Fanfic fordítás: Önzetlen döntések - 25. fejezet

Ma egy extra hosszú fejezettel indítjuk a hetet, ami közel kétszer olyan hosszú, mint azt megszokhattuk. Na meg persze nem csak a hossz, de az események is ott vannak, hiszen sok minden történik. Hogy mi, azt nem részletezném, úgyis megtudjátok.

Jó olvasás a fejezethez!

A fordítás Niki érdeme! És örül minden véleménynek.

Az eredeti történetet ITT olvashatjátok.

25. fejezet

TOBIAS

Az első dolog, ami nyilvánvalóvá válik számomra, hogy a csoportnélküliek egy sokkal nagyobb csoportosulás, mint képzeltem.

Könnyedén vannak kétszer annyian, mint a Bátrak, és ez olyasvalami, amit az emberek a csoportokban sosem hinnének el.

A második pedig, hogy a többség azért van itt, mert ezt választotta.

Az Önfeláldozóknál élve mindig azt gondoltam, hogy a csoportnélkülivé válás egy büntetés, de itt megtanultam azt, hogy ezek az emberek nem annak látják.

Ezek az emberek saját maguk választották, hogy itt legyenek, mert a csoportjukban élni, bármilyen okból kifolyólag is, rosszabb, mint csoportnélkülinek lenni.

Ez az ő menedékük, nem pedig a büntetésük.

Ekkor jövök rá, hogy azt akarom, legyen az én menedékem is.

Evelyn korábban bemutatott Belle-nek és Bethany-nak, akikről megtudtam, hogy testvérek, akik mindketten otthagyták a Művelteket, miután rájöttek, hogy sosem lesznek képesek átmenni a teszten.

Kettőjük közül Belle a keményebb, annak ellenére, hogy ő a fiatalabb.

Evelyn éppen ezért kedveli, és azért, mert eléggé hűséges ahhoz, hogy megvédje őt.

Megismertem Edwardot és Myra-t, akiket kirúgtak a Bátrak beavatásakor, ugyanabban az évben, mikor Al, Christina és Will beavatottak voltak.

Edward Eric jóvoltából elvesztette az egyik szemét.

Ha gondoltam is arra, hogy Eric valamilyen módon törleszthet, az már a múlté.

Olyan sok emberrel találkoztam, hogy a végére mindenki elmosódott nevekként és arcokként kavarog körbe az agyamban.

Korábban sosem gondoltam úgy a csoportnélküliekre, mint egyedi emberekre.

Most, hogy én is egy vagyok közülük, gyorsan rákényszerültem erre.

Végül Evelyn elvisz oda, amit ő a csoportnélküli menedékháznak hív.

Van néhány belőlük a szektor mentén, ahogy ő mondja, a biztonság kedvéért.

Tudni szeretném, hogy mik azok a biztonság kedvéért körülmények, amik megkövetelnek egy menedékházat.

Mikor bevezet, csak félig lepődöm meg azon, hogy Zach már ott vár ránk.

A szektor körbejárása után világossá vált számomra, hogy Zach Evelyn jobb keze.

Egy asztalhoz vezet, én pedig leülök vele és Zach-kel szemben, úgy érezve magamat, mint egy gyerek, akit hamarosan le fognak szidni.

Felállok, hogy megszüntessem ezt az érzést.

Őszintén szólva eleget kaptam belőle, hogy kitartson egy életre.

- Tobias – mondja gyengéden Evelyn -, beszélni akarok egy kicsit az itt betöltendő szerepedről.

Kicsit megrázom a fejem.

- A szerepemről?

Bólint, ráharap az ajkára.

- Nem akarok szerepet. Nem ez az, amiért idejöttem.

- Mi az, amiért idejöttél? – kérdezi felvont szemöldökkel.

- Én… - Megállok egy pillanatra, kezemet végigfuttatom a hajamon.

Miért jöttem ide?

Zach néz engem egy másodpercig, mielőtt megszólal.

- Itt mindenkinek van szerepe, Tobias. Ez így működik. Így tartjuk itt a dolgokat egyenletesen.

Keresztbe fonom a karjaimat, és ingatom a fejemet.

- Van választásom?

Evelyn hátradől a székében.

- A fiam vagy, Tobias. Semmit nem akarok tőled, hacsak nem önszántadból szeretnéd azt.

- Lehetne, hogy egyből a tárgyra térjünk?

Megnyalja az alsó ajkát, mielőtt beszél.

- Azt akarom, hogy vezetői szereped legyen itt… velem.

Már szinte félénken mondja ki a szavakat, nem teljesen biztos abban, hogy van-e bármi értelmük.

Bámulom őt, egy pillanatra tátva maradt a szám.

- Vezetői szerep?

Biccent.

Megrázom a fejem.

- Viccelsz? Lövésem se lenne arról, hogy mit tegyek.

Sóhajt egyet.

- Mindig is bajt jelentett számodra, hogy higgy magadban – mondja halkan. – Mit gondolsz, eleinte Marcus miért akart betanítani rá, hogy te légy az utódja?

- Honnan tudsz erről egyáltalán?

Megvonja a vállát.

- Nem számít, hogy honnan tudom. Nem erre akadok kilyukadni. Vezetőnek akart téged, Tobias, mert erre teremtettél.

Megrázom a fejem.

- Ezt nem tudod. Nincs semmi tapasztalatom.

- Hihetetlen megérzéseid vannak, okos vagy, és az emberek hallgatnak rád. Szükségem van valaki olyanra, mint te. Végig foglak vezetni a legtöbb fontos dolgon, csak arra van szükségem, hogy megfontold.

Zach lelkesen bólogat mellette.

- Tobias, te megbízható vagy, és bátor. Szükségünk van rád.

Evelyn kissé feltartja a kezeit.

- Csak, ha te is akarod. Én nem Marcus vagyok. Sosem fogok rád erőltetni semmit sem.

Kettőjük közé nézek, és megrántom a vállam.

- Gondolkodni fogok rajta.

Evelyn bólint.

- Elfogadható.

- … Kérdéseim vannak – mondom lassan.

- Rendben – mondja egyszerűen.

Veszek egy mély levegőt.

- Néhány csoportnélküli… azok, akik itt vannak… jobban néznek ki, mint azok, akik között ételt osztogatva felnőttem. Jól gondjukat viselik. Miért van ez?

Evelyn kissé megdönti a fejét.

- A csoportnélküliek közül nem ért mindenki egyet velem, vagy akar a csapatunk tagja lenni. Ehelyett azt választották, hogy magányban élnek. Nem akarják a segítségemet, én pedig nem kényszerítem őket. Gondoskodom a csapatomba tartozó emberekről. A többieket egyedül hagyom.

- Honnan származnak az erőforrásaid?

Enyhén megrántja a vállát.

- Ugyanarról a helyről, ahonnan a többieknek is. Az Önfeláldozóktól. Én csak praktikussá teszem a felhasználásunkat. Nincs pazarlás, nincs hiány. Szervezettek vagyunk.

- És ők csak úgy hazudnak érted? Fenntartják annak a látszatát, hogy halott vagy?

- Ők hűségesek hozzám, Tobias, mert törődöm velük.

- Miért félsz ennyire attól, hogy Jeanine kitalálja, hogy mit csináltál itt?

Kissé felsóhajt.

- Jeanine-nek, és ami azt illeti, a többi csoportnak is fogalma sincs arról, hogy mi létezünk, hogy mit sikerült elérnünk. Azt hiszik, hogy itt kint mindannyian elszeparálódott egyének vagyunk. Nem tudják, hogy együtt csoportosulunk. Hogy mi egy család vagyunk, nagy és erőteljes. Nem állok készen arra, hogy megtudják.

Kissé megrázom a fejem.

- Miből gondolod, hogy még nem tudja?

- Senki sem ellenőriz minket, Tobias. Te mit gondoltál mielőtt idejöttél, hogy milyenek a csoportnélküliek?

Visszagondolok azokra a napokra, mikor ételt osztottam szét a csoportnélküliek között, és sajnáltam őket.

Sosem hittem, hogy ilyen csoportnélkülinek lenni.

- Értelek – mondom csendesen.

- Nem tudja, és azt szeretném, hogy ez így is maradjon - mondja gyengéden.

- Fontos, hogy olyan sokáig titokban tartsuk ezt a műveletet, ameddig csak lehetséges.

- Miért? – erősködöm.

- Mert nem az Önfeláldozók az egyetlenek, akik Elfajzottakat rejtegetnek. Arra van szükségem, hogy most az Önfeláldozókra koncentráljon. Ne ránk.

Megállok egy pillanatra.

Van értelme.

A csoportnélküliek egy tökéletes hely az Elfajzottaknak.

Hová máshová mész, ha nem illesz sehova?

- Félsz, hogy meg fog támadni.

Evelyn megrázza a fejét.

- Nem félek, csak még nem állok egészen készen arra, hogy elvállaljam.

- Még? – kérdezem.

Evelyn és Zach váltanak egy pillantást.

- Hát, végül is készen állunk, amennyiben segíteni akarunk az Önfeláldozóknak… - kezdi Zach, de gyorsan félbeszakítom.

- Segíteni az Önfeláldozóknak? Van egy tervetek?

- Még kísérleti, de igen.

A szívem egy egészen kicsit felenged a hónapok óta tartó erős szorító érzésből.

- Mi a terv?

Evelyn kissé megdönti a fejét.

- Meg fogjuk próbálni felvenni a tűzharcot. – Egy másodpercig Zach-re néz.

- Jeanine azt hiszi, hogy mindenre ráteheti a mancsát, mert a kezében tartja a Bátrakat. Nos, mi kétszer annyian vagyunk, mint a Bátrak. Nem vagyunk mindannyian katonák, de… abban biztos vagyok, hogyha az Önfeláldozóknak védelemre van szükségük, akkor azt biztosítani tudjuk.

Egy egész városnyi méretű súly emelkedik fel a mellkasomról.

Ezt az egy gondot kihúzhatom azon problémák hatalmas listájáról, amelyek folyamatosan az agyamban keringenek.

Valaki meg tudja védeni az Önfeláldozókat, és szembeszáll Jeanine-nel.

Ez minden.

