Fanfic fordítás: Önzetlen döntések - 12. fejezet

Itt a hétfő és itt az új fejezet az Önzetlen döntésekből. Előre szólok, szerintem készítsetek zsepit, mert még az én érzéketlen szívem is mindig meghasad ezt a fejezetet olvasva, úgyhogy kelleni fog.
Izgalmas, fordulatos és fájdalmas fejezet elé nézünk, de azért jó olvasást hozzá!

A fordítás Niki érdeme! És örül minden véleménynek.

Az eredeti történetet ITT olvashatjátok.

12. fejezet

TOBIAS

Mikor végre elérjük a hálószobám, először csak csendben fekszünk együtt az ágyon, apró feje a mellkasomon nyugszik, karjaim gyengéden körülfonják.

Végül mesélek neki Evelyn látogatásáról, kihagyva azt a részt, hogy az Önfeláldozók Elfajzottakat rejtegetnek, és a Jeanine Matthews által ellenük vezérelt lehetséges vadászatot.

Felnyomja magát a mellkasomról, hogy lenézzen rám.

- Előbújt a rejtekhelyéről, csak azért, hogy beszéljen az apáddal arról, hogy Elfajzott vagy?

A gyomrom felkavarodik, fejemmel igent bólintok, és hazudok.

- Miért most? Miért nem évekkel ezelőtt?

Megvonom a vállaim.

- Ne kérd tőlem, hogy próbáljam meg kitalálni, hogy a szüleim miért teszik azt, amit tesznek.

- A szüleid őrültek.

Felhorkantok.

- Mintha nem tudnám.

Végigfuttatom a homlokán az ujjaim, majd elvigyorodok.

- Szóval mindkettőnknek fura agya van, hm?

- Nem fura, csak… - beharapja az alsó ajkát -, …csak… - elhallgat egy pillanatig, én pedig felvonom rá a szemöldököm.

- Mi?

- Nem tudom. Azt hiszem, nem igazán értem, hogy ez miért olyan rossz dolog.

- Mire gondolsz?

- Hát mi van akkor, ha önzetlen vagyok és okos és bátor? Nem lehetek mindhárom?

Nézem őt egy percig, szám szomorú mosolyra húzódik.

- Erre nincs csoport, Tris.

Kissé felsóhajt.

- Miért kellene lennie?

- Mert ennek az az alternatívája, hogy csoportnélküli vagy.

- Van ebben valami rossz.

Elengedek egy apró sóhajt, és megrázom a fejem.

- Ne – mondom gyengéden.

- Mi ne?

- Tudod, hogy mi. Egy ezermester vagy. Szereted megjavítani a dolgokat. Velem is minden alkalommal ezt teszed, és most megpróbálod helyrehozni a csoportrendszert is, de nem tudod. A csoportrendszer nagyobb, mint te meg én, Tris. Nem tudunk mindent megváltoztatni.

- Szóval akkor mit kellene tennünk?

- Azt tesszük, amit mondanak, megcsináljuk a vizsgánkat, és választunk. Nem lehetünk önzetlenek és okosak és bátrak. Választanunk kell. Ez a lényeg.

- De… nem az a lényeg, hogy mi nem tudunk választani? Elfajzottak vagyunk.

Kissé megrázom a fejem, de nem válaszolok.

Nem tudom, mit mondjak.

Igaza van.

Az olyan emberek, mint mi… számunkra lehetetlen választani, de nincs más lehetőségünk.

Senkinek sincs, Elfajzott vagy sem.

Mindenkinek választania kell.

Néhány másodperc múlva visszatelepedik a mellkasomra, én pedig tenyeremmel könnyedén simogatom a karját.

- Rendbe fog jönni minden. Ígérem. Még minden alakulhat a terv szerint. Még mindig van lehetőség arra a tökéletes Önfeláldozó életre, amelyről álmodoztunk, Beatrice.

Egy pillanatra felemeli a fejét, kissé mosolyog.

- Tudom. Jelenleg ez az egyetlen dolog, ami éltet.

Aztán lehajol, hogy megcsókoljon, én pedig elvesztem minden csepp önuralmamat, amim van, és csak hagyom magam, hogy megmutassam neki, mennyire is szeretem őt.

