Fanfic fordítás: Feltámadás A befejezés - 16. fejezet


FIGYELEM! CSAK AZOK OLVASSÁK EL, AKIK OLVASTÁK A HŰSÉGEST!
Ez már a folytatás, ha még nem olvastad az elsőt, ITT megteheted!



Ha már szerda van, itt a Feltámadás következő fejezete, amiben nem egy komoly beszélgetésre sor kerül, emellett tervezésre. És a szereplők közötti kapcsolatok is kezdenek alakulni.
Vajon végre meglesz a megoldás, hogy leszámolhassanak Marcussal? Sok-sok minden kiderül ebből a fejezetből.

Köszönjük Mártinak a fordítást! Jó olvasást! És jó lenne, ha véleményt is hagynátok, mindkettőnknek sokat jelentene.

Az eredeti történetet ITT találjátok!
 


16. fejezet



TRIS


Körülbelül tízszer megnézzük Marcus bejelentkezését, hátha nem vettünk észre valamit, de semmi eredmény.

A lány mindig meghal, és Marcus mindig azt akarja, hogy dolgozzak vele.

- … Szegény lány – szólal meg Cara a kanapén.

Felé fordulok.

Olyan közel ül Calebhez, hogy a lába félig Calebén van.

- Csak meg kell akadályoznunk, hogy még egyszer megtörténjen – mondom halkan.

- És hogy akarod ezt megtenni? – kérdezi Zeke a szoba másik végében.

Senki nem válaszol, de Gabe lassan felemeli a kezét.

- Miért nem adjuk meg neki, amit akar?

Felé fordulok.

- … De ő engem akar.

- Igen, tudom. Akkor miért nem küldünk el téged hozzá? Veled megyek, engem még soha nem látott, és megvédelek.

Tobias felhorkan a sarokban, mi pedig mindketten felé fordulunk.

- Mi van? – kérdezi Gabe, védekezően összefonva a karját.

- Ez a legkockázatosabb terv, amit valaha hallottam. Úgy értem, komolyan? Csak beviharzol, és felkapod Trist? És utána? Tűzgyújtó vagy sem, szerintem alábecsülöd Marcus Eatont.

- Miért féltek annyira attól a fickótól? Olyan, mint egy hetvenkedő alak, aki túl sokat beszél.

Látom a haragot Tobias szemében, és tudom, hogy közbe kell avatkoznom, mielőtt Tobias kirobban, és megüti.

- Tobiasnak igaza van – mondom gyorsan. – Marcus tényleg veszélyes… és bár tetszik a terved, Gabe, de ezt már próbáltuk, és nem működött – mondom.

Gabe körbenéz a szobában.

- Mindannyian életben vagytok. Nem értem, hogyhogy nem működött a terv.

- Egyrészt, ugyanabban a helyzetben vagyunk – mondja Tobias.

- Másrészt, azóta nem tudok járni – fűzi hozzá Cara a kanapén. Gabe egy pillanatig néz rá, de aztán nem mond semmit.

Zeke megköszörüli a torkát, és mindenki ránéz.

- Szerintem először is meg kellene találnunk őt, kitalálni, mit csinál pontosan, és hol csinálja, ezért elindíthatnánk egy felderítő akciót.

Ez jó ötlet, de nem tudom, akarok-e kockáztatni.

Cara biccent.

- Ez szükséges lenne. Nem igazán tudunk semmit.

Gabe Carára pillant, aztán visszafordul felém.

- Mondanom kell valamit – mondja egyenesen nekem.

Szokása, hogy mindig csak hozzám beszél, és mindenki mást figyelmen kívül hagy, ami kezd mindenkit idegesíteni, különösen Tobiast.

- Ha elindulunk egy akcióra, felderítőre vagy sem, nem vihetünk magunkkal egy kerekesszékes lányt.

Kinyitom a számat, aztán becsukom.

Durva, de igaza van.

Cara a legnagyobb terhünk, és bűntudatom van, hogy Gabe ilyen nyersen közölte.

Cara picit elszontyolodik, de aztán gyorsan helyreáll.

- Nem megyek veletek semmilyen akcióra, vagy harcba most. Hacsak a holnapi fizikoterápiás kezelés csodával határos módon nem adja vissza a járás képességét… - Elhallgat, Caleb pedig átöleli a vállát. - … De még így is tudok segíteni. Caleb és én talán ki tudjuk nyomozni, hogy honnan küldte Marcus a fenyegetést.

Uriah megrázza a fejét.

- Lassítsunk… Először egy másik dologgal kellene foglalkoznunk.

- Mint például? – kérdezi Zeke.

- Például azzal a ténnyel, hogy Tris össze van kapcsolva Marcusszal. Ha nem adjuk meg neki, amit akar, végül megint azt fogja csinálni, mint ezelőtt: megbetegíti Trist, vagy valahogyan kárt tesz magában. Valahogy meg kell szüntetnünk a kapcsolatot. Úgy nem tud ránk erőltetni semmit. A mi feltételeink érvényesülnek.

Megtorpanok.

Igaza van, de fogalmam sincs, egyáltalán hol kezdjük a kapcsolat bontását, aztán valami beugrik.

- Mi van Christinával és Matthew-val? Ők elég sokat dolgoztak Daviddel ahhoz, hogy legyen valami információjuk. Úgy értem, ott voltak, amikor visszahoztak engem, igaz? Szóval tudniuk kell…

- Nem! – A kiáltás Tobiastól érkezik, én pedig lassan felé fordulok.

- … Miért nem? – kérdezem kíváncsian.

- Komolyan? Christina néhány hónapja majdnem megölte Carát. Nem bízhatunk bennük ilyen komoly dologban. Csinálhatnak veled valamit és…

- Tobias, te nem bízol bennük. Christina és én kibékültünk. Megkérdezem. Ez az egyetlen esélyünk.

- Szerintem ez nagyszerű ötlet. Hallgass az ösztöneidre – mondja Gabe a szoba másik feléből. Értékelem, hogy mellém áll, de tudom, hogy ettől Tobias csak mérgesebb lesz.

- Érdekel egyáltalán, hogy mit mondok, vagy csak csinálod, amit akarsz? – kérdezi Tobias.

Nem akarom, hogy elmérgesedjen a helyzet.

Nem akarok vitatkozni vele mindenki előtt, de úgy néz ki, Tobias egyhamar nem fog megnyugodni.

- Szerintem ez most tényleg nem volt fair.

- Én nem vagyok fair? Te vagy az, aki itt ül, és beleegyezik mindenbe, amit „jaj, de különleges vagyok” Gabe mond!

Gabe nevetni kezd a kanapén a nővére mellett, aki olyan erősen megüti a karját, hogy hallom a csattanást.

- Ezt ne most beszéljük meg – mondom, a kezem ökölbe szorul az oldalam mellett.

Tobias forgatja a szemét.

- Igen. Nagyszerű. Te döntöd el, hogy mikor beszéljünk róla, mint ahogy mindent te döntesz el.

Hosszan felsóhajtok.

Nem vagyok biztos benne, hogy kész vagyok megbeszélni vele a dolgokat, de szerintem nem igazán van más választásom most.

- Oké, rendben. Gyere ki velem. Most. – Gyorsan a lakásajtó felé indulok, és kimegyek a folyosóra.

Tobias perceken belül utánam jön.

Becsapja maga mögött az ajtót, és nekidől a falnak. Már az is feldühít, ahogyan ott áll.

- Mi a bajod? Úgy viselkedsz, mint egy hatalmas bunkó, pedig most nincs jogod hozzá, hogy mérges legyél rám! Nem csináltam semmit!

Összefonja a karját a mellkasa előtt, a falnak támaszkodva.

- Tetszel neki!