- … Azt hittem, gyűlölted az Önfeláldozókat – mondom halkan.

Evelyn szemei egy pillanatra egy árnyalattal sötétebben villannak fel, de aztán megvonja a vállát.

- Nem gyűlölöm az Önfeláldozókat – mondja csendesen. – Azt gyűlölöm, amire az Önfeláldozók tanítottak.

Ott felnőve, a szavai olyan értelmet nyernek a számomra, amit nem hiszek, hogy bárki másnak.

Bólintok egyet.

- Benne vagyok. Ha ez az, amit teszünk… ha vezetőnek akarsz engem… benne vagyok. Segíteni akarok az Önfeláldozóknak.

Kissé elmosolyodik.

- Annyira boldog vagyok, hogy ezt hallom, Tobias.

- Bár van egy feltétel.

Evelyn elhúzza a száját.

- Ó?

- Hagynod kell, hogy lássam Trist.

- Tobias…

- Ismerem a kockázatokat. Rendben? Tudom, hogy ez veszélyes, de nem hagyhatom őt a sötétségben. Képtelen vagyok rá… - fújom ki a levegőt.

- Megérdemli, hogy tudja, mi történik velem. Megérdemli, hogy tudja, jól vagyok. Korábban egyszer már otthagytam a sötétségben, és elvesztettem őt. Nem hagyhatom, hogy újra megtörténjen.

Evelyn néz engem egy pillanatig, majd bólint.

- Tudom, hogy ez fontos számodra. Ki fogunk találni valamit.

- Evelyn… - kezdi Zach, de ő csak egyszerűen int a kezével, hogy elhallgattassa.

- Nem hagyhatom, hogy elmenj a Bátrakhoz, de… meg fogok próbálni eljuttatni hozzá egy üzenetet tőled. Ez így elegendő lesz?

Biccentek.

- Átmenetileg.

- Jó – mondja halkan.

Zach feláll.

- Engedd meg, hogy megmutassam, hol van a kijelölt alvóhelyed – mondja az ajtó felé bólintva.

Felállok, és egy utolsó édesanyámra vetett pillantással követem Zach-et az ajtón kívülre.



TRIS

Látogatási nap

A Kútban állva, figyelve, ahogy mindenki újraegyesül a családjával, még soha nem éreztem magam ennél magányosabban.

A terem másik végében Ellie és Al csendesen beszélgetnek a szüleikkel.

Tőlük kissé távolabb Willt megöleli a testvére, mintha képtelen lenne elhinni, hogy mennyit nőtt.

Itt állok egyedül, csodálkozva azon, hogy miért hittem a legapróbb pillanatig is, hogy a szüleim itt lesznek.

A Bátrak nem az, amit nekem szántak.

Milyen okból kellene eljönniük, hogy meglátogassanak és támogassanak?

Mégis azt hittem, hogy azért, mert meglátogatják Calebet a Művelteknél, nincs lehetőségük legalább gondolni rám.

Caleb.

Ma van az egyetlen esélyem, hogy lássam őt.

Az egyetlen probléma, hogy Tobias eltűnt, én pedig nélküle nem akarok elmenni a Műveltekhez.

- Beatrice?

A hang olyan ismerős, és annyira elsöprő, hogy majdnem ledönt a lábamról.

Olyan gyorsan pördülök meg, hogy elvesztem az egyensúlyom.

Az édesanyám áll előttem.

- Anya? – A hangom remeg, és bizonytalan, nem tudom, hogy elhihetem-e, itt látom, ahogy előttem áll.

Csupán csak most fogom fel, hogy mennyire hiányzik.

Hogy mennyire szükségem van rá.

- Anya – suttogom ismét.

Rám mosolyog egy pillanatig, ajkai kissé remegnek, aztán kinyújtja felém a karjait.

Csak egy pillanat, és máris összeomlok az ölelésében.

Belélegzem a jelenlétét, és próbálom memorizálni az érzést, amit az ölelése okoz.

- Ó, Beatrice – mondja, elhúzódik tőlem egy másodpercre, tenyerét az arcomhoz szorítja.

- Olyan gyönyörű vagy. Olyan erős.

- Anya… - Ez minden, amit képes vagyok kinyögni.

Még mindig nem tudom elhinni, hogy tényleg itt van.

- Csodás a hajad, Beatrice.

Felemelem az egyik kezemet, és megérintem a hajam végét, aztán megrázom a fejem.

A hajam az utolsó dolog a világon, amiről most beszélni akarok vele.

- Mit csinálsz itt? – suttogom.

- Látogatási nap van – mondja, mintha sosem kellett volna kételkednem abban, hogy itt lesz.

Lassan megrázom a fejem.

- Csak… csak te vagy? – kérdem halkan, köré tekintek, hogy megpillantsam a papámat, de nem találok semmit.

Megerőltet egy újabb mosolyt.

- Csak én, édesem.

Bólintok egyet, próbálom elrejteni az enyhén belém nyilalló fájdalmat.

Elfordítom kissé a fejem, a tekintetem megállapodik Ericen, a terem másik oldalából bámul minket.

