szituációt nehéz felfogni.

- Ez Eric – suttogja Will.

- Christinára – mondja Al, és mi mindannyian utánozzuk.



***



Másfél óra múlva mindannyian részegek vagyunk. Shauna kidőlt Zeke vállán, továbbá ő is elaludt.

Will korábban elment, arra hivatkozva, hogy most egy ideig egyedüllétre van szüksége.

Al, Marlene és Uriah a másik szobában vannak, hangosan, ittas hangon beszélgetnek.

Beatrice és én Zeke ágyán ülünk, és pontosan azt tesszük, amit mindig, mikor kettesben vagyunk.

Csókolózunk.

Beatrice elhúzódik, az alsó ajkát harapdálja.

- Bűntudatot érzek…

Kissé bólintok.

- Tudom… én is. – Bűntudatot érzek, és egy könnyű bizsergés áramlik az ereimben.

- … de azt hiszem, Christina azt szerette volna, ha minden olyan normálisan menne tovább, amennyire csak lehetséges.

Beatrice bólint egyet.

- Nem ismertem őt túl jól, de kedves volt hozzám, mikor találkoztam vele. – Beatrice hosszú ideig csendben van.

- Semmit sem tudok a halálról. Ez furcsa?

Felvonom rá a szemöldököm.

- Azt hiszem, részeg vagy – mondom halkan.

- Az vagyok, de a kérdésnek még mindig van értelme.

- Nem, ez nem furcsa. Sosem kellett megküzdened a halállal. Így van értelme annak, hogy semmit nem tudsz róla.

- Nem akarok meghalni.

Egy hosszú pillanatig bámulom őt, majd lassan megrázom a fejem.

- Nem fogsz. Sosem hagynám, hogy megtörténjen. Miért mondasz ilyesmit?

Kissé megvonja a vállait.

- Nem tudom. Ez az egész Christina-ügy eléggé összezavarta a fejem.

Előrehajolok, és megcsókolom a homlokát.

- Biztonságban vagy mellettem – suttogom.

Kezeit a nyakam köré kulcsolja, és ajkait ismét az enyémre tapasztja.

Hozzám préseli magát, egyik kezét felemeli, és benyúl a pólóm alá.

Gyorsan eltolom magam, ő pedig bámul rám, csalódottan, zihálva.

- Miért csinálod mindig ezt?

- Mit?

- Elhúzódsz, mikor megpróbálom a dolgokat… intimebbé tenni. – Elpirul a mondata végén.

Tudom az okát, csak nem tudom, hogyan öntsem szavakba.

Annyira félek a szeretettől, hogy szinte megbénít.

Még sosem volt ilyenben részem, nem tudom, hogyan kezeljem, így minél közelebb kerülök Beatrice-hoz, annál jobban megrémülök.

Gyorsan megrázom a fejem.

- Nem miattad. Te csodálatos vagy.

- Akkor mi az? – erősködik.

- Én… én nem akarom, hogy a dolgok gyorsan menjenek. Beatrice, mi még mindig Önfeláldozók vagyunk, és helyesen akarok veled kapcsolatban cselekedni. Feleségül akarlak venni.

- Azt tudom, de ez valami más, érzem.

Kissé felsóhajtok.

- Korábban mondtam már neked, megijesztesz.

- Miért?

Nem válaszolok neki, de nem is kell. Amúgy is reagál a kimondatlan szavaimra.

- Tobias, megérdemled, hogy szeressenek.

Behunyom a szemem, és hagyom, hogy átmossanak a szavai.

- Megérdemled, hogy szeressenek, és hogy törődjenek veled, és dédelgessenek, és…

- Állj.

- Nem. Nem fogom abbahagyni, hogy kedves dolgokat mondjak neked. Megérdemled, hogy kedves dolgokat mondjanak neked.

Bámulom egy pillanatig, aztán egyszerre rám tör minden érzelem, amit valaha is éreztem iránta, és rájövök, hogy képtelen vagyok visszamenni az apám házába.

El kell hagynom.

Ma éjjel.

Beatrice-szal.

- Szökj el velem – suttogom.

- Micsoda?

- Igen. Miért várjunk még egy évet a választási napra, mikor most csak úgy elmehetnénk, és lehetnénk… - Egy pillanatig elhallgatok.

- Mik lehetnénk? Csoportnélküliek? Tobias, nem tehetjük ezt.

- Miért nem?

- Mert szükségünk van egy csoportra, hiszen ez a világ rendje. Képtelen lennék egy lenni azok az emberek közül, akiknek a mamám minden nap segít. Egyszerűen nem tudnék. Várnunk kell. – Megfogja a kezem, majd megszorítja azt.

- Várni fogunk, és abban a másodpercben, vagyis a pillanat, mikor a vérem hozzáér azokhoz a szürke kövekhez, összeházasodunk. Össze fogunk költözni, és tökéletes Önfeláldozó életünk lesz, Tobias. Ígérem.

- Nem tudok várni, Beatrice.

- Várnod kell – suttogja. – Kérlek.

- Nem mehetek vissza oda. Én csak…

- Hé…hé… - Kezét az arcomhoz szorítja. – Meg tudod tenni. Képes vagy rá. Most már elég erős vagy, hogy megvédd magad. Maradj a szabályoknál, és ha bármilyen okból bármivel is próbálkozik… védekezz.

Igaza van.

Tudom.

A szökésnek most már nincs értelme, de ez nem változtat azon, hogy mennyire vágyom rá.

- Rendben. Várunk.

Bólint egyet, mindkét kezével lágyan megsimogatja az arcom.

- Szeretlek Tobias Eaton – suttogja, és én ezt lényem minden porcikájával tudom, még akkor is, ha nem mondja.

Csak még egy évig ki kell tartanom.

Még egy év.

Következő fejezet >>