Fanfic fordítás: Önzetlen döntések - 28. fejezet

Ismét meghoztuk az Önzetlen döntések új fejezetét. Sok-sok lelkizés vár rátok ebben a részben, ahogy a közelgő dráma előszele is érezhetővé válik. Szóval megint egy eseménydús rész elébe nézünk.

Jó olvasás a fejezethez!

A fordítás Niki érdeme! És örül minden véleménynek.

Az eredeti történetet ITT olvashatjátok.

28. fejezet

TRIS

Reszketek, mikor ismét Tobias ajtajánál állva találom magam.

Tudom, hogy nem kellene itt lennem.

Most nem.

Ez túl kockázatos.

A Bátraknál kéne lennem, és készülődnöm a végső vizsga előtti szimulációk utolsó hetére.

Követnem kéne a szabályokat, és a beavatási napig nem bajba kerülni.

Igazság szerint az lett volna a terv, hogy visszatérek a Bátrakhoz.

Aztán odaértem, és elszabadult a pokol.

Jelenleg képtelen vagyok a Bátraknál lenni, nem az Ellievel folytatott beszélgetésem után, és nem az Al halála miatt a szívemre nehezedő mázsás súllyal.

Ellie szavai folyamatosan ott rezonálnak a fejemben, mint egy hatalmas visszhang.

Az én bátyám volt reggel a szakadék alján, és mégis minden rólad szólt.

Összetörted a szívét. Megsemmisítetted őt. Te összetörted őt.

Elvesztem a saját bűntudatom tengerében.

Instabil vagyok.

Semmiben sem vagyok biztos, legkevésbé magamban.

Tobias az egyetlen ember, akiben eléggé bízom ahhoz, hogy segítsen újra megtalálni az egyensúlyom.

Remegő kézzel kinyúlok, és óvatosan kopogok az ajtón.

Három másodpercbe telik, hogy kinyíljon, és feltárja a kimerültnek látszó Tobiast.

Egy múló pillanatig boldognak tűnik, hogy lát engem, aztán észreveszi a testemet átjáró apró remegést.

Az aggodalom gyorsabban elárasztja az arcát, minthogy megpróbálhatnám abbahagyni a reszketést.

- Mi a baj? – kérdi tágra nyílt, aggódó szemekkel.

Kinyitom a számat, hogy megmagyarázzam, de semmi nem jön ki rajta.

A halott levegőtől egyszerűen kicsinek, és még inkább elveszettnek érzem magam.

Kissé megrázom a fejem, amint érzem, hogy a szememben elkezdenek összegyűlni a könnyek.

- Minden… - sikerül kinyögnöm végül.

- Gyere ide… - mondja gyengéden.

Nem vár választ tőlem, mielőtt a mellkasához húz, és szorosan átölel.

Finoman becsukja mögöttem az ajtót, majd állát hosszasan megpihenteti a fejem tetején.

Végül elhúzódik, kezeit a vállamra helyezi.

- Reszketsz, mint egy falevél – mondja csendesen, keze lágyan megszorítja a vállam.

- Mi folyik itt?

Kissé megrázom a fejem.

- Én csak… látnom kellett téged. – A mellkasába fúrom az orrom, majd belélegzem az ismerős illatát, és várom, hogy elárasszon valamiféle nyugalom.

- Zaklatott vagy… Mi történt, Tris? – suttogja.

Az alsó ajkam remegni kezd a szavaira.

- Fogalmam sincs, hogy kezdjek neki elmondani, hogy mi történt – bököm ki.

Kezét az arcomhoz szorítja.

- Kezdd azzal, hogy mitől reszketsz ennyire – mondja, szemei az imbolygó testemet figyelik.

- Al. – A hangom megtörik, ahogy kimondom a nevét.

- Al? – kérdi Tobias.

- Ő… - Kiengedek egy mély sóhajt, mielőtt tovább beszélek.

- Ő… ő ezen a reggelen levetette magát a szakadékba…

Tobias tágra nyílt szemekkel bámul rám, és úgy tűnik, hogy pillanatnyilag nem jut szóhoz.

- Ó, Tris – böki ki végül.

Úgy mondja a nevem, mintha nem lenne biztos abban, hogy mihez kezdjen velem.

Nem hibáztatom őt.