Eltávolodom néhány lépésnyire a mamámtól, emlékeztetem magam arra, amit Zeke mondott, hogy a beavatottaknak nem kellene túl nagy kötődést mutatniuk a látogatási napon.

- Jól bánnak itt veled? – kérdi, körbepillant, a tekintete ragyogó, és mohó.

Megvonom a vállam.

- Annyira, amennyire a Bátrak képesek rá, azt hiszem.

Mindent teljesen el akarok neki mondani, ami itt történt velem mióta itt vagyok, de nem igazán vagyok biztos abban, hogy a szavak helyesen jönnének ki.

Kinyúl egy pillanatra, majd a fülem mögé simítja az egyik hajtincsemet, majd belém karol, és magával húz, ahogy elkezd sétálni.

- Hogy mentek a küzdelmek?

Felnézek rá egy kicsit.

- Azt hiszem, jól mentek…

- És a félelem szimulációk, azok jól mennek?

- Nos… a félelem szimulációk némileg… - Megállok egy pillanatra, fejemet felé döntöm.

- Honnan tudsz te arról, hogy mit csinálunk a Bátrak beavatásán?

Kissé megrázza a fejét.

- Az nem számít – mondja, gyengéden a helyiség széle felé lök. Most egy sarokban vagyunk, egyik oldalunkon sincs senki.

- Kérdeznem kell tőled valamit – mondja halkan.

- A vizsgád. Mi volt az eredmény?

- A vizsgám?

- Az alkalmassági vizsgád.

Kissé megrázom a fejem.

- Miért kérdezed ezt tőlem?

- Édesem… - mondja, a hangja komolyra vált. – Mi volt az eredmény?

A lélegzetem megakad a torkomon.

Szinte hallom a fejemben Tobiast, ahogy azt mondja, hogy ne bízzak senkiben, de ő az édesanyám.

- Beatrice – mondja lágyan -, ez rendben van.

- … Az… az eredménytelen volt – suttogom.

Biccent egyet.

- Én is erre gondoltam. Beatrice, van bármi fogalmad is róla, hogy mi folyik jelenleg az Önfeláldozóknál vagy a Művelteknél? – Egy percre körbepillant, de senki sem figyel ránk.

Megdöntöm a fejem.

- Hogy érted ezt?

- Beatrice, szükségem van rá, hogy őszinte légy velem. Nincs túl sok időnk.

Behunyom a szemem egy másodpercre, aztán lassan bólintok.

- Nem tudok mindent… csak, hogy… a dolgok rossz irányba mennek, és Jeanine Matthews köré csoportosulnak.

- Beatrice, figyelj rám. El kell menned, és megnézd a bátyádat.

- Miért?

- Történnek dolgok a Művelteknél, és az ottani emberek képesek manipulálni őt. Tisztában kell lennie vele. Meg kell értenie.

- Megérteni, mit? Anya, ennek nincs értelme.

Egy pillanatra megragadja az arcom, összefonja a tekintetünket.

- Menj, és látogasd meg a bátyádat, Beatrice. Ma.

Ráharapok az alsó ajkamra.

- Anya, te mit tudsz?

Megrázza a fejét.

- Nem akarlak még nagyobb veszélybe sodorni, mint amekkorában már most benne vagy.

- Anya…

Előrehajol, és egy csókot nyom a homlokomra.

- Annyira szeretlek, Beatrice.

Megölel, magához szorít egy percre, mielőtt elhúzódik.

- Mennem kell. Már így is épp elég időt töltöttünk együtt, hogy gyanakodjanak rád.

- Mi? De csak most értél ide!

- Tudom, édesem, annyira sajnálom.

Kinyújtja a kezét, hogy megérintse a hajam.

- Olyan sokat nőttél itt. Annyira büszke vagyok rád.

- Anya, mi folyik itt? Mondd el, hogy mit tudsz.

Kissé megrázza a fejét.

- Légy óvatos, hogy kiben bízol, és vigyázz magadra.

Majd gyorsabban, mint ahogy fel tudom dolgozni, távozik a Kútból.

Úgy érzem, mintha csak most keltem volna fel egy álomból.

Ez nem lehet valódi.

Ami egyszerűen megtörtént, az nem lehet, hogy valódi.

Áthaladok a Kúton, és elindulok vissza a beavatottak hálótermei felé.

Nem tudom, hogy pontosan hová megyek, csak hogy messzire kell kerülnöm az összes zajtól, és a családoktól.

A folyosók gyakorlatilag üresek, ahogy végighaladok rajtuk, majd megállok, mielőtt a hálótermekhez érek, és a falhoz simulok.

A mamám valahogy a része ennek az egésznek.

Ezt tudom.

Csak egész életemben képtelen leszek kitalálni, hogyan.

Olyan sok titok van körülöttem, hogy belefájdul a fejem.

Alig hallom a lépéseket, amik felém közelednek a folyosón.

A hang kirángat az álmodozásomból.

- Mit csinálsz?

Al összetéveszthetetlen hangja visszhangzik végig a folyosón.

Automatikusan lefagyok.

Napok óta nem beszéltem vele közvetlenül, és egyenesen pánik üzemmódba kapcsolok attól, hogy ilyen egyedül és sebezhetően kell vele lennem.

Tudom, hogy nem fog semmivel sem próbálkozni, még egyszer nem, de ettől cseppet sem lesz kevésbé ijesztő.

- Tris?

Hányni akarok attól, ahogy a nevemet mondja.

- Maradj távol tőlem – mondom mély torokhangon.

- Úgy tűnsz, mint akinek segítségre van szüksége, én csak…

- Ne érj hozzám! – kiáltom, visszhangzik a folyosó tőle.

Al feltartja mindkét kezét, majd folytatja felém a lépéseket.

Nagy tér van köztünk, de ennek ellenére tovább beszél.

- Csak beszélni akarok veled – mondja halkan. – Megtehetem innen is, feltartva a kezeimet, ha ettől neked kényelmesebb.

- Kényelmes? Megpróbáltál megölni engem – suttogom.

- Az inkább Peter volt… - Ismét behunyja a szemét.

- Tris, sok minden zajlik jelenleg a Bátraknál, amiről semmit sem tudsz.

- Fogadok, hogy egyik sem indokolja azt, amit tettél.

- Talán nem. Nem hiszem, hogy valaha is képes leszek ezt jóvátenni.

- Nem akarok beszélni veled – mondom halk hangon.

- Ezt tudom, de van néhány dolog, amit tudnod kell, és van valamim a számodra.

Bámulok rá, végigmérem egy pillanatig.

Nem néz ki túl jól.

Sötét karikák árnyékolják a szemeit, a haja pedig össze van borzolva, mint aki nem sokat zavartatta magát vele ezen a reggelen.

- Beszélj gyorsan – mondom csendesen.

- Azon a napon, mikor szakítottál velem, Eric behívatott engem Max irodájába. Először azt hittem, hogy valami Ellie-vel kapcsolatos. Úgy értem, mit akarna tőlem Eric? De meg sem említette őt.

- Szóval akkor mi volt az, amiről beszélni akart?

- Te – mondja halkan.

- Én?

Al lassan bólint.

- Igen. Elkezdett tőlem mindenféle dolgokat kérdezni rólad. Kikkel lógsz együtt, mit csinálsz a szabadidődben… Kérdezett a szakításunkról is, és én… én lényegében elmondtam neki mindent.

- Hogy érted ezt? Hogy mindent?

- Hát, hogy szerelmes voltál valaki másba… hogy emiatt nehéz volt elengedned az Önfeláldozókat.

- Mi köze van ennek az egészhez?

Kissé felsóhajt.

- Oda akarok kilyukadni… Miután elmondtam neki a szakításunkat, folyamatosan azt mondogatta, hogy mennyire nem tartozol ide, és hogy mennyire dühös kéne legyek rád, amiért ekkora szemét voltál.

Hangosan felhorkantok, de Al folytatja.

- Csak beszélt, és beszélt, Tris. Órákig, és végül annyira haragudtam rád… nem tudom, a dolgok, amiket mondott… értelmet nyertek. Úgy értem, először mondtam neki, hogy nem akarok tenni ellened semmit, mert nem akartam. Úgy értem, mérges voltam, és megbántott, de… Megáll egy pillanatra.

- Nem akartam, hogy kirúgjanak a Bátraktól. Nem akartam, hogy bármi rossz történjen veled.

A szavai olyanok, mintha egy teljesen más nyelven beszélne.

Egyiknek sincs semmi értelme.

- Rájöttél arra, hogy a halálom valami rossz, ami velem történik? Te megpróbáltad ezt megtenni.

- Tudom! Próbálom elmondani neked, hogy nem szándékosan tettem!

- Hogy a pokolba tudtad ezt nem szándékosan tenni?! Hagytad, hogy Peter ledobjon a szakadékba!

- Tris, csak hallgass meg, kérlek. Adj még két percet, hogy megmagyarázzam.

Veszek egy mély levegőt, majd várakozón keresztbe fonom a karjaim a mellkasom előtt.

- Végül Eric behozta Petert. Ők ketten… nem tudom. Csak egyfolytában rólad beszéltek, én pedig egyre dühösebb lettem. Eric azt mondta, hogy van valamije, amitől jobban fogom érezni magam a szakításunk után. Így… hagytam, hogy belém fecskendezzen egy szérumot. Azt hittem, hogy békeszérum, vagy tudod, valami olyan, amit a Barátságosaknál használnak, de… ehelyett egyszerűen… bosszúszomjassá váltam. Aztán hirtelen nem érdekelt, hogy mi történik veled. Semmi sem érdekelt. Azt akartam, hogy meghalj. Amitől nagyszerű partnere lettem Peternek.

- Te egy szérum befolyása alatt voltál?

Bólint egyet.

- Igen.

Nyelek egy kicsit.

- És amikor a kezed a pólóm alá nyúlt, az a rész is a szérum miatt volt? – kérdezem a fogaimon keresztül.

Egy pillanatig behunyja a szemét.

- Az nem titok, hogy vonzódom hozzád. A harag ezzel keveredve bizonyára… - Elhalkul, de nem fejezi be a mondatot.

- Miért akart engem Eric holtan?

Al kissé megrázza a fejét.

- Nem tudom.

Kifújom a levegőt.

- Azt mondtad, hogy van valamid a számomra?

Al egy másodpercre felnéz rám, aztán bólint.

- Ó. Ó, igen. – Benyúl a hátsó zsebébe, és átad nekem egy összehajtott újságpapírt.

- A múlt éjszaka tettem egy sétát a Központon kívül, és valaki a kezembe nyomta ezt, és azt mondta, hogy oda kell adnom neked.

- Ki volt az?

Megvonja a vállát.

- Fogalmam sincs.

Bámulok lefelé egy rövid ideig, nem igazán vagyok biztos abban, hogy mit mondjak neki.

- Tris… én tényleg sajnálom. – A hangja reszket, ahogy a szavakat mondja, aztán mikor lenézek, észreveszem, hogy a keze is.

- Szörnyen érzem magam a miatt, ami történt, és én… én tudom, hogy rosszul kezeltem a dolgokat, és én… - Szünetet tart.

- Meg tudsz nekem bocsátani?

Nézem őt egy pillanatig, szemeimmel teljesen végigmérem a szomorú megjelenését.

Nem jön semmilyen szimpátia, bár tudom, hogy kéne.

- Tudod, hogy mit gondolok? – kérdem halkan.

Kinyitja a szemeit, és vár.

- Azt gondolom, hogy ez a szérum leleplezte azt a személyt, aki igazából vagy. A dolgokat, amiket valójában meg akartál tenni. Soha nem kellett volna hozzám érned. Azt gondolom, hogy egy gyáva alak vagy.

- Tris…

- Gyűlöllek téged. Hallasz engem? Gyűlöllek! Nem. Nem fogok neked megbocsátani. Egy millió év múlva sem. Tűnj el innen a pokolba.

Bámul rám egy pillanatig, én pedig látom, ahogy a könnyek megtöltik az alsó szemhéját, aztán lassan bólint egyet, mielőtt eltűnik a folyosón.

Megint nekidőlök a falnak, és egy percig hagyom, hogy a lélegzetem gyors zihálásként távozzon, mielőtt újra összeszedem magam.

Csak akkor veszem észre, hogy még mindig fogom az újságpapírt, amit Al adott nekem.

Lassan lenézek, és gyorsan széthajtom.

Amint kinyitom, leesik elém a földre egy fénykép.

Gyorsan letérdelek, és felveszem.

A képen egy olyan Önfeláldozókon kívüli terület van, amit nagyon jól ismerek.

A csoportnélküli szektor.

Mikor megfordítom, csupán egy mondat van odaírva.

Velünk van.

- Ó, Istenem… - szalad ki gyorsan a számon, míg a szemem újra meg újra olvassa a szavakat.

Olyan érzés, mintha a szívem annyira dobogna, hogy ki fog ugrani a mellkasomból.

Tobias.

Egész idő alatt ott volt.

A csoportnélküliek.

A csoportnélküliekkel van.

Az új információ hatására a testem minden sejtje fáj, hogy a közelében legyek.

Zeke azt mondta, hogy veszélyes lenne számomra, ha elmennék hozzá az Önfeláldozókhoz.

A csoportnélküliekről azonban nem mondott semmit.

A gondolat alig pattant ki a fejemből, már futok is végig a folyosón, ki a Bátrak központjából.

TOBIAS

Felriadok a kopogástól az ajtón.

Legurulok a falnak nyomódó matracról, és felveszek egy pólót, mielőtt elindulok az ajtó felé, hogy kinyissam.

Kijelöltek rá, hogy osszak meg Bethany-val egy szobát, bár ő alig van itt.

Ő egy toborzó.

Főként a csoportnélküli szektoron kívül van, és próbálja meggyőzni azokat, akik megtagadják az anyám segítségét, hogy álljanak át az oldalunkra.

Még egy hangos kopogás, én pedig felmordulok.

- Jövök!

A kilincshez nyúlok, és gyorsan kinyitom.

A lélegzetem a torkomban ragad, amint Trisszel találom magam szembe.

Csak másfél hét telt el, de egy örökkévalóságnak tűnt.

- Megkaptam az üzeneted – mondja halkan.

Tudtam, hogy Evelyn küldött valamit, de nem tudtam, hogy milyen gyorsan fog válaszolni, és semmiképp sem számítottam arra, hogy csak így felbukkan.

- H-honnan tudtad, hogy hol keress engem?

- Nem tudtam. – Kissé elmosolyodik. – Kiderült, ha Bátor ruhákban, egy tetoválással a válladon sétálsz a csoportnélküli szektor körül, az emberek elkezdenek csodálkozni azon, hogy mi a fenét keresel te itt. Zach megtalált, és megmutatta, hol talállak.

Bámulom őt egy percig, megfigyelem.

Azt, ahogy a haja a szemébe lóg, mert elől túl hosszú.

Azt, ahogy a teste egy egészen kicsit elhajlik jobbra, mert megdől, amikor ideges.

- Gyere ide… - suttogom, kitartom felé a kezeimet.

Gyorsan eléri, én pedig magamhoz húzom, ajkaim másodpercek alatt megtalálják az övét.

Mindig is azt fogom hinni, hogy az ajkaink egymásnak lettek teremtve.