***

Habár Beatrice már órák óta hazament, az ágyam még mindig őrzi az illatát.

A párnáim és a takarók még enyhén illatoznak a szappan és eper lágy aromájától.

Szinte biztos vagyok abban, hogy képes lennék az örökkévalóságig eltemetni magam ebbe az illatba, és soha nem unnám meg.

Ellenállhatatlan arra gondolni, hogy ha minden a terv szerint megy, akkor ez az illat hamarosan minden alkalommal az ágyamban lesz, és soha nem múlik el.

De jelenleg nem egészen vagyok biztos abban, hogy így lesz.

Mindazok után, amit hallottam, hogy Evelyn mondott, nem igazán vagyok képes arra, hogy bármiben is biztos legyek.

Marcus nem úgy tűnt, mint akit különösen aggasztanak a megosztott információk, de Evelyn mindent kockáztatott, csak hogy eljöjjön, és figyelmeztesse őt.

Hogy figyelmeztessen engem.

Nem tette volna meg a semmiért.

Az elmúlt órában itt feküdtem, és azon tanakodtam, hogy el kellene-e mennem találkozni vele vagy sem.

Szavai körbe-körbe keringenek az agyamban.

„Ha válaszokat akarsz, valódiakat, pontosan tudod, hol találsz.”

Akarom a válaszokat.

Valódiakat.

Tudni akarom, hogy igazából mi történik a csoportommal.

Tudni akarom, hogy ez a csoport mennyire lesz biztonságos Beatrice-nak.

És nekem is… de főként neki.

Én már választottam.

Számomra nincs kiút.

Neki még van.

Minden tényre szükségem van.

Csupán néhány másodpercbe telik, míg eldöntöm, hogy látnom kell Evelynt, függetlenül attól, hogy mennyire nem akarom.

Elég könnyen kisurranok a házból, zsebre teszem a kezeim, és elindulok a csoportnélküli szektor felé.

Evelynnek igaza volt.

Pontosan tudom, hol találom.

Késő van, így mikor odaérek, a legtöbb csoportnélküli az éjszakára készülődik, és menedéket keres.

Három csoportnélküli gyűlt össze a szektor szélén, halkan beszélgetnek és cigarettáznak.

Ahogy a csoport felé indulok, egyikük, egy sötét hajú és világoszöld szemű lány, felém fordul.

- Mit akarsz? – kérdi haraggal a hangjában.

- Látni akarom Evelyn Eat… - megállok egy pillanatra, szemeim körbeforgatom -, Johnsont. Evelyn Johnsont.

Igazából fogalmam sincs, hogy hívják itt, de kétlem, hogy meg akarta tartani az Eaton vezetéknevet.

Azt kívánom, bár én is ilyen könnyen feladhatnám.

A lány kötekedik.

- Evelyn Johnson évek óta halott.

Hosszan felsóhajtok.

Pusztán abból, ahogy mondta, elmondhatom, hogy ez egy begyakorolt válasz.

Egy, amire nyilvánvalóan megtanították.

- Tudom, hogy nem halt meg. Átugorhatnánk ezt? Tudom, hogy életben van, és látnom kell őt.

- Sajnálom. Nem tudom, hogy miről beszélsz. – Megvonja a vállát, majd megpöcköli a cigarettája végét, így a hamu a földre hullik.

- A nevem Tobias Eaton, ez segít?

Végigmér egy percig, majd megrázza a fejét.

- Igen, igaz, szép próbálkozás. Tobias Eatonnek jobban kellene tudnia, minthogy idejöjjön, és ezt kérdezze.

Kifújok egy mérges sóhajt.

Nem számítottam arra, hogy ez ilyen bonyolult lesz.

- Hagyd, hogy lássam őt – mondom a fogaimon keresztül.

- Már mondtam neked. Meghalt.

- És én már mondtam neked… - teszek felé egy lépést, így már szinte szemtől szembe vagyok vele -, tudom, hogy nem.

- Fenyegetsz engem? Komolyan? Egy Önfeláldozó? Kettétörlek.

- Bells, hé!

Fejem az ismerős hang irányába fordítom.

Zach, az első csoportnélküli, aki ismerte az anyámat azok közül, akikkel valaha is találkoztam, félig kocogva felénk tart.