Én sem vagyok biztos benne, hogy mit kezdjek magammal.

Lassan megrázom a fejem, nem igazán tudom, hogy mit kellene mondanom ezen a ponton.

- Az én hibám? – kérdezem, a hangom reszket.

- Miattam...? – Megállok egy pillanatra, ahogy ajkamat elhagyja a zokogás.

- Tobias, mit tettem? Ez az én hibám… ez…

Az utolsó szónál szétesek, a könnyek most túl szabadon ömlenek ahhoz, hogy folytassam a beszélgetést.

Gyorsan jönnek, nehezen és sűrűn, fék nélkül.

- Megöltem őt – nyögöm ki ismét.

Olyan erősen zokogok most, hogy alig tudok lélegezni.

Tobias előrehajol, kezével letörli azt a folyamatos nyomvonalat, amin a könnyek csorognak le az arcomon.

Aztán megcsókol.

Egy hosszú, lágy, ragaszkodó csók.

Mikor eltávolodik, az arca még mindig olyan közel van az enyémhez, hogy láthatom a szempilláinak minden részletét.

- Ez nem a te hibád. Nem az. Értesz engem?

- Ő halott, Tobias, miattam…

- Te nem ölted meg őt – mondja gyorsan. – Az összes bűntudat, amit érzel… hasztalan. Ez nem a te kereszted, Tris. Meghalt, és ez borzasztó, de ez nem változtat semmin. Ettől nem lesz a te hibád. Al teljesen magától hozott egy döntést. Ennek semmi köze nem volt hozzád. Ez nem a te hibád, rendben?

Bólintok egyet.

- Mondd ki.

- Tobias…

- Mondd ki, Tris. Szükséged van arra, hogy kimondd. Kérlek. Értem.

Behunyom a szemem, és szipogva veszek egy mély levegőt.

- … Ez nem az én hibám.

Elenged egy lágy, apró sóhajt, felemeli a kezét, hogy megérintse az arcom.

Nyom egy csókot a homlokomra, majd a fülem mögé tűr egy kósza hajtincset.

- Ellie gyűlöl engem – suttogom.

Tobias megrázza a fejét.

- Ellie csupán elvesztette a testvérét. Jelenleg képtelen tisztán látni a gyászon keresztül.

Felfogom a szavait, a szívem máris kicsit kevésbé nehéznek érződik.

- Úgy érzem, mintha víz alatt lennék, és nem számít, milyen erősen próbálkozom, sosem fogom elérni a felszínt.

- Ha képes lennék mindezt levenni rólad, egy másodperc alatt megtenném. Ezt tudod, ugye?

Ismét odahúz a mellkasához, és egy pillanatig minden, amit tehetek, hogy hallgatom a szívdobogása állandó ritmusát, és próbálom hozzáilleszteni a sajátomat.

- Mikor váltak ennyire bonyolulttá a dolgok? – suttogom.

- Talán valamikor akkor, mikor eldöntöttük, hogy randizunk.

Kiengedek egy apró hangot, félúton a nevetés és a sóhajtás között.

- Szeretlek… - suttogom reszketve.

Kissé elmosolyodik, de nem mondja vissza.

- Tudom, hogy nem kellene itt lennem. Sajnálom, én csak…

- Ez rendben van – szakít gyorsan félbe.

- Én örülök, hogy itt vagy… én… - Megáll egy pillanatra, majd sóhajt egyet.

- Jelenleg nem kellene egyedül lenned. – Előrehajol, majd egy lágy csókot nyom a halántékomra.

- Maradj – suttogja.

- Rendben…

Ezen a ponton valóban nem kell sokat győzködnie.

Gyorsan odavezet a sarokba tolt matrachoz.

Egymáshoz simulunk, karjai szorosan körém fonódnak.

A mellkasom nehéznek és telinek érződik, és a kényelem ellenére, hogy Tobias körém csavarodik, nehéz lélegezni.

Sokáig csendben maradok, nem vagyok biztos abban, hogy képes vagyok szavakat találni arra, hogy leírjam, mit érzek.

Ez gyász, bűntudat vagy rettegés?

Jelenleg itt biztonságot érzek, de egy részem tudja, hogy ez a biztonság nem valódi.

Továbbra is foglalkoznom kell a beavatással.

