Fanfic fordítás: Feltámadás A befejezés - 24. fejezet

FIGYELEM! CSAK AZOK OLVASSÁK EL, AKIK OLVASTÁK A HŰSÉGEST!

Ez már a folytatás, ha még nem olvastad az elsőt, ITT megteheted!

Itt is van az újabb fejezete a Feltámadásnak. Sok-sok érzelemre lehet számítani, és tudom előre, hogy belőletek is olyan érzelmeket fog kiváltani, hogy érdemes lesz olvasás előtt bekészíteni egy adag kenyeret (ha értitek mire gondolok).

Köszönjük Mártinak a fordítást! Jó olvasást a fejezethez!

Az eredeti történetet ITT találjátok!
 

24. fejezet

TOBIAS

Most, hogy tudom, mi történik, és miért, az egyetlen dolgot teszem, amit tudok.

Trisre gondolok, és hogy mennyire szeretem.

Csak ez van nekem, és ha mindig erre gondolok, nem tudják elvenni tőlem.

A bátorságára és a rugalmasságára gondolok.

A mosolyára, és arra, hogy milyen volt az esküvőnk napján.

Szeretem őt.

Szeretem őt.

Szeretem őt.

Szinte mantraként tartom a fejemben. Nem akarom újra elfelejteni, hogy mit érzek.

Kinyílik az ajtó, de nem nézek fel.

Csukva tartom a szemem, és arra gondolok, hogy milyen érzés, amikor Tris ajka érinti az enyémet.

Amikor kinyitom a szemem, Marcus áll előttem egy újabb fecskendővel.

Megrázom a fejem.

- Nem veszed észre, ha valami nem működik?

- De igen, ezért is van egy új tervem.

A szérumra pillantok, és a gyomrom hirtelen kényelmetlenül felkavarodik, de ez most nem az éhség miatt van.

- Mi az? - kérdezem halkan.

- Nos, nem működött, hogy megváltoztassuk az emlékeidet, szóval, úgy gondoltam, kitöröljük az egészet, és újraindítunk.

Memóriaszérum.

Kiszárad a szám, és szinte nem tudok nyelni.

Az emlék, amikor Peternek adtam a szérumot, elönti az agyam. Teljesen más személy lett, és évekbe telt neki, hogy felépítsen néhány régi jellemvonást.

Az életem nem tökéletes, én sem vagyok tökéletes minden tekintetben, de annyi minden van az életemben, amit nem akarok elfelejteni.

Nem akarom elfelejteni Trist.

Nem tudom.

- Apa… - Könyörög a hangom.

Nem is emlékszem rá, hogy mikor hívtam így utoljára.

- Kérlek, ne tedd ezt! Kérlek!

Nem foglalkozik vele, hogy mit mondok, csak a nyakamba szúrja a tűt.

Fájdalom nyilall belém, aztán sötétség vesz körül.

***

- Tobias?

Egy hangot hallok az agyamat borító sűrű ködön keresztül, és sikerül kinyitni a szemem.

Egy sötétkék szemű férfival találom szemben magam, akiből árad az erő.

Tobias.

Nem ismerem.

- Ki? – kérdezem.

Az agyam üres, a név pedig szokatlan.

Nem tudom, hol vagyok, és miért.

Nem tudok semmit, azon kívül, hogy egy sötét szobában vagyok egy székhez láncolva.

- Tobias. Ez a neved.

- Tobias. – Próbálgatom, de a szótagok nehezen jönnek ki a számon.

Megnyalom az ajkam, ahogy felnézek rá.

- Ki vagy te?

- Marcus Eaton vagyok. Az apád.

Az apám.

Nem tűnik ismerősnek, de a hangja megnyugtató és hihető.

Függetlenül attól, hogy a szavai hogyan érintenek, még mindig valamilyen okból a székhez vagyok láncolva.

- Ó. Miért vagyok a székhez láncolva?

- Nem voltam biztos benne, hogy hogyan fogsz reagálni.

- Mire? – kérdezem, de Marcus előrelép, és figyelmen kívül hagyja a kérdésemet.

- Jelent neked valamit, ha kimondom a Beatrice Prior nevet?

A név szokatlan és furcsa, csakúgy, mint a Tobias.

Megrázom egy kicsit a fejem.

- Egyáltalán semmit? Semmi érzés? – erősködik Marcus.

Gondolkodok egy pillanatig, aztán újra megrázom a fejem.

- Sok dolog van, amit meg kell magyaráznom, Tobias.

A fejem nehéz, a gyomrom viszont könnyű.

Ez egy furcsa kombináció.

Felnézem Marcusra, és a tekintetünk összekapcsolódik egy pillanatra.

- Milyen dolgok? – kérdezem halkan.

Marcus ajka mosolyra húzódik, aztán belenyúl a zsebébe a kulcsért, és kiszabadítja a kezem.

- Dolgok, amiket meg kell értened egy bizonyos Beatrice Priorrel kapcsolatban.

SAVANNAH

Szörnyű vagyok a harcban.

Minden alkalommal, amikor Uriah üt, időm sincs megmozdulni, mielőtt az ökle eléri az arcomat.

Nem üt erőseket, de minden alkalommal, amikor eltalál, magyarázkodik.

- Befejeznéd? Kibírom.

Elkerülöm a következő ütést.

Uriah nevet.

- Nos, bocsánat, de szerintem furcsa helyzet, amikor olyan lányt kell megütnöm, akit kedvelek.

Összerándulok.

- Nos, szerintem is furcsa helyzet, hogy meg kell ütnöm a srácot, akit kedvelek, de itt vagyunk, és meg kell birkóznunk vele.

- Alig ütsz meg, de imádnivaló, hogy így gondolod.

- Ti ketten, befognátok, és befejeznétek a flörtölést? Ez kínos – mondja Gabe mellettünk, ahogy kitér Shauna támadása elől.

- Igen – vágok vissza. – Amint befejezed, hogy ilyen bunkó vagy. Tudom, hogy nehéz, mert hatalmas…

- Hé – szakít félbe Tris, én pedig kicsit örülök neki.

Gabe és én órákig tudunk vitatkozni, ha nem szakítom félbe.

- Kölcsönkérem Savannaht – mondja Uriahnak.

Bólint.

- Persze, oké. – Letörli az izzadságcseppeket, amik felgyülemlettek a homlokán.

Tris a hálószoba felé indul, én pedig követem, bár kissé vonakodom otthagyni Uriaht.

Leül az ágyra, én pedig becsukom az ajtót magunk mögött.

Felnéz rám, én meg várakozva nekidőlök a hálószoba ajtónak.

Az érzései mindenütt ott vannak, ettől kicsit kába vagyok.

Mély levegőt veszek, és próbálom különválasztani a saját érzéseimtől, de az övéi továbbra is dominánsak.

- Segítened kell nekem kitalálni, hogy pontosan mit érzek Tobiasszal kapcsolatban, így tudni fogom, hogy milyen állapotban találom.

Kétségbeesettnek és őszintének látszik, és a szívem szakad meg.

Nem tudom, én hogy tudnám kezelni ezt a helyzetet, de le vagyok nyűgözve, hogy itt van, és nem zárkózik be a fürdőszobába, vagy a hálószobába, hogy kisírja a szemét.

- Nem tudom, hogy… Az érzelmek bonyolultak, és amit érzel, az nem a tiéd. Kapcsolódni az érzésekhez más emberen keresztül… tízes szint. Én még csak a hatoson vagyok.

Üres tekintettel bámul egy ideig, én pedig elpirulok.

- Bocsánat, NOVA kifejezések. Úgy értem, nem tudom, hogy sikerül-e.

Bólint egy picit, aztán felnéz rám.

- Azért megpróbálnád? Kérlek?

Mély levegőt veszek, és bólintok, aztán odasétálok hozzá kinyújtott kézzel, tenyérrel felfelé.

- Add a kezed.

A tenyeremre pillant, aztán az enyémre helyezi a kezét, és behunyja a szemét.

- Oké… - mondom halkan. – Próbálj rákoncentrálni arra, amikor szerinted őt érzed.

Mindketten csendben vagyunk hosszú ideig.

Milliónyi dolgot érzek, de közvetlenül Tristől semmit. Legalábbis először nem, aztán hirtelen megérzem őt.

Érzek mindent.

Gyűlölet.

Vakító gyűlölet, aztán makacs szeretet.

Zavar.

Homályosság.

Aztán amilyen hirtelen jött…

Semmi.

Üresség.

Egyáltalán semmi érzelem.

Elengedem Tris kezét, ő pedig pislogva néz rám.

Ennek nincs semmi értelme.

Valamit éreznem kellene.

Akármit.

Hacsak…

- … Mi van? – kérdezi.

Mély levegőt veszek, és a szőnyeget nézem.

- Tris, annyira sajnálom.

- Miért? Miért sajnálod?

Olyan erősen harapok a szám belsejébe, hogy érzem a vér ízét.

- Tobias… én… Nem tudom, hogy… - Megállok, mert nem tudom, hogyan mondjam el neki, amit el kell mondanom. – Először csak… gyűlöletet éreztem… olyan… igazi intenzív gyűlöletet, aztán zavart, de aztán… - Megnyalom az ajkam, aztán keményen beleharapok. - Tris, aztán nem volt semmi.

- Hogy érted, hogy nem volt semmi?