- Bells… - mondja ismét a lánynak, aki annyi bajt okozott nekem.

- Hűtsd le magad. Ez tényleg Tobias Eaton.

Megfordul egy másodpercre, hogy rám nézzen, majd megvonja a vállát.

- Tök mindegy. Idegesít engem. Foglalkozz vele te – mondja mérges hangon, mielőtt az ellenkező irányba indul.

- Sajnálom ezt az egészet. Kissé indulatos, és az Evelynhez való hűsége felülmúlhatatlan.

- Igen. Észrevettem.

Néz engem egy percig, majd keresztbe rakja karjait a mellkasa előtt.

- Úgy nézel ki, mint akinek pokoli napja volt. Jól vagy?

Megvonom a vállam.

- Csak látni akarom az anyám.

Kissé bólint.

- Persze. Odavihetlek hozzá. Egy megbeszélésen van, de biztos vagyok benne, hogy látni akar téged.

Elindul, én pedig gyorsan követem.

Egy kis épület felé vezet, ami a szektor végén van, és mikor beérünk, felvisz egy lépcsőn.

Hosszú ideig sétálunk a lépcsősoron, míg végül elérjük a legfelső emeletet.

Zach végigmegy az emeleti folyosón, én pedig követem, és nézem, ahogy háromszor kopog az ajtón.

Néhány pillanat múlva kinyílik az ajtó, és látom őt, ahogy az ajtóban áll egy Művelt kék pólóban, és egy Bátor fekete farmerban.

- Zach. – Meglepettnek hangzik, hogy látja. – Mondtam, hogy a következő néhány órában egy megbeszélésen leszek…

- Tudom. Sajnálom, de ez fontos. A fiad van itt.

Megdönti a fejét, tekintete megállapodik rajtam.

- Hagyom, hogy beszélgessetek – mondja Zach, majd elmegy a folyosón.

Evelyn becsukja maga mögött az ajtót, majd elindul felém, karjait a mellkasa előtt keresztezve.

- Feltételezem, hogy válaszokat akarsz – mondja gyengéden.

Lassan bólintok.

- Mit akarsz tudni? Bármit elmondok neked.

Egy pillanatig gondolkodok, majd veszek egy mély levegőt.

- Tudni akarom az igazat az Elfajzottakról, és hogy mire készül Jeanine Matthews.

Néz engem egy rövid ideig, majd szemei a földre irányulnak.

- Őszinte leszek hozzád, Tobias. Nem tudok mindent. Csak apró darabokat tudok, próbálok több információhoz jutni, de ez… - megvonja a vállait -, ez az egész nagyon bonyolult.

- Akkor mondd el, amit tudsz.

- Tudom, hogy az Elfajzottak megrémítik az olyan embereket, mint Marcus és Jeanine.

- Miért?

- Mert az Elfajzottaknak megvan a képességük, hogy darabokra tépjék a rendszert. Gondolj bele, ha vannak olyan emberek, akiket nem tudnak belehelyezni egy életmódba… az mindent tönkretesz. Nem látod ezt?

Beatrice-ra gondolok, és hogy mennyire makacs és vad és csodálatos, és megértem.

Igen.

Értem, hogy az emberek, mint Beatrice és én, nyilvánvalóan bánthatják a rendszert.

- Azt is tudom, hogy az Önfeláldozók évek óta rejtegetik az Elfajzottakat.

- Honnan tudsz erről?

Rám néz, egy sötét kifejezés áramlik át az arcán.

- Egy csoportvezető felesége voltam, Tobias.

Sosem jutott eszembe, hogy Marcus bármilyen információt is megosztott vele erről, de aztán rájövök, hogy évekig voltak együtt, mielőtt akárcsak egy gondolat lettem volna.

Akkor lehet még máshogy álltak a dolgok.

- Miért az Önfeláldozók?

Felém dönti egy pillanatig a fejét, mielőtt megszólal.

- Ha menedékre lenne szükséged, melyik lenne az összes csoport közül az az egy, amelyiket választanád?

Azonnal az Önfeláldozók jutnak az eszembe, és a szavai kezdenek értelmet nyerni.

- Az Önfeláldozók a legbiztonságosabbak – mondom halkan, majd keresztbe rakom a karom a mellkasom előtt.

- …De ez megváltozott. Miért?

- Mert Jeanine Matthews rájött erre. Ez teszi az Önfeláldozókat a legveszélyesebb csoporttá az Elfajzottak számára.

- Nem feltétlenül – vágok vissza.

Evelyn mélyen sóhajt.

- Tobias, ha Jeanine a támadást választja, és azt fogja, akkor az összes Elfajzott egy tehetetlen birka lesz. Ugyanúgy tudod, mint bárki más, hogy egy Önfeláldozó képtelen lesz megvédeni őket, és ami annál is jobb, hogy nem is akarja.

- Támadás? Azt gondolod, hogy Jeanine egy támadást tervez? Ez kissé túlzás, nem? Úgy értem, mit akar tenni, megöli őket?

Evelyn egy hosszú pillanatig bámul engem, és nem kell felelnie, hogy tudjam a választ.

Kifújom a levegőt.

- Igen. Meg akarja őket ölni.

- Jeanine mindent meg fog tenni azért, hogy biztosítsa, hogy a dolgok pontosan úgy maradnak, ahogy kell. Meg akarja szüntetni a problémát.

Egy percre a kezembe temetem az arcom, és mélyet lélegzem.

Úgy érzem, el fogok ájulni.

- Tobias, minden rendben lesz. Te rendben leszel. Bármi is legyen, Marcus, egyikünk sem fogja hagyni, hogy történjen veled valami.

Leejtem a kezem az arcomról, ő pedig kap a lehetőségen, hogy megragadja a karom.

- Terveim vannak, Tobias, és nagyon örülnék a segítségednek, ha idejönnél… maradj velem, sokkal nagyobb biztonságban leszel…

Erőteljesen megrázom a fejem.

- Állj. Állj. Ez nem tűntet el mindent, ami történt, Evelyn. Ez nem változtat semmin. Információra van szükségem. Te rendelkezel vele. Ez minden.

Ráharap az alsó ajkára.

- Hogyan hozhatnám ezt valaha is helyre, ha nem hagyod?

Sértődötten kifújom a levegőt.

- Nem kárpótolhatod azt, hogy nem voltál mellettem, mikor szükségem volt rád.

A torkom összeszorul, és kiszárad, nem akarom ezt a beszélgetést.

Nem ez az, amiért idejöttem.

- Azt tudom, de most itt vagyok. Ez nem jelent semmit?

Egy pillanatra behunyom a szemem, a torkomban levő gombócon keresztül lélegzem.

- Nem tudok csoportnélküliként élni. Nem akarok.

- Akkor sem, ha ez az életedet jelenti?

Felnézek a mennyezetre.

- Ez valójában többé már nem rólam szól.

Megdönti a fejét, zavar borítja az arcát.

- Akkor mi az, amiről szól?

Beatrice.

Minden Beatrice-ről szól.

Képtelen vagyok az Önfeláldozóknál hagyni, tudva mindazt, amit most tudok.

Bárhol nagyobb biztonságban lenne, de a Bátraknál akarom őt tudni.

A Bátraknál, ahol Zeke meg tudja védeni.

- Tobias? Mi az?

Lassan megrázom a fejem.

- A Bátrakat kell választania.

- Miről beszélsz?

Kifújok egy reszkető lélegzetet.

- Beatrice – mondom csendesen.

- A lány, akit magaddal hoztál az első találkozásunkra?

Lassan bólintok.

- Holnap választ?

Ismét bólintok.

- Miért kellene választania… - Egy pillanatra elhallgat, én pedig nézem, ahogy megvilágosodik.

- …ő Elfajzott?

Ellenállok a késztetésnek, hogy megüssek valamit, és harmadszor is bólintok.

- Ezért jöttél ide.

Hosszú ideig hallgatok, az agyam túlságosan megtelt zajjal, hogy összerakjak egy mondatot.

- Tobias, sajnálom. Tudom, hogy törődsz vele.

- Igen – mondom csendesen.

Kimerült vagyok és dühös.

Ez egy szörnyű kombináció.

Itt állni Evelynnel ezen a folyosón, egyszerűen többé már nem opció.

- Mennem kell… - motyogom, majd elindulok.

