Fanfic fordítás: Önzetlen döntések - 29. fejezet


A hét kezdetének ismét itt az Önzetlen döntések új fejezete. Látni fogjátok, ez a rész tele van feszültséggel, amolyan vihar előtti csend, mégis sok minden információhoz juthatunk, és haladnak előre az események.

Jó olvasás a fejezethez!

A fordítás Niki érdeme! És örül minden véleménynek.

Az eredeti történetet ITT olvashatjátok.



29. fejezet



TOBIAS


A hálószobaajtó kitárul, és keményen nekicsapódik a falnak, felriasztva az alvásból.

Mikor a szemem hozzászokik a fényhez, rájövök, hogy Bethany jön be az ajtón keresztül.

Átsétál a szoba másik felébe, ahol egy halomban hevernek a ruhái, és elkezdi átkutatni őket.

Átnéz rám, és látom, ahogy elvigyorodik az arca, mikor meglátja mellettem Tris alvó alakját.

- Jó volt az éjszaka? – kérdi, elfojt magában egy nevetést.

Megrázom a fejem, nem veszek tudomást a kérdéséről.

- Indulsz még több újoncot toborozni? – kérdezem, amint ledobja a pólóját, hogy felvegyen egy fekete hosszú ujjú felsőt.

- Mindig – mondja, majd fejét Tris irányába biccenti.

- Ez az, amiért ma reggel hiányoztál a gyűlésről?

Nem tudom szabályozni az arcomat elárasztó vörösséget.

- Tudnod kell, hogy Evelyn elég dühös. Nem tűntet fel jó színben téged az, hogy nem voltál ott, különösen, mivel a legtöbb csoportnélküli még nem bízik meg benned.

Kissé megrázom a fejem.

- Miről beszélsz?

Bethany felvonja rám a szemöldökét.

- Mi az, Zach nem mondta neked? Volt egy szavazati és stratégiai megbeszélésünk. Evelyn mindenkit megkérdezett arról, hogyan éreznek az Önfeláldozóknak való segítségről, amennyiben a Műveltek a támadást választják.

Frusztráltan felmordulok.

Zach említette, csak teljesen elfelejtettem.

Sok minden történt a múlt éjjel.

Mikor Tris Al miatt feldúltan eljött hozzám, minden más jelentősen háttérbe szorult.

Mikor a szemem Trisre vándorol, még mindig alszik, odabújva az oldalamhoz.

- Elfelejtettem – mondom Bethanynak, hosszan felsóhajtok.

- Hát jobb, ha mész és beszélsz Evelynnel, és minél hamarabb. Láttam már korábban dühösnek, de most… - Bethany megáll egy pillanatra.

- … izzott. Mikor távoztam, úgy tűnt, hogy ő és Zach vitába keverednek.

Az ajtó felé indul, és rám néz.

- Csak gondoltam, figyelmeztetlek. – Trisre pillant, majd vissza rám.

- Ugye tudod, hogy nem kellene itt lennie?

Megvonom a vállam.

- Miért nem?

- … Mert van egy csoportja. Nyomon követik.

- Hogy érted ezt?

Bethany keresztezi a karjait, nekidől az ajtófélfának.

- A csoportokban mindenkit… gondosan megfigyelnek. Ők tudják, hogy rendszeresen idejár. Tudniuk kell.

- Kik azok az „ők”? – kérdem.

- Jeanine. A Műveltek. Biztos vagyok abban, hogy mostanra tudod, hogy ők azok, akik valójában mozgatják a szálakat, igaz?

- Azt hiszed, tudják, hogy itt van?

- Biztosra veszem, hogy tudják, hogy itt van. Nézd, ha nem is érdekel egyikünk sem, legalább gondolj arra, hogy fest ez rá nézve. Nem jó neki, ha együtt látják velünk. Az emberek spekulálni fognak.

Bólintok egyet.

- Rendben.

- Később látlak – motyogja, mielőtt eltűnik az ajtóban.

Néhány pillanatig bámulom az üres ajtót, majd lenézek Trisre.

A gondolat, hogy felébresszem, szinte fáj.

Hetek óta most a legnyugodtabb, és tudom, ha egyszer felkeltem, akkor vissza kell küldenem a Bátrakhoz, nem tudva, mikor láthatom ismét.

Nem akarom széttörni a felfüggesztett mesénk üvegét, de nem igazán van választásom.

Lassan fölé hajolok, és óvatosan rázogatom.

Néhány másodperc múlva rebegve felnyílik a szemhéja, majd lassan felül, dörzsöli a szemét.

- Jó reggelt – mondom csendesen.

- ’Reggelt – válaszol.

- Figyelj – mondom szelíd hangon -, van néhány dolog, amit el kell intéznem ma reggel. Rendben vissza tudsz jutni a Bátrakhoz?

Bólint egyet, de látom a hezitálást a szemében.

Nem akar visszamenni a Bátrakhoz, Ellie ítéletéhez, és a félelemszimulációkhoz, de nincs választása.

- Hé… - mondom gyengéden, homlokom az övéhez döntöm.

- Minden rendbe fog jönni. Biztosan.

Elenged egy apró sóhajt.

- Tudom, hogy úgy lesz.

- Akkor miért van az arcodon az a kifejezés?

Kissé megrántja a vállát.

- Csak egyre nehezebb újra meg újra eltávolodni tőled.

Visszahúzom egy pillanatra, és egy lágy csókot nyomok a homloka közepére.

- Kikísérsz? – kérdezi halkan.

- Természetesen – motyogom megnyugtatóan.

Könnyedén lecsúszik az ágyról, gyorsan megtalálja a ruháit, majd felhúzza őket. Figyelem néhány másodpercig, mielőtt megmozdulok, hogy megkeressem a saját ruháim.

Együtt lassan kisétálunk az épületből, kezünk lazán összefonódik.

Mikor elérjük a szektor végét, elengedi a kezem, és felém fordul.

- Köszönöm… az egész múlt éjszakát.

Kissé megrázom a fejem.

- Nem kell megköszönnöd nekem, Tris.

- Majd látlak… - mondja csendesen, majd elfordul, készen arra, hogy elsétáljon.

Mindenem tiltakozik a távozása ellen, az ujjaim belefájdulnak, hogy újra megfogják a kezét.

- Tris!

Kissé megfordul, hogy rám nézzen, én pedig odarohanok hozzá, megszűntetve a távolságot, amit egy másodperc alatt sikerült megtennie kettőnk között.

Felemelem a kezem, és a nyaka mögé csúsztatom, könnyedén odahúzom magamhoz, így le tudok hajolni, majd ajkam az övére tapasztom.

Egy pillanatig mindketten elmerülünk egymásba, ajkaink akadálytalanul mozognak együtt, de végül ráveszem magam, hogy elhúzódjak.

- Miért volt ez? – kérdi, egy apró mosoly rajzolódik ki az ajkán.

Megvonom a vállam.

- Csak arra az esetre, ha egy ideig nem látnálak.

Biccent egyet, ráharap az alsó ajkára, hogy elfojtsa a szája sarkában bujkáló mosolyt.

- … Szia – mondja lágyan, majd megfordul, és gyorsan elindul vissza a Bátrak irányába.

Vissza oda, ahol semmit sem tudok ellenőrizni, ami vele történik.

Egy másodpercre hányingerem lesz, de tudom, hogy jelenleg más dolgokra kell gondolnom, mint arra a tényre, hogy belefulladok a vezető szerepembe.

Ahogy elindulok Evelyn szobája felé, félelem tölti meg a gyomrom.

Úgy érzem magam, mint egy gyerek, akit meg fognak szidni.

Mikor elérem az ajtót, kinyújtom a kezem, hogy kopogjak, de megállok, mikor hallom a bentről kiszűrődő éles, dühös hangokat.

- Tudtam, hogy rossz ötlet volt, mikor azt akartad, hogy idejöjjön, tudtam, hogy nem áll készen olyasvalamire, mint ez…

- Te nem tudod, hogy mire áll készen, Zach! Egyáltalán nem ismered őt, ahogy itt senki más sem!

Zach hangosan felhorkant.

- Nos, azt tudom róla, hogy semmi más nem érdekli, csak az a kis szőke Bátor lány! Evelyn, te okosabb vagy ennél. Ne hagyd, hogy az iránta való vágyakozásod elhomályosítsa az ítélkezésedet.

A hangok elcsendesednek egy percre, majd Evelyn reszkető hangja visszanyeri az erejét.

- Hogy merészeled ezt mondani nekem?! A semmiből építettem fel ezt a közösséget! Ne merészeld azt mondani nekem, Zachary, hogy az én prioritásaim rosszak.

- Fütyül a kollektívára, Evelyn, és ezt tudod te is!

- Egy gyűlésről hiányzott!

- Ez egy átkozottul fontos volt ahhoz, hogy kihagyja!

- Biztos vagyok benne, hogy jó oka volt.

- Igen, nyilván az volt. A barátnője itt volt a múlt éjjel, vagy ezt nem tudtad?

A hangok ismét elhalkulnak egy percre, és hallom, ahogy valaki cipője járkál a padlón.

- Megmarad a vezető szerepben, Zach. Ez jó neki. Ő jó nekünk.

- Remek – mondja Zach a fogai között. – Akkor beszéljünk a másik rendkívüli problémánkról.

- Ez nem probléma, Zach.

- Marhára nem az! Nem mehetünk szembe a közösséggel. Ők szavaztak, Evelyn. Nem akarnak segíteni az Önfeláldozóknak, és tudod mit? Nem hibáztatom őket.

- Az Önfeláldozók semmit sem tettek, csak próbáltak segíteni nekünk…

- Naná, Evelyn! Tudod, hogy ez nem igaz. A többieknek megpróbálhatod ezt beadni, de nekem nem. Nem kérhetjük a közösségünket arra, hogy kockáztassák az életüket olyan emberekért, akiket a legkevésbé sem érdekel, hogy mi történik velünk. Tudod, hogy ez így van. Egyik csoportot sem érdekli, hogy mi van itt kint velünk.

- Mit akarsz, mit tegyek? – kérdi Evelyn gyenge hangon.

- Azt akarod, hogy hagyjam az Önfeláldozókat meghalni a Műveltek kezétől? Ez az, amit akarsz?

- Azt akarom tőled, hogy legyél az a vezető, aki régebben voltál, ez helyett… - elhallgat egy pillanatra.

- … akármi is az, ami most vagy.

A szoba ismét csöndbe burkolózik, majd újra meghallom Evelyn lágy hangját.

- Menj. Kifelé.

Négy másodpercbe telik, hogy kinyíljon az ajtó. Zach gyorsan mozog, de mikor meglát a folyosón állva, megáll.

Rám néz egy pillanatra, megrázza a fejét, aztán eltűnik a folyosó végén.

Veszek egy mély levegőt, majd a nyitott ajtón keresztül bedugom a fejem.

- Evelyn? – kérdezem bizonytalanul.

Egy asztalnál ül, arcát a tenyerébe temetve. Mikor meghallja a hangom, felém fordul.

- Hol voltál ezen a reggelen? – kérdi, a hangja olyan halk, hogy szinte már suttog.

Hatalmas bűntudat áraszt el.

- … Én… - megállok egy pillanatra, fontolgatom, hogy ebben a szituációban tényleg az őszinteség-e a legjobb politika.

- … Trisnek nagyon durva éjszakája volt a Bátraknál, így idejött. Még ma reggel is itt volt, és én… egyszerűen elfelejtettem. Sajnálom.

Evelyn néz engem egy pillanatig, tekintete vad és sötét.

- Tobias, amíg nem hagyja el hivatalosan a Bátrakat, addig nem lehet itt. Mindent veszélybe sodor azzal, hogy ki-be mászkál innen!

- Tudom…

- Nem! Nem tudod, Tobias. Világos számomra, hogy ez a közösség egy cseppet sem érdekel téged, de ha vele törődsz valamennyit, akkor vissza fogod küldeni a Bátrakhoz, és tartsd is ott. Ez mindenkinek jobb.

A szavai úgy vágnak mellbe, mint egy halom nehéz tégla, és egyetlen dolog sem jut eszembe, amit mondhatnék.

Nincs gyakorlatom abban, hogy leszid.

Nem hiszem, hogy tetszik.

- Szüksége volt rám. Sajnálom.

- Nem hiszem, hogy ez működik – sóhajtja.

- Mi nem működik?

- Te, vezetői pozícióban. Zachnek igaza van. Túl fiatal vagy. Nem törődsz a kollektívával. Csakis őt látod.

- Ez nem igaz – mondom feszülten.

- De az! Ott kellett volna lenned ma reggel. Az kellett volna legyen számodra az előbbre való, Tobias. Különösen annak tudatában, ahogyan a többiek éreznek irántad.

- … Ahogyan a többiek éreznek irántam?

Evelyn hosszan felsóhajt, keze végigszalad a fürtjein.

- Nem bíznak benned, Tobias. Az Önfeláldozóktól jöttél, Marcustól jöttél, ők pedig nem bíznak benned.

Figyel egy percig, szemei elárulják, hogy jobban aggódik, mint amennyire dühös.

- Tudnod kell, hogy a közösség az Önfeláldozók segítése ellen szavazott.

- Mi? Ez nevetséges…

- Nem hiszik, hogy megéri, túl sok áldozat lenne.

Gyorsan megrázom a fejem.

- De meg fogod őket győzni, ugye?

Ismét hosszasan felsóhajt.

- Ha ott lettél volna a gyűlésen, együtt meggyőzhettük volna őket. Szükségem volt a támogatásodra.

- Már mondtam, hogy sajnálom – mondom mogorván.

- Te nem egy gyerek vagy, Tobias. A „sajnálom” nekem haszontalan.

- Elkövettem egy hibát, többé nem fog előfordulni.

- Te akarod ezt, Tobias, vagy én erőltettelek bele ebbe? Ez nem beugratós kérdés. Őszinte lehetsz.

Bámulom egy pillanatig, gondolkodom.

Mikor először idejöttem, és a vállamra nehezedett a vezető szerep, nem akartam.

Most, tudva, hogy a többi csoportnélküli nem ért egyet azzal, hogy segítenünk kell az Önfeláldozóknak, akarom a vezetői pozíciót.

Akarom, hogy képes legyek megváltoztatni a véleményüket.

- Akarom ezt. Hogy bizonyíthatnám be neked, hogy mindent beleadok?

Egy másodpercre behunyja a szemét.

- Ma este lesz egy másik gyűlés, hogy megvitassuk mindazt, amit a Műveltek támadásáról tudunk. Össze fogok hívni egy újabb szavazást. Legyél ott, kérlek.

Erőteljesen bólintok.

- Ott leszek.

Int a kezével, hogy távozzak, én pedig gyorsan az ajtó felé fordulok.

- A gyűlésen is be fogom jelenteni, de tudnod kell, hogy a támadás a Bátrak beavatása után fog megtörténni. Jeanine azt tervezi, hogy katonáiként fogja felhasználni a Bátrakat.

Zeke korábban már kitalálta, hogy Bátor tagokat fognak alkalmazni, de hallva, hogy ilyen hamar tervezik a támadást, felfordul a gyomrom.

- Hogyan tervezik, hogy a Bátrak részt vesznek ebben?

Evelyn megvonja kissé a vállát.

- Ez az a rész, amiben nem vagyok biztos. Nem hiszem, hogy a Bátrak vezetőségével az oldalán túlságosan nehéz lesz neki.

- Fontos nekem a közösség, Evelyn, de ki kell hoznom onnan Trist mielőtt…

Feltartja a kezét, hogy elhallgattasson.

- Gondoltam, hogy valami ilyesmit fogsz mondani. Fontos nekem, hogy legalább a beavatási napig a Bátraknál maradjon. Egyelőre ott van rá szükségem.

Bámulom egy percig, fontolgatva a szavait.

- Szóval kérlek, tartsd Trist a Bátraknál. Legalább csak a következő hét napban. Amint átmegy a beavatáson, el fogok küldeni érte valakit. Ki fogom hozni neked, ígérem. Jelenleg ott van rá szükségem, ahol van, és tőled meg arra, hogy ne csábítsd el onnan.

- Rendben – mondom közömbösen.

- Elmehetsz – mondja, majd lehajol, homlokát a tenyerében nyugtatja.

- Evelyn?

Odafordul, hogy egy pillanatra rám nézzen.

- Sajnálom, ha inkább gond vagyok neked, mint haszon.

Kifújja a levegőt.

- Ó, Tobias, te nem vagy gond – tiltakozik.

- Te csupán… sokkal jobban hasonlítasz rám, mint azt szeretném.

- Hogy érted ezt?

- Meggondolatlan vagy, és a saját szabályaidat követed. A szíveddel gondolkodsz, nem pedig a fejeddel. Sokkal bosszantóbb szemtől szembe foglalkozni ezzel, különösen mióta úgy tűnik, hogy szinte semmiben sem értünk egyet.

- Azt szeretnéd, hogy inkább Marcusra hasonlítsak? – kérdem, hitetlenkedve felvonom a szemöldököm.

Kissé elmosolyodik.

- Este találkozunk, Tobias.

Gyorsan odabiccentek neki, majd kisétálok az ajtón, vissza a saját szobámba.



TRIS


- Életben vagy, beavatott – tölti meg Lauren hangja a fejemet, én pedig levegőért kapkodva visszatérek a szimulációból.

- Lélegezz – mormogja, miközben egy kis ideig még a számítógéppel babrál.

Mindkét kezem végigfuttatom a hajamon, és próbálom normalizálni a légzésem.

A félelem szimulációk semmivel sem lettek könnyebbek.

Bár ezúttal sikerült eredményesen megmentenem magam a fulladástól, mégis még mindig reszketek tőle.

Talán mert Al azóta is szinte minden alkalommal megjelenik a szimulációmban, jelenleg, mint a támadóm.

- Jól vagy? – kérdi Lauren.

Remegő térdekkel állok fel a székből, de amúgy bólintok egyet.

- Jó munkát végeztél ma. Ez a legjobb, amit idáig láttam tőled. A beavatási napon is csináld így, és nem lesz gond.

Ismét bólintok.

- Köszönöm.

- Igen, beküldenéd a következőt?

- Persze – motyogom, majd meglököm a szimulációs terem ajtaját, hogy kinyíljon.

Csak három ember várakozik, és Ellie az első a sorban.

- Te jössz – mondom halkan.

Felnéz rám egy pillanatra, majd mindketten bámuljuk egymást, minden kimondatlan szó ott lóg kettőnk között a levegőben, nehezen, rajtunk gúnyolódva.

Aztán elenged egy apró sóhajt.

- Hogy bírod?

- … M… mi? – kérdezem, a hangomat beborítja a sokk.

Le vagyok döbbenve, hogy feltesz nekem egy valódi kérdést.

Már attól sokkos állapotba kerülök, hogy egyáltalán beszél hozzám.

Megforgatja a szemeit.

- Azt kérdeztem, hogy vagy?

- … Jól… azt hiszem. Én… a szimulációk soha nem lesznek könnyebbek, tudod?

Egy pillanatra összefonja maga előtt a karjait.

- Igen, tudom. – Néhány másodperc alatt végigmér, majd megrántja a vállát.

- Azt hiszem, még találkozunk – mondja, majd elhalad mellettem, be a szimulációs terembe.

Ott állok egy percig, bámulva azt a foltot, ahol Ellie állt.

Elengedek egy apró sóhajt, és nem tehetek róla, de kissé elmosolyodom.

Ez előrelépés.

Ellie szóba áll velem, és nem vonja bele, hogy engem hibáztat a bátyja haláláért.

Haladás.

Elindulok az étkező felé, felragyog bennem egy apró reménysugár.

Talán az Ellie-vel való barátságom nincs teljesen szétlőve.

Mikor odaérek az étkezőhöz, Zeke integet a szokásos asztaltól.

Becsúszok Shauna mellé, és megragadom az asztalon heverő egyik zsemlét.

- Hé, mi a helyzet? – próbálom kérdezni, bár a szám tele van.

- Nézz oda – mondja halkan Zeke, miközben nem is néz igazán a szemembe. Követem a tekintetét oda, ahol általában a vezetők vannak, és látom, hogy Max heves beszélgetést folytat Erickel.

Mindkét fél mindjárt felrobban.

Zeke-hez fordulok.

- Mi folyik itt?

Zeke megrázza a fejét.

- Fogalmam sincs, de fizetnék, hogy most egy légy lehessek ott a falon.

Mindketten visszafordítjuk a tekintetünk Ericre és Maxre.

Végül Max mond valamit, amitől Eric ingerülten távozik.

Zeke ingatja a fejét.

- Valami történni fog, és hamarosan. Érzem.

Egy pillanatra beharapom az alsó ajkam, próbálom elképzelni, hogy mi a csodáról vitatkozhatott Max és Eric.

- Talán semmi.

Zeke rám néz, felvonja a szemöldökét.

- … Vagy, esetleg valami, de egyszerűen… nincs időm ezen gondolkodni. Próbálom befejezni a beavatást, és az esélyeim elég karcsúnak tűnnek. Nincs szükségem arra, hogy zaklatott legyek.

Zeke bólint.

- Jogos – mondja, szeme továbbra is elszántan Maxre fókuszál.

Vágok magamnak egy szelet csoki tortát, és mohón nekilátok.

Zeke bámul egy percig, majd megrázza a fejét.

- Ez olyan, mintha az Önfeláldozóknál soha nem adtak volna enned.

- Haha – mondom, kissé körbeforgatom a szemem, de Zeke már nem is figyel rám.

Helyette a tekintete ismét Maxre szegeződik.

Bármennyire is szeretném, képtelen vagyok elterelni a figyelmem. Így e helyett követem a szememmel Eric mozgását az étkezőn keresztül, egészen addig, amíg el nem tűnik a látómezőből.

Zeke-nek igaza van.

Valami történik, és hamarosan.

Érzem.



TOBIAS


A gyűlés egy totális káosz.

Mindenki egyszerre beszél, Evelyn pedig alig tud közvetlenül egymás után elmondani két szót.

Ez egy óriási vita, struktúra nélkül, Zach pedig semmit sem tesz, hogy javítson a helyzeten.

- Miért kellene bármit is tennünk értük? – kérdi hátulról hangosan egy szőke lány. – A minimumot adták nekünk, míg ők gazdag életet folytattak!

Megjegyzésére a tömeg pozitív morajlással válaszolt.

- Azt nyújtották nekünk, amit megengedtek nekik! Nem az Önfeláldozók a probléma, hanem a vezetőség! – próbálja magyarázni Evelyn.

- Akkor miért nem hagyjuk a Művelteknek, hogy elvégezzék a piszkos munkát, és átvegyék a vezetőséget? Nem ez az, amit végső soron akarunk? – folytatja egy sötét hajú férfi.

A hozzászólása még nagyobb jóváhagyást váltott ki a tömegből.

Gyorsan átszelem a termet, és elhelyezkedem Evelyn mellett.

Felnéz rám egy pillanatra, az arckifejezése elárulja, hogy nem számított arra, hogy ma este megmozdulok, de mégis itt vagyok.

- Bízz bennem – mondom magabiztosan, de olyan halkan, hogy csak ő hallhat meg.

- Az Önfeláldozók – kezdem -, éveken át etettek titeket, ruháztak titeket, védelmeztek titeket. Tényleg úgy gondoljátok, hogy elsősorban nem azért dolgoztak fáradhatatlanul, hogy mindegyikőtöket megtartsák a társadalom részeként? És igen, ti a társadalom része vagytok. Tanácskoznak rólatok a vezetői gyűléseken. Foglalkoznak a szükségleteitekkel, és kezelik azokat. Ettől váltok a társadalom részévé. Az Önfeláldozók harcoltak azért, hogy itt tartsanak titeket. Hogy életben tartsanak titeket! Ha bármely másik csoport ellenőrzése alatt lettetek volna, akkor közületek már mindenkit elvittek és megöltek volna. Ez az, amit Jeanine akar, nem pedig amit az Önfeláldozók. Most ülhettek itt, és nyafoghattok arról, hogy nektek semmi sem elég, vagy elfogadhatjátok azt, hogy az Önfeláldozóknak, az egyetlen csoportnak, akiket valaha is érdekeltetek, szükségük van a segítségetekre.

A teremre lehull a csend.

Evelyn engem bámul, szája kissé nyitva.

Egy pillanatig megrémülök attól, hogy ez a kis beszédem még jobban ellenem fordította a közösséget, de aztán Evelyn előrelép néhányat, a tömeg felé fordul.

- Szóval még egyszer megkérdezem. Mindenki támogatja, hogy segítünk az Önfeláldozóknak, amennyiben és amikor a Műveltek úgy döntenek, hogy támadnak?

A szoba néhány hosszú percig továbbra is csendes marad.

Semmi sem történik.

Aztán, mintegy végszóra, néhány kéz elkezd a levegőbe emelkedni, majd még néhány, és még néhány, egészen addig, míg a teremben szinte minden kéz a magasban van.

- Köszönöm a segítségeteket, és dicsérem a bátorságotokat – mondja Evelyn kemény hangon.

- A következő két napban össze fogok hívni egy stratégiai megbeszélést. Köszönöm.

Mindenki elkezd szétszóródni, Evelyn és én pedig nézzük, ahogy éjszakára visszatérnek a saját épületeikbe és szobáikba.

Evelyn felém fordul egy pillanatra, ujjával az alsó ajkát dörzsölgeti.

- … És ez az, amiért vezető szerepet akartam számodra – mondja kissé mosolyogva.

- Köszönöm, Tobias. A támogatásod… felbecsülhetetlen.

Bólintok egyet.

- Szívesen.

Egy másodpercre megérinti a vállam, bennem pedig elkezd felépülni valami, de nem igazán tudom elhelyezni az érzést.

Bámulom egy kis ideig, majd kiszalad egy kérdés a számon, mielőtt megállíthatnám.

- Megbántad?

- Micsodát? – kérdi, szemeiben zavartság.

- Az elhagyást. Megbántad, hogy eljöttél?

Néz egy percig, majd vesz egy mély levegőt.

- Nem. Nem bántam meg, hogy elhagytam Marcust. Ezt sosem bántam.

A szavai olyan módon törnek össze, amire nem igazán számítottam.

- Ó – mondom halkan.

- Ez nem jelenti azt, hogy nem bántam meg, hogy otthagytalak téged, mert igen. Minden nap sajnálom. Magammal kellett volna vinnem téged, de abban a háztartásban nem volt erőm, Tobias. Ezt tudod.

Bólintok egyet.

- Igen. Tudom.

Mindketten hosszú ideig hallgatunk, majd mikor végre összeszedem a bátorságot, hogy megtörjem a csendet, a hangom alig több mint egy suttogás.

- Le kellene feküdnöm. Majd látlak…

Egy pillanatig Evelyn nem mond semmit, aztán mikor elérem a kijáratot, meglepődöm, hogy meghallom a hangját.

- Tobias? Én… én tényleg le vagyok tőled nyűgözve… az embertől, akivé váltál. Én… - sóhajt egyet.

- Nem színlelem, hogy tudom, hogyan legyek az anyád. Nem fogom. Ahogy azt sem fogom eljátszani, hogy valamennyire is ismerlek téged, mert nincs így. Én csak… nagyon el vagyok tőled ragadtatva.

Bámulom egy pillanatig, fontolgatom a szavait.

- Köszönöm… - mondom megtorpanva, ott lóg a nyelvem hegyén egy másik szó, de nem vagyok biztos abban, hogy készen állok arra, hogy kimondjam.

- … anya. – Végül hagyom, hogy kicsússzon.

Nem várok Evelyn reakciójára.

Képtelen vagyok rá.

Az túl sok lenne.

Ezen kívül pedig nem is neki mondtam.

Magam miatt mondtam.

A megbocsátás soha nem tartozott az erősségeim közé, de Tris minden nap új dolgokat tanít nekem.

Ha Tris képes volt megbocsátani, hogy belekényszerítettem a Bátrakba, akkor én is meg tudom bocsátani az anyámnak, hogy elhagyott.

Legalább is elkezdhetem megpróbálni, hogy megbocsássak. 



TRIS

12 óra a beavatási napig 


- Beatrice…

Ez egyfajta lágy suttogás, ami alig ébreszt fel.

Kimerült vagyok.

Könyörögtem Zeke-nek egy extra félelem szimulációs óráért mielőtt lefekszem, csak a biztonság kedvéért.

Lauren kitart amellett, hogy fényesen teljesítek, de nem tehetek róla, hagyom, hogy az idegek tegyék a dolgukat.

Még mindig rémült vagyok.

Bármi megtörténhet holnap.

Bármi.

Különösen azzal a hatalmas titokkal, amit rejtegetek.

Elfajzott.

Bár soha nem hallottam volna ezt a szót.

- Tris…

Újra hallom a suttogást, amihez ezúttal társul egy gyengéd simogatás a hajamon.

A szemeim gyorsan kipattannak, de csak egy árnyképet látok a beavatottak hálótermének sötétségében.

Hallom, hogy körülöttem mindenfelé horkolnak, így tudom, hogy elég késő van.

Néhányszor belepislogok a sötétségbe, míg a szemem alkalmazkodik hozzá, és rájövök, hogy a nevemet suttogó személy Tobias.

Gyorsan felülök, a takaró messzire esik tőlem.

- Tobias?!

- Pszt… fel fogod ébreszteni az egész szobát – suttogja azonnal.

- Sajnálom… - motyogom, halkítva a hangomon.

- Mit keresel itt? Ha valaki meglát téged…

- Tudom, tudom. Nincs sok időm, de egyszerűen… látnom kellett téged, csak egy pillanatra. – Megérinti a hajam, én pedig előrehajolok, homlokom az övéhez nyomom, elmerülve az érzésbe, hogy ilyen közel vagyok hozzá.

- És van néhány dolog, amit el kell mondanom neked – mondja halkan.

- Rendben… - Felülök kissé, rá összpontosítom a figyelmem.

- A vizsgád után Evelyn el fog küldeni érted valakit, aztán csatlakozhatsz hozzánk a csoportnélküli szektorban.

A gondolat, hogy csoportnélkülivé válok, nagyon megrémiszt, de azáltal, hogy Tobiasszal lehetek úgy, hogy semmi nem áll az utunkban, megéri.

Bólintok egyet, figyelmen kívül hagyva a gyomromat elragadó érzést.

- Rendben.

- Úgy gondoljuk, hogy az Önfeláldozók elleni támadás valamikor a végső vizsga után fog bekövetkezni, és azt akarom, hogy velem légy, mielőtt bármi történik.

- Rendben – mondom ismét.

- Rendben – ismétli, ahogy felém hajol.

- Hiányzol – suttogom.

- Tudom – mondja gyengéden. – Te is hiányzol nekem.

Elhúzódik tőlem, majd gyorsan végigmér.

- Fáradtnak tűnsz.

Kissé megvonom a vállam.

- Az vagyok. Nos, azt hiszem, inkább vagyok rémült, mint fáradt…

- Át fogsz menni a vizsgán, Tris – szakít gyorsan félbe.

- Ez… nem igazán az, amitől félek. Ez az egész. Az utána jövő rész. Te és én. Mit fogunk csinálni?

Kissé elmosolyodik.

- Együtt kitaláljuk majd, Tris.

Biccentek egyet.

- Rendben.

Egy apró csókot nyom a homlokomra.

- Menned kell… Eric néha ellenőrzi az ágyakat, és ha elkapnak…

Gyorsan bólint.

- Igen, megígértem Evelynnek, hogy csak négy percet maradok, és jelenleg két és féllel meghaladtam.

Egy pillanatra letérdel az ágyam mellé, és csak néz.

- Szeretlek, Beatrice Prior – mondja végül.

Kissé elmosolyodom.

- Én is szeretlek. Hamarosan látlak.

Mosolyog egy kicsit, aztán odahajol, ajkait az enyémre tapasztja.

Mindent össze kell szednem magamban, hogy ne akaszkodjak rá, és könyörögjek többért.

Végül elhúzódik tőlem, és mielőtt ténylegesen elköszönhetnék, lopakodva áthalad a hálótermen, majd beleveszik a Bátrak központjának sötétségébe.

Álomba merülök, elképzelve ahogy Tobias meleg karjai körém fonódnak.






2 megjegyzés:

  1. Kiváncsi leszek, mire készül Max és Eric. Bár jóra biztos, hogy nem...
    Mindig is tudtam, hogy Tobias jó vezető, de most be is bizonyította.
    Tök cuki volt a végén, hogy meglátogatta Trist, csak hogy megnyugtassa...
    Köszi a fordítást Niki! Szép munka!
    Puszi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Az Eric és Max kettősből nehéz lenne kihozni bármi jót is. :(
      Tobias nagyon jó vezető, csak nehezen nyílik meg. Ha meg van a kellő motiváció, akkor nagyon hatásos tud lenni.
      Köszönöm, Márti! Puszi!

      Törlés