Úgy illenek egybe, mint a puzzle darabkák, és az ajkai az enyémeken olyan érzést keltenek, mint mikor felébredsz egy rossz álomból.

Biztonság.

Melegség.

Elhúzódik tőlem, mielőtt készen állok rá, hogy elengedjem.

Homlokom az övéhez szorítom, támadóan fújom ki a levegőt.

- Sajnálom… - suttogom. – Csak hiányoztál…

Egy pillanatra elhúzza a fejét az enyémtől, és behunyja a szemét.

- Mi a baj? – kérdezem, szeme az arcát fürkészi.

Gyorsan megrázza a fejét.

- Semmi. Te is hiányoztál.

Kissé elmosolyodom, és az enyémbe helyezem a kezeit.

Kissé ingatja a fejét.

- Most pedig el akarod nekem mondani, hogy mi a fenét keresel itt?

Elengedek egy apró nevetést.

- Igen. El fogom… mindent el akarok neked mondani.

Egy másodperce megérintem az arcát, de ő gyorsan elhúzódik.

- Nos, nem fogsz behívni?

Bólintok egyet.

Arrébb lépek, hogy némi helyet biztosítsak neki, hogy beléphessen az ajtón, majd udvariasan becsukom mögötte.

Lassan körbesétál a szobán, aztán felém fordul.

- Te itt élsz?

Biccentek.

- Tudom, hogy ez nem sok… ez… mi itt lényegében a legminimálisabb körülmények között élünk.

Szemei megállapodnak az enyémmel szemközti matracon, majd a cigarettásdobozon, ami az asztalon hever, az egyetlen bútordarabon, ami a fal déli oldalán található.

- Megosztod ezt valakivel?

- Öhm… Éppenséggel igen.

Bólint egyet, majd keresztbe fonja a karjait, szemei egy vizsgáló pillantást küldenek felém.

- Mi van? – kérdezem.

Megrázza a fejét.

- Semmi. Csak furcsa téged színekben látni, ez minden.

Lenézek magamra, és észreveszem, hogy egy kék Művelt pólót, és egy sötétpiros nadrágot viselek.

- Igen, ez itt egyfajta protokoll.

- Mi történt, Tobias?

Megvonom a vállam.

- Képtelen voltam visszasétálni az Önfeláldozókhoz, Tris. Egyszerűen nem tudtam megtenni, azután az éjszaka után nem. Nem, tudva mindent, amit tudok.

Végigfuttatja a kezét a haján.

- Szóval akkor idejöttél?

- Nem tudtam máshova menni.

Kifújja a levegőt, de bólint egyet.

- Hadd találjam ki, mikor ideértél, az anyád készen állt, és tárt karokkal fogadott.

Egy pillanatra lenézek a padlóra, majd megrántom a vállam.

- Ő nem olyan szörnyű, ahogy hiszed, Tris.

- Tényleg? – Kissé megdönti a fejét. – Akkor miért van az az érzésem, hogy ő az oka annak, hogy nem jöttél el hozzám a Bátrakhoz, hogy megnézz?

- Tris. Veszélyes lett volna elmennem, és megnéznem téged.

Bólint egyet.

- Igaz.

- Ne. Ne tedd ezt.

- Mit ne tegyek? – kérdi, a hangja rövid, szaggató módon távozik.

- Ne ítélj el engem a döntésem miatt. Nem érted.

Egy másodpercre ráharap az alsó ajkára.

- Ez tartós?

- Mi? Csoportnélkülinek lenni? Tris, ez nem olyan, hogy vissza tudok sétálni az Önfeláldozókhoz.

Figyel engem egy percig, majd nekidől a falnak, és lecsúszik, karjaival átöleli a térdét.

Olyan kicsinek és törékenynek látszik így, hogy arra késztet, hogy a karomba akarjam csavarni, és soha el sem engedni.

- Az életünk egyszerűen egyre inkább bonyolultabbá válik, nem? – Szavai reszkető suttogásként jönnek ki.

A gyomrom összeszorul, ahogy az agyamban keringő gondolat visszafordul az élvonalból.

- …Azt hiszem, hogy tudok egy utat, hogy kicsit kevésbé legyen bonyolult.

Felnéz rám egy pillanatra, az arckifejezése kíváncsi.

- Emlékszel, mikor azt mondtam, megtalálom a módját, hogy együtt lehessünk?

Bólint.

- Hát, azt hiszem, megtaláltam.

Kissé megdönti a fejét.

- … Nem tudlak követni.

- Jelenleg csoportnélküli vagyok – mondom lassan.

- Igen, tudom – válaszol, a kifejezése továbbra is zavart.

- Együtt lehetnénk… ha te csoportnélküli lennél… velem.

Szemei elkerekednek egy pillanatra, majd kinyitja a száját, csak azért, hogy néhány másodperc múlva becsukja.

Feltartom a kezem.

- Mielőtt válaszolsz, csak figyelj rám egy kicsit. A dolgok hihetetlenek itt, Tris. Ez… - Enyhén megrázom a fejem.

- Olyan szervezettek, de olyan sok szabadság van, Tris. Sok jót tudunk itt tenni. Mi meg fogunk próbálni segíteni az Önfeláldozóknak. Jeanine nem fog győzni, ha mi tudunk segíteni.

- Miért mondod azt folyton, hogy mi, mintha a sajátod lenne a hely?

Gyengéden felsóhajtok, egyik kezemmel felnyúlok, és megérintem a halántékom.

- …Ó, Istenem. – Hitetlenkedve nevetni kezd.

- Megkért rá, hogy együtt igazgasd vele a dolgokat, igaz?

- Tris, én itt jót akarok tenni. Azt hiszem, hogy képes vagyok rá Evelyn segítségével… és a tiéddel. Ha megadod nekem.

- Tobias. Én… én nem lehetek csoportnélküli.

A szavai úgy belém hasítanak, mint az égő tégla.

- Tris, találtam kettőnknek egy kiutat, mint ahogy azt megígértem. Itt együtt lehetünk, együtt tudunk…

- Tobias. Képtelen vagyok rá.

Az egész testemet úgy érzem, mintha gázolaj lenne, egy meggyújtott kanóccal, én pedig a lángok martalékává válok.

- Csoportnélkülinek lenni nem olyan, amilyennek gondolod – mondom halkan.

- Biztos vagyok benne, hogy nem olyan. Nem ez az oka, hogy nemet mondok.

Kissé megvonom a vállam.

- Nemet mondasz?

Egy pillanatig rám néz, ajkai kissé szétnyílnak.

- … Nem mondok igent.

A szívem a gyomromba süllyed.

- Azt hittem, hogy ezt akartad.

Enyhén megrázza a fejét.

- Hogy kérheted tőlem azt, hogy legyek csoportnélküli, ismerve mindazt, amin keresztül kellett mennem, csakhogy Bátor legyek?

- Ez a lényeg. Nem kell ilyen nehéz legyen, hogy beilleszkedj valahova, Tris.

- Túl keményen dolgoztam ahhoz, hogy mindent eldobjak, Tobias. Nem tehetem.

- Akkor sem, ha ez azt jelenti, hogy velem vagy?

Egy pillanatra behunyja a szemét.

- Ne tedd ezt velem. Ez nem igazságos.

Két lépéssel átrohanok hozzá a szobán, gyorsan megfogom a kezét.

- Találtam nekünk egy utat, Tris! Megtaláltam!

Megrázza a fejét, én pedig közepesen reszketve ajkaim az övére tapasztom.

Elhúzódom egy másodpercre, és elengedem a kezét, hogy megfoghassam az arcát.

- Próbáld ezt meg velem. Kérlek.

Az arca másodpercek alatt eltorzul, a könnyek pedig túl gyorsan jönnek ahhoz, hogy megértsem.

- Tobias, sajnálom.

Leejtem a kezem az arcáról, és teszek néhány lépést hátra.

- Tris… mit csinálunk? – kérdem csendesen.

- Mire gondolsz? – szipogja.

- Velem akarsz lenni?

Kissé kinyitja a száját.

- Természetesen akarok! Hogy kérdezheted egyáltalán ezt tőlem?

- Adtam neked egy kiutat! Egy holtbiztos módját annak, hogy együtt legyünk, te pedig elutasítod! Mit kellene gondolnom?

- Te nem tudod, hogy mit kérsz tőlem! Egyszerűen képtelen vagyok mindent feladni, mindent, amiért dolgoztam!

Lehúzza a kabátját, és kinyújtja felém a karját. Még mindig zúzódások borítják a küzdelmektől, bár mostanra már sárgulnak.

- Megjártam a poklot, oda és vissza, Tobias. Bátor leszek, ha belehalok is.

Bámulom egy percig, majd keményen megütöm a falat az öklömmel.

Aztán mindketten csendben vagyunk.

Az egyetlen hang a szobában a lélegzetünk.

Néhány hosszú perc elteltével ismét megszólal.

- Láttam ma az édesanyámat – suttogja halkan.

Felnézek rá egy pillanatra.

- Látogatási nap van – folytatja. - … Azt mondta, hogy meg kell látogatnom Calebet. Figyelmeztessem a Műveltek manipulációjára.

Bólintok, majd egy fekete kabátért nyúlok, ami az egyik matracon hever, és belecsúsztatom a karom.

- … Mit csinálsz?

- Elmegyek veled a Műveltekhez. – Megrántom a vállam. – Nem ezért jöttél ide? Hogy támogassalak?

Rám néz, összeráncolja a szemöldökét.

- Mi? Nem… én…én azért jöttem, hogy lássalak.

- Miért tennél ilyet? – kérdem színtelen hangon. – A Bátraknak nincs semmi közük a csoportnélküliekhez.

Látom, ahogy a fájdalom felvillan az arcán, és belém nyilall a bűntudat.

Egy pillanatra becsukom a szemem.

- Sajnálom. Nem úgy gondoltam.

Kissé megrántja a vállát, szemei a földre fókuszálnak.

Veszek egy mély levegőt.

- Akarod, hogy elmenjek veled a Műveltekhez?

Felnéz rám egy másodpercre.

- Igen.

- Akkor rendben – mondom halkan -, menjünk.

Következő fejezet >>