Fanfic fordítás: Önzetlen döntések - 21. fejezet


Meghoztuk nektek az Önzetlen döntések immáron 21. fejezetét! Akik eddig bosszankodtak, azoknak ez a fejezet garantáltan tetszeni fog. Lesz benne minden, amire már oly sok fejezet óta várunk. De többet nem is árulok el, úgyis megtudjátok mindjárt.

Jó olvasás a fejezethez!

A fordítás Niki érdeme! És örül minden véleménynek.

Az eredeti történetet ITT olvashatjátok.



21. fejezet



TRIS


- Jézusom, Al. Mi történt az arcoddal?

Al félszegen rám vigyorog.

- Semmi, amiért aggódnod kéne – nyugtat meg.

- Miféle válasz ez? – erősködöm.

- Tris, ez semmiség – tart ki mellette.

Nem hiszek neki.

Egy másodpercig sem.

Nem lesz attól olyan zúzódásod, mint ez, ha nekimész egy ajtónak.

- Úgy nézel ki, mint aki lehúzott Peterrel tizenkét menetet, és mindegyiket elvesztette.

- Tris, kérlek, állj le az aggodalmaskodással. Jól vagyok – folytatja.

Az világos, hogy kitart emellett, csak nem tudom, hogy hagyhatom-e neki.

Kinyújtom a karom, és a szeme körül körbefuttatom az ujjaim a zúzódásán.

- Mi történt veled a múlt éjjel, Al?

Kissé megvonja a vállát.

- Semmi. Ottmaradtam kicsit feltakarítani, aztán mentem lefeküdni.

Enyhén összeráncolom a homlokom.

- Szóval akkor a párnáddal kerültél küzdelembe?

- Tris… - nyöszörög. – Hagyd. Jól vagyok, ígérem.

Tudom, hogy valami történt, de nem akarom túlságosan erőltetni. Mindenkinek megvannak a maga titkai.

- Oké. Rendben – mosolyodok el kissé. – Mennem kell. Ha megint elkések a szimulációról, Zeke meg fog ölni. Később látlak?

Megfordulok, hogy távozzak, de megragadja a karom, így kénytelen vagyok megállni, és visszafordulni.

- Várj… szó volt az ágyamról és a párnámról… - kissé nevet. – Nem akarsz átjönni ma este? Még sosem láttad a lakásom… - Megvonja a vállát egy kicsit. - … Jó móka lehetne…

Enyhén megrázom a fejem.

- Al, én tényleg sajnálom, de nem mehetek.

Rám néz egy pillanatra, aztán sóhajt.

- Elszúrtam, igaz? Túl hamar kértelek meg rá, hogy…

Feltartom a kezem, hogy megállítsam.

- Nem erről van szó… csak ma estére terveim vannak. Én, ööö… én találkozom valakivel. Áttehetnénk egy későbbi időpontra?

Kissé bólint.

- Persze. – Előrehajol, hogy megcsókoljon, de közvetlen azelőtt, hogy odaérne, elfordítom kissé a fejem, így az ajkam helyett az arcomat kapja.

Elhúzódik, és egy pillanatig azt hiszem, mondani fog valamit erről, de helyette csak mosolyog, és azt mondja: - Sok szerencsét.

- Köszönöm… - motyogom halkan, mielőtt elindulok lefelé a hallban a szimulációs terem felé.


***


Mikor besétálok a szimulációs terembe, a gyomrom a cipőmbe süllyed Eric láttán.

Ez a legeslegelső alkalom, hogy itt látom Zeke-kel ebben a szobában.

Zeke elkapja a tekintetem, és kissé túl nagy mosolyt küld felém.

Már meg tudom mondani, hogy Erictől ideges lesz.

- Szia, Tris – mondja, hangja kicsit túlságosan is magasabb, mint általában.

- Foglalj helyet.

Leülök az ismerős fém fotelba, és veszek egy mély levegőt, oldalra pillantok Ericre.

Hatalmába kerít a pánik.

Nem tudom megtenni ezt.

Eric előtt nem.

Zeke elindul felém, kezében a fecskendő, szemeivel próbál elmondani valamit, amit nem egészen tudok leolvasni.

Aztán közel hajol, a tűt a nyakamhoz szorítja, de még nem szúrja bele egészen.

- Azért van itt, hogy megnézze az összes beavatottat – suttogja. – Ne ess pánikba. Tudom, hogy képes vagy rá, hogy megcsináld. Nyugtasd meg magad, és juss át rajta. Rendben?

Épphogy bólintok egyet.

- Sok szerencsét, Tris – mondja csendesen, majd érzem, ahogy a tű megszúrja a nyakamat.


***


Ma, mint minden nap, a szimulációm az üvegdobozzal kezdődik.

Tudtam, hogy ez lesz, hiszen jelenleg ez az egyetlen dolog, ami aggaszt.

Lágyan nyöszörgök, amint a kezem az üveghez nyomom, és rájövök, hogy nincs kiút.

A víz elárasztja a cipőmet, és azonnal beáll a pánik.

Keményen nekicsapódok az üvegnek, de semmi sem történik.

- Gyerünk! – sikoltom, és újra próbálkozom, ezúttal teljes testemmel nekivetődök az üvegnek.

Még mindig semmi.

- Oké, Tris. Gyerünk – mondom magamnak, miközben a víz a csípőm fölé emelkedik.

- Nyugodj meg. Ez rendben van. Minden rendbe fog jönni veled.

A szavaim semmit sem jelentenek, mert ösztönösen tudom, hogy nem fog rendbe jönni.

Meg fogok fulladni.

Kivéve, ha… ez nem a valóság.

Nem.

Nem gondolkodhatok így.

A víz eléri a mellkasom, és hirtelen nem kapok levegőt.

Ki kell jutnom innen.

Muszáj.

Ez. Nem. A. Valóság.

Tenyeremet az üveghez nyomom, közben a víz elkezdi ellepni a számat, majd az orromat.

Ez nem a valóság.

Az üveg össze tud törni.

Én szét tudom törni az üveget.

Valószínűleg másodpercekre vagyok attól, hogy kifogyjak a levegőből, és nincs más kiút.

Mutatóujjam gyengéden az üveghez érintem, aztán egy kicsit erősebben.

Az üvegen megjelenik egy apró repedés.

Tudom, hogy csak pillanatok vannak hátra a törésig.

Behunyom a szemem, és várom a kiáramló vizet, és az üvegszilánk esőt.

Mikor két másodperccel később kinyitom, újra a fémszékben vagyok levegő után kapkodva.

Megragadom a torkom, próbálok olyan sok levegőt beengedni, amennyi csak lehetséges.

Sosem érzem magam túlságosan jól, miután majdnem megfulladok a saját elmémben.

Beletelik egy percbe, hogy észrevegyem, a szoba megtelt kiabálással.

- Pánikreakciója volt, Eric!

- Nem érdekel. Mondtam, hogy ne hozd ki belőle! Ha nem elég Bátor, hogy leküzdje a pánikot, az az ő problémája!

Nézem kettejüket, ahogy kellő távolságra állnak egymástól, mindkettőből árad a düh.

- A mi feladatunk az, hogy teszteljük őket, nem pedig kínozni!

- Okkal állítottad le. Nem akartad, hogy meglássak valamit.

Zeke felhorkant.

- Inkább, mert nem akartam, hogy Tris maradandó pszichológiai károsodást szenvedjen.

- Megrepesztette az üveget – mondja Eric, hangja olyan magabiztos, hogy a hideg végigszalad a gerincem mentén.

- Pontosan hogyan csinálta?

Zeke felvonja a szemöldökét.

- Nem láttam semmit. A kép elmosódott.

- Ahhoz nem volt eléggé elmosódva, hogy elrejtse a repedést az üvegen, Zeke.

Bámulják egymást egy pillanatig, aztán Eric elvigyorodik.

- Minden meghibásodás, ami az utóbbi időben jelentkezett nálad a gépnél… minden kézzel bevitt eredmény… akkor is megrepesztette az üveget?

Zeke megrázza a fejét.

- Sosem láttam, hogy bárki is olyasvalamit tett volna, mit ez. A kép elmosódott volt, Eric.

- Mert te kiemelted őt onnan.

Zeke összefonja a karját a mellkasa előtt.

- Mint mondtam, pánikreakciója volt. Max mondta, hogy az a munkám, hogy tudjam, mikor megyünk túl messzire. Úgy éreztem, most túl messzire mentünk.

Eric végigméri őt egy másodpercig, majd lassan megrázza a fejét.

- Jól van, meglátjuk majd, hogy mit mond erről holnap reggel Max, mikor az irodájában leszel velem.

- Tökéletes – szűri Zeke a fogai között, tónusát harag szegélyezi.

Eric vet rám egy pillantást, a székben ülök, szorosan markolom az oldalát.

- Hogy csináltad ezt?

Bámulom egy másodpercig, majd egy nagyot nyelek.

- … mit?

- Az üveg, beavatott. Hogy repesztetted meg az üveget.

Kissé ingatom a fejem.

- Én nem tettem ilyet. Csak odatettem a kezem, aztán felébredtem a székben.

Eric sóhajt egyet, ami elég hitetlenkedően hangzik, majd elhagyja a szobát.

Ahogy az ajtó nyikorogva bezárul, Zeke hozzávág egy fecskendőt.

- Elszúrtam, ugye? – kérdem, fejemet elfordítom, hogy ránézzek.

Zeke enyhén megrázza a fejét.

- Nem… nem, nincs semmi bizonyítéka. A kép elmosódott… - Rám néz egy pillanatra.

- Nincs semmijük, amit visszanézhetnek. Minden egyéb adatot töröltem a szimulációiddal kapcsolatosan.

- Zeke, én annyira sajnálom. Nem gondoltam, hogy bajba keverlek…

Zeke int az egyik kezével.

- Ne aggódj emiatt, rendben? Max kedvel engem. Megpróbálom kibeszélni magam ebből az egészből.

- Hagyd, hogy veled menjek, talán én tudok…

Zeke megrázza a fejét.

- Nem. Nem akarom, hogy még több figyelem terelődjön rád. – Az ajtóhoz sétál, és felveszi a padlóról azt a fecskendőt, melyet korábban hozzávágott az ajtóhoz.

- Van bármi más, amit tehetnék?

- Igen. Beküldheted a következő beavatottat.

- Zeke…

- Tris. Kérlek. Csak küldd be a következő beavatottat.

Veszek egy mély levegőt, aztán kicsúszom a fotelből, az ajtóhoz sétálok, egy teljes kudarcnak érzem magam.


***


Hat órával később


Le-fel járkálok a szimulációs teremben, pont ugyanúgy, mint ahogy az elmúlt negyvenöt percben tettem.

Ma este egy újabb betervezett találkozó van Tobiasszal, és nem jellemző rá, hogy késik.

Ahogy peregnek a percek, az aggodalmam fokozódik.

Mindig van rá esély, hogy elkapják, bár az utóbbi időben elég magabiztossá fejlesztettük, hogy ki-be mászkáljon a Bátraknál.

Aztán meg ki tudja, szükségem lesz-e további szimulációs segítségre azok után, amit Eric ma a szimulációmban látott?

Talán egyszerűen csak kirúgnak.

Az ajtó nyikorogva kinyílik, én pedig megkönnyebbülten felsóhajtok.

- Végre, Jézusom Tobias, mi…

Mikor az ajtó felé fordulok, Zeke-kel találom magam szembe.

- Zeke. – Ingatom kissé a fejem. – Mit csinálsz itt?

Elenged egy apró sóhajtást.

- Elfelejtettem, hogy itt leszel – mondja halkan. – Tris, Szerencsétlen nem jön el.

Kissé összeráncolom a homlokom.

- Miért nem?

- Talán le kéne ülnöd… Nem fog tetszeni.

Keresztbe teszem a karom a mellkasom előtt, és várok.

- A bulid után… Al azt mondta Szerencsétlennek, hogy maradjon távol a Bátraktól, vagy beszél Erickel.

Kifújom a levegőt.

- Mi?

Zeke bólint egyet.

- Mikor múlt éjjel elment… nem tudom, azt hiszem, úgy gondolta, hogy jobban jársz, ha ő egyszerűen… az Önfeláldozóknál marad. Azt hiszem, hogy bűntudatot érez. Nem akarja összezavarni az itteni dolgaidat.

A hasamra helyezem a kezem, próbálom egyensúlyban tartani a légzésem.

- … Egyszerűen elment?

Zeke biccent.

Ez megmagyarázza a fekete monoklit, amit Al jelenleg visel.

Hirtelen eláraszt Tobias elvesztése.

Ez a szoba olyan üresnek érződik nélküle, és nem hiszem, hogy képes vagyok még egy másodpercig elviselni.

Egyszerűen nem tűnhetett el.

Egyszerűen nem hagyhatott itt.

Nem így…

Nem azért, mert…

- Al miatt? – kérdem, a hangom száraz.

Zeke ismét bólint.

Heves düh, mindent felemésztő harag áramlik át hirtelen rajtam, felforralja a vért az ereimben, és mindez Al felé irányul.

- … Mennem kell – mondom halkan.

Zeke felvonja a szemöldökét.

- Hová mész?

Egy pillanatra visszanézek rá.

- Emlékeztetni valakit arra, hogy semmi beleszólása sincs abba, hogy kivel beszélek vagy kivel nem.



AL


Épp elaludni készülök, mikor kopogást hallok az ajtón.

Azt gondoltam, hogy figyelmen kívül hagyom, de egyre hangosabbá válik, ahogy ott fekszem, és hallgatom.

Valószínűleg Ellie az.

Újabban az éjszaka minden órájában átjárkál, hogy pánikoljon a beavatás miatt.

Szeretem a testvérem, de néha igazi fájdalom.

- Jól van, jól van Ellie! Jövök! – kiáltom az ajtó irányába, miközben kimászok az ágyból, és átszelem a szobát a bejárati ajtó felé.

Mikor kinyitom, nem a kishúgommal találom szembe magam, hanem Trisszel.

- Tris. Szia. Mit csinálsz itt?

Kissé megrázza a fejét.

- Ne merd nekem azt mondani, hogy „Tris, szia” – mondja sötét hangon.

- Mi a fene, Al?

Felvonom a szemöldököm.

- Te dühös vagy.

- Baromira igaz, dühös vagyok.

- Nem vagyok biztos benne, hogy tudom, miért.

Elenged egy hangos, gúnyos sóhajt.

- Hogyan szerezted azt a monoklit, Al? Istenre esküszöm, ha hazudsz nekem, azonnal letörlöm azt az ostoba vigyort az arcodról.

Tudja.

Kissé felgyorsul a szívverésem.

- Rendben, mindent el fogok mondani… csak előbb gyere be. Kérlek?

Bámul rám egy pillanatig, majd visszalök a lakásba, útközben nekiütközik a vállamnak.

Becsukom mögötte az ajtót, aztán figyelem, ahogy fel-le járkál a lakásom padlóján.

- Mi történt, Al? – kérdi kissé reszkető hangon.

- Láttalak téged – mondom gyengéden.

- Mit láttál? – erősködik.

Megvonom a vállam.

- Mindent, amit abban a félreeső sarokban Szerencsétlennel csináltál a bulid végén.

Behunyja a szemét egy másodpercre, majd ingatja a fejét.

- Mi csak beszélgettünk, Al.

- Annál azért kicsit többnek tűnt. Legutóbb, mikor ellenőriztelek, nem kellett egy beszélgetéshez valaki más homlokához nyomnod az ajkaid. És kézfogásra sem volt szükséged.

- Al, ő a barátom, egy kedves barátom, és néha…

- Ő az EXED, Tris! Egy bizonyos ponton el kell döntened, hogy valójában kit akarsz, engem vagy őt!

- Mi TÖRTÉNT, Al?!

- Azt mondtam neki, hogy maradjon pokolian messze a Bátraktól, és hagyjon téged és engem egyedül! Elmondtam neki, hogy boldog voltál, és hogy ő ezt tönkretette.

Kifújja a levegőt, majd megrázza a fejét, miközben kezét végigfuttatja a haján.

- És aztán mi volt?

- Megütött, én pedig néhányszor visszaütöttem, majd azt mondtam neki, hogyha visszajön a Bátrakhoz, akkor szólok Ericnek.

- Miért tettél ilyesmit?

Odarohanok hozzá, kezét az enyémbe veszem.

- Mert szerelmes vagyok beléd, Tris, és tudom, hogy soha nem fogsz igazi lehetőséget adni kettőnknek, amíg ő teljesen el nem tűnik a képből. Csak egy igazságos esélyt akartam, Tris.

Kihúzza a kezét az enyémből, aztán megrázza a fejét.

- Van bármi fogalmad arról, hogy mit tettél?! Van bármi fogalmad arról, hogy mit jelentenek számára az Önfeláldozók? Egy hurkot a nyaka körül, Al! Ott képtelen lélegezni, az egyetlen dolog, ami tartja benne a lelket, hogy itt lehet a barátaival…

- Nem, Tris. Nem. Az egyetlen dolog, ami tartja benne a lelket, az te vagy.

Elfordul tőlem egy pillanatra, a keze még mindig remeg, bizonyára a haragtól.

- Csak azt tettem, ami a legjobb neked.

Ismét felém fordul, egyik kezével a füle mögé simít egy hajtincset.

- Te nem döntheted el, hogy nekem mi a legjobb, Al.

Lassan bólintok.

- Igazad van. Sajnálom. Én csak… kijöttem a sodromból, mikor megláttalak úgy vele. Rendben van, visszajöhet a Bátrakhoz, nem érdekel. Én csak… nem akarlak téged elveszíteni, Tris.

- Rohadtul igazad van abban, hogy visszajöhet a Bátrakhoz.

Felsóhajtok.

- Tris, sajnálom.

- Tudom.

Gyorsan az ajtó felé fordul, én pedig futok utána, gyakorlatilag megbotlom saját magamba.

- Várj, Tris. Maradj. Maradj velem. Kérlek?

Egy másodpercre megfordul, hogy rám nézzen.

- Valahol máshol kell lennem – mondja csendesen.

- Ennek… ennek vége van?

Kissé megrázza a fejét.

- Nem tudom. Nem tudom, hogy mi ez, de jelenleg képtelen vagyok rád nézni.

- Tris – kérlelem. – Életem hátralevő részét azzal fogom tölteni, hogy ezt helyrehozzam neked, Istenre esküszöm, csak ne… kérlek, ne szakíts velem.

- Később befejezzük ezt a beszélgetést. Jelenleg képtelen vagyok ezt folytatni veled.

Enyhén bólintok.

- Rendben.

- Majd látlak – mondja, aztán kimegy az ajtón.



TRIS


Nem hiszem, hogy valaha is elfelejtem az Önfeláldozók utcáit, így mikor Tobias háza felé tartok, még mindig pontosan tudom, hová megyek.

Könnyű felmászni a falon a hálószobája ablakához, és azonnal eszembe jut, mikor pont ugyanezt tettem, hogy megkérdezzem, miért szakított velem.

Valami azt súgja nekem, hogy egyik vagy másik ok miatt mindig ki-be fogok mászkálni Tobias Eaton hálószobaablakán.

Az ablak már nyitva van, mikor könnyedén átcsúszok rajta, és a padlón landolok.

- Tris?

Mikor felnézek, látom, hogy Tobias az ágyán ül, szemei megállapodnak rajtam, kezében a szürke Önfeláldozó pizsama felsője, amibe már majdnem belebújt, de még nem került rá sor.

Pillanatnyilag csupán izzadságot visel.

Szinte teljesen lehetetlen, hogy levegyem róla a szemem.

Mennyire igazságos az, hogy én még mindig ennyire vonzódom hozzá?

Veszek egy mély levegőt, próbálom szabályozni a légzésem.

- … Mit… mit csinálsz itt? – nyögi ki, még mindig engem bámul.

Miért kellett újra idejönnöm?

Gyorsan felállok, ostobán érzem magam, hogy még mindig ott ülök a földön, mint egy gyerek.

A szemem csupán egy pillanatra találkozik az övével, és aztán pontosan emlékszem, hogy miért vagyok itt.

Dühös vagyok.

- Hogy merészeled? – kérdem csendesen.

- Hogy merészeled azt gondolni, hogy csak úgy nem jössz többet, és én nem veszem észre!

- Tris…

- Nem! Ne Trisszezz nekem! Hányszor kell elmondanom neked, hogy szükségem van rád az életemben? Hogy a közelemben akarlak tudni? Istenem, elment az eszed?

- Én…

- Hogy tervezted a védelmemet az Önfeláldozóktól, vagy egyszerűen csak feladod ezt a tervet is?

- Tris, én…

- Istenem, csak úgy otthagytál engem a farkasoknak, mintha nem számítanék, és mindezt azért, amit az a hülye Al MONDOTT neked?

- Beatrice, kérlek…

- Nem! NEM! Felfogtad egyáltalán, hogy mi történt ma? Hogy mennyire szükségem volt rád?

- TRIS!

Megállok egy pillanatra, és levegőt veszek.

- Nem hittem, hogy nem fogod észrevenni. Reméltem, hogy észre fogod venni, abban a reményben, hogyha kiveszem magam a képletből, akkor az életed könnyebb lesz.

Hangosan felhorkantok.

- A közhiedelemmel ellentétben nem te vagy az egyedüli oka annak, hogy az életem bonyolult.

Elenged egy apró sóhajt.

- Nem hagytalak ott a farkasoknak. Számítasz. Te vagy az egyetlen dolog, ami számít.

- Akkor hogy hagyhattál ott?! – Remeg a kezem, ahogy a szavakat mondom.

- Egyszerűen miért hagysz el folyton?!

Érzem a könnyeket, de visszatartom.

Ez csökkentené az egész beszélgetés értékét, és én ennél jobb vagyok.

- Csak próbáltam megadni neked azt, amire vágysz. Csak azt akartam, hogy boldog légy.

- És a korábbi tapasztalatok alapján azt gondolod, hogy az elhagyás az, ami engem boldoggá tesz?

- Nem te vagy az egyetlen oka annak, hogy nem térek vissza.

Keresztbe teszem a karom a mellkasom előtt, és várom a magyarázatot.

- Nem akarom, hogy bárki is bajba kerüljön miattam. Ha Al elmondja Ericnek, amit az utóbbi három évben tettem, nem én leszek az egyetlen, aki bajba kerül. Zeke is nagy pácban lenne.

Egy hosszú pillanatig bámulom őt.

- Al nem fog ilyet tenni.

- Honnan tudod?

- Mert azt mondtam neki, hogy ne tegye.

- És te bízol benne?

- Túlságosan fél attól, hogy elveszít ahhoz, hogy ne hallgasson rám.

Kissé bólint.

- Bár igaza van… - motyogja halkan.

- Igaza, miben?

- Képtelen vagyok állandóan ingázni a csoportok között. Hoztam egy döntést. Ki kell tartanom mellette. Ez az, amit egy férfi tesz.

Lágyan kifújom a levegőt.

- Most pontosan úgy hangzol, mint Marcus – mondom undorral a hangomban.

- Többé már nem tudom, hogy mit tegyek, Beatrice.

- Gyere vissza a Bátrakhoz – mondom, próbálom biztosabbnak hangoztatni magam, mint ahogy jelenleg érzem.

- Miért?

Az igazi válasz ott izzik a mellkasomban, de figyelmen kívül hagyom, és jó mélyre süllyesztem.

- Mert Zeke-nek hiányozni fogsz, nekem pedig szükségem van a segítségedre a beavatásnál…

- Azt akarod nekem mondani, hogy ezt az egész utat a Bátraktól csupán azért tetted meg az éjszaka közepén, mert Zeke-nek hiányozni fogok?

- Törődöm veled, Tobias. Ezt tudod. Ez nem titok.

- De Allel vagy – mondja halkan.

- Engedélyezett számomra, hogy törődjek más emberekkel – mondom egyértelmű hangon.

Bólint egyet.

- Miért csináljuk ezt tovább?

- Mit? – kérdezem.

- Hogy úgy teszünk, mintha nem éreznénk azokat a dolgokat, amiket érzünk? Színlelem, hogy a szívem nem hagy ki minden alkalommal egy ütemet, mikor rád nézek?

Egyszerűen megtörik a külsőm.

Nem vagyok már többé a Bátor első ugró, merész Tris, aki Allel randizik.

Csak Beatrice vagyok, az Önfeláldozó lány, akinek az volt az egyetlen hibája, hogy túlságosan szeretett valakit.

- Mi mást kellene tennünk? Nincs más megoldás.

Lassan megrázza a fejét.

- Nincsen?

Felvonom a szemöldököm.

- Mire gondolsz?

- Tris… - mondja lágyan. – Szeretlek.

- Hagyd abba. Nem mondd nekem ezt.

- Miért? Miért nem mondhatom ezt neked?

- Mert ez zavaró, és… rossz, és…

Tesz felém néhány lépést, egészen addig, míg centikre nem lesz tőlem, keze a csípőmön nyugszik.

- Tris, szeretlek.

- Hagyd abba – suttogom.

- Szeretlek – mondja újra.

- Te Önfeláldozó vagy!

- Te Bátor vagy, és szeretlek! – vág vissza.

- Én…

- Nem állíthatod meg, Tris. Kint van. Kimondtam. Bátor vagy. Én még mindig szeretlek. Ez nem változtat semmin. A csoportok nem számítanak, Tris. Nem. Ha nekem az Önfeláldozóknál kellene lennem, akkor nem érezhetnék úgy irántad, ahogy érzek, és ha a te sorsod az lenne, hogy a Bátraknál légy, nem éreznél úgy irántam, ahogy érzel. Elfajzottak vagyunk. Nem passzolunk bele, Beatrice. Képtelenség.

- … De bele kell illenünk…

Erősen megrázza a fejét.

- Tris, próbálj meg hinni velem együtt. Ne bízz a tesztben. Bízz… bennem. Bízz bennünk.

Felnézek rá egy pillanatra, figyelve az arcát, a sötétkék szemeit, és az álla kiemelkedő vonalát.

- Tobias… képtelen vagyok. Nem tehetem ezt. Rémült vagyok. Nem tudjuk, hogyan irányítsuk ezt, egyszerűen nem játszhatunk ugrókötelest a csoportokkal!

Tenyerével lágyan megérinti az arcom.

- Beatrice, fütyülök a csoportokra, az egyetlen dolog, ami érdekel, az te vagy. Válassz.

Ujjaival beletúr a hajamba, és ahogy felnézek rá, azonnal tudom, hogy egész vagyok.

Számomra nincs más lehetőség a világon, csak ő.

Ezt mindig is tudtam.

Nem tudom, miért küzdöttem ellene ilyen sokáig.

- Válasszak? – suttogom.

Lassan bólint.

- Te vagy. Mindig is te voltál. – Aztán odahajolok, és ajkam olyan erősen tapasztom az övére, hogy azt hiszem, el fogom törni.

Ennek ellenére ajkait az enyémen tartja, és ugyanolyan erősen csókol vissza.

Szinte természetes ösztön számomra, hogy felnyomjam magam, és lábam a csípője köré csavarjam.

Könnyedén megigazít, és ott tart a lábam alsó részét fogva, közben ajkai egy pillanatig sem hagyják el az enyémet.

Mielőtt bármit tehetnék, ledönt az ágyra; az ágy, ahol korábban számos alkalommal tettük pontosan ugyanezt.

Végre érzem, hogy hazaértem.

Otthon vagyok.

Könnyedén lefektet a párnákra, és felém mászik, csókokat hagyva a nyakam aljától egészen a számig.

- Van bármi fogalmad arról, hogy milyen régóta vártam erre a percre?

- A választási napom óta.

Lemosolyog rám.

- Jól gondolod.

- Ez pont annyi idő, mint amilyen régóta én is vártam erre.

- Beatrice, én…

Felemelem a kezem, és egy másodpercre befogom a száját.

- Tudom, Tobias. Tudom. – Bólintok egyet, majd hagyom, hogy leessen a kezem, miközben lehajol, és ajkait ismét az enyémekre tapasztja.

Aztán órákig belefeledkezünk egymásba.


4 megjegyzés:

  1. Mióta is vártunk erre? Ja igen, a Választási nap óta. :)
    Tris végre észhez tért, és rájött, hogy neki tényleg Tobias kell, és nem Al.
    Kicsit frászt kaptam a szimuláció közben, hogy Eric rájön, de Zeke ügyes volt. Remélem, nem kerül bajba.
    Nagyon jó volt ez a fejezet.
    Köszi a fordítást!! Puszi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát igen, jobb később, mint soha. Végre Trisnek megjött a józan esze.
      Szerencsére Zeke Bátor létére nagyon jól ért a számítógépekhez, és jól el tudja tüntetni a nyomokat.
      Köszönöm, hogy írtál! Pusz

      Törlés
  2. OMG OMG OMG!
    *Fangirling*
    Eddig ez volt a legeslegjobb rész!
    Húha..
    Al mit hitt?? Hogy TRIS majd nem jön rá??
    Naiv,kicsi gyermek..
    Jaaaj de az nagyon átlátszó volt mikor "mókából" beinvitálta a lakásába,mondván még úgysem látta...
    Mondom ebből a csajból nem eszel *közben csokicsajos fejmozgás*
    Én Tris helyében elküldtem volna a sunyiba..véglegesen.
    De ha belegondolunk akkor azzal Tobias látogatását kockáztatnánk.
    Szóóóval...most az egyszer jó valamire Al pajtás.
    Jaaj hát a vége olyan édes volt :3
    Már majdnem kiabáltam a telefonnal,vagyis Trissel,hogy"Nee csináld ezt Tris..hallgass Tobyra!"
    Júújci ^3^
    Annyira örülök,hogy végre észhez tért mind a kettő :)
    De azért az a rész nagy volt mikor Tobias öltözött volna át és csak a nadrágja volt rajta...
    Na mondom nem is kell,hogy felvegye a felsőt..elég ha lerakja jóóó messzire a nadrágjával együtt xd
    Ááá.
    Jó volt :D
    Köszönöm a fordítást,ezen a szép napsütötte napon csak mégjobban bearanyoztad a napomat!
    Puszii<4

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Al tényleg elég szánalmas. Ez a viselkedés nekem nem valami Bátorhoz illő. Az helyett, hogy férfiasan megküzdene, inkább árulkodik. Nagyon okosnak hiszi magát, pedig nagyon nem az.
      Meg ez a gyere fel a szobámba és nézd meg, mert még nem láttad.... elég gáz volt.
      Én is biztos elküldtem volna egy melegebb helyre, de akkor valószínűleg egyből rohant volna Erichez.
      Remélem a két kis hős szerelmesünk most már végleg rájön, hogy kellenek egymásnak.
      Köszönöm, hogy írtál! Puszi!

      Törlés