Forgatom a szemem.

- És mi van, ha tetszem neki? Úgy viselkedsz, mint egy nagy, féltékeny gyerek.

- Én vagyok gyerek? Istenem, a gyerekek nem beszélnek ilyen csöpögő gúnnyal, ez szánalmas!

- Oké. Nem kedveled. Megértem. Nem érdekel. Ő tényleg tud nekünk segíteni, és a fenébe is, sokkal kedvesebb volt, mint te korábban.

- Mit akarsz tőlem, Tris? Mondtam, hogy sajnálom.

- Tulajdonképpen nem mondtad. Csak tátogtad. Reggel. Hol a fenében voltál múlt éjjel? És mit csináltál? Mert én itt voltam, és sírtam Caleb vállán, hogy mennyire aggódom érted! Te hol voltál?

Látom, ahogy forognak az agytekervényei, ahogy lassan feldolgozza, hogy miért vagyok olyan ideges.

- Azért van, mert Carához mentem, igaz?

Elfordulok tőle, nem vagyok még kész ezt bevallani.

- Tris… - A kezébe fogja az enyémet, én pedig ellenállok a kísértésnek, hogy elhúzzam. - Azért vagy mérges, mert Carához mentem, és nem ide?

Felé fordulok egy pillanatra, a tekintetem végigpásztázza.

Szörnyen néz ki.

A haja kócos, a szeme alatt pedig sötét karikák vannak.

Valószínűleg elég durva éjszakája lehetett, de nekem is durva éjszakám volt, és ezt igazán megértheti.

- Szerintem én nagyon megértő voltam Carával kapcsolatban. Türelmes és kedves voltam, és kedvelem Carát. Tényleg, de… - Az ajkamba harapok. – Ő még mindig az ex-barátnőd, és tudom, hogy csak barátok vagytok most, de szerinted milyen érzés, hogy a veszekedésünk után te rögtön Carához mész? Még csak nem is próbáltad megbeszélni velem. Ez olyan, mintha automatikusan folytattad volna az elmúlt hat évet. Sajnálom, de ez fáj. Házasok vagyunk. Neked milyen érzés lenne, ha a múlt éjszakát Gabe-nél töltöttem volna?

- Az más. Gabe beléd van esve.

- Tobias, Cara négy évig szerelmes volt beléd!

Megtorpan, újra nekidől a falnak.

- Miért nem hozzám jössz, amikor ideges vagy? Mit tud ő, amit én nem? – kérdezem halkan.

Megrázza a fejét.

- Tessék? Semmit… ez nem úgy volt, csak… Nem akartam, hogy úgy láss.

- Hogyan?

Felsóhajt.

- Az egész világ összeomlott múlt éjjel, Tris. Először ide jöttem, de.. Megfordultam, mert nem tudtam, mit mondjak. Nem tudtam, hogyan hozzam helyre, hogy nem bíztam benned. Nem akartam Carához menni. De nagyon berúgtam, és nem akartam, hogy úgy láss, így nála kötöttem ki. Nem történt semmi. Soha nem is fog történni semmi. Vége van. Ígérem.

Hiszek neki, de ez nem teszi jóvá a múlt éjszakát, amikor szükségem lett volna rá.

Picit sóhajt, aztán kinyújtja a kezét és megérinti az arcomat. Magához húz, és a homlokomra tapasztja az ajkát.

- Sajnálom. Igazad van. Itt kellett volna lennem. Észre kellett volna vennem, hogy te ugyanolyan ideges vagy, mint én. És elsősorban bíznom kellett volna benned. Annyira sajnálom.

Megmozdul, és most előttem térdel.

- Tris, én még mindig tanulok. Próbálkozok.

Lenézek rá, az ajkam remeg.

- Tényleg szükségem van rá, hogy elkezdj bízni bennem. Soha nem próbáltalak szándékosan bántani téged. Soha nem tenném. Rendben?

Bólint.

- Rendben.

