Fanfic fordítás: Önzetlen döntések - 13. fejezet

Húsvét ide vagy oda, megérkezett az Önzetlen döntések 13. fejezete! Vajon Tris hogyan érzi magát a Bátraknál, és sikerül vajon beilleszkednie, és jól teljesíteni a beavatáson? És vajon hogyan érzi magát Tobias azok után, hogy ellökte magától a lányt, akit szeret?
Sok érdekesség történik ebben a részben is, ám annál több új kérdés vetődik fel...

A fordítás Niki érdeme! És örül minden véleménynek.

Az eredeti történetet ITT olvashatjátok.

13. fejezet

BEATRICE

Egyedül ülök a vacsoránál.

Tudom, hogy meg kéne próbálnom beilleszkedni ide, de egyszerűen nincs energiám. Azt kívánom, bár újra az Önfeláldozóknál lehetnék, ahol nem kellett hangoskodnom, vagy sziporkáznom, vagy állandóan bizonyítani magamnak.

Az Önfeláldozóknál ülhettem azt színlelve, hogy nem létezem, és senki sem törődött velem, vagy zavart engem.

Az Önfeláldozók biztonságosak, gyengék, és csendesek.

A Bátrak egy cseppet sem azok.

- Hé, nem vagy éhes?

Felpillantok egy sötétbarna hajú és zöld szemű lányra, aki az asztal túloldaláról bámul rám.

- Öhm…

Az előttem levő ételre nézek.

Számomra egyik sem tűnik ehetőnek, pedig annyira sok minden van itt.

Ez az étel a falánkság megtestesítője, és a bennem levő Önfeláldozó nem igazán akarja megérinteni.

- Valójában… nem… - motyogom, felvéve a villámmal egy barna, kör alakú húsdarabot, hogy megvizsgáljam.

- Ez csak marhahús. Igazán finom.

Megkóstolok egy apró falatot, a gyomrom pedig helyeslően felmordul.

Azt hiszem, éhes vagyok.

- A nevem Elena. Bár mindenki csak Ellie-nek hív, függetlenül attól, hogy utálom.

Bámulom egy pillanatig, aztán bólintok egyet.

Már abból meg tudom mondani, hogy az Őszintéktől jött, ahogy beszél.

Ez egy nyílt, őszinte fajtája a beszédnek. Gyors, nehéz követni.

- Mi a neved? – kérdi kíváncsian.

- Tris.

Automatikusan kimondom, és nem számítok a fájdalomra, ami ezután következik.

Behunyom a szemem, és lélegzem.

Tobias része mindannak, amit teszek, és lehetetlen, hogy eltávolodjak tőle, még a saját agyamban sem.

A Tris az ő beceneve számomra, de már nem érzem magam többé úgy, mint Beatrice.

Itt nem.

A Beatrice egy Önfeláldozó név.

Többé már nem vagyok Önfeláldozó tag.

- Ó, igaz! Az első ugró, Tris! – mondja Ellie izgatottan.

Csukva tartom a szemem, próbálom kitörölni Tobias arcát az emlékezetemből.

- … Jól vagy? – kérdi Ellie.

Kinyitom a szemem, majd gyorsan bólintok.

- Igen. Sajnálom, csak hosszú napom volt.

- Nekem mondod… - mondja a fejét ingatva.

- Nem hiszem el, hogy te voltál az első, aki leugrott! Milyen érzés volt?

Figyelmen kívül hagyom a gyomromban növekvő bűntudatot.

Előnyöm volt a többi beavatottal szemben, mert pontosan tudtam, hogy mibe ugrom bele, de nem emiatt ajánlottam magam az első ugrónak.

Az az idióta Őszinte srác Szerencsétlennek hívogatott.

Be kellett neki bizonyítanom, hogy nem vagyok az.

Ez a fajta büszkeség bajba kevert volna az Önfeláldozóknál.

Itt nem.

- Nem tudom. Azt hiszem, csak behunytam a szemem, és megtettem.

- Hűha… - sóhajtja Ellie nagy szemekkel felém bólogatva.

- Ellie, állj le Tris zaklatásával.

Felnézek, amint meghallom Al hangját.

Kissé elmosolyodom.

- Szia Al…

- Szia Tris. – Előrehajol, majd megölel.

Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy ne érezzem magam kellemetlenül emiatt.

- Örülök, hogy megtetted – mondja egy jelentőségteljes pillantást küldve felém.

Próbálok visszamosolyogni.

- Én is.

- Egyébként ő itt a kishúgom. Amint látod, mindenhová követ engem, akár egy másik csoportba is.

Ahogy ismét Ellie-re nézek, egyre világosabban látom a köztük levő hasonlóságokat. Mindkettőjüknek ugyanaz a típusú őzikeszeme, állandó arckifejezése van.

Ellie forgatja a szemét a bátyjára, majd egy pillanatra kinyújtja a nyelvét, mielőtt felveszi a tálcáját, és elhagyja az asztalt.

Al felvonja rám a szemöldökét.

- Furcsa téged itt látni Szerencsétlen nélkül.

Megvonom a vállam.

- Ez nem olyan furcsa. Többé már nem vagyok vele. Van életem – morgom, az állkapcsom megfeszül.

- Áú –mondja Al összeráncolt homlokkal. – Mi történt?

Lassan megrázom a fejem.

- Tényleg nem akarok róla beszélni. Különösen veled nem.

Meglepődöm azon, ahogy beszélek, de talán ez csak a Bátor énem.

Vagy talán még mindig annak a szerelemnek az elvesztését gyászolom, amit még annyira valódinak érzek.

Védekezően feltartja a kezeit.

- Sajnálom… én… - megáll egy percre. – Én teljesen elszúrtam veled, ugye?

Zavartan nézek rá.

- Micsoda?

- Tris, sajnálom. Én csak… némiképp imádkoztam azért, hogy a Bátrakat válaszd.

- Miért törődtél azzal, hogy melyik csoportot választom? – kérdezem, a hangom durvábbnak hangzik, mint szántam.

Al kinyitja a száját, hogy mondjon valamit, aztán becsukja, amint arca élénk rózsaszínre vált.

Aztán visszatérnek Tobias szavai.

„Illesz oda. Al már láthatólag mutat irántad némi érdeklődést.”

Akkor annyira koncentráltam a többi dologra, hogy nem is fogtam fel igazán, de most, hogy látom, ahogy az egész előttem játszódik le, nem érzem jól magam.

Sosem néztem Alre máshogy, mint barátra, és nem hiszem, hogy valaha is fogok, mindattól függetlenül, amit Tobias mondott.

- Al… - lassan megrázom a fejem. – Nem.

Kissé felhúzza a vállát.

- Rendben. Csak azt akartam, hogy tudd.

Úgy érzem, mintha mindjárt felrobbanna a fejem.

Most nem vagyok felkészülve arra, hogy ezzel foglalkozzak.

Semmivel sem.

Hirtelen felállok.

- Nekem… mennem kell.

Gyorsan elhaladok mellette, nem igazán vagyok biztos abban, hogy hová, csak azt tudom, hogy el kell mennem innen.

- Tris, várj!

Hallom őt, de nem állok meg.

Tovább sétálok.

Máshol akarok lenni, nem itt ebben az étkezőben, ami körül van véve olyan emberekkel, akikhez soha nem akarok csatlakozni.

A Bátrak központja mindig olyan sötét, és a sok folyosó nyomasztó és megtévesztő.

Vágyom az Önfeláldozók egyszerűségére, de abba kell ezt hagynom.

Nem vagyok többé Önfeláldozó, és soha nem is leszek már az.

Bátor vagyok.

Végül elvesztem.

Olyan sokszor voltam már ezelőtt a Bátrak központjában, de igazából csak az edzőteremben, és Zeke lakásában jártam.

Kezdek pánikba esni, ahogy az út sötétebb lesz, én pedig egyre jobban elveszek.

Nem ennek kéne ma este történnie.

A mai este egy ünneplés kellene, hogy legyen.

Annak az ünneplése, hogy az Önfeláldozókat választottam, és végre együtt lehetek Tobiasszal, szabadon.

Ehelyett a Bátrak központjában járkálok, elveszve, és úgy érzem, mintha a belsőm fel akarná robbantani magát.

Már azelőtt érzem a könnyeket, mielőtt felfognám, mi történik.

Nem.

Most nem sírhatok.

Egyszerűen csak nem.

- Gyerünk, Tris. Szedd össze magad – suttogom magamnak.

Egy pillanatra megállok, tenyerem a falhoz nyomom.

Mélyeket lélegzek, próbálom kitörölni ezt a forró, beteg érzést a testemből.

- Tris?

Gyorsan megfordulok, és szembe találom magam Zeke-kel.

Aztán megindulnak a könnyeim, egy soha véget nem érő roham, amit képtelen vagyok irányítani.

- Zeke… - suttogom, majd térdre rogyok.

Gyorsan lehajol mellém, karjaival körbefog egy pillanatra.

- Tris, gyerünk. Jobb vagy ennél.

Tudom.

Tudom, hogy igaza van.

Jobb vagyok, mint ez.

Erősebb ennél.

Ez nem én vagyok.

Nem az a lány vagyok, aki sír.

Én nem.

Néhány másodpercig szipogok, majd eléggé szabályozom a légzésem ahhoz, hogy ismét felálljak.

- Jól vagy? – kérdi Zeke, miközben feláll velem.

Lassan bólintok.

- A Bátrak nem ennyire szörnyűek, vagy igen? – kérdezi kissé mosolyogva.

Megrázom a fejem, és megtörlöm az orrom a kézfejemmel.

- Nem… nem azok. Nem tudom, mi baj van velem. A Bátrak remekek… - forgatom kissé a fejem.

- Sok dolog történt ma. Ez minden.

Zeke keresztbe rakja karjait a mellkasa előtt.

- Lefogadom. Nem az Önfeláldozókat kellett volna választanod és mindörökre boldogan élni, Szerencsétlen és Szerencsétlen?

Figyelmen kívül hagyom a szemem mögött a szavaira felgyülemlő könnyeket.

- Hát igen. – Ráharapok az alsó ajkamra.

- Tobias ma úgy döntött, hogy nem ezt akarja.

Zeke egy pillanatig csendben van, majd megrázza a fejét.

- Micsoda? Ennek így semmi értelme, Tris.

Gyengén felsóhajtok.

- Tudom, hogy nincs, de nem akart velem beszélni róla. Csak azt hajtogatta, hogy… - Elhallgatok, amint ez a reggeli esemény újra visszatér az agyamba.

- Csak azt hajtogatta, hogy nem szeretett engem, aztán kezdődött az ünnepség, és kifutottam az időből, így… bementem a Központba – fejezem be.

- Várj… - Zeke sokkos állapotban néz rám.

- Szakított veled?

Enyhén bólintok.

- A választás napján?

Ismét bólintok, kezem a gyomromra szorítom.

Zeke felém nyúl, majd odahúz magához, hogy megöleljen, és bár nem vagyok hozzászokva az ölelgetéshez, hagyom, hogy megtegye.

- Bárcsak tudnám, mit tettem… - mondom halkan.

- Nem hiszem, hogy bármit is tettél, Tris – mondja Zeke, miközben elhúzódik tőlem.

- Figyelj, sajnálom a történteket. Nem tudom, mi van Tobiasszal, és azt kívánom, bár tudnám, csak azért is, hogy adhassak neked némi lelki megnyugvást.

Megvonom a vállam.

- Azt hiszem, ez többé már nem igazán számít.

Kissé bólint.

- Figyelj, ebben az évben én vagyok a beavatottak egyik kiképzője. Segíthetek, hogy sikeres légy itt. Már ismered az alapokat. Ez rendben lehet, Tris. Az lesz. Ígérem.

Kifújom a levegőt.

- Köszönöm – mondom lágyan. – A beavatottak kiképzője vagy?

Biccent a fejével.

- Én kértem. Ericnek ebben az évben teljes körű hatalma van, én pedig segíteni akarok a beavatottaknak, ahogy csak tudok. Lauren vezet majd titeket körbe, de én fogok Eric-kel dolgozni, ha elérünk a küzdelmekhez, és a beavatás második szakaszához.

- Küzdelmek? – kérdem rekedt hangon.