- Úgy értem… Először gyűlölet volt és zavar, aztán elhomályosodott, és nem maradt semmi. Még soha… nem éreztem ezt. Élő ember esetében nem.

Tris néz egy ideig, és nem tudom, mit vártam, amikor azt mondtam neki, hogy Tobias lehet, hogy halott, de össze sem rezzen.

- Nem… - mondja a fejét rázva. – Ha halott lenne, azt tudnám. Tudom, hogy tudnám. Érezném. Ez nem az… nem lehet az. Ez valami más… Én…

Elhalkul egy pillanatra, aztán látom, ahogy a felismeréstől kipirul az arca.

- Volt egy álmom, amiben Tobias figyelmeztetett, hogy nem bízzak benne… és először nem volt értelme, de most…

Elhallgat, aztán picit sóhajt.

- Szerintem befolyásolják.

- Hogy érted?

- Úgy értem, hogy szerintem megváltoztatják azt, ahogy irántam érez. Befolyásolják, hogy gyűlöljön.

Lassan leülök az ágyra.

- Ez lehetséges?

Megvonja a vállát.

- Nem hiszem, hogy lehetetlen. Mindig azt hittem, hogy lehetetlen, hogy valaki visszajöjjön a halálból. A lehetetlen szó már nem létezik a szótáramban.

- … Ez mégsem magyarázza meg az ürességet. Látszólag… mintha mindent tisztára töröltek volna.

Tris azonnal felkapja a fejét, a pillantásunk találkozik, és látom, hogy a szavaim valamit beindítottak az agyában.

- Mi az?

- Ó, Istenem – suttogja, aztán behunyja a szemét.

- Tris? Mi van?

Lassan megrázza a fejét.

- Használták rajta a memóriaszérumot. Ez az egyetlen magyarázat.

- Az mi?

- Egy szérum, ami… lényegében újraindítja az egész életedet. Elhitethetnek vele bármit, amit akarnak. Ő nem… Azt sem fogja tudni, hogy kicsoda.

Az összes fájdalmát érzem egyszerre.

- Tris… - mondom halkan, aztán köré fonom a karjaimat.

Nem tudom, mit mondhatnék, hogy megvigasztaljam, így inkább csendben maradok, és szorosan átölelem.

Nem tudom, hogy hogyan bírja, de ennyi érzelemtől, ami érkezik felőle, bárki más padlón lenne.

- Megtennél nekem valamit? – kérdezi halkan.

Biccentek.

- Persze, bármit.

- El kell venned az érzéseimet.

Egy hosszú pillanatig bámulok rá, aztán rázni kezdem a fejem.

- Kérlek? – könyörög Tris. – Nem akarom érezni a fájdalmát, és az enyémet is egyszerre. Túl sok, és tudom, hogy Uriah-val megtetted.

Kifújom a levegőt.

- Nem… Uriah-val csak annyit tettem, hogy elvettem a fájdalmát, és máshová tettem. Nem tudom az összes érzésedet elvenni. Nincs rá képességem, és ha lenne, akkor sem tenném meg.

- Miért? – kérdezi.

Elmosolyodom.

- Mert te más vagy, mint Uriah. Más vagy, mint a többi ember. Téged az érzéseid tesznek erőssé.

Bámul rám egy pillanatig, aztán hátradől az ágyon.

- Most úgy érzem, ez tesz gyengévé – sóhajtja, aztán könnycseppek gördülnek le az arcán.

Figyelem egy ideig, aztán leülök mellé az ágyra, és megfogom a kezét.

- Minden rendben lesz, Tris. Itt vagyunk veled. Megoldjuk.

A vállamra hajtja a fejét, és hagyom sírni, mert tudom, mennyire szüksége van rá.

TRIS

Fogalmam sincs, mit teszek, de úgy látszik, ez senkit nem zavar.

Mindenki körülöttem gyülekezik, és túl nagy a nyomás.

Nem tudom, mit csinálok, és elveszett vagyok Tobias nélkül.

Johanna újra és újra lejátssza, ahogy a tabletem felrobbant, és a hét végére a városban mindenki tőlem várja, hogy megvédjem.

Tőlem.

Mindig, amikor erre gondolok, úgy érzem, nem kapok levegőt.

Én soha nem akartam ezt, és most az egész az én vállamat nyomja, mintha ez lenne a sorsom.

Érdekel valakit is, hogy én mit akarok?

Természetesen nem, hiszen akkor nem lennék ilyen helyzetben.

Már másfél hete nem láttam Tobiast, és a szívem ugyanazt a tompa fájdalmat érzi azóta is.

Nem tudom, hogyan csinálom végig nélküle.

Halkan kopognak az ajtón, én pedig ellenállok a késztetésnek, hogy úgy tegyek, mintha nem lennék itt.

- Gyere be – motyogom.

Az ajtó lassan kinyílik, és Caleb áll az ajtóban. Nekidől az ajtókeretnek, és egy pillanatig figyel, ahogy az ágyon ülök keresztbe tett lábbal.

- Jól vagy?

Nem.

Nem vagyok jól.

Már semmi sem lesz jól többé.

- Persze, miért kérdezed? – mondom, annak ellenére, hogy mit érzek.

- Mert tegnap óta itt vagy fenn, és nem vagyok biztos benne, hogy ettél.

Felsóhajtok, és próbálok visszaemlékezni, mikor ettem utoljára.

- Jól vagyok. Majd eszek – suttogom.

Caleb összefonja a karját a mellkasa előtt, engem néz.

- Mi van?

- Semmi. Aggódom érted. Van valami hátsó gondolatod, hogy ezt csinálod?

Megrázom a fejem.

- Nem. Meg kell találnunk Tobiast. Nincs más lehetőség.

Caleb bólint.

- Rendben. Tervezed, hogy elmész a NOVÁ-hoz Uriah-val?

Gabe és Savannah javasolta, hogy vegyünk egy erősítő órát, mielőtt belevetjük magunkat egy újabb csatába, de nem vagyok biztos benne, hogy milyen érzés lesz a NOVÁ-nál lenni Max nélkül.

- Azt hiszem. Nem tudom.

Caleb bejön a szobába, és leül az ágyra mellém.

- Az edzések jól mentek. Meg tudom verni Zeke-t.

Hitetlenkedve nézek rá, ő pedig forgatja a szemét.

- Oké. Csak egyszer történt meg, és biztos, hogy mázli volt, de tény, hogy jobban megy. Mindenkinek. Savannah is behúzott egyet Uriah szemébe legutóbb.

Felhorkanok és végigsimítom az arcom.

- Mi van? Nem is örülsz?

Megrázom a fejem.

- Minek örüljek? Annak, hogy a barátaim és a családom azért edz, hogy ha lehet, képes legyen megvédeni magát Marcusszal és a csapatával szemben? Hogy újra végigcsináljuk, és talán életben maradjunk? Ez nem tesz boldoggá. Inkább rosszul vagyok tőle.

- Tris, mindannyian tudjuk, mit vállaltunk.

- Igen, de ez baromság, hogy ti is belekeveredtetek. Azt akarom, hogy mindenki boldog legyen. Boldog akarok lenni. Azt akarom, hogy neked ne kelljen elhagyni Carát, hogy elmenj az ismeretlenbe, ahol lehet, hogy megsérülsz…

- Hé, Cara mindenkinél jobban megérti. Az kívánja, bárcsak velünk jöhetne.

Tudom, hogy igaza van, de rossz érzés, és azt kívánom, bárcsak megadhatnám mindenkinek azt az életet, amit megérdemel.

Érzem a könnyeket, mielőtt kibuggyannak.

- Nem akarom ezt tenni – suttogom. – Caleb, annyira hiányzik. Nem tudom, ő hogy csinálta. Nem tudom, hogy bírta hat évig nélkülem. Még csak két hét telt el, de úgy érzem, megőrülök.

- Hé, hé, hé. – A vállamra teszi a kezét. – Erősebb vagy te ennél. Ez nem az a Tris, akire évekig féltékeny voltam.

- Igen, igaz. – Szipogok. – Mikor voltál rám féltékeny? Te voltál a tökéletesen önzetlen Önfeláldozó gyerek. Nem volt semmi, amiért féltékeny lehettél.

- Pedig az voltam. – Megrázza a fejét. – Bátor voltál, és olyan okos, amilyen én soha nem voltam, és kezelni tudtál mindent, amit az élet hozott. Annak a lánynak kell lenned megint. A lánynak, aki végigcsinálta a Bátrak beavatását, miután tizenhat évig az Önfeláldozók között élt.

Szipogok, aztán a vállára hajtom a fejem.

- Köszönöm.

- Mit?

Felemelem a fejem és ránézek.

- Megígérted, hogy jobb testvérem leszel, amikor megmenekültem hat hónapja. – Bólintok. – Az vagy.

- Tényleg? Szerinted nem vagyok rossz ember?

Felsóhajtok.

- Tényleg kemény voltam hozzád régebben, de igazad volt. Nem láttam a teljes képet. Ezért van rád szükségem.

Elmosolyodik, aztán arcon csókol.

- Gyere, vacsorázz velem és Carával. Kérlek!

Biccentek.

- Rendben, ott leszek.

Megszorítja a vállam, aztán kimegy a szobából.

Megint egyedül vagyok, és pár másodperc múlva a gondolataim megint Tobiasnál járnak. Vár rám, és nem hagyhatom magára.

Képtelen vagyok rá.

Következő fejezet >>