- Sajnálom, ami anyáddal történt, elmondtam volna múlt éjjel, ha megjelensz – mondom halkan.

Picit sóhajt, aztán megvonja a vállát.

- Igen, én is sajnálom.

Lassan feláll, és kitárja a karját.

Finoman a mellkasához simulok, ő pedig körém fonja a karját, és szorosan átölel.

- Utálok veled veszekedni – mondja halkan.

- Én is utálok veled veszekedni... – suttogom.

Így maradunk egy pillanatig, egymást ölelve, az állát a fejem tetején pihenteti, az arcom pedig a mellkasán fekszik.

- Tudod, még beszélnem kell Christinával és Matthew-val. Ez a legjobb esélyünk. Nem akarok megint megbetegedni – mondom néhány perc múlva.

A teste megfeszül, de bólint.

- Én sem akarom, hogy megint beteg légy. Tudom, hogy beszélnünk kell velük.

Csókot nyom a fejem búbjára, aztán felsóhajt.

- Te vagy a mindenem, Tris. Sajnálom, ha néha dühöngő, féltékeny és holdkóros vagyok.

Elmosolyodom.

- Rendben van. Gabe nem igazán rejti véka alá a vonzalmát irántam.

Szorosabban ölel, amikor kiejtem Gabe nevét.

- Tris, ha meg akar ölelni, és meg fogom ölni.

- Ó, nem is tudom, lehet, hogy megelőzlek. – Hozzá hajolok és megcsókolom az arcát. – Próbáljuk meg átvészelni ezt együtt, jó?

- Csak ennyit akarok – mondja, aztán megfogja a kezem, és együtt visszasétálunk a lakásba.

URIAH


- Nem, nem akarom, hogy részt vegyél benne. Túl sok mindenen mentél már keresztül, Uriah. Nem éri meg – mondja nekem Zeke. Próbál olyan halkan beszélni, hogy más ne hallja a beszélgetésünket.

A megbeszélésnek vége, de senki nem ment még el.

Mindenki a nappaliban van.

Zeke és én a konyhában beszélgetünk halkan.

Mindannyian beleegyeztünk a tervbe, hogy megkérdezzük Christinát és Matthew-t, hogy hogyan lehet megszüntetni a kapcsolatot, aztán majd kidolgozunk egy tervet, hogy hogyan számoljunk le Marcusszal.

Egy dologban egyetértettünk.

Nem támadhatunk addig, míg Tris össze van kapcsolva Marcusszal.

- Zeke, már belekeveredtem. Az első naptól fogva benne vagyok.

Zeke megrázza a fejét.

- Nem bánom. Elég volt ez már neked. Nem tartozol senkinek semmivel. Ha eljön az ideje, azt akarom, hogy itt maradj Carával.

- Nem tehetem! Te is tudod, hogy én nem ilyen vagyok, Zeke.

Halljuk, hogy Shauna hívja a nappaliba, Zeke figyelme pedig azonnal oda irányul.

- Később megbeszéljük – mondja, mielőtt a hang felé fordul.

A pultnak dőlök, és behunyom a szemem egy pillanatra.

Zeke annyira védelmező, hogy az már majdnem fojtogató, még Shauna is így gondolja, de óvatos, és nem ad hangot a véleményének.

És mivel elég nehéz már az is, hogy élek, Zeke anyáskodása nem használ.

- Szia…

Felugrom a hangra, és észreveszem, hogy Savannah csatlakozott hozzám a konyhában.

- Ó… szia – mondom halkan.

- Sajnálom; csak egy kis vizet szeretnék… - A szekrényhez megy, elővesz egy poharat, és megtölti a mosogatónál, mielőtt felém fordulna.

- Nem akartalak megijeszteni.

- Minden rendben.

Elzárja a csapot, aztán hozzám fordul.

- Tudod, nagyon aggódik érted.

- Tessék?

Kicsit elpirul.