Még mindig ott van annak a fenyegető valószínűsége, hogy Jeanine kitalálja, mi vagyok.

- Mi jár a fejedben? Gyakorlatilag hallom a kerekek kattogását – suttogja végül Tobias, száját a hajamba nyomja.

Hátratűri a hajamat, ujjhegyével megcirógatja a nyakamat, és egy meleg nyomot hagy a bőrömön, amitől megborzongok.

Majd egy csókot nyom ugyanarra a helyre, ahol az ujjai megérintettek.

A szívverésem kissé felgyorsul, de próbálom figyelmen kívül hagyni az ujjaival lángra lobbantott izgatottságot.

- Én csak… - Megrázom a fejem.

- Semmi sem azon az úton halad, ahogy kellene. – A szavak olyan régóta bujkáltak a mellkasomban, hogy jó érzés most kiengedni őket.

- Mire gondolsz? – kérdi csendesen.

Elfordulok kissé, és egy pillanatra a szemébe nézek.

- Néhány hónappal ezelőtt a legnagyobb, és valószínűleg az egyetlen gondom az volt, hogy nem voltam elég önzetlen. Most pedig meg sem tudom számolni a problémákat, amik folyamatosan az agyamban kavarognak. Az életem egy katasztrófa. Nem így kellett volna alakulnia. Boldognak kéne lennünk.

Beharapom az alsó ajkam.

- Nem tudom, hogy egyáltalán hiszek-e abban, hogy létezik még boldogság.

Néz egy percig, majd lassan megrázza a fejét, keze elindul, hogy lágyan az arcomhoz simuljon.

- Ne. Ne tedd ezt – mondja halkan.

Megvonom a vállam.

- Micsodát?

- Ne add fel – mondja szelíd hangon.

- Ez nem te vagy, és én nem hagyom, hogy ez legyél.

- Nézz ránk – suttogom. – Te csoportnélküli vagy, én pedig éppen hogy Bátor… - sóhajtok egyet, mielőtt befejezem.

- Kezdem azt gondolni, hogy sosem fogom megtudni milyen érzés.

- Mi milyen érzés?

- Veled lenni.

A szája sarka egy apró mosolyra húzódik.

- Velem vagy. Épp annyira vagy velem, amennyire jelenleg képes vagy rá.

Megrázom a fejem.

- Tudod, hogy értem.

- Tris, ígérem neked, hogy ez nem fog örökké tartani. Mi csak… nekünk csak át kell először vészelnünk néhány dolgot. Boldogok leszünk. Csak… tarts ki értem, jó?

Behunyom a szemem, veszek egy mély levegőt, és bólintok.

- Jó…

Előre hajol, és egy csókot nyom az arcomra.

- Minden rendbe fog jönni – motyogja gyengéden, ajkai még mindig a bőrömhöz vannak tapadva.

Megrázom a fejem.

- Hogy lehetsz ennyire biztos benne? Egy hét múlva beavatási nap, és egy cseppet sem vagyok felkészülve. Jeanine nagyon gyorsan ki fog szagolni…

- Nem fogom hagyni, hogy elbukd a beavatást, Tris – szakít félbe gyorsan, a hangja éles és határozott.

- Mi van, ha nem tudsz segíteni? – mondom, a szavak felfedik azt az egy dolgot, amit már hetek óta félek hangosan kimondani.

- Nem tudsz mindig ott lenni velem. Nem leszel ott, mikor vizsgázok. Nem tudod megváltoztatni az eredményeim… Mi van, ha… Tobias, mi van, ha valami szörnyűség történik?

- Mint például? – kérdi, a hangja feszült és tömör.

- Tobias, Jeanine nem azért gyűjti az Elfajzottakat, hogy bulit rendezzen nekik.

Néz engem egy pillanatig, majd tekintetét a fejem mögé irányítja, a falra.

- Te itt biztonságban vagy, Tobias, de mi a helyzet velem? Mit gondolsz, hol fogom végezni, ha Jeanine rájön, hogy Elfajzott vagyok?

Ismét rám néz, de továbbra sem beszél.

Forró harag áramlik át gyorsan rajtam.

- Engedd, hogy válaszoljak neked – mondom a fogaim közt.

- Valószínűleg a szakadék alján fogom végezni, Allel.