Kicsit elmosolyodik.

- Ne aggódj túlságosan. Már megtanítottam neked az alapokat. Jó leszel.

- Nem rúghatnak ki, Zeke.

- Sosem hagynám, hogy megtörténjen, Tris.

Végigsimítom a kezem a hajamon, majd bólintok.

- Köszönöm.

- Le kéne feküdnöd. Készülj fel a holnapra. Ne késs. Ne adj okot Ericnek, hogy kiszemeljen.

Ismét bólintok.

Zeke megfordul, és elindul, de aztán emlékeztetem magam, hogy fogalmam sincs, hol vagyok.

- Hé, Zeke?

Megfordul egy pillanatra, felvonja az egyik szemöldökét.

- Meg tudod… meg tudod mutatni, hol van a beavatottak hálóterme? Eltévedtem.

Zeke halkan felnevet.

- Gyerünk, beavatott – motyogja, amint elindulunk vissza a hálótermek felé.



TOBIAS

 Mikor belépek a Bátrak központjába, elkezdem felülbírálni magam.

Beatrice valószínűleg gyűlöl engem.

A pokolba, nem hibáztatom.

Én gyűlölöm magam.

De ez nem változtat azon, hogy látnom kell.

Meg kell magyaráznom a dolgokat, még akkor is, ha örökre utálni fog.

Szükségem van rá, hogy tudja, még mindig szeretem, lényem minden darabjával.

Nem hagyhatom úgy keresztülmenni ezen, hogy az ellenkezőjét gondolja.

Megszokásból elindulok az edzőterem felé, de tudom, hogy nincs ott.

Beatrice-nak a beavatottak hálótermében kell lennie.

Az egyetlen probléma, hogy fogalmam sincs, hogy azok merre vannak.

Hagyom az edzőtermet, és arra indulok, amerre emlékszem, hogy Zeke lakása van.

A beavatottak szobái arrafele kell, hogy legyenek, nem igaz?

- Szerencsétlen?

Egy pillanatig megdermedek, majd rájövök, hogy a hang, amit hallok, csak Zeke.

Gyorsan megfordulok, és megkönnyebbülten sóhajtok.

- Zeke.

Ingatja a fejét.

- Mit csinálsz itt?

- Ez tényleg egy kérdés? Hol van?

Zeke bámul rám egy kis ideig, majd az ellenkező irányba int a fejével.

- Gyere velem egy percre.

Elindul vissza az edzőterem felé, én pedig követem, zavarodottság kavarog a fejemben.

Miért megyünk vissza arra a helyre, ahol nyilvánvalóan nincs ott Beatrice?

Mikor az edzőteremben vagyunk, Zeke keresztbe tett karokkal felém fordul.

- Nem akarod elmondani nekem, hogy mi a fene folyik itt?

- Mire gondolsz?

- Hetek óta nem voltál itt, aztán a választás napján szakítasz Trissel, ő pedig itt végzi, mint beavatott? Mi a franc, Szerencsétlen? Azt hittem, barátok voltunk.

Kissé megrázom a fejem.

- Mi? Barátok vagyunk. Miért gondolod másképp?

- Mert fogalmam sincs, hogy mi a fene van veled! Miért szakítottál Trissel? Miért van itt?

- Azt hittem, hogy ide akartad őt! Mindig arról beszéltél, hogy mennyire természetes! Hogy milyen nagyszerű lenne edzeni…

- Igen, de ez nem számít! Sosem számított, mert ő nem ezt akarta! Téged akart! Ezt mindig tudtam. Mindenki tudta. Egészen addig, míg a mai napon ki nem kötött a hálóban.

- Csak próbáltam megvédeni – mondom csendesen.

- Hogyan tudnád egy teljesen más csoportból megvédeni, amit szinte egy világ választ el innen?

- Miért vagy rám ennyire dühös?! Azt tettem, amit kellett.

- Mérges vagyok, mert nem te vagy az egyetlen, aki szereti őt, Szerencsétlen! Talán a romantikus részt illetően monopol helyzetben vagy, de én is törődöm vele. Ő a barátom, és ma teljesen össze volt zavarodva.

Behunyom a szemem, és kiengedek egy sóhajt.

- Tudom. Ezért vagyok itt. Én… én rendbe akarom hozni.

Zeke megrázza a fejét.

- Először is elmondod, hogy mi a francért szakítottál vele.

Nekidőlök a falnak, és veszek egy mély levegőt.

Nem tudom, hogy magyarázzam el.

Én is alig értem magam.

- Történnek dolgok, Zeke. Dolgok, melyek sokkal nagyobbak, mint mi együttvéve. Jelenleg az Önfeláldozók veszélyesek, különösen neki, és tudtam, hogy nem fogja a Bátrakat választani, hacsak nem kényszerítem, hogy megtegye.

- Miért veszélyesek az Önfeláldozók? Nem ez az Önfeláldozók lényege? Hogy nem veszélyesek?

Egy pillanatig bámulom a cipőmet.

Nem tudom, hogy beszélnem kellene-e neki az Elfajzottakról.

Nem mintha nem bíznék benne.

Mert igen, csak az elfajzottság nem igazán olyasmi, amit megosztasz más emberekkel.

Különösen, ha valaki más elfajzottságáról akarsz beszélni.

- Jeanine Matthews miatt van – mondom.

- A Műveltek vezetője? Mit tehet ő az Önfeláldozókkal?

Megvonom a vállam.

- Semmit. Kivéve, ha megtámadja őket.

- Mi? – kérdi Zeke hitetlenkedve. – Miért?

- Mert az Önfeláldozók Elfajzottakat rejtegetnek.

Várok, hogy lássam, hatással van-e rá a szó, és Zeke szinte azonnal elsápad.

- Zeke, ismered ezt a szót?

Bámul engem, majd másodpercek múlva bólint.

- Igen, ismerem.

- Elfajzott vagyok – mondom halkan. – És Tris is.

Zeke hosszan bámul rám elkerekedett szemekkel.

- Te Elfajzott vagy?

Bólintok.

- Jeanine meg akar szabadulni tőlük. Mindegyiküktől. Az Önfeláldozóknál sok Elfajzott van. Olyan távol akartam tudni Trist, amennyire csak lehetséges. Tőle, és attól, amit tervez, legyen az bármi.

Zeke megdörzsöli a homlokát.

- Hát, akkor a Barátságosakhoz kellett volna küldened.

- Miért?

- Mert itt is vannak Elfajzottak, és Jeanine is itt van, sokat. Szinte minden másnap megbeszélése van Maxszel.

A szívem a cipőmbe süllyed.

Jeanine mindenütt.

Azért könyörögtem Trisnek, hogy válasszon egy olyan csoportot, ami legalább annyira veszélyes, ha nem még jobban, mint az Önfeláldozók.

Hagytam, hogy kisétáljon az életemből, a totális semmiért.

Lecsúszom az edzőterem fala mentén.

- A francba!

Az üvöltésem átvisszhangzik az apró termen.

- Nyugodj meg, rendbe fog jönni, mi majd…

- Minden, amit érte próbáltam tenni, Zeke, az arcomba robban!

Veszek egy mély levegőt, és fejem a plafon felé fordítom.

Mindketten hosszú ideig csendben vagyunk, miközben Zeke csak bámul rám.

- Megértem, Szerencsétlen. Tényleg.

- Nem. Nem érted.

Zeke sóhajt egyet, majd megrázza a fejét.

- Uriah. Uriah is Elfajzott. Szóval, így nekem is meg kell védenem valakit.

Felnézek, egy pillanatra összetalálkozik a tekintetünk.

Nincsenek szavaim.

Nincs semmi, amit mondhatnék, hogy ezt jobbá tegyem.

Semmi.

- Meg kell őket védenünk – suttogom gyengéden.

Zeke biccent.

- És meg is fogjuk.

- Most már elmondod, hogy merre van?

Zeke felnéz rám, arcán különös kifejezéssel.

- Szerencsétlen… sajnálom… nem hiszem, hogy most oda tudlak vinni, hogy láthasd.

A gyomrom fájdalmasan összeszorul.

Minden porcikám fáj, hogy lássam, érintsem, szagoljam, érezzem őt.

Látnom kell.

Muszáj.

- … Miért nem? – kérdezem olyan nyugodtan, amennyire csak tudom.

Behunyja a szemét egy másodpercre.

- Szerencsétlen, meg akarod őt védeni, ugye?

- Természetesen igen! – mondom, a pánik kezd beszivárogni a szívembe.

- Nem lenne hasznos, ha most találkoznál vele.

- Miért? – Nehezen nyelek, figyelmen kívül hagyom a torkomban levő hatalmas gombócot.

- Mert ha most meglát, akkor újra darabokra hullik, és Szerencsétlen, át kell jutnia a beavatáson. Ha még azt sem hagyjuk, hogy ezt megcsinálja, akkor ez az egész a semmiért lesz. Itt kell kezdenünk.

- El kell neki mondanom, hogy ez az egész hazugság volt. Zeke, azt hiszi, hogy nem szeretem!

- Tudom, de úgy gondolom, hogy ez ösztönözni fogja, hogy jobban csinálja, hogy keményebben próbáljon bizonyítani magának, és neked… hogy ő megéri.

Tudom, hogy igaza van.

Tudom, hogy Beatrice olyan lány, akit inspirálnak az ilyen dolgok, de képtelen vagyok elviselni a gondolatot, hogy még egy másodpercig ne lássam.

- Milyen sokáig? – kérdem.

Zeke felvonja a vállát.

- Egy hét. Talán kettő. Adj neki némi időt, hogy alkalmazkodjon, szerezzen barátokat, megtanulja a Bátrak központját. Ha most találkozol vele, és elmondod az igazat, sosem lesz képes beilleszkedni a Bátrak életébe. Minden idejét azzal a vágyakozással töltené, hogy bár veled lehetne az Önfeláldozóknál, és ez a leggyorsabb módja, hogy megbukjon a beavatáson. Akarnia kell azt, hogy itt legyen. Adj egy kis időt neki.

Utálom, de tudom, hogy igaza van.

- Zeke, semmi sem történhet vele.

- Értem. Ígérem, hogy vigyázni fogok rá.

Lassan felállok, a lábaim elgyengültek.

- Majd látlak – mondom csendesen, majd minden további szó nélkül elhagyom az edzőtermet, és megkezdem az utam vissza az Önfeláldozókhoz, ahová tartozom.




BEATRICE

- Melyikőtök a Szerencsétlen?

Eric lassan sétál előttünk, mindegyikünket tetőtől talpig végigméri.

A gyomrom émelyeg.

Semmit sem akarok bevallani, de nem is kell.

Az összes beavatott tekintete egyszerre felém irányul.

Árulók.

Lassan felemelem a kezem.

Eric megáll előttem, szemeivel vizslat.

Nem tetszik, ahogy a tekintete megáll a mellkasomnál, de nem törődöm vele.

Egy beavatott vagyok, és minden esélyem megvan arra, hogy kirúgjanak.

Nem akarom felkavarni a kedélyeket.

- Te voltál az első ugró? – kérdi kíváncsian, én pedig lassan bólintok.

Ajkai mosolyra húzódnak, amitől kiráz a hideg.

- Érdekes – mondja vigyorogva, majd hátralép néhányat, és int, hogy kövessem.

- Most – szól a csoport többi tagjához -, a Szerencsétlen – első ugró – be fogja nekünk mutatni, hogyan kell megfelelően használni egy fegyvert.

A kezembe nyom egy pisztolyt, sokkol a súlya.

Megbotlom, és hallom, ahogy a többi beavatott halkan kuncog.

Ezelőtt még soha életemben nem fogtam fegyvert, és biztos nem tudom, hogyan kell elsütni, de Eric várakozóan bámul.

Zeke-re pillantok, aki a terem másik oldalán áll a fal mellett. Tesz egy gyors mozdulatot, úgy hogy senki se lássa, és megmutatja, hogyan tartsam a fegyvert.

Végtelenül hálás vagyok.

Két kézzel tartom, hátsó részét a vállam felett, úgy, ahogy Zeke mutatta, és célzok.

Aztán meghúzom a ravaszt.

Eléggé eltévesztem a célt ahhoz, hogy a többiek ismét nevessenek.

Érzem, ahogy felforrósodik az arcom, de próbálok kevésbé idegesnek látszani, mint amilyen vagyok.

- Vissza a sorba, Szerencsétlen – mondja Eric miután elvette tőlem a pisztolyt.

Visszamegyek a sorba Ellie mellé, aki lágyan, együtt érzőn megveregeti a vállam.

- Vésd az eszedbe – mondja Eric vigyorogva -, csak azért, mert merészséget mutatsz a Bátrak egyik oldalán, még nem jelenti azt, hogy remek Bátor tag leszel. – Zeke felé fordul.

- Oszd fel csoportokra. Állítsd őket a céltáblákhoz. Néhány napon belül elkezdjük a késeket.

Valamit még halkan beszél Zeke-nek, majd eltűnik a teremből.

Zeke sokkal kedvesebb, ahogy tanít minket lőni, de a nap végére nem igazán leszek jobb, a karom pedig fáj a fegyver feltartásától.

Útban a vacsorára, Zeke próbál jobb kedvre deríteni.

- Ez az első nap, sikerülni fog. Ezelőtt még sosem fogtál fegyvert.

- Ellie sem, és ő elég jó benne – mondom a homlokomat ráncolva.

- Ne hasonlítsd össze magad másokkal. Jól csinálod, Tris – mondja, majd felém küld egy eredeti „Zeke-mosolyt”, ami megerősít abban, hogy minden rendbe fog jönni.

- Na gyere, együnk – mondja az étkező egyik asztala felé vezetve, ahol Shauna, Will, Al, Uriah és Ellie már ott ülnek.

Azonnal Shauna mellé telepszik, én pedig leülök Al és Will közé.

Will alig ért hozzá az ételhez.

Szemei egy levélre fókuszálnak, szája csendben formálja a szavakat.

- Mi az? – biccentek a papírdarab felé, miközben kenyérért nyúlok.

- Egy levél a nővéremtől – mondja halkan.

- Van egy testvéred? – kérdem kíváncsian, felvonva a szemöldököm.

- Ja – dünnyögi, felnézve rám. – A Művelteknél. Cara. – Szeme visszairányul a papírra.

- Miről ír?

Will kissé felsóhajt.

- Egy újabb vitába keveredett az apámmal, azért, mert el akar jönni, hogy lásson. A szüleim nem igazán bocsátották meg, hogy a Bátrakat választottam. – Szemei folytatják az oldal böngészését.

- És valamit, egy beavatottról, akivel együtt lóg.

Harapok egyet a kenyérből, Will pedig folytatja az olvasást.

- Ó, furcsa – mondja sokkolt hangon. – Az Önfeláldozóktól jött, Tris. Talán ismerted.

Ismét felhúzom a szemöldököm.

- Mi a neve?

- Caleb.

Megállok egy pillanatra, félúton a kenyérrel a szám felé.

- Caleb? Caleb Prior?

- Nem írta a vezetéknevét – mondja Will megrántva a vállát. – Miért?

- Ő a bátyám – mondom csendesen.

Will rám néz.

- Van egy bátyád?

Lassan bólintok.

- Ez különös, nem? Egy Önfeláldozó a Művelteket választja?

Betömöm a számba a kenyeret, így nem kell válaszolnom.

Helyette inkább elfordítom a fejem, és nézem, ahogy Zeke és Shauna halk, komoly hangon beszélgetnek.

Shauna megkockáztat felém egy pillantást, majd elpirul, mikor észreveszi, hogy visszanézek.

- Mi van?

- Semmi – hadarja Shauna. – Tényleg ki kellene próbálnod a süteményt – mondja, majd felém tol egy tányért.

- Nagyszerű tortánk van.

Egy pillanatra lenézek a tányérra, majd megrázom a fejem.

- Nemcsak a tortáról beszélgettetek.

Shauna vált Zeke-kel egy gyors pillantást.

- Nem. Nem csak arról, de át tudnál ugrani ezen, és kipróbálni életed első falat tortáját? Tris, kérlek?

Forgatom a szemeim, aztán óvatosan beleszúrom a villám a süteménybe, és berakom a számba.

Következő fejezet >>