- Tobias, várj.

Megállok a hangja hallatán.

- Megfontolod, hogy ide gyere, és velem maradj? Nincs semmim a számodra, de értékelném a lehetőséget, hogy megpróbálhassam megváltoztatni magam a szemedben. Még akkor is, ha csak azért jössz, hogy távol légy Marcustól. Semmit sem fogok rád erőltetni… - Megáll egy percre.

- Szeretnélek megismerni téged.

Nem mondok semmit, miközben befejezem a sétát, végig a folyosón.

***

A tüdőm lángol, ahogy a központ felé rohanok, a lábaim olyan gyorsan pumpálnak, hogy azt hihetnék, valami elől futok, nem pedig felé.

Nem hiszem el, hogy elaludtam.

Az Evelynnel való találkozásom után egyáltalán nem terveztem, hogy lefekszem, de aztán arra keltem, hogy a napfény beszűrődik az ablakomon, az arcomon pedig folyik a nyál.

Most csupán perceim vannak, hogy odaérjek a központhoz.

Ha nem érem el Beatrice-t, mielőtt bemegy, akár már most aláírhatom a halotti bizonyítványát.

Már ötödször nézek az órámra.

10:45

Az ünnepség pontban tizenegykor kezdődik, és szóba sem jöhet, hogy bármelyikünk is elkéssen.

Gyorsítok a tempómon, és végül szemeim előtt látom már a világítótornyot, vagyis a központot.

Szemem azonnal a szőke haj után kutat a tömegben, és nem telik bele néhány másodpercbe, hogy kiszúrjam, ahogy ott áll kint a bátyjával.

- Beatrice!

Beatrice és Caleb is felnéz a kiáltásomra, és a mosoly, ami felragyog Beatrice arcán, hogy láthat, szívszorító.

Olyan, mintha az éjszaka alatt még gyönyörűbbé vált volna.

Arca élénkpirosba borul, és a haja, bár rendezett, mint mindig, mégis sokkal dinamikusabbnak tűnik, mint általában.

Az izgalom úgy fut végig rajta, mint az elektromosság.

Annyira erőteljes, hogy szinte érzem.

- Szia! – mondja ragyogva. - Jöttél, hogy szerencsét kívánj?

Ahogy közelebb húzódom hozzá, az arca kissé elkomorul.

Kész káosznak nézhetek ki.

Úszom a verejtékben, és a futó pillantás, melyet ma reggel a tükörben loptam, elárulta, hogy a szemem alatt levő sötét karikák hihetetlenül feltűnőek.

- …Jól vagy?

Nem tudom, hogyan válaszoljak erre a kérdésre.

Sokféleképp érzem magam, de a jól nem tűnik egyiknek sem.

- Tényleg beszélnem kell veled – mondom halkan.

Aggódó szemekkel fürkészi az arcom.

- Most? El fogunk késni. – Zavartan néz.

Az nem opció, hogy valamelyikünk is elkéssen a választási ünnepségről.

Ő választ, és az én apám a házigazda.

Ha pontban tizenegykor nem vagyok a székemben, mint egy jó Önfeláldozó, akinek mindenki gondol, Marcus gondoskodni fog róla, hogy később megfizessek érte.

De jelenleg ez sokkal fontosabb.

- Igen. Olyan gyors leszek, amennyire csak lehetséges. Kérlek. Ez fontos.

Ráharap az ajkára.

- Biztos vagy benne, hogy nem várhat? – mondja, miközben oldalra pillant Calebre.

- Teljesen, Beatrice.

Egy pillanatra Caleb felé fordul.

- Menj be. Mögötted leszek – mondja neki.

Caleb rám néz egy másodpercre, aztán a testvérére. Lassan megöleli, egy kis ideig tartva őt.

- Sok szerencsét mára, Beatrice. Emlékezz arra, amit tegnap este mondtam.

Beatrice bólint egyet.

- Persze. Néhány perc múlva találkozunk.

Caleb vet felém egy utolsó pillantást, majd bemegy az épületbe.

Beatrice nézi, ahogy eltűnik, majd felém fordul, kezei keresztezve a mellkasa előtt.

- Mi olyan fontos? – kérdi, én pedig látom, ahogy az idegesség kirajzolódik az arcán.

Fogalmam sincs, hogyan mondjam el, amit mondanom kell.

Egy hosszú pillanatig bámulom, kezeim annyira remegnek, hogy zsebre kell dugnom őket.

Szemei egy másodpercig követik a kezem, majd megdönti a fejét.

- Tobias, mi folyik itt?

Nem tudom, mit mondjak.

Nem tudom, hogyan mondjam el neki, hogy az életünk nem úgy fog alakulni, ahogy terveztük, hogy el kell őt engednem annak érdekében, hogy biztonságba helyezzem őt.

- Semmi… - sikerül kinyögnöm végre.

- A kezeid reszketnek – mondja hitetlen hangon.

Egy pillanatra felnézek rá, majd remegő kezem az arcához szorítom.

- Beatrice, én annyira sajnálom.

Behunyja kicsit a szemét, belehajol az érintésbe.

- Miért kérsz bocsánatot, Tobias? – kérdi csendesen.

- Mert nem fog tetszeni az, amit mondani fogok.

Bámul rám egy hosszú másodpercig, majd megrázza a fejét.

- Akkor ne mondd.

Hüvelykujjam végigsimítom az arcán.

- Istenem, azt kívánom, bár ilyen könnyű lenne.

Elhúzódik tőlem, és olyan erősen ráharap az ajkára, hogy azt hiszem, vérzik.

- Tobias, miről van szó?

Dühösnek hangzik, én pedig hálás vagyok ezért.

Inkább legyen dühös, mint összetört.

- Válaszd a Bátrakat – mondom halkan.

- Micsoda? – Reszket a hangja, ahogy rám néz.

- Hallottál. Válaszd a Bátrakat.

Lassan megrázza a fejét.

- Nem. Miért tenném ezt, Tobias?

Egy pillanatra behunyom a szemem, és veszek egy mély levegőt.

- Meg kell tenned. Kérlek, Beatrice.

- Nem! Semmit sem kell tennem! Van egy tervünk, Tobias! – Most már kiabál, és néhány csellengő, akik összegyűltek a központon kívül, elkezd bámulni minket.

- Halkabbra tudnád venni a hangod? Jelenetet rendezel!

Körbepillant gyorsan, majd keresztbe rakja karjait a mellkasa előtt.

- Válaszd a Bátrakat – mondom ismét, határozottan.

- Megint arról van szó, hogy azt hiszed, visszatartasz engem? Úgy gondoltam, hogy ezen már túl vagyunk. – A kezemért nyúl.

- Hagyd abba. Itt fogsz ragadni velem. A vérem már azokhoz a szürke kövekhez tartozik.

Kezdek pánikba esni.

Nem választhatja az Önfeláldozókat.

Itt nem tudom megvédeni őt.

Ki kell juttatnom innen.

Meg kell tennem, de látom a szemében az eltökéltséget.

Nem mozdul.

A tervek, melyeket a közös életünkről szőttünk, beleégtek a szívébe.

Majd hirtelen rájövök, hogy mit kell tennem.

A védelmezése érdekében, hogy megmentsem, össze kell törnöm a szívét.

Nincs más mód.

- Mit akarsz tőlem, hányféleképpen mondjam még el? – mondom a fogaim között.

- Hogy mit mondj? Azt, hogy válasszam a Bátrakat? Akárhogy is mondod, én mindig nemet fogok mondani!

- Számodra nincs itt semmi! Akár el is mehetnél a Bátrakhoz!

- Miről BESZÉLSZ? Itt vagy te!

Erőteljesen elhúzom a kezem az övétől.

- Nem, nem vagyok.

Egy pillanatig bámul engem, és ez olyan mintha nézném, ahogy minden levegő távozik belőle.

- M-micsoda?

- Nem vagyok neked, Beatrice. Nem számít, hogy az Önfeláldozókat választod, vagy sem. Ki akarok szállni. Végeztem ezzel… veled…

A szavak úgy ülnek a mellkasomban, mint a sav.

Egyiket sem akarom.

Hogy tudnám?

Ő jelent számomra mindent, de szükségem van arra, hogy az ellenkezőjét higgye.

Egy percre a földre tekint, majd szipog.

- Te szakítsz velem?

Nehezen nyelek.