- Állj – mondja halkan, szemei az arcom helyett a kezemre fókuszálnak.

- Miért?! Ez egy lehetőség! – erősködöm.

- Nem az! – csattan fel, tekintete felszökik, hogy hevesen találkozzon az enyémmel.

Kissé meghökkenve bámulom egy pillanatig.

Vesz egy mély lélegzetet, majd kifújja az orrán keresztül.

- Ez számomra nem egy lehetőség. Ez olyasmi, amire nem akarok gondolni, nemhogy beszélni róla. Az nem opció, hogy bármi is történjen veled. Rendben?

Nem tudom, miért erőltetek rá olyat, mint ez.

Mindenkinél jobban tudom, hogy az elvesztésem az egyik félelme.

- Sajnálom – mondom csendesen, szemeim máris megteltek könnyekkel.

- Én csak… rémült vagyok. Nem tudom, hogy dolgozzam fel. Ami ironikus. Nem kellene többé rémültnek lennem, Bátornak kéne lennem.

Kinyúl, tenyerét az arcomhoz érinti, én pedig belehajolok az érintésébe.

- Nos, nem hiszem, hogy a Bátrak azt jelentik, hogy „félelem nélküliek”. Úgy gondolom, hogy Bátornak lenni az, hogy meg kell tanulnod kontrollálni a félelmed. Erről szólnak a szimulációk. Vagy legalábbis erről kellene szólniuk. Még mindig sétálsz, és beszélsz, és lélegzel, pedig van néhány elég bénító félelmed. Nekem elég Bátornak tűnsz.

- Nagyon jó szónok vagy – mondom halkan.

- Te vagy a legfontosabb dolog a világomban. Hinned kell nekem, mikor azt mondom, hogy nem fogom hagyni, hogy bármi történjen veled.

Lassan bólintok.

- Hiszek neked.

Már szinte könnyű elfelejteni azt, hogy alig tudok keresztülmenni a teljes félelem szimulációmon, mikor ilyen magabiztosnak, ilyen határozottnak hangzik.

- Mikor lesz könnyebb? – suttogom.

- Erre nem tudok válaszolni – mondja halkan, ujjait végigfuttatja a hajamon.

- Csak annyira fáradt vagyok – szuszogom.

Bólint egyet, majd nyom egy csókot a fejem tetejére.

- Aludj. Itt leszek veled.

Elhelyezkedem a mellkasán, és hagyom, hogy a megnyugtató szavai átáramoljanak rajtam.

Ezután mindketten hosszú ideig csendben vagyunk.

Azzal töltöm az időt, hogy a légzése állandó ritmusára koncentrálok.

A szemhéjam percről percre nehezebbé válik, de a tényleges alvás megfoghatatlannak bizonyul.

A szemeim fáradtak, de az agyam egyszerűen túl elfoglalt.

- Nem tudok aludni – suttogom a néhány hosszú percnyi csend után.

Elenged egy apró sóhajt.

- Miért? Mire gondolsz?

Kissé megrántom a vállam, aztán megrázom a fejem.

Nincsenek szavaim arra a milliónyi dologra, amik az agyam körül zsibognak.

Közel hajol, a lélegzetétől libabőrös lesz a nyakam.

- Kigondolhatok néhány módot arra, hogy eltérítselek, ha akarod – mondja halkan.

Odahajol a fülemhez, a szája szinte már hozzáér.

- Azt hiszem, ebben jó vagyok – suttogja, amitől az egész testem megborzong.

Érzem, ahogy az ajkai lágyan a nyakam hátuljára tapadnak, és a testem minden figyelmeztetés nélkül meggyullad.

Ez olyan, mintha a bőröm összes millimétere felébredne minden egyes elektromos csókra, amelyet a testemre nyom.

Kissé elfordulok, így most szemben vagyok vele, az orra szinte az enyémhez préselődik.

- Tudod, hogy mennyire gyűlöllek visszaküldeni a Bátrakhoz, mikor itt lehetsz az ágyamban úgy, mint most? – suttogja.

Biccentek egyet.

- Valószínűleg éppen annyira, amennyire én utálok visszamenni.

Végigfuttatja a tenyerét felfelé a karomon, én pedig próbálom normális tempóban tartani a légzésem. Mikor a keze eléri a kulcscsontom, kissé megfeszülök.

- Sajnálom – suttogja. – Nem akarom rád erőltetni. Tudom, hogy ez még mindig nehéz számodra…

Ismét megrázom a fejem.

- Nem, rendben van – motyogom halkan.

- Igen? – erősködik, szemei tele vannak aggodalommal.

Felnézek rá egy pillanatra, figyelem a kifejezését.

Végzek egy mentális leltárt a testemen, és gyorsan rájövök, hogy nincs rendben.

Hirtelen sebezhetőnek és fiatalnak érzem magam.

Olyan módon vagyok megrémülve, ahogy nem akarok.

Frusztráltan felnyögök.

Miért kell mindennek ennyire bonyolultnak lennie?

- Tobias, én meg akarom ezt tenni… akarom… de…

- Jól van – mondja csendesen. – Csinálhatunk valami mást.

Felnézek rá egy pillanatra, a frusztráltság úgy áramlik keresztül a testemen, mint a sav.

- Hát épp ez az. Én nem akarok valami mást csinálni. Valami normálist akarok. Téged akarlak. Te vagy az egyetlen dolog, amit igaznak érzek.

- Akkor mi állít meg?

- A testem… a lelkem akar téged… - mondom halkan -, … de az agyam… az agyam többé nem ismeri a különbséget jó és rossz között. Mindent egyformának érez.

Úgy tűnik, hogy Tobias kedves, meleg kezének simogatása, és Al hideg, tolakodó kezének tapogatózása ugyanazt a reakciót váltja ki belőlem.

Pánik.

- Nem kell ezt tennünk – ismétli.

- Tudom – motyogom.

Mindketten csendben vagyunk egy hosszú percig, tekintetünk a másikéra fókuszál.

- Te hogyan csináltad? – kérdem végül.

Kissé megrázza a fejét.

- Micsodát?

- Elkülöníteni a jó érintéseket a rosszaktól.

Pislog néhányat, majd felhúzza a szemöldökét.

- Nem vagyok biztos benne, hogy mire gondolsz.

- Meghátráltál mikor ezt tettem… - Kinyújtom a kezem, és tenyerem az arcához simítom.

- … Egy idő után abbamaradt. Azt gyanítottam, hogy Marcus miatt volt. Érthető módon minden beérkező mozdulatot egy ellened irányuló támadásnak érezhettél, de végül… egyszer csak elmúlt. Nem hátráltál meg, vagy riadtál vissza, mikor feléd nyúltam. Tudni akarom, hogy csináltad. Hogy tanultad meg megengedni, hogy megérintselek.

Egy pillanatig néz engem, majd megdönti a fejét, mielőtt megszólal.

- Te – mondja gyengéd hangon.

- Én?

Biccent egyet.

- Hozzászoktam, hogy azt gondoljam, minden érintés rossz.

Kissé előrehajol, és a sajátjával betakarja a kezem, ami még mindig az arcához simul.

- Te másra tanítottál. Megcsókoltad a sebhelyeim, és azt mondtad, hogy megérem. Megtanítottad nekem, hogyan legyek megérintve, és hogy ne féljek.

- Én tettem? – kérdem lágy, hitetlen hangon.

Lassan bólint.

Közelebb megyek hozzá, szinte rajta fekszem, karjaim finoman körbefonják a nyakát.

- Taníts engem – suttogom.

- Tanítsd meg nekem, hogyan csináljam ezt veled újra. Nem akarok többé félni. Te nem olyasvalaki vagy, akitől valaha is félni akarok.

Homlokát egy pillanatra az enyémhez nyomja.

- Rendben… - suttogja, kissé megremeg a hangja.

- Csak lélegezz – súgja -, … és bízz bennem.

Könnyedén átfordít, így a hátam a matrachoz nyomódik, miközben ő fölém emelkedik.

- Az enyém vagy, rendben? – Olyan halkan suttogja, hogy ha nem centiméterekre lennék tőle, akkor észre sem vettem volna.

- A tied vagyok – suttogom vissza, ismételve a szavait.

Rám néz egy pillanatra, az arcán áthalad néhány különböző érzelem, melyeket nem igazán tudok elhelyezni.

Majd közel hajol, közvetlenül a fülem mellé, és olyan lágyan beszél, hogy erősen koncentrálnom kell, hogy halljam.

- Azt akarom, hogy tudd, velem biztonságban vagy. Itt elengedheted magad. Eleshetsz, mert mindig el foglak kapni. Minden. Egyes. Alkalommal. – Kissé hátrahúzódik, eltávolodik a fülemtől, így most tekintetét az enyémre fókuszálhatja.

- Engedd, hogy a biztonsági hálód legyek.

Aztán lehajol, és ajkát az enyémre tapasztja, jobb kezét a derekamra szorítja, majd elindul lefelé.

Minden csepp félelem és bizonytalanság, amim van, lassan épül, és mikor a növekvő pánik nyílt támadásként elkezd letelepedni a mellkasomra, a szavai visszhangzanak az elmémben.

Mindig el foglak kapni.

Engedd, hogy a biztonsági hálód legyek.

A szorongás egyszerűen elmúlt, kiáramlott az ujjhegyeimen, és eltávozott a testemből.

Bízom benne.

Szeretem őt, és ez az egész világot megváltoztatja.



CALEB

Mikor Jeanine magánirodájába hívattak, azt gondoltam, hogy a végső Művelt vizsgámról van szó.

Valami rossznak kell lennie.

Mi másért kívánná Jeanine, hogy az összes ember közül engem lásson a privát irodájában ezen a kései órán?

A Műveltek, akikkel találkoztam, többségében soha nem folytattak szemtől szembeni beszélgetést Jeanine-nel.

Állandóan lefoglalják a többi csoportvezetővel folytatott tárgyalások, és az erőteljesebb formulájú szérumok kutatása.

Nehezen van ideje rá, hogy leüljön, és egyenként elbeszélgessen minden egyes Művelt taggal.

Csupán ez a gondolat az, ami a pánikom tomboló hisztériává fokozza.

Mi van, ha nem mentem át a vizsgán?

Most azonnal kirúgnak, vagy legalább megengedik, hogy itt maradjak éjszakára?

Mikor végre odaérek az irodájához, sikerült meggyőznöm magam arról, hogy ma este el fogom hagyni a Művelteket, kezemben egy sikertelen vizsgával.

Csak akkor jövök rá, hogy ez a találkozó nem szólhat arról, hogy kirúgnak a csoportból, mikor Jeanine rám mosolyog.

Nem mosolyogna, ha ki akarna rúgni, ugye?

Túlzottan is boldognak tűnik, hogy láthat.

- Caleb Prior! – mondja izgatottan, tesz előre néhány lépést.

- Nagyon köszönöm, hogy találkozol velem. Nagyra értékelem. Biztos vagyok benne, hogy millió egyéb teendőd van, minthogy velem beszélgetve töltsd az éjszakád.

Pislogok párat, ahogy a pánik kezd lassan eloszlani a mellkasomban.

- Nem… nem igazán – mondom csendesen. – Csak feküdnék az ágyban, és próbálnék nem idegeskedni.

Egy pillanatra megdönti a fejét, majd elkerekednek a szemei.

- Ó igaz, aggódnod kell a vizsgád miatt. – Megkerüli az asztalát, majd átkutat néhány papírt, mielőtt odanyújt felém egy lapot az asztalon levő halomból.

- Nos, technikailag egészen a következő hétig nem kellene tudnod az eredményt, de figyelembe véve, hogy milyen jól teljesítettél…

Gyorsan elveszem tőle a papírt, és keresem a pontszámom.

Egy pillanatra behunyom a szemem, és megkönnyebbülten felsóhajtok.

Egy tökéletes pontszám.

Egy tökéletes pontszám.

Hivatalosan is Művelt vagyok.

- Gratulálok Caleb – mondja. – Tudnod kell, hogy itt mennyire értékeljük az olyan elmét, mint a tied.

Bólintok egyet.

- Köszönöm. Én csak meg akarok tanulni mindent, amire képes vagyok.

Int a kezével, hogy foglaljak helyet az asztalával szemben levő széken, én pedig így is teszek, míg ő megkerüli az asztalt, hogy leüljön mögé.

- Ahogy mondtam… tudom, hogy a csoportváltás néha… - enyhén megdönti a fejét, mosolyog -, … kellemetlen lehet. Mit mondanál, jól beilleszkedtél?

Gyorsan bólintok.

- Igen. Szeretek itt lenni.

- Annyira jó ezt hallani, Caleb – mondja, kezét egy pillanatra az asztalra helyezi.

- A legtöbb beavatott hajlamos túlzottan hiányolni a családját a beavatás alatt. Legtöbben különösen a látogatási napon.

Összeszorul a gyomrom, mikor rájövök, hogy hova vezet ez a beszélgetés.

Beatrice.

- Azt mondták, hogy a testvéred korábban eljött ezen a héten, hogy meglátogasson téged.

- Igen – motyogom. – A látogatási napon.

Jeanine bólint.

- És volt kettőtök között némi veszekedés?

Kissé megvonom a vállam.

- Nem tudom. Csatlakozott a Bátrakhoz, és tudja, hogy ők milyenek. Ők mindannyian egy kissé… - megállok, gondosan megválogatom a szavaim.

- … különcök. Azt hiszem, megváltoztatták őt. Vagy talán egész idő alatt ilyen volt. Nem igazán tudom.

- Kicsit furcsák, nem igaz? – mondja Jeanine mosolyogva. – Különcök, de hihetetlenül értékesek és hasznosak. Caleb, tudsz róla, hogy nagyon szorosan együtt dolgozok a Bátrakkal, hogy biztosítsam a csoportjaink épségben maradását?

Pislogok egyet.

- … M-maga?

Bólint, arcán megjelenik egy apró mosoly.

- Igen. Tulajdonképpen velük dolgozom, hogy biztosítsam, hogy minden csoport sértetlen maradjon. Különcök, igen, néha logikátlanok, teljesen, de ha a megfelelő feladatot bízod rájuk, akkor segítőkészek és hasznosak.

- Ez egyáltalán nem úgy hangzik, mint Beatrice – mondom, a szavak gyorsabban kibuknak belőlem, mint azt meg tudnám állítani.

- És miért mondod ezt?

Egy másodpercig letekintek a földre, majd vissza Jeanine-re.

- … Ő egyszerűen… nem túl jó a szabályok követésében. Az Önfeláldozóknál nem, és kétlem, hogy a Bátraknál bármivel jobban betartaná őket.

Jeanine figyel engem egy percig, aztán elenged egy sóhajtást.

- Caleb, egy ideje már kíváncsi vagyok a testvéredre.

- Beatrice-re? – kérdem, hitetlenség színezi a hangom.

- Igen. Tudod, egészen jól megy a beavatása a Bátraknál. Csupán egy-két kisebb rendellenesség van néhány szimulációs tesztjének az eredményében. Ugyanaz a rendellenesség, ami az eredeti alkalmassági vizsgáján is felbukkant.

- Eredeti? Több mint egy vizsgát tett?

Jeanine megrázza a fejét.

- Nem. Azért mondtam eredetit, mert úgy tűnik, hogy valaki kitörölte az eredményeit, és manuálisan vitte be azokat. Mit gondolsz, miért tenne ilyesmit bárki is?

- Nos, mi volt a bevitt eredmény?

- Önfeláldozó – dönti meg a fejét Jeanine.

- Caleb, ez nem tesz kíváncsivá? Hogy a testvéred egy Önfeláldozó eredményt kapott, és a Bátrakat választotta?

- Némiképp – mondom halkan.

- Némiképp? – erősködik Jeanine.

- Tudtam, hogy nem az Önfeláldozókat fogja választani. Sosem illett oda. Nehéz volt számára eleget tenni az önzetlenség szerepének.

Jeanine előrehajol kissé, összefűzi a kezeit.

- Azt mondod, nem hiszel abban, hogy Beatrice képes volt saját magától Önfeláldozó eredményt szerezni?

- Hát, nem…

- De azt mondtad, nem volt önzetlen.

- Nem volt az. Nem az. Én…- Megállok egy pillanatra, kavarog az agyam, próbálja rendezni az ellentmondásokat, és a következményeket.

- Nem tudom.

- Caleb, azt hiszem, hogy a húgod rejteget előlem valamit – mondja csendesen.

- Te megérted, hogy ez esetleg miért vonatkozhat rám, ugye?

Gondolkodom, hogy Beatrice-nak miért kellene bármit is rejtegetnie Jeanine Matthews elől, de nem jövök rá.

- Caleb, biztos vagyok benne, hogy tudod, a társadalmunk nagyon kényes. Egyetlen rossz mozdulat, és az egész összeomlik. Az általunk ismert világ megszűnne létezni.

- Az egyensúly mindig törékeny – mondom halkan.

- Minden bizonnyal az.

- Jeanine… maga… mi az Elfajzottakról beszélgetünk?

Az Elfajzott szó régebben idegen volt a számomra, de mikor idejöttem a Műveltekhez, mindenki erről beszélt. Olyannak tűnt, mint egy legenda.

Egy történet, amit a felnőttek elmondanak a gyerekeiknek, hogy a helyes úton tartsák őket.

„Az Elfajzottak eljönnek majd, és mindent tönkretesznek.”

Csak nem gondoltam, hogy valódiak.

Nos, egészen mostanáig.

Azután, amit Beatrice mondott, mikor eljött meglátogatni, vagy amit Jeanine most elmond nekem, nincs más választásom, mint elfogadni, hogy az Elfajzottak nagyon is valóságosak, és a húgomnak talán köze van hozzájuk.

- Valójában pontosan ez az, amiről beszélek, Caleb.

- … Úgy gondolja, hogy Beatrice Elfajzott?

- A bizonyítékok erre utalnak.

- Nem… - rázom meg gyorsan a fejem. – Beatrice talán nem túl önzetlen, de nem veszélyes. Az Elfajzottak lázadók. Beatrice tudja, hogyan működik a csoportrendszer. A része akar lenni, ez az, amiért a Bátrakat választotta.

- Hát én is így gondoltam, és ez az oka, hogy miért nem vizsgáltam meg az alkalmassági vizsgája eredményét hetekkel ezelőtt – mondja Jeanine halkan, szemét a padlóra szegezi.

- De jelenleg rendszeres látogatásokat tesz a csoportnélkülieknél.

A csoportnélküliek?

Ez nem vall Beatrice-ra. Az Önfeláldozóknál közelről láthatta a csoportnélkülieket, és soha nem mutatott vágyakozást arra, hogy olyan akar lenni, mint ők.

Aztán eszembe jut, hogy ki volt vele a látogatási napon.

Tobias.

Kevert öltözékben.

- Tobias Eaton az – mondom, amint összeáll a kép.

- Azért megy oda, hogy vele legyen.

Jeanine bólint.

- Én is pontosan erre gondoltam, Caleb. Aggódom amiatt, hogy Beatrice túl sok időt tölt a csoportnélküliekkel, túl sok időt Tobiasszal.

- Miért?

- Mert azt hiszem, hogy Tobias Eaton ugyanazt próbálja elrejteni előlem, amit Beatrice rejteget.

- Úgy gondolja, hogy mindketten Elfajzottak?

Felnézek rá egy pillanatra, az új információ furcsán telepedik le az agyamba.

- Meg kell őket állítanom, Caleb. Mindent fenyegetnek, amit felépítettünk, mindent, amit támogatunk. Érted ezt?

Lassan bólintok, de nem vagyok teljesen biztos abban, hogy hiszek benne.

- Természetesen - motyogom.

- Azért hívattalak ide ma este, mert szükségem van tőled valamire, Caleb.

Felnézek rá, enyhén megrántom a vállam.

- Bármit.

- Szükségem van a hűségedre. Szükségem van arra, hogy tudjam, az én csapatomban vagy. Szükségem van a segítségedre, Caleb. Mindenkinél jobban ismered a testvéred. Szükségem van rád.

Csoport a család előtt.

A szavak úgy verődnek vissza a fejemben, mint egy visszhang.

- Hűséges vagyok a csoportomhoz – mondom lassan. – Bármit megteszek, amit csak kér tőlem.

Jeanine szélesen elmosolyodik, majd kinyújtja felém a karját, hogy kezet fogjunk.

- Köszönöm az összes ma esti segítségedet. Hamarosan beszélni fogok veled.

Megfogom a kezét, megrázom, majd lassan elindulok az ajtó felé.

- Ó, és Caleb? – kiált, amint elérem az ajtófélfát.

Kissé megfordulok, hogy ránézzek.

- Isten hozott a Művelteknél.

Következő fejezet >>