Fanfic: A jövő kezdete - 44. fejezet

FIGYELEM! CSAK AZOK OLVASSÁK EL, AKIK OLVASTÁK A HŰSÉGEST!

Igaz, hogy ma szomorú hírek jönnek itt a filmek kapcsán, de remélem ezt egy jó hírnek veszitek. Végre elkészültem a 44. fejezettel, és elég szörnyű azt mondanom, hogy az utolsó előtti fejezettel. Lassan mindent lezárok, de még egy nagy elméletemről lerántom itt a leplet, és még van valaki, akinek nem döntöttem a sorsáról. De eljött annak is az ideje!

Jó olvasást kívánok! <4

44.

TRIS

Nehézkesen telnek a napok, bár a gyógyszerek hatására sokat alszom. Viszont mikor ébren vagyok, hetek óta először érzem jól magamat, még ha a sebembe olykor beleszúr a fájdalom. De megkönnyebbülést jelent, hogy már nem ránganak az izmaim olyannyira, mint eddig. Persze néha meg-megrándulnak a végtagjaim, de ez mérföldekre van a korábban tapasztaltaktól.

A napi menetrend része az infúzió, ami az orvos szerint segít rendbe szedni a megtépázott szervezetemet. Erre mindig ebéd után kerül sor, és beletelik egy jó három órába, hogy az utolsó csepp is lecsorogjon.

Unom már ezt a fekvést, de sokat nem tudok ellene tenni. Késő délután Tobias mindig sétálni visz, de a segítsége nélkül nehezen megy. Túl hamar elfáradok. Nem egyszer a karjaiban hozott vissza a kórterembe. Na nem mintha panaszkodnék; jobb módját elképzelni sem tudnám a visszaútnak.

Az egész kórházi szenvedés legnagyobb hátulütője az, hogy egyre inkább kezdek becsavarodni. Hiába a látványos javulásom, a lehangoltság olyan mértéket ölt, hogy elszorul tőle a mellkasom. Utálok gyenge lenni, azt meg még jobban, ha az emberek ilyennek látnak, hogy aztán figyeljem a szánakozó pillantásukat. Még némelyik nővéren is észreveszem, akik hiába mosolyognak kedvesen, és igyekeznek megértőnek látszani, a szánalom mégis ott rejlik a tekintetükben.

Ráadásul nem tudom, mit gondoljak azok után, hogy Tobiastól megtudtam, Christina nem akar így látni engem. Egyszerre vagyok dühös és elárult, valamint teljesen megértem, hiszen én sem szeretném ilyen állapotban látni egy barátomat, mégis fáj, hogy be sem nézett hozzám azóta, hogy ide kerültem. Ez minden bizonnyal az átkozott karma műve, hiszen mikor Tobias feküdt itt, bennem sem volt elég bátorság, hogy akárcsak ránézzek.

Vagyis inkább a mardosó bűntudat gátolt meg benne.

De Tobias most mégis itt van, annak ellenére, hogy én nem voltam mellette, mikor szüksége volt rám, és még megtehettem, hogy az ágya mellett üljek - mielőtt belesétáltam volna az anyja csapdájába. Azonban nem tűnik úgy, hogy neheztelne rám ezért, pedig tudja, hogy mit tettem: hogy gyáva és összetört voltam. Ám így sem hagy magamra, csak akkor távozik a kórteremből, mikor elugrik lezuhanyozni, vagy enni valamit.

Hálás vagyok neki, amiért állandó társaságot nyújt számomra. Úgy érzem, más közelségét el sem bírnám most viselni, és egyedül maradni is félek. Tobias tartja meg az ép eszemet, és nem csak a jelenlétével, hanem az egyszerű, semmitmondó beszélgetéseinkkel. Valahogy attól, hogy egyszerű dolgokról csevegünk, nem tűnik annyira borzalmasnak a múlt, és mindemellett az unalom sem öl meg.

Szerencsére ahogy haladunk a kezeléssel, sokkal jobban vagyok. Lassan de biztosan sikerül egyedül is végigsétálnom a folyosón, és már nem vagyok annyira lehangolt sem. Végre bennem is kigyúlt a remény szikrája, amit már nem egyszer felismertem Tobias tekintetében az elmúlt napokban, hetekben.

Ami Tobias szerint a legnagyobb előrelépés, hogy végre megjött az étvágyam. Korábban alig sikerült megennem egy kevés levest, mostanra már szilárd ételt is le tudok gyűrni. Eddig bele sem gondoltam, mennyire elvette az erőmet, hogy képtelen voltam enni. Az állandó hányinger nem könnyítette meg a dolgomat.

Így viszont, hogy több energiám van, kínzóbb csak itt feküdni, és bámulni a plafont, amíg lecsorog az infúzió. Olyan, mintha fogoly lennék, különösen, hogy a karomat még mindig leszíjazzák ez idő alatt - biztos ami biztos - pedig már kétlem, hogy véletlen kirántanám a tűt.

A mai nap meg különösen bosszantó a tortúra, mivel Tobias nincs itt; Johanna akart vele beszélni, így kénytelen volt itt hagyni egy időre. Viszont így nincs, aki elterelje a gondolataimat, ezért nem is csoda, hogy a percek kínzó lassúsággal telnek. Jobb dolgom nem lévén a gyógyszer cseppjeit szuggerálom, hogy minél gyorsabban cseppenjenek le, de nem úgy fest, mintha hallgatnának rám.

Bosszúsan felsóhajtok; ezt nem fogom sokáig kibírni...

Szinte felkiáltok örömömben, mikor kinyílik a kórterem ajtaja. Tobiasra számítok - már ki is ül a mosoly az ajkamra -, így kissé meglepődöm, mikor Edith lép be a szobámba.

- Ó, szia.

Válaszul felvonja a szemöldökét.

- Csak nem másra számítottál? - kérdi mindentudón.

- Nem, dehogy... - lódítom, bár tudom, hogy úgyis átlát rajtam. - Csak meglepő itt látni, azt hittem, más dolgod van.

Felsóhajt, és látom az arcán, mennyire kimerült. Gondolom, napok óta nem aludt rendesen, amelyhez hozzájárult a folytonos stressz is.

- Volt is, de úgy tűnik, lassan mindent sikerül elrendezni a Kormány képviselőivel. Érdekes módon az eszement főnökük nélkül egész készségesek.

Az “eszement főnökük” említésére is összerándul a gyomrom. Ha ő nincs, most nekem se kéne itt feküdnöm...

Látom, hogy változik meg az arckifejezése gyengéddé és aggódóvá, amint leül mellém.

- Elég a politikából - viccelődik -, engem az érdekel, hogy hogy vagy.

Megvonom a vállam, ahogy kezd egyre jobban feszélyezni ez az újra és újra megismétlődő kérdés.

- Már jobban. Még nem múlott el minden tünet teljesen, de a maradékkal meg tudok birkózni.

Szomorkás, mégis megkönnyebbült sóhajt hallat, amitől akaratlanul is kissé bűntudatom támad, hogy nem tudok jobban, gyorsabban gyógyulni. De azért valamennyire feloldódik a mellkasom szorítása, mikor a tenyere a fejem tetejére simul, még ha bele is sajdul a szívem, hogy ezt a szüleim már nem adhatják meg nekem.

- Tudom, hogy hiányzik a családod, Tris - mondja, mint ha a gondolataimban olvasna. - Nekem is elmondhatatlanul hiányoznak. De most, hogy végre sikerül békét találnunk Chicagónak, több időt tölthetünk együtt.

- Valóban? - kérdem elcsukló hangon. Hiába tudom, hogy Edith a nagymamám, eddig mégsem gondoltam bele, vagy hittem azt, hogy Tobiason kívül mást is tarthatok a családomnak.

- Persze ha te is akarod...

- Igen - mondom kissé túl nagy hévvel, amitől Edith kuncogni kezd. Érzem, ahogy felforrósodik az arcom, rögtön szabadkozni kezdek: - Mármint... az igazán jó lenne.

- Megígérem, hogy nem fogsz magadra maradni. Itt leszek, ahogy Tobias is.

Jól esnek a szavai, hiába vagyok legbelül tisztában mindezzel, hallani mégis teljesen más. Ad egyfajta bizonyosságot a dolognak.

- Viszont neked is ki kell most tartanod mellette. - A hangja komoly, az aggodalmat nem nehéz kihallani belőle, amitől az én szívem is hevesebben kezd el dobogni.
- Történt valami? - kérdezem enyhén remegő hangon, félve a választól. Mindig történik valami…
- Nem mondta?
Értetlenül nézek rá, és megcsóválom a fejem, mivel fogalmam sincs, miről beszél. Mit nem mondott nekem Tobias? Mondjuk elég különösen viselkedett reggel, ugyanis még a szokásosnál is hallgatagabb és feszültebb volt. Ostobaság volt tőlem, hogy nem tulajdonítottam neki jelentőséget, bár mikor elment, még jóformán fel sem ébredtem.
- Ma tartják Evelyn tárgyalását.
Ledermedek. Az állandó infúziók és vérvételek mellett teljesen meg is feledkeztem Evelynről. Azt tudtam, hogy letartóztatták, miután kiderült a többiek számára is, hogy köze volt az elrablásomhoz, és hogy a Kormánnyal szövetkezett. Viszont azóta nem hallottam róla semmit, ahogy Tobias sem említette. Mondjuk nem meglepő: a helyében én sem hoznám szóba.
Kissé bánt, hogy nem árulta el, hogy hova megy ma reggel, akármennyire is tudom, hogy szégyelli az anyját. Viszont én is érintett vagyok a témában, így jogom lett volna tudni, mi is fog történni.

- Mikor?

Az órájára pillant, és felvonja a szemöldökét.

- Úgy tűnik, már bármelyik pillanatban. Lassan indulnom is kéne...

Elszorul a torkom, de a düh hamar megjelenik, amint a gondolat - hogy erről bárki, akárki korábban is említést tehetett volna - szilárdan megfogalmazