Fanfic fordítás: Önzetlen döntések - 22. fejezet


A hét indításaképp itt is az új fejezet az Önzetlen döntésekből. Az akcióra megint nem lesz panasz, habár most ismét egyensúly van FourTris földön. De ugye rosszfiúkból itt is van elég, úgyhogy unatkoznunk ezek mellett nem kell.

Jó olvasás a fejezethez!

A fordítás Niki érdeme! És örül minden véleménynek.

Az eredeti történetet ITT olvashatjátok.



22. fejezet



TOBIAS


Az ablakon beszűrődni kezdő napfény az ellenségem.

Túl korai ahhoz, hogy véget vessen ennek az éjszakának, túl korai, hogy újra elveszítsem őt.

Ha itt van a reggel, akkor az azt jelenti, hogy Beatrice-nak vissza kell mennie a Bátrakhoz.

Vissza a csoportjához, ahová tartozik.

Ez a legutolsó dolog, amit akarok.

Végre megint itt van, biztonságban, és mélyen alszik a karjaimban.

Nem akarom, hogy ez elmúljon.

Lehajolok, és ajkam a feje tetejére tapasztom.

Elenged egy kis, apró sóhajt, megdörzsöli az orrát, mielőtt lassan kinyitja a szemét, és rám fókuszál.

- … Szia – mondja csendesen.

- Jó reggelt – mondom kissé vigyorogva.

Felhúzza a takarót, hogy beborítsa magát vele, majd egyik kezét végigfuttatja a haján.

- Mennyi az idő? – kérdi csendesen.

- Korán van – mondom, kinyúlok, hogy a füle mögé simítsak egy hajtincset.

- Egész idő alatt ébren voltál?

Kissé bólintok.

Hogy lennék képes aludni, mikor végre újra itt van, és itt fekszik mellettem?

Úgy döntöttem, az alvás várhat.

Ehelyett azt választottam, hogy figyelem, hogyan változik a kifejezés az arcán, míg álmodik.

- Miért nem ébresztettél fel?

Megvonom a vállam.

- … Mert nagyon sokáig vártam erre az éjszakára. Aludni bármikor tudok. Te csak néhány óráig vagy nekem.

Néz engem egy pillanatig, a szája sarka enyhén mosolyra húzódik. Aztán előrehajol, és ajkát az enyémre tapasztja.

Megint, abban az áthatolhatatlan buborékban találjuk magunkat, melyet még a legélesebb tű sem pukkaszthat ki.

A pillanat elmúlik, ő pedig lassan eltávolodik.

Ahogy fejét az ablak felé dönti, és megpillantja a napfényt, már láthatom, ahogy a félelem megjelenik az arcán.

- Azt hiszem, minden tökéletes éjszaka véget ér egyszer, ugye? – kérdi, egy szomorú mosoly rajzolódik ki az ajkán.

Csatlakozom a mosolyához a sajátommal.

- Rendben. Valóság – mondja halkan, visszafordul felém.

- Valóság – mondom kissé sóhajtva.

Kezeimet az övébe helyezi, én pedig hüvelykujjammal cirógatom a kézfejét.

- Szerettem a múlt éjjelt – mondja halkan.

A szívem a torkomban dobog.

Nagyon jól el tudja mondani nekem, hogy semmi sem változott, és még mindig nem akar velem lenni.

Ez egy lehetetlen szituáció, de működővé kell tennünk.

Megszorítom a kezét.

- … de nem élhetünk tovább ebben a felfüggesztett mesében.

Odanyúlok, és eltávolítok néhány hajtincset az arcáról.

- Bízol bennem?

Lassan bólint.

- Tudod, hogy igen.

- Megtalálom a módját, hogy ez működjön, még ha belehalok is. Rendben?

Ráharap egy pillanatig az alsó ajkára.

- Van valami, amit tegnap éjjel nem volt alkalmam elmondani neked…

Nézem egy percig, és hagyom, hogy az ujjam lágyan súrolja az oldalát, mosolygok azon, ahogy az érintésemtől libabőrös lesz.

Fizikailag képtelen vagyok rá, hogy levegyem róla a kezem.

Azok után, hogy olyan sokáig nem érinthettem meg, szükségem van valamilyen minőségű fizikai kontaktusra, nem számít, milyen kicsi.

- Akkor mondd el most.

- Eric megfigyelte tegnap a szimulációmat.

A torkomon akadt a lélegzetem.

- Tris, mondd, hogy nem…

- Nem tettem! – mondja gyorsan, kissé védekezőn felemelve a kezét.

- … Úgy értem, majdnem megtettem, de Zeke kiemelt, mielőtt az üveg tényleg széttört volna. Még megrepesztettem… de a kép tényleg zavaros volt, és Zeke eljátszotta, hogy valójában semmi sem történt, de… Zeke-nek ezen a reggelen meg kell jelennie egy találkozón Erickel és Maxszel. Eric úgy gondolja, hogy manipulálja a szimulációim.

Behunyom a szemem egy pillanatra.

- Beatrice…

- Tudom… tudom. Találnom kell egy másik kiutat abból a hülye dobozból. Én csak… pánikolok, mikor ott vagyok, Tobias. Nem tudom, hogy miért nem tudom megcsinálni.

Előrehajolok, és nyomok egy csókot a homlokára.

- Rendben van. Rendbe fog jönni. A kép zavaros volt. Azt hiszem, ez most meg fog menteni minket, semmit sem tudnak majd bebizonyítani, ha Zeke minden adatot eltűntetett.

Megállok egy pillanatra, szemeimmel végighaladok rajta.

Olyan törékenynek látszik most, beburkolózva a paplanomba, rövid haja furcsa szögben áll fel.

Mégis még mindig ő a leggyönyörűbb dolog, amit valaha is láttam.

Kezemet az arcához szorítom, hüvelykujjam végigsiklik rajta.

- Beatrice, az Isten szerelmére, legközelebb hagyd magad megfulladni, mielőtt összetöröd az üveget. Inkább gondolják azt, hogy alkalmatlan vagy, minthogy Elfajzott. Rendben?

Lassan bólint.

- Rendben.

Beletúrok a hajába, próbálok minden tőlem telhetőt megtenni, hogy megszokjam a hosszát.

- Nagyon tetszik a hajad. Mondtam már ezt ezelőtt? Idősebbnek tűnsz. Érettnek.

Kissé elmosolyodik.

- Köszönöm – motyogja, tekintete felfelé vándorol, hogy találkozzon az enyémmel.

Összefonódik a pillantásunk, próbálom memorizálni, hogyan néz ki itt ebben a szobában, velem.

- Mennem kell. Az emberek csodálkozni fognak majd, hogy hol vagyok.

Biccentek egyet, miközben körbefordul, keresve a szobámban szétszórva ledobott ruháit.

Beletelik neki néhány percbe, hogy felöltözzön, de mikor kész van, ismét felém indul, egyik kezét kinyújtja, hogy megérintse a vállam.

- Hamarosan látlak, ismét a Bátraknál – mondja hangsúlyosan.

- Mi a helyzet Allel?

Egy másodpercig bizonytalannak tűnik, de csupán egy pillanatig tart.

- Alt majd én elintézem. Te csak gondoskodj arról, hogy nem ültetsz fel ismét.

- Tris. Légy óvatos ma. Eric most még közelebbről fog figyelni téged.

- Tudom – suttogja csendesen, most már hátrafelé sétál az ablakhoz.

- Fulladni mielőtt török. Alkalmatlanság az Elfajzottság előtt. Értem. – Rám kacsint, aztán gyorsan eltűnik, ki az ablakon.



TRIS


- Szia. Hol voltál?

Gyakorlatilag kiugrom a bőrömből Ellie hangjára, mikor csupán néhány lépésnyire a beavatottak hálótermétől belefutok.

- Ó. Szia. Sehol. Csak… erre-arra. Mi a helyzet?

Megvonja a vállát.

- Semmi, csak elindultam reggelizni, de azt hiszem, a bátyám téged keres.

A szívem kényelmetlenül összeszorul.

- Éppenséggel én is őt keresem. Hol van?

- Kint van a szakadéknál Willel.

- Köszönöm, El. Később csatlakozom hozzád. – Kicsit elmosolyodik, majd elindul az étkező felé.

Én is elindulok a szakadék felé, fejemben szakítási forgatókönyvekkel.

Sosem kellett még ilyet tennem ezelőtt, és tudom, hogy Al többet érdemel egy félig összerakott szakítós dumánál, de egyszerűen ötletem sincs, hogy mit csinálok.

Mikor végre odaérek a szakadékhoz, azonnal kiszúrom őt.

Ha Will itt is volt egy ideig, most nincs.

Al a szakadék szélén ül, lábait lógatja a rohanó víz felett.

Veszek egy mély levegőt, és elindulok felé, kiválasztom a mellette levő helyet.

Felnéz rám egy pillanatra, látom az arcán, hogy már tudja, mi fog történni.

- Újra egymáshoz löktelek titeket, nem igaz? – kérdi csendesen.

Elengedek egy gyengéd sóhajt.

- Al, ennek semmi köze Tobiashoz. Most csak beszélgessünk kettőnkről.

Keserűen felnevet.

- Ez az, amit hetek óta próbálok megtenni.

Egy másodpercre lenézek a szakadékba, aztán vissza rá.

- Ez egyszerűen nem működik, Al. Adtam neki egy esélyt. Én tényleg megpróbáltam, és te tényleg nagyszerű ember vagy. A barátom vagy…

- Állj. Nincs szükségem a szánalmas barát szövegre. Csak essünk túl rajta.

- Valaki másba vagyok szerelmes – mondom csendesen. – És ez nem igazságos veled szemben.

Egy hangos, keserű nevetést hallat.

- Azt hittem, hogy nem miatta volt.

Beharapom az alsó ajkam.

- Mit akarsz, mit mondjak?

- Mondd, hogy vége – erőlteti.

- Sajnálom, Al.

Megrázza a fejét.

- Mondd ki. Tőled akarom hallani.

Veszek egy mély levegőt, aztán ráülök a kezemre, hogy megállítsam a remegésben.

- … Vége.

Néhány másodpercig bólogat, majd odafordul, hogy rám nézzen.

- Volt valaha is egy pillanat, amikor úgy gondoltad, hogy működhetünk?

- Tényleg akarod, hogy válaszoljak erre?

Kissé felsóhajt.

- Ettől a felelettől azt hiszem, már meg is kaptam.

- Remélem, hogy lehetünk barátok, Al. Úgy gondolom, barátokként elég jól boldogulnánk.

- Mi sosem leszünk barátok, Tris. Ez nem az, ahogy én rád tekintek.

Szomorúan mosolygok.

- Remélem, nem így gondolod. Én akarom, hogy barátok legyünk.

- Sok sikert a beavatás hátralevő részéhez, Tris. – A szavai jegesek, és úgy vágnak belém, mint egy kés.

Elfordul tőlem, szemei a szakadék ellentétes oldalára merednek.

Néhány percig nézem őt, aztán felállok.

- Tudnod kell, hogy felfüggesztették Zeke-t – mondja, tekintete továbbra is az alattunk áramló vízen van.

A szívem a torkomba ugrik.

- Micsoda?

- Igen. Látszólag Max nem volt túlságosan megelégedve vele. Egy hétig felfüggesztették az edzéstől. Te és a többi beavatott addig Laurenhez csapódtok, míg vissza nem tér.

- Ez az én hibám… - A szavak halk suttogásként szaladnak ki belőlem, miközben a bűntudat megtelepedik a gyomromban.

Al felvont szemöldökkel felém fordul.

- Hogy lenne a te hibád?

- Én… ez nem az. Én nem… én nem tudom, mit beszélek… Köszönöm, hogy szóltál.

Megrántja a vállát, majd visszatér ahhoz, hogy figyelmen kívül hagy engem azzal, hogy továbbra is bámul le a szakadékba.

Néhány pillanat múlva elindulok vissza az étkezőbe, a bűntudat úgy megült a gyomromban, mint egy tégla.

Ez teljesen az én hibám, hogy Zeke-t felfüggesztették.

Az én hibám, hogy most mindkettőnket közelről figyelnek.

Mikor a reggelinél odacsúszok Ellie mellé a szokásos helyemre, nem tehetek mást, mint Alre gondolok, és a kifejezésre az arcán, mikor kimondtam, hogy vége.

Olyan volt, mintha kitörölt volna az emlékezetéből, vagy… eltárolt volna az agya egy másik, sötétebb részébe.

Nem tetszett.

- Hé, jól vagy? – kérdi kíváncsian Ellie, egy szelet kenyeret majszolva.

- Igen, igen. Jól vagyok. Kissé durva ez a reggel, ez minden.

Bólint egyet.

- Megtaláltad Alt?

Ránézek egy pillanatra, aztán lassan biccentek.

- Minden rendben van?

Bajos a szemébe néznem, mikor beszélek.

- Ellie, ööö… mi, hát… tulajdonképpen az imént szakítottunk.

Egy másodpercig elkerekednek a szemei, majd sóhajt egyet.

- Szívás – mondja halkan. - … de hogy őszinte legyek, tudtam, hogy ez fog történni. Hetekkel ezelőtt kiléptél ebből a kapcsolatból – mondja enyhén lebiggyesztett ajkakkal. - … Csak valahogy király volt testvéreknek lenni.

- El… - rázom meg kissé a fejem -, te már a testvérem vagy.

Kissé elmosolyodik, majd megüti a vállam az övével.



Egy héttel később


- Te állandóan mindenkinek útban vagy? – kérdi Al, miközben hátralök az étkezőben.

Elengedek egy apró sóhajt.

- …Sajnálom… - motyogom elsősorban magamnak, mert addigra már visszatért az asztalhoz.

Ez egy megszokott eseménye az elmúlt hétnek.

Al minden, csak nem kedves velem.

Helyette meglök a vállával, mikor meglát, durva megjegyzéseket tesz, ha nem messze elhalad mellettem, és az utóbbi időben elkezdett Peterrel lógni.

Mikor együtt vannak, az szinte kínzás.

Többnyire próbálom elkerülni őket, és ha nem tudom megtenni, akkor figyelmen kívül hagyni őket, de szinte lehetetlen figyelmen kívül hagyni a durva és gyűlölködő megjegyzések állandó áradatát.

Sóhajtok egyet, megigazítom a pólóm, és megpróbálok odasétálni a megszokott reggelizős asztalomhoz.

- Hát… ez fagyos volt. – Azonnal felismerem Zeke hangját, és gyorsan megfordulok.

- Zeke! – Gyakorlatilag lerohanom az ölelésemmel.

Hihetetlen hallani a hangját egy heti eltűnés után.

Abból, amit hallottam, nem engedélyezték neki, hogy bármelyikünkkel kapcsolatot teremtsen, és valószínűleg főként velem nem.

Míg Lauren futtatta a szimulációkat, újra meg újra kénytelen voltam megfulladni, mert Zeke nem volt ott, hogy eltűntesse a nyomaim.

Zeke nevet.

- Ennyire hiányoztam?

- Teljesen – mondom, miközben elhúzódom, és enyhén megütöm a vállát.

- Mi történt?

Kissé megrázza a fejét.

- Rosszabb is lehetett volna, mint egy felfüggesztés, de az egyetlen dolog, amit Eric fel tudott hozni ellenem, hogy túl szoros kapcsolatban vagyok a beavatottakkal. Max néhány napig felfüggesztett, és azt mondta, hagyjam abba a kivételezést.

Biccentek egyet.

- Mi a helyzet a szimulációmmal?

Zeke ingatja a fejét.

- Ericnek nem volt semmilyen bizonyítéka, így nem jött elő vele.

Megkönnyebbülten felsóhajtok.

- Köszönöm, Istenem.

- Most már biztonságban vagy, beavatott – mondja csendesen.

A megkönnyebbülés érzése megmagyarázhatatlan.

- Hogy megy Laurennel?

Kissé megvonom a vállam.

- Jól. Ő nem te, de… - Ráharapok egy pillanatra az ajkamra. – Megfulladok a szimulációimban. Azt hiszi, hogy alkalmatlan vagyok.

Zeke felnevet.

- Ez rendben van, Tris. Túl fogunk juttatni a beavatáson. Ígérem.

Bólintok egyet.

- Shauna mondta, hogy Szerencsétlen visszatalált a Bátrakhoz.

Vigyorgok, majd megforgatom a szemeim.

- Hát, igen. Mindketten tudtuk, hogy az nem sokáig fog tartani.

- Azt hiszem, ez azt jelenti, hogy Szerencsétlen és Tris földjén minden visszatért a normális kerékvágásba?

Kissé megvonom a vállam.

- Nem gondolom, hogy ez számunkra tényleg „normális”.

- Jó, mindenesetre örülök, hogy helyreállt a természetes egyensúly. Szerencsétlen és Tris újra együtt.

- Örülök, hogy jól vagy, Zeke – mondom csendesen.

- Én is – mondja halk hangon, majd közelebb hajol hozzám.

- Figyelj, ma este el fog jönni Szerencsétlen?

Lassan bólintok.

- Úgy gondolom. Miért? Mi folyik itt?

- Mindkettőtökkel beszélnem kell. Kihallgattam néhány dolgot Max irodájában…

Lassan bólintok.

- Rendben. Hát tudod, hogy hol leszünk.

Biccent egyet, majd elindul a megszokott helye felé, Shauna mellé.


***


Tobias és én csendben ülünk, miközben Zeke elmeséli nekünk, hogy mit hallgatott ki Max irodájában Max és Jeanine között.

Az Önfeláldozók elleni támadás nagyon is valóságos, és meg fog történni.

Csak nem tudjuk, hogy mikor.

- Jeanine… ő akarja irányítani a kormányt – mondja Zeke a szobában lépkedve. – Az egyetlen módja, hogy ezt megtehesse az, hogy…

- Megbuktatja az Önfeláldozókat – fejezi be Tobias helyette.

Zeke bólint.

- És azt hiszem… az ok, hogy Max ennyire barátkozik vele, hogy… azt hiszem, szükségük lesz a Bátrakra, hogy ezt megtegyék.

- Mi? – szalad ki belőlem, hangomat sokk szegélyezi.

- Ennek van értelme – mondja Tobias bólintva.

- A Művelteknek nincs meg az emberi erejük. Ők okosak, de nem katonák.

Zeke bólint.

- Pontosan.

- Hogy fognak mindenkit rávenni arra, hogy részt vegyen ebben? – makacskodom.

- Én nem fogok ebbe belemenni. És Ellie sem fog, vagy Will, vagy…

- Tudom. Ezt tudom. Éppen ezért gondolom azt, hogy kényszeríteni fognak minket, vagy… nem tudom, rávesznek minket valahogy.

- Ez őrültség! – tiltakozom, gyorsan felállok. – Egyszerűen nem irthatnak ki egy egész csoportot. Ez többé már nem csak az Elfajzottakról szól.

- Tris. – Tobias feláll, és odajön hozzám, kezével megdörzsöli a vállam.

- Nyugodj meg. Ki fogunk találni valamit. Rendben?

Veszek egy mély levegőt, és egy pillanatig behunyom a szemem.

Hirtelen most értelmet nyer az a sok év, amelyet a papám azzal töltött, hogy gyűlölje a Művelteket.

Hogy képes bárki is támogatni egy olyan csoportot, mint ez?

Caleb.

Ez az első gondolat, ami az eszembe jut, és nem tudom, hogy korábban miért nem gondoltam erre.

- A bátyám – mondom lágyan.

Tobias felvonja a szemöldökét.

- Mi van vele?

- Ő a Művelteknél van. Talán elmehetnék, hogy beszéljek vele…

- Tris, nem hiszem, hogy ez egy jó ötlet – szakít félbe Zeke. – Közelről figyelnek téged, és nem akarhatod, hogy úgy tűnjön, hűtlen vagy a csoportodhoz. Ha elkapnak a Művelteknél a bátyáddal, azt fogják hinni, hogy el akarod hagyni a Bátrakat.

- De mi van, ha tud valamit? Segíthetne nekünk, én egyszerűen képtelen vagyok arra, hogy ne próbáljam…

- Igaza van, Tris. Én sem akarom, hogy olyan közel légy Jeanine-hez.

Elengedek egy frusztrált sóhajtást.

- A csoportoknak van látogatási napjuk. Mi van, ha akkor megyek?

Tobias ingatja a fejét.

- Még mindig nem akarom, hogy olyan közel légy Jeanine-hez.

- Akkor gyere velem – könyörgöm.

Tobias egy másodpercig engem néz, majd felnéz Zeke-re.

- Túl veszélyes?

Zeke megrázza a fejét.

- A látogatási napon nem. A látogatási napon mindenki behunyja a szemét.

- Rendben – bólint Tobias -, el fogunk menni, és beszélünk vele

Kissé megkönnyebbülten felsóhajtok.

- Köszönöm.

Zeke az órájára pillant.

- Tris, jobb, ha mész. Eric említette, lehetséges, hogy mindenkit felébreszt egy harci játék miatt.

Megforgatom a szemeim.

- De szerencsés vagyok. Oké. – Tobiashoz fordulok, ő pedig már le is hajolt, hogy megcsókoljon. Egyik karom a nyaka köré csavarom, és mikor összeér az ajkunk, Zeke jól hallhatóan felnyög.

- Tudjátok, két Önfeláldozóhoz képest, mint akik ti ketten vagytok, ezt meglehetősen sokat csináljátok.

Mikor elhúzódom, észreveszem, hogy Tobias vigyorog.

Elnevetem magam, és megrázom a fejem Zeke-re, mielőtt az ajtó felé fordulok.

Tobias megragadja a karom, mielőtt távozhatnék.

- Hé – mondja csendesen -, légy ó…

- Óvatos. Igen. Tudom. – Kissé mosolygok, aztán kimegyek a szobából.


***


Mostanra már nagyon jól ismerem a Bátrak központját ahhoz, hogy nem kéne annyira zavarjon a sötétség, de még mindig ez a helyzet.

A központ nincs jól kivilágítva, és valami azt súgja nekem, hogy a Bátrak szeretik, hogy így van.

Talán azért van sötétség, hogy be tudd bizonyítani azt, hogy nem rémülsz meg tőle.

A félelem nem olyasmi, amire a Bátrak büszkék.

Mégis, valahogy az, hogy képtelen vagyok meglátni, hogy mi van előttem három méterre, kicsit mindig meg fog ijeszteni, nem számít, hogy mennyire váltam Bátorrá.

A beavatottak hálóterme nincs messze, így gyorsan kapkodom a lábam, hogy kiérjek a sötétségből.

Csupán másodpercekre vagyok a szoba ajtajától, mikor érzem, hogy egy kéz a szám elé csúszik, és egy kar szorosan átfogja a hasamat.

Először azt hiszem, hogy egy tréfa.

Mi más lehetne?

Talán Jack próbál ugratni; ez pontosan az a típusú dolog, amit ő tenne.

De a számhoz tapadó kéz nem érződik barátságosnak, vagy olyannak, mint egy tréfa.

Az érintés túl intim.

Kezd megjelenni a gyomromban a pánik, majd elhatalmasodik rajtam, mikor elkezdenek vonszolni.

Ekkor küzdeni kezdek, keményen.

Kicsavarodom, és forgok, ami szinte lehetetlenné teszi a vonszolást.

Szinte.

Próbálok sikítani, de a hangom olyan könnyedén elfojtja az ajkamat borító kéz, hogy csupán egy halk morgás és nyöszörgés hallatszik.

Senki sem fog meghallani.

Így nem.

A pánik magasabb fokozatba lép, mikor rájövök, hogy pontosan hová is lettem elrángatva.

A szakadék.

A kéz eltűnik a számról, én pedig kiengedek egy hangos, visszhangzó sikolyt, mielőtt keményen a falhoz csapódom.

Mikor felnézek, látom az elrablómat, teljesen feketébe van öltözve, és ahogy vártam, egy maszk takarja el az arcát.

Mozgolódást látok a perifériás látásomon kívül, és rájövök, hogy egy mások maszkos férfi tart felém.

Most kettő az egy ellen.

Hivatalosan is nagy bajban vagyok.

A másik maszkos fickó megragad, én pedig kinyitom a szám, hogy még ismét sikítsak, de megint könnyedén befogja a számat.

- Pofa be. Senki sincs a közelben, aki meghallhat – mondja sötét hangon, ami olyan ismerős, de nem tudom pontosan elhelyezni.

Aztán a szemem sarkából meglátom egy kés villanását.

A tekintetem azonnal a csillogó ezüst felé irányul.

A másik maszkos férfi egy pillanatra kitartja felém a kést, gúnyolódva rajtam.

A nyakamhoz szorítja, először lágyan, majd egy kicsit erősebben.

A kés a bőrömbe hatol, és egy vékony vércsík folyik lefelé a nyakamon.

Aztán az egyik férfi feltolja a kezét pólóm alá.

Nem kapok levegőt, ahogy elhalad a hasam mentén, aztán még feljebb.

Túl magasra.

Az epe eléri a torkomat.

Erősen felhúzom a térdem, és az ágyékába rúgok.

Elég könnyedén elenged, és hangosan felnyög.

- Ribanc!

Ez elegendő lehetőség a futásra, de csupán néhány másodpercem van, mielőtt a másik maszkos ember megragad, és ismét a falhoz vág.

- Mindezt elkerülhettük volna. Csak annyit kellett volna tenned, hogy megpróbálod, Tris.

A hang.

Azonnal felismerem.

A vérem megfagy, ahogy gyorsan kinyúlok, és lerántom a maszkot.

Al.

Ez Al.

Nem tűnik rémültnek, hogy megtudtam, hogy ő az.

Büszke rá.

Azt akarja, hogy tudjam.

Azt hiszi, hogy megérdemlem ezt.

Elveszi a kezét a számtól, majd előrehajol, valószínűleg, hogy megcsókoljon.

Gyorsan elfordítom a fejem.

- Szánalmas vagy – suttogom.

Előre ránt, aztán másodszor is nekivág a falnak.

Ezúttal a fejem hátsó része nekiütközik a mögöttem levő kőnek.

Érzem, hogy a meleg vér szinte azonnal elkezd folydogálni a hajamnál.

- Pofa be – mondja halk hangon. – Sokkal elviselhetőbb vagy, amikor nem beszélsz.

Majd a kezét visszarakja a pólóm alá.

Újra felsikoltok, Al pedig nevet felettem.

A másik férfi, aki továbbra is maszkban van, gyorsan odajön hozzánk, figyeli Al mozgását.

- Legalább mutasd meg az arcod, te gyáva!

A másik fickó leveszi a maszkját, én pedig a szakadékból jövő víz fényénél tisztán látom, hogy Peter az.

Peter.

Tudnom kellett volna.

- Mit fogtok tenni? Ledobtok? Mi a lényeg?

- A lényeg… - mondja Al kissé vigyorogva -, hogy te nem tartozol ide, és itt az ideje, hogy abbahagyd a színlelést.

Aztán ajkait az enyémekre erőlteti.

Túl nehéz nekem, hogy ellökjem, és tudom, csak egy rossz lépés, és holtan fogok sodródni a szakadékban.

Nem állok készen erre.

Szóval milyen más megoldás van a számomra?

Semmilyen.

Egyet kivéve.

Hagyom, hogy megtörténjen.

Hagyom, hogy a kezei kalandozzanak, ahol akarnak, ajkai rám tapadjanak ott, ahol kiválasztja, miközben Peter figyel.

Minden, amit tehetek, hogy behunyom a szemem és lélegzem.

Az undor, amit érzek, leírhatatlan.

A kezeim reszketnek, de megtagadom a sírást.

Előttük nem, nem így.

Csupán percek teltek el, de óráknak érzem, mikor Al végre betelt velem.

Peter felé lök.

Megbotlom, a fejemen levő seb miatt bizonytalanul állok a lábamon, de Peter könnyedén elkap.

- Rendben van. Szabadulj meg tőle – mondja Al.

A hangjában nincs bűntudat.

Peter nem vesztegeti az időt, hogy a szakadék legszéléhez vonszoljon.

Hallom, ahogy a víz nekicsapódik a köveknek, mint egy dob.

- Viszlát, Tris – mondja, gúnyos mosollyal a hangjában.

Aztán lelök engem.

Azt mondják, mielőtt meghalsz, minden fontos emlék felvillan a szemed előtt.

Zuhanva lefelé a szakadékba, úgy találom, hogy ez nincs így.

Az egyetlen dolog, ami bevillan az agyamban, az Tobias gondolata.

Képtelen vagyok elhagyni őt.

Most nem, mikor végre rájöttünk, hogy nem tudunk egymás nélkül élni.

Ez az, amikor a kezem megkapaszkodik egy kő durva szélében, és megállít a gyors szabadesésemben.

Ettől függetlenül a kő csúszós, a kezem pedig nedves.

Nem tudom, milyen sokáig fog tartani a fogásom, a karom pedig máris fáj.

Reálisan nézve valószínűleg csak néhány percet nyertem vele magamnak.

- TRIS!

A nevem hallatára felfelé erőltetem a fejem, és Zeke-kel találom szembe magam.

Zeke.

Még soha életemben nem voltam ilyen boldog, hogy látom őt.

- ZEKE! Zeke, segíts!

Csak egy pillanatra eltűnik a képből, majd visszatér egy kötéllel.

Lehajítja nekem, próbálom elérni az egyik kezemmel.

- Gyerünk, Tris, meg tudod csinálni! – kiáltja le nekem.

Emelőerőként használom a kötelet, és elkezdek mászni.

Nem könnyű, és a kövek annyira csúszósak, hogy néhányszor megcsúszom, de inkább előbb, mint utóbb, Zeke-nek sikerül elérnie.

Mindkét kezével megragad, és könnyedén felhúz a biztonságos talajra.

Néhány másodpercig csak ott fekszem, élvezve a tényt, hogy most nem a szakadék alján pihenek, holtan.

Aztán meghallom a siránkozó hangokat.

Gyorsan felülök, és a szemem egyenesen egy Bátor horror sztori színpadán állapodik meg.

Tobias Al fölött áll, ökle újra meg újra nekicsapódik az arcának.

Mindenütt vér van.

A falakon.

A földön.

Tobiason mindenhol.

Peter ott van a földön mellette, képtelen levenni a rémült szemeit az elé táruló jelenetről.

Fel akarok állni, és legalább megpróbálni megállítani őt, de egy csepp energiát sem vagyok képes összegyűjteni, hogy megtegyem.

Zeke azonban nem Tobiasra fókuszál, hanem csak rám.

- Hé, jól vagy? – kérdi, egyik kezét a fejem hátuljához teszi, hogy megérintse.

Fájdalmasan felkiáltok, ahogy a fejemen levő vérző sebhez ér, amit Al okozott, mikor nekivágott a falnak.

- Francba – mondja halkan.

- Sajnálom. Tarts ki, Tris. – Kissé elfordítja a fejét.

- Tobias… - Megáll, mikor rájön, hogy mi az, ami eddig Tobiast lefoglalta.

Zeke gyorsan felugrik, megragadja Tobiast a karjánál, és hátrahúzza.

- Hűha, Szerencsétlen… nyugodj meg. Nyugodj meg. Lent van. Lent van. Lélegezz.

Tobias vesz egy mély levegőt, és egy pillanatra behunyja a szemeit.

Mikor ismét kinyílnak, végre megállapodnak rajtam, ahogy ott fekszem a földön, kifogyva minden energiából.

- Tris – mondja olyan hangon, amitől semmi másra nem vágyom, csak hogy megnyugtassam.

Gyorsan odarohan hozzám, majd letérdel mögém, szemeivel csendes leltárt készít a sérüléseimről.

- Annyira sajnálom. Vissza kellett volna kísérjelek… én nem… - Egy másodpercig erősen ingatja a fejét.

- Hallottam a sikolyod, és én egyszerűen… nem értem ide elég gyorsan.

Végignézek rajta egy pillanatig, majd lassan megrázom a fejem.

- … Vérben úszol.

Lenéz a pólójára egy percre, aztán szemei elsötétülnek.

- Láttam, ahogy megérint – mondja halk hangon.

Most már értelmet nyer az elsődleges harag.

- Jól vagyok – mondom csendesen, de ahogy a szavak elhagyják a számat, kezdem bágyadtnak érezni magam.

- … Azt hiszem, csak le kell feküdnöm.

Tobias rám néz, zavartság tükröződik az arckifejezésében.

- Már fekszel.

Aztán minden elsötétül.






4 megjegyzés:

  1. Tudtam, tudtam, hogy ez nem marad ki...Hát Al,eddig sem birtalak, de most már végképp!...Nem is tudok mást mondani/írni
    Köszi a fordítást

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát igen, ez egy elég meghatározó rész volt az eredeti sztoriban is. Csak itt kicsit durvábbra sikerült. Al teljesen kifordult magából. Eltűnt az a könyörgő, siránkozó kisfiú, de továbbra is szánalmas.
      Köszönöm, hogy írtál!

      Törlés
  2. A fejezet eleje nagyon aranyos volt (kiakadt a cukiságmérőm), ahogy Tobias nézi Trist alvás közben...
    A vége viszont brutális. A könyvben szeretem ezt a szakadékos részt, de itt... Al hogy lehet ilyen szemét? Úristen... Trisnek azért remélem, nem lesz nagyobb baja.
    Köszi a fordítást, Niki! Csak így tovább! Puszi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jaj, az annyira édes volt. Elképzeltem, ahogy egész éjjel ott nézi és gyönyörködik benne. Kell ennél több, hogy bizonyítsa, mennyire szereti?
      Itt a szakadékos rész elég vad lett. Szerencsére az író nem részletezte, hogy Al mit művelt Trisszel. Nem szívesen fordítottam volna. Nem gondoltam, hogy tudom még jobban utálni Alt, de ezzel sikerült elérnie az eddigi többszörösét.
      Tobiasnak szerencsére jó a hallása, és még épp időben odaértek. Megnézném, hogy néz ki a két rosszfiú, miután Tobias kitombolta magát.
      Köszi, hogy írtál, Márti! Puszi! :)

      Törlés