- Igen.

- Miért?

Megvonom a vállam.

Nem tudom, mit mondjak neki.

Nincs ésszerű oka annak, hogy szakítsak vele.

Minden egyes porcikám ordít, hogy ez rossz, de nem tehetek róla.

A Bátrakat kell választania, de nem fogja, hacsak nem adok neki okot arra, hogy elmenjen.

- A választás napjáig vártál arra, hogy eldöntsd, ki akarsz szállni? Szórakozol velem? Miért? Mondd el, hogy miért éppen ez az időpont!

- Én csak… én nem… én nem vagyok beléd szerelmes – motyogom, inkább az eget nézve, mint őt.

- Nem tudsz a szemembe nézni, és úgy mondani ezt, ugye?

Ökölbe szorítom a kezem, hogy visszatartsam a sírást, de még mindig inkább az égre tekintek, mint rá.

- Tobias! – kiáltja, majd ismét a szemébe nézek.

Lassan megrázza a fejét.

- Minden, amit akarok, hogy veled legyek… én nem… - Megtorpan, én pedig nézem, ahogy néhány könnycsepp legördül az arcán.

Még sosem láttam őt így.

Soha.

Minden erőmre szükségem van, hogy normálisan lélegezzek.

- Nem törődöm semmi mással. Semmi sem számít. Én csak… kérlek, mondd, hogy ez az ötleted valójában egy rossz vicc. Kérlek.

Lassan ingatom a fejem, az ajkaim remegnek.

- Mi, mindez számodra csak egy játék volt? Ennek nincs értelme, Tobias.

Csendben maradok, mert attól félek, ha beszélek, össze fogok törni.

- Tobias! Ennél valamivel többet kell adnod nekem… kérlek. Honnan jött ez? Múlt éjjel még rendben voltunk… - Elhallgat egy pillanatra.

- … Van valaki más is?

Gyorsan megrázom a fejem.

- Istenem, nincs.

- Akkor mi az?

Megvonom a vállam.

- Csak nem működik.

- De én… - felnéz rám, az alsó ajka reszket -, … én mindent neked adtam.

Behunyom a szemem, és lélegzem, a gyomrom émelyeg.

- Számomra ez az egész csak egy játék volt. Nem hittem, hogy tényleg belém szeretsz.

Meglepődöm, hogy milyen könnyen mondom ki a szavakat.

Könnyedén kijött, de olyan érzés, mintha egy éles kés lenne a szívemben.

Kifújja a levegőt, olyan a hangja, mintha fizikai fájdalma lenne.

- Ez nem lehet igaz… minden dolog, amit mondtál nekem… minden éjszaka, amit együtt töltöttünk… - megrázza a fejét.

- Tobias, kérlek.

- A Bátrakat kell választanod – mondom csendesen.

- Illesz oda. Al láthatólag már mutat irántad némi érdeklődést. – Erősen pislogok, hogy visszatartsam a könnyeim.

- Talán ott van számodra valami. Itt nincs.

Néhány másodpercig szipog, majd lassan bólint.

- … De én szeretlek téged.

A szívem meghasad a kicsi és legyőzött szavaitól.

- Be kell menned. Kezdődik az ünnepség.

Kis ideig az alsó ajkát rágja.

- Két éven át keresztülmentél a randevúzás minden gondján, csak hogy… mi? Hogy ágyba vigyél?

- … Nem – ingatom kissé a fejem.

Valamilyen oknál fogva nem hagyhatom, hogy higgyen ebben a különös hazugságban.

- Ennek nincs értelme, Tobias.

- Tudom. – Nézem a betont, mert az, hogy ránézzek, most lehetetlennek tűnik.

- Azta… - suttogja gyengéden. – Nem tudtam, hogy ilyen érzés lesz.

- Mi? – kérdezem.

- Hogy összetörik a szívem. Fogalmam sem volt róla, hogy ennyire fog fájni.

Veszek egy mély levegőt, és bent tartom, mert félek, ha kifújom, akkor darabokra hullok.

- Tris…

- Kérlek, ne hívj így – mondja, minden egyes szavát kihangsúlyozva.

Egy percre behunyom a szemem.

- Beatrice… - javítom ki egy pillanat múlva, de nem tudom, mi mást mondhatnék ezen kívül, így nem mondok semmit sem.

Bámul rám, majd a harangok zúgása jelzi az ünnepség kezdetét.

Elindul, de megragadom a karját.

Megfordul, hogy rám nézzen, arca foltos a megszáradt könnyektől.

- Mire gondolt a bátyád, mikor azt mondta, hogy „emlékezz arra, amit tegnap este mondtam”?

Kissé felsóhajt.

- … Azt mondta, hogy gondolnunk kell a családunkra, de aztán… - szünetet tart, tekintetünk összefonódik.

- Azt, hogy magunkra is kell gondolnunk.

- Ez jó tanács, Beatrice.

Kihúzza a karját a szorításomból.

- Viszlát, Tobias – mondja halkan, majd bemegy a központ ajtaján.

***

BEATRICE

Caleb a Művelteket választotta.

Caleb.

A bátyám, a legtökéletesebb Önfeláldozó, egyszerűen a Művelteket választotta.

Semmi sem úgy történik, ahogy kellene.

A tökéletes világom darabokra törik körülöttem, mint az üveg.

Először Tobias, most ez.

A szívem a torkomban dobog, és a hányás sem lehet messze.

Remegő kezem a számra helyezem, és nézem, ahogy Caleb átsétál a Műveltekhez, ők pedig udvariasan tapsolnak neki.

A bátyám egy olyan csoportot választott, amelyet az apám gyűlöl.

Megkockáztatok egy pillantást a papámra, majdnem annyira zavarodottnak tűnik, mint amilyennek én érzem magam.

Ez nem történhet meg.

Ez csak egy álom.

Ráadásképp megcsípem magam, de csak annyi történik, hogy megfájdul a karom.

A szavak, melyeket Caleb a múlt éjjel mondott, nem nekem szóltak.

„Gondolnunk kell a családunkra, de magunkra is gondolnunk kell.”

Ezek neki szóltak.

Most, hogy ezen gondolkodom, meglepődöm, hogy nem vettem észre hamarabb.

Caleb okos, kiváló.

A mód, ahogy képes memorizálni egy tankönyvet…

Tudnom kellett volna.

Tudom, hogy csupán másodpercek teltek el, míg Marcus a nevemet mondja, de még mindig óráknak tűnik.

Lassan elindulok a tálak felé.

A lábaim a megszokottnál sokkal nehezebbnek érződnek.

Minden nehéznek érződik.

Nehéz és rossz.

Az egész életemet elterveztem ezen a reggelen.

És most azt sem tudom, melyik csoportot válasszam, pedig már csak másodpercek választanak el tőle.

Nem értem, miért szakított velem Tobias.

Semmit sem értek.

Bámulom magam előtt a tálakat.

A Műveltek csendes vizét, sötétvörösre festődve azoktól, akik már választottak.

A bátyámétól.

A termőföldet. Az üveget. Barátságosak. Őszinték.

Ezek közül egyik csoport sem keltett bennem érdeklődést, és nem vagyok okos, mint Caleb.

Két választásom maradt.

Önfeláldozók és Bátrak.

Ezen a reggelen az Önfeláldozók voltak minden, amit csak akartam.

Jelenleg nem tudom, hogyan tudnám elviselni, hogy egy olyan csoportban éljek, amit a testvérem csak úgy elhagyott.

A csoportot, ahol minden nap látnom kellene Tobiast, és folyamatosan emlékeztetni magam arra, hogy nem akar engem.

Nem akar engem.

A fájdalom átjár, mint a jéghideg víz, és szükségem van egy percre, hogy emlékezzek, hogyan kell lélegezni.

Megfogom a kést, és megvágom a kezem.

A vágás okozta fájdalomtól még csak meg sem rezdülök.

Ez semmiség ahhoz képest, ami bennem tombol.

Nézem, ahogy a vér végigfolyik a kezemen.

Az izzó szén, vagy a szürke kövek.

„Válaszd a Bátrakat.”

Tobias szavai visszhangzanak a fejemben, és anélkül, hogy igazán gondolnék rá, kezem az izzó széndarabok fölé tartom, és hallom a sistergést, mikor a vérem hozzáér a szénhez.

Bátor vagyok.

Következő fejezet >>