- Ööö… Zeke? Tényleg aggódik érted. Próbálj nem mérges lenni rá; védelmez, mert szeret téged.

Összefonom a karomat magam előtt.

- Használtad az erődet, hogy ezt megfejtsd?

Megrázza a fejét.

- Hm… igen és nem. Elég erősen éreztem a bosszúságodat, de nekem is van egy túlságosan féltő testvérem, úgyhogy megértem.

Elmosolyodom.

- Szívás, mi?

- Hogy van egy túlságosan féltő testvérem? – kérdezi kíváncsian félrebillentve a fejét.

- Nem. Érezni mindenki más érzelmeit.

Az ajka megrándul, mintha mosolyogni akarna, de nem sikerül teljesen. Felhúzza magát a pultra, a lábait lelógatva felül rá.

- Néha. A legtöbb esetben valahogy tetszik is. Az emberek hajlamosak elrejteni, hogy mit éreznek valójában, nem számít, milyen a helyzet. Szeretem ismerni ezeket a dolgokat. Sok problémát megold.

Bólintok.

- Képzelem.

- Csak akkor szívás, amikor nagyon erősek az érzések. Mint az előbb, amikor Négyes és Tris veszekedtek. Úgy éreztem, felrobban a fejem.

- Most mit érez a fejed? – kérdezem, főleg azért, mert kíváncsi vagyok, rólam mit olvas le.

- Nos, most éppen ideges, kicsit bosszús és… - Megáll egy pillanatra, aztán az ajkába harap. – Kérdezhetek valamit?

Lassan bólintok.

- Mitől félsz annyira? Annyira intenzív, mint… egy villogó neonreklám. Te rettegsz.

Egy pillanatig csak pislogok.

Igaza van.

Félek.

Rettegek, de nem tudom megmondani, hogy miért.

Mikor újra megszólalok, a kezeim remegnek.

- Hülyeség… - mondom halkan.

Savannah lecsúszik a pultról, és tesz egy pár lépést felém.

- Próbáld meg.

Behunyom a szemem egy pillanatra, és veszek egy mély levegőt.

- … Az élettől.

- Tessék?

- Az élet… amitől annyira félek.

Savannah egy fekete hajtincset a füle mögé tűr, aztán összefonja a karját a mellkasa előtt.

- Hogyan haltál meg? – kérdezi halkan.

Egy pillanatig csodálkozom, hogy honnan tudja, hogy halott voltam, aztán eszembe jut, hogy ha nem lettem volna az, nem lenne olyan képességem, ami van.

- Nem igazán tudom, tényleg. Semmire sem emlékszem. Azt már mondtam, hogy volt egy robbanás, és kómában voltam egy ideig, aztán… - megvonom a vállam, Savannah pedig bólint.

- Azért félsz, mert nem számítottál rá. Aggódsz, hogy újra megtörténik.

Lassan bólintok.

Ez ijesztő.

Soha nem láttam a halál közeledtét, aztán egy nap csak úgy elmúlsz, mintha egy üres rész lennél egy darab papíron.

Semmit sem érzel.

Semmit sem csinálsz.

Semmi vagy.

Zeke azt mondta, hogy Tris fényt látott, és békét, amikor „elment”.

Én nem voltam ilyen szerencsés.

Nem éreztem semmit.

Csak véget nem érő üres semmit.

Én nem akarok semmi lenni.

Szeretek itt lenni, szeretem, hogy van családom.

Azért félek részt venni ebben a csatában, mert egyszerűen nem akarok meghalni.

De kötelességemnek érzem.

Tris és én kezdtük ezt az egészet.

Mi vagyunk az eredeti újjászületett Elfajzottak.

Úgy érzem, együtt is kell befejeznünk.

Savannah kíváncsi tekintettel figyel.

- Ki akarok próbálni valamit… Még nem igazán csináltam ilyet. Max azt mondta, hogy legyengít, de… segíteni akarok neked.

Felém nyújtja a kezét, és gyengéden a szívemre helyezi, aztán behunyja a szemét.

Pár pillanat múlva a nyomasztó érzés, amit hónapok óta éreztem, elmúlik.

Még mindig félek, de már nem bénít meg.

- Mit csináltál? – kérdezem Savannahtól, de a szeme még mindig csukva van. Egy-két másodperc múlva kinyitja, és elmosolyodik.

- Eltávolítottam a fájdalmadat.

- Hova lett?

A saját szívére teszi a kezét.

Eltávolította a fájdalmamat… de most ő érzi.

A bűntudat azonnal elönt.

- Savannah…

- Ne... Minden rendben. Ezt akartam csinálni. Tényleg. – Mosolyog, és megérinti a karomat. Nekidől a pultnak, és mély levegőt vesz.

- Nem kellene ezt érezned… - mondom halkan.

- Senkinek sem kellene, legkevésbé neked – mondja csendesen. – Majd elmúlik. Minden rendben.

- Köszönöm… - suttogom, aztán anélkül, hogy igazán meggondolnám, magamhoz húzom. Hosszú ideig szorosan ölelem, ahogy mély levegőket vesz, és próbál hozzászokni ahhoz, amit én hónapokig éreztem.

Soha nem leszek képes eléggé megköszönni neki.

TOBIAS


Tris körülbelül egy órája felhívta Christinát, én pedig még mindig olyan ideges vagyok, hogy alig kapok levegőt.

Tudom, hogy Christina nem emlékszik, hogy mit tett, de ez nem számít.

Az számít, hogy megtette.

Most már tudom, hogy képes elárulni bennünket, és nem tudom, hogyan tudnék megbízni benne.

Tris annyira bízik Christinában, hogy majdnem elhiszem én is, hogy rendbe jönnek a dolgok.

Majdnem.

Kopognak az ajtón, én pedig figyelem, ahogy Tris odamegy kinyitni.

Christina és Matthew áll az ajtóban.

Matthew úgy néz ki, mint aki bárhol máshol szívesebben lenne, Christina pedig csak boldognak látszik, hogy egyáltalán felhívták.

Calebre és Carára pillantok.

Caleb a kanapén ül, Cara pedig mellette, a lábait Caleb ölében nyugtatva.

Az egyetlen személy, akire számíthatok, hogy az én oldalamon áll Christina és Matthew ellen, az Cara. Soha nem fogja megbocsátani nekik, amit vele tettek, és ezért nem hibáztatom.

- Szóval, mi történt? Elég kétségbeesettnek tűntél a telefonban… - mondja Christina Trisre nézve.

Tris rám néz egy pillanatra, aztán mély levegőt vesz.

- Arra lennénk kíváncsiak, hogy esetleg ti tudtok-e valamit a Marcusszal való kapcsolódásomról.

Christina csak néz, de Matthew arca felderül egy kicsit.

Christina felsóhajt, aztán megrázza a fejét.

- Sajnálom. Szívesen segítenék, de tényleg semmire sem emlékszem abból, amit vele dolgoztam. – Matthew felé fordul. – És te?

Matthew bólint egy kicsit.

- Igen, úgy értem… tudom, hogyan csinálták… De nincs rá mód, hogy visszacsináljuk.

- Miért? – kérdezem kíváncsian.

- Nos, mert amikor visszahoztuk Trist, Marcus egy részét és felhasználtuk hozzá. Ezért vannak összekapcsolva. Nem tudjuk megszüntetni… hacsak… Elhalkul a hangja, láthatóan kényelmetlenül érzi magát.

- Mi az? – erőltetem.

- Nos, talán… lecsapolhatnánk Tris vérét és kiszűrhetnénk belőle, de az egy örökkévalóságig tartana, és hónapokig nem lenne használható.

- Ilyesmire nincs időnk… - mondom gyorsan.

Matthew bólint.

- Rájöttem. – Felnéz rám egy pillanatra, aztán szinte látom, ahogy egy szikra kipattan az agyában. – Valami eszembe jutott… Szerintem meg tudjuk csinálni, de szükségem van valamire tőled, Tobias, hogy megtegyél.

Várakozóan húzom fel a szemöldökömet.

- Te Marcus fia vagy. Fel tudnám használni a véredet, hogy ellensúlyozzuk az övét.

- Ez működhet? – kérdezem.

- Talán. Igazából nem tudom, de nem veszítünk vele semmit.

Lassan bólintok.

- De… ez nem azt jelenti, hogy Tris hozzám lesz kapcsolva, helyette?

- Nem egészen. Marcus egy részét Trisbe tette védelemül. Ha bejuttatunk valamit belőled, az talán semlegesíti. Elméletben. A te véred nem segített visszahozni, de az övé igen, és a kettő valamelyest hasonlít.

Trisre nézek, ő pedig jóváhagyásra várva néz vissza rám.

Lassan bólintok.

- Csináljuk. Mit kell tennem?

- Találkozzunk holnap a laboroknál. Meglátjuk, mit tehetek.

Tris rámosolyog.

- Köszönöm – mondja halkan.

Matthew biccent, aztán kimegy az ajtón, és kisvártatva Christina is követi.


8 megjegyzés:

  1. Végre, hogy hibékültek. Csak én érzem úgy, hogy Uriha és Savanna közt lesz valami? Gabe eláshatná magát. Köszuli a fordítást Márti

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, én is mindig örülök a béküléseknek. Az ilyen jelenetek miatt nem bánom, ha néha összevesznek.
      Jók a megérzéseid Uriah-val kapcsolatban. Ők is nagyon cukik...
      Köszi, hogy írtál! Puszi

      Törlés
  2. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
  3. Huu egy pillanatra azt hittem h a vesztükbe rohannak és senki nem fog a Tris-->Marcus kapcsolatra gondolni, de aztán Uriah megmentette a helyzetet 🙏👍😃 nagyon vártam már a mai részt is, köszönöm 😘

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szerencsére nem felejtették el ezt a fontos momentumot.
      Örülök, és remélem, hogy tetszett!
      Köszi, hogy írtál! Puszi

      Törlés
  4. Kíváncsi vagyok, Tobias mikor húz már be egyet Gabe-nek.
    Ez a veszekedés utáni kibékülős rész nagyon cuki volt.
    Bár én is le tudnám mindig ilyen egyszerűen zárni a vitákat :)
    Kíváncsi vagyok erre a vérátömlesztős történetre. Van valami fogalmam a biológiához, de ezt az elméletet nem igazán sikerült felfognom, hogy hogyan ellensúlyozhatná a két genetikailag hasonló vér egymást. Jó, tudom, hogy ez az egész halálból feltámasztós történet is hiányol némi realitást, de ez most valahogy ilyen vészmegoldásnak tűnik az író részéről.
    Tetszett ez a melléksztori Uriah szemszögéből. Nagyon megható volt, hogy Savannah levette a terhet a válláról. Hasonló helyzetben nekem is bűntudatom lenne, hogy valaki egy ilyen nagy dolgot tesz meg értem, főleg, hogy szinte nem is ismerik egymást. Ilyen egy igazi virágzó kapcsolat kezdete. :)
    Köszi a fordítást, Márti! Szuper lett, mint mindig! Puszi!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Na, a behúzásnak is eljön az ideje. De már én is nagyon várom.
      Tényleg nagyok cuki volt, én is szeretem az ilyen részeket, de a való életben sokszor tényleg nem ilyen egyszerű.
      Na, a vérátömlesztős résznek szerintem semmi köze a biológiához, inkább a mesékhez.
      Uriah-ék tényleg aranyosak voltak, főleg Savannah önfeláldozása...
      Szívesen, és köszi, hogy írtál! Puszi

      Törlés
  5. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés