Fanfic fordítás: Feltámadás A befejezés - 32. fejezet

FIGYELEM! CSAK AZOK OLVASSÁK EL, AKIK OLVASTÁK A HŰSÉGEST!

Ez már a folytatás, ha még nem olvastad az elsőt, ITT megteheted!

Meg is hoztuk nektek a Feltámadás új fejezetét. Most már tényleg a kapuban a befejezés - itt is -, viszont tudom, hogy ez a fejezet több szempontból is tetszeni fog nektek, viszont az is esélyes, hogy vegyes érzéseket fog kiváltani belőletek. Na de olvassátok csak.

Köszönjük Mártinak a fordítást! Jó olvasást a fejezethez!

Az eredeti történetet ITT találjátok!
 

32. fejezet

TOBIAS


A kezem megint remeg, amint figyelem, ahogy Tris a földre zuhan.

A fegyver kiesik a kezemből, és a betonon koppan.

Nem kapok levegőt.

Ez nem igaz… Nem lehet az.

Tris elterült a földön, vér szivárog át a pólóján, én pedig szédülök.

Nem bírok ránézni.

Ha ránézek, akkor összeomlok, és én… azt most nem lehet.

Arra most nincs időm.

Behunyom a szemem, és próbálok a légzésre koncentrálni.

Imádkozok, hogy a tervem működjön, és hogy a golyó ütötte seb ne legyen olyan súlyos, hogy megölje.

Marcus odamegy hozzá, és megnézi rajta a sebet.

Felemelem a szemem, és figyelem a mellkasát, ugyanúgy, mint Marcus.

Gyerünk, Tris.

Ne lélegezz.

Csak néhány másodpercig.

Tudom, hogy elég okos hozzá, hogy halottnak tettesse magát, ahogy akartam, de fogalmam sincs, hogy most tudja-e befolyásolni.

A lőtt seb az lőtt seb, nem számít mennyire próbáltam megkímélni.

Gyerünk, Tris. Maradj lenn.

Néhány lélegzetvisszafojtott másodperc után Marcus úgy dönt, hogy rendben van, és meghalt.

- Szép munka, Tobias.

Marcus hangja ránt ki az álmodozásból. Könnyedén tapsol, én pedig ellenállok a késztetésnek, hogy megüssem, újra meg újra.

Hányingerem van.

Marcus felém indul, a tekintetem pedig Trisre rebben.

A mellkasa ismét kicsit emelkedik és süllyed.

Megkönnyebbülés fut végig rajtam, de nem tart sokáig.

- Attól tartok, hogy ez túl kevés, túl későn – mondja Marcus apró sóhajjal.

Felnézek rá, a légzésem rendszertelen és túl gyors ahhoz, hogy jól legyek.

- Tessék?

- Nos, már lehet, hogy nem tudok megbízni benned, tudod? Azért jöttél ide, hogy megölj. – Forgatja a pisztolyt az kezében.

Felé fordítom a fejem egy pillanatra, hitetlenkedés ül ki az arcomra.

- Észrevetted, hogy őrült vagy? Meg akarsz ölni?! Megtettem, amit kértél! Mi értelme volt, hogy keresztülmentem ezen, ha nem hagyod, hogy ezzel a tudattal éljek?

Marcus megáll egy pillanatra.

- Nos, vicces volt, és pontosan azt kaptam, amit akartam. Tris halott, te pedig egy romhalmaz vagy.

Mi értelme van annak, amit tettem, ha úgyis mindketten meghalunk?

- Gusztustalan vagy – mondom, még mindig térdelve, ugyanis nem érzem erőt magamban ahhoz, hogy felálljak, főleg, mivel Tris a földön fekszik a saját vérében, miattam.

Tudom, hogy minél előbb kórházba kell vinnem őt, de még nem találok kiutat ebből a helyzetből.

Marcus rám emeli a fegyverét, én pedig hátradőlök a lábamra, felnézek rá, bele a fegyver csövébe.

Nem hagyhatom, hogy megöljön.

Kórházba kell vinnem Trist.

Muszáj, de csak a fegyver csövét látom, és nem látok kiutat.

Furcsának tűnik, hogy így lesz vége, amikor olyan keményen harcoltam ellene.

Behunyom a szemem, és várom a becsapódást, de a lövés helyett egy hangot hallok.

- Húzd meg a ravaszt, Marcus Eaton, és esküszöm, hogy egyenesen a pokolba kerülsz.

Beletelik pár másodpercbe, mire rájövök, hogy a hang Evelynhez tartozik.

A hang felé fordítom a fejem.

A tető bejáratánál áll, a kezében levő fegyverrel Marcusra céloz. Vadabbnak és erősebbnek látszik, mint amilyennek valaha láttam.

Egy tüzes, dühös istennő jött, hogy megmentsen.

Egy dolgot megtanultam Evelynről: ha célt adsz neki, legyőz minden akadályt.

Marcus nevetve rázza meg a fejét.

- Gyorsabban megöllek, minthogy meghúzhatnád a ravaszt – mondja, a saját fegyverével Evelynre céloz, nem rám.

- Nem hiszem, hogy ellenőrizni akarod az elméletedet – sürgeti.

Evelyn körülötte köröz, a tekintete rám tapad egy pillanatra.

- Ez alantas, Evelyn, még tőled is – mondja Marcus halkan.

- Nem fogod lelőni a fiad. Vége van. Visszakozz, én pedig életben hagylak.

Marcus megint felnevet, hátravetvea fejét.

- Ez vicc, Evelyn? Ha lelősz, vissza fogok lőni, és senki nem fog a segítségedre sietni. Szánalmas vagy. Miért áldozod fel magad egy fiú miatt, aki nem is szeret téged? – fenyegetőzik.

A szavai komolyak, de Evelyn össze sem rándul.

- Nem érdekel, ha meghalok. Nem érdekel, ha ez azt jelenti, hogy Tobias megmenekül. Ez is része a szülőségnek, amit te soha nem értettél.

A szavai furcsán megülnek a mellkasomon.

Nem tudom, mit érezzek most.

Nem volt az az anya, akire szükségem volt, vagy akire vágytam, most mégis feláldozza az életét értem.

- Gyerünk, Marcus. Mindig is tudtuk, hogy egyszer ez is eljön, nem? Te és én? Ez a mi harcunk. Soha nem volt másé. Le akarsz lőni valakit? Hát csak rajta. – Szélesre tárja a karját. – Itt vagyok.

Marcus figyeli egy ideig, aztán a tekintete találkozik az őrökével

- Fogjátok le – mondja egyszerűen.

Az őrök elindulnak felé, de hirtelen talpra ugrok.

Felkapom a fegyvert a földről, amivel lelőttem Trist, és gyorsan felállok.

Először egy, aztán még két őrt lövök le.

Aztán elszabadul a pokol.

Az őrök nem tudják, hogy kire összpontosítsanak, Evelynre vagy rám.

A zavar most az én szövetségesem.

Az egyik felük Evelyn felé indul, a többi rám figyel.

Annak ellenére, hogy nem volt Bátor, az anyám igazán ügyesen bánik a fegyverrel, és minden figyelmeztetés nélkül büszkeség tölti el a szívemet.

Egy pillanatra, Evelyn és én egy csapat vagyunk, és bármennyire gyűlölöm bevallani, tetszik.

Könnyedén kiiktatja a felé induló őröket.

Egyiket a másik után.

A segítségével, szerintem el tudjuk intézni az őr-problémát.

Elindulok felé, ő pedig felém fordul.

- Át fogod vészelni ezt, Tobias. Rendben? – Komolyan néz rám, én pedig bólintok, bár még mindig úgy érzem, hogy nem kapok levegőt rendesen.

- Tobias! – Egy golyó süvít el a fülem mellett. – Figyelj! – kiáltja, aztán a könyökét az őrbe vágja, aki mögötte érkezik.

Igaza van.

Életben kell maradnom, függetlenül attól, hogy hogyan érzem magam most.

Végigkutatom a tetőt Marcus után, és meg is találom, az őrök sorfala mögött, hagyva őket, hogy elvégezzék az ellenünk irányuló támadás nehezét.

Felé indulok felemelt és kibiztosított fegyverrel.

Mielőtt három lépést tehetnék, perzselő fájdalom hasít a jobb vállamba.

Csak akkor jövök rá, hogy meglőttek, amikor meglátom a vért.

Térdre esek a betonon, az egyik kezemre támaszkodva, a másikkal még mindig a fegyvert tartom.

Hivatalosan kivontam magam a játékból.

Lövést hallok bal oldalról, én pedig felemelem a fegyvert, és lövök, anélkül, hogy odanéznék. Olyan sok őr van, hogy a golyó biztosan eltalált valakit.

Fel kell állnom.

Ülő célpont vagyok itt.

Sikerül talpra állnom, és tovább segítek Evelynnek, függetlenül a vállamba nyilalló fájdalomtól.

Csapatként dolgozunk együtt hosszú ideig, és ő véd engem, amikor a vállam miatt elveszítem az erőmet.

Olyan sokáig maradok vele, ameddig csak tudok, de végül a fájdalom a vállamban túl sok, és megint térdre esek.

A vállamnak orvosi segítségre van szüksége, gyorsan.

Amikor újra felnézek, Evelyn néhány centire van Marcustól, ő pedig rémültnek látszik. Áthajol a korláton, Evelyn pedig felette áll, mint egy hősnő egy akcióregényben.

Még soha nem láttam ilyen rémültnek semmitől, főleg nem anyámtól.

Őrök vannak szétszóródva körülöttünk, néhányan holtan fekszenek a betonon, mások súlyosan megsebesültek.

Egyik sincs olyan állapotban, hogy foglalkozzon velem; a betonon térdelek és a vállamat szorítom.

Evelyn pisztolya Marcus mellkasára szegeződik, az övé pedig szinte pontosan ugyanott célozza Evelynt.

- Anya, várj!

Nem néz vissza rám, vagy veszi le a tekintetét Marcusról, az veszélyes lenne, de beszél hozzám.

- Millió dolog van, amit mondhatnék neked, Tobias, de egyik sem tenné jóvá azokat a dolgokat, amit tettem. Tobias, szeretlek.

Nézem, ahogy Marcus ujja a ravaszra görbül, de Evelyn túlságosan arra figyel, amit mond, és nem veszi észre.

- Anya! – A kiáltásom arra készteti, hogy meghúzza a ravaszt, de ezt sem menti meg.

A két pisztoly szinte ugyanabban az időben dördül el, és mindketten eltalálják a célpontjukat.

Marcus átesik a korláton, aztán csak lóg ott, mint egy élettelen rongybaba, aztán lezuhan.

Tudom, hogy ha a lövést túl is élné, a zuhanást biztosan nem.

Evelyn a betonra zuhan, szinte ugyanúgy, mint Tris.

Odamászok hozzá, a szívem pedig olyan hevesen ver, hogy azt hiszem, kiugrik a mellkasomból.

- Anya…?

A hangom alig több suttogásnál.

- … Anya?

A légzése egyenetlen, a szeme pedig alig van nyitva.

- Anya… - suttogom. – Semmi baj… Kiviszünk innen… Hozunk neked segítséget.

- Tobias… - A hangja rekedtes és fáradt. – Figyelj… El kell mondanom neked néhány dolgot…

- Nem… Te… Tartalékold az energiádat. – Annyira vérzik… Jobban, mint Tris, én pedig kezdek pánikolni.

Nem halhat meg… Most nem… Nem állok rá készen.

- Tobias…

A szemébe nézek egy pillanatra, és egyszerre rájövök.

Nem fog neki sikerülni.

Valószínűleg csak pillanatai vannak hátra, és nem tehetek ellene semmit.

- Csak figyelj rám… kérlek.

Lassan bólintok, ő pedig megérinti az arcomat.

- Te vagy a legjobb dolog, amit Marcus és én együtt összehoztunk. Érted?

Újra bólintok.

- Szeretlek. Mindig is szerettelek, csak nem mindig tudtam, hogyan mutassam ki. Sajnálom. Annyira sajnálom, és reméltem, hogy lesz még időm jóvátenni.

Fájdalmasan zihál, nekem pedig el kell fordulnom egy pillanatra, hogy ne omoljak össze.

- Nagyszerű ember vagy, Tobias, és nagy dolgokat teszel.

- Anya… - suttogom, mert jobb nem jut az eszembe.

- Semmi baj… semmi baj… - Felköhög, én pedig tudom, hogy már csak másodpercek vannak.

- Amit Marcus mondott… nem volt igaz. Én… - Behunyom a szemem egy pillanatra, mert majdnem lehetetlennek érzem, hogy Trisen kívül bárkinek azt mondjam, hogy szeretem.

Carának is alig mondtam, pedig együtt voltunk négy évig.

- Szeretlek.

Egy pillanatig csak néz rám, aztán a tekintete a meglőtt vállamra esik.

- A vállad… - mondja halkan.

Lenézek a véres pólómra.

- Rendben van. Már alig érzem…

Visszanézek rá, a szemei csukva vannak.

- … Anya?

A tekintetem a mellkasára esik, és nem látom, hogy emelkedik és süllyed.

- Anya!? – Kétségbeesetten sírok.

Nem.

Nem!

Nem állok készen erre.

Kinyújtom a kezem, és két ujjamat a nyakára nyomom, mert szeretném érezni a nemlétező pulzusát.

Egy-két pillanat múlva lassan leejtem a kezem.

- Köszönöm… - suttogom neki, aztán lehajolok, és megcsókolom a homlokát.

Minden hibája ellenére… mégis az anyám volt.

Szeretett engem, most már tudom.

A korlátnak dőlök, zihálva a vállamban érzett fájdalomtól.

Figyelemért kiált, de nem hiszem, hogy ki tudom vinni Trist innét, és akkor még ott van Caleb is.

Össze tudta már gyűjteni az információt?

Mi van Uriah-val és Savannah-val? Kijutottak?

Marcus igazat mondott Gabe-ről?

Trishez megyek, és a vér mennyisége, ami összegyűlt alatta, megrémiszt.

Ellenőrzöm a pulzusát, ugyanúgy, ahogy Evelynét ellenőriztem.

Gyenge, de még van.

Letépem a pólóm ujját, és a sebbe nyomom, abban a reményben, hogy a nyomás segít elállítani a vérzést.

Gyorsan végignézem, hogy van-e másik sérülése, de a néhány zúzódáson kívül úgy néz ki, rendben van.

A fülében levő ezüstszínű valamin akad meg a tekintetem, és megérintem.

Egy kis ezüst fülhallgató van a fülében.

Cara arca úszik az agyamba. Nem tudom, honnan tudom, de tudom, hogy a fülhallgató összekapcsol vele.

Lassan kihúzom a füléből, és az enyémbe dugom, majd megnyomom a gombot az oldalán.

- Tris? – Cara hangja kétségbeesetten cseng a fülemben.

- Cara?

- Tobias? Miért van nálad Tris fülhallgatója? Ő jól van? Jól vagy?

A hangja visszaránt a valóságba.

Annyi minden történt ma, nehéz a fejem.

- Mi folyik ott? Egy órája senki sem elérhető a fülhallgatón, már annyira aggódtam! Azt hiszem, a kamerák sem működnek, fogalmam sincs, hol vagytok…

Körülpillantok a tetőn, a vérontáson körülöttem.

Behunyom a szemem egy pillanatra.

- Cara…

- … Jól vagy? Mindenki…. – mondja, elhalkulva.

Tudom, hogy Calebről akar tudni, de fogalmam sincs, hogy Caleb hol van most.

- Cara… csak küldj segítséget. Kérlek.

- Rendben… Tobias? Jól vagy? Nem hangzott túl jól.

- Azt hiszem, sok vért vesztettem. Szerintem el fogok ájulni.

- Küldök segítséget… Tarts ki.

Válaszolni akarok, de a sötétség előbb veszi át a hatalmat, mint gondoltam.



CARA
 

Ledobom a haszontalan laptopot, és a telefonért nyúlok.

Gyorsan Johanna számát tárcsázom, ő pedig a második csörgésre felveszi.

- Segítséget kell küldenünk Marcus főhadiszállására. Épp most beszéltem Tobiasszal, és nem volt jó bőrben.

- Küldöm a segítséget – mondja halkan. – Tudod, hogy mi történt ott?

- Nem igazán. A nagyszerű megfigyelő tervem egy órája összeomlott.

Kopognak a lakás ajtaján, a szívem pedig a torkomban dobog.

- Johanna? Mennem kell. Kérlek, küldj segítséget, gyorsan.

Olyan gyorsan gurulok az ajtóhoz, amilyen gyorsan még soha.

Mikor kinyitom az ajtót, Uriah-val és Savannah-val találom szemben magam.

- Ó, hála istennek – sóhajtok fel. – Mi történt? Jól vagytok? – Gyorsan mögéjük pillantok, de nem látok senki mást.

Tudom, hogy Tris és Tobias még mindig a központban van, és Shauna és Zeke a városban vannak, de két ember még mindig hiányzik.

- Hol… Hol van Caleb és Gabe? – kérdezem halkan.

Savannah a Gabe névre összeomlik.

Majdnem olyan, mintha az egész teste felmondaná a szolgálatot, Uriah-nak kell elkapnia, mielőtt a földre zuhan.

- Mi történt? – kérdezem Uriah-t, a tekintetem könyörög az információért.

- Gabe… - Megrázza a fejét.

Nem kell befejeznie a mondatot, összerakom a részleteket.

A számra tapasztom a kezem, és behunyom a szemem egy pillanatra.

Pontosan tudom, hogy mit érez Savannah.

Ugyanazt éreztem én is, amikor megmondták, hogy az öcsém, Will meghalt.

- Hozd be… - mondom, ahogy eltolom magam az ajtóból.

Uriah behozza, és a kanapéra fekteti. Leül mellé, Savannah pedig azonnal a vállára hajtja a fejét, és sír.

Uriah felnéz rám.

- Caleb még nincs itt? – kérdezi.

Megrázom a fejem.

- Nincs.

Uriah sóhajt, és megrázza a fejét.

- Tris elküldte, hogy gyűjtsön információkat… Azt hittem, ő is visszaér, amikor mi, vagy legalábbis hamarosan.

A szívem összeszorul, de próbálok erős maradni, és nem pánikolni.

- Beszéltél Zeke-kel?

Uriah megrázza a fejét.

Nem nagyon van időm elkezdeni aggódni, mert újra kopognak az ajtón.

Gyorsan odagurulok, és kinyitom az ajtót.

Shauna és Zeke áll az ajtóban, Shauna pólója tiszta vér, Zeke pedig valamilyen karsérüléssel küzd.

- Jól vagytok? – kérdezem, rájuk pillantva.

Shauna picit bólint.

- Csak kisebb sérülések, semmi komoly. Uriah itt van?

Bólintok, és elállok az ajtóból, hogy be tudjanak jönni.

Egy hosszú pillanatig bámulom az üres ajtót.

Caleb.

Hol van Caleb?

Még néhány pillanatig várok, aztán elgurulok az ajtótól.

Uriah halkan suttog Savannah-nak, de kétlem, hogy hallja a hangos zokogástól.

- Hol van Tris és Négyes? – kérdezi Zeke.

Rágom az ajkam egy pillanatig.

- Még a főhadiszálláson. Ne aggódj, küldtem segítséget.

Zeke megrázza a fejét, aztán a kezébe temeti az arcát.

- Ez őrület – sóhajt fel egy-két másodperc múlva.

- Tudja bárki, hogy mi történt Trisszel és Négyessel?

Shauna megrázza a fejét, és megvonja a vállát.

- Miután eltávolítottuk az őröket az épület körül, behoztuk a túszokat a városba… Nem is láttuk Négyest egyáltalán.

Uriah felnéz rám egy pillanatra, mintha emlékezne valamire, amit inkább nem akar velünk megosztani.

- Tris és Négyes felmentek, hogy végezzenek Marcusszal, és hazaküldtek.

Ez Tris és Négyes mindig hirtelen hoznak döntéseket.

Nem tudom, mit gondoljak.

Négyes nem tűnt kétségbeesettnek… csak egy kicsit elveszettnek. Nem tudom biztosan, hogy ez győzelmet, vagy vereséget jelent.

Elfordítom a fejem, és újra az ajtót bámulom, a szívem pedig hirtelen megdobban.

Caleb.

Az én gyönyörű, tökéletes Calebem, néhány karcolással ott áll az ajtóban.

A kerekesszék hirtelen béklyónak tűnik.

Lassan felállok, figyelmen kívül hagyva a fájdalmat, ami emiatt belenyilall a lábamba.

Caleb egy szempillantás alatt előttem terem.

Lassan körém fonja a karját, aztán az arcát a hajamba temeti.

- Olyan jó újra látni, már alig tudtam kivárni – sóhajtja.

Olyan szorosan ölelem, amennyire tudom.

- Beszélj – mondom halkan.

Csókot nyom a homlokomra, és az ujjai végigsimítják a hajamat egy pillanatra, mintha nem tudná elhinni, hogy tényleg itt van, és megérinthet.

Elhúzódik tőlem egy pillanatra, tekintete körbejár a szobában.

-Tris és Négyes? – kérdezi összehúzott szemöldökkel.

Lassan megrázom a fejem.

- Küldtem segítséget.

Biccent, aztán körbetekint a szobában.

- Hol van Gabe? – suttogja nekem, és pedig örülök ennek, mert nem akarom, hogy Savannah hallja.

Nem mondok semmit.

Csak lassan megrázom a fejem.

Figyelem, ahogy a felismerés lassan kiül az arcára.

Az enyémhez támasztja a homlokát, felsóhajt.

- Caleb? – kérdezi Uriah a nappaliból, Caleb pedig felemeli a fejét, és ránéz.

Savannah az ölében fekszik.

Már abbahagyta a sírást, de ami a könnyeket felváltotta, az egy kicsit aggasztóbb.

Egyenesen előre bámul, a szeme nyitva van, de látszólag nem fogja fel, hogy mi folyik körülötte.

Caleb odamegy hozzájuk, és letérdel Savannah elé. Megérinti az arcát, aztán a nyakát, aztán a szeme előtt mozgatja az ujját.

- Savannah? – kérdezi halkan, de nem érkezik válasz.

Felsóhajt.

- Azt hiszem, sokkot kapott… A trauma okozhat ilyent… Orvoshoz kellene vinnünk.

A telefon megcsörren, és pedig összerezzenek a hangra.

A szobában lévő intenzitás megbabonázott.

A telefonért nyúlok, és felveszem.

- Halló?

Megkönnyebbülök, amikor Johanna közli, hogy Trist és Négyest kórházba szállították.

- Rendben – sóhajtom. – Megyünk. – Gyorsan leteszem, aztán Caleb szemébe nézek.

- Be kell mennünk a kórházba.

Caleb bólint.

- Rendben. Én vezetek.



TRIS


Levegő után kapkodva ébredek fel.

Fáj a lélegzetvétel, és úgy érzem, nem jutok elég levegőhöz, akárhogy is próbálom.

Kinyitom a szemem egy pillanatra, aztán azonnal becsukom.

Olyan világos van.

Hihetetlenül világos.

Hol vagyok?

Lassan kinyitom az egyik szemem, aztán a másikat, így a fény nem zavar annyira, és szemügyre tudom venni a környezetemet.

Fehér csempe van körben a szobában, és szörnyű fénycsöves világítás, ami őrületbe kerget.

Ez egy kórház.

Miért vagyok kórházban?

Lassan felülök, és a jobb oldalamba belenyilall a fájdalom.

Felhúzom a pólómat, és óriási kötést látok a mellkasomon.

Emiatt van a szörnyű fájdalom, és a kórház.

A kórházi szoba ajtaja kinyílik, én pedig visszahanyatlok a párnára, nem akarok látni így senkit.

Egy szőke nő lép be, tekintetét a mappájára szegezve. Amikor felnéz, és észreveszi, hogy ébren vagyok, felragyog az arca.

- Ó, de jó! Felébredtél! Ellenőrizhetjük az életfunkcióidat. – Elmosolyodik, aztán odajön az ágyamhoz.

Ellenőrzi az egyik infúziómat, aztán elkezdi mérni a vérnyomásomat.

- Egyébként Katelynn vagyok. Bemutatkoztam már néhány napja, de nem igazán voltál magadnál.

Bámulok rá, ahogy figyeli a vérnyomás értékemet a képernyőn.

- Napokkal ezelőtt? Mióta vagyok itt?

Katelynn ellenőrzi a mappáját.

- Úgy néz ki három napja.

Három nap.

Három nap?!

Ez hihetetlen, három nap az túl sok. Hol vannak a többiek?

- Mi a bajom? – kérdezem.

- Egy elég csúnya lőtt seb, de te úgy vetted, mint egy bajnok, mintha egy karcolás lenne. – Rám vigyorog, az emlékek pedig beáramlanak az agyamba.

Marcus főhadiszállása.

A harc a tetőn.

Tobias.

Tobias.

- Tobias! – Felülök, az egész testem azonnal érte sikít.

Látnom kell őt, és most azonnal.

- Hol van Tobias?

Katelynn rám mosolyog, és a vállamra teszi a kezét.

- Nyugalom, Hercegnő, a szomszéd szobában van. Jól van. Meglőtték a vállát. Minden órában morfiumot kap a fájdalomra.

Elönt a bosszúság.

Én biztosan nem kapok semmilyen morfiumot, mert a fájdalom igencsak hasogat.

- Hogyhogy én nem kapok?

- Morfiumot? – kérdezi.

Erőteljesen bólintok.

- Nos, a baba miatt. Szerencsések vagyunk, hogy a terhesség csak minimális károsodással kezdődik. Nem adunk morfiumot a keverékhez. Miért? Fájdalmaid vannak? Kicserélhetem a kötésedet, és teszek rá még egy kis nyugtató kenőcsöt.

A szám egy kis „ó”-t formál.

Velem kapcsolatban beszélt babáról és terhességről?

- Sajnálom. Szerintem nem jól hallottam. Babáról beszélt?

Katelynn a homlokát ráncolja.

- Ó, édesem… Senki nem mondta, hogy nem tudtad…

Forogni kezd a szoba.

Terhes vagyok.

Az nem lehet.

Nem mintha Tobias és én különösebben óvatosak lettünk volna… valaha is… de ez nem történhet velem. Nem állunk rá készen.

Nem állok rá készen.

Nem tettem semmit, ami esetleg egészséges lett volna a baba számára.

- Én csak ööö… szólok az orvosnak, és ő… el tudja magyarázni a dolgokat. Sajnálom. – Leveszi a vérnyomásmérő mandzsettáját a karomról, és futólépésben távozik a szobából.

- Várjon! – szólítom, de az ajtó egyszerűen becsukódik mögötte.

Nem akarom megvárni az orvost. Tudni akarom, hogy mi a fene történik velem, és a nyugtató kenőcs kezd nagyon jól hangzani most, mert a lőtt sebem nagyon ég.

Látni akarom Tobiast.

Tudni akarom, mi történt.

Látni akarom a barátaimat.

Látni akarom a bátyámat.

A szemem kezd elnehezülni, és az infúzió felé fordítom a fejem. Kék színű folyadék szivárog az ereimbe, és homályosan tudom, hogy ez altató szérum.

Nem kell sokáig gondolkodnom, mielőtt a szérum kiüt, és mély álomba merülök.

Következő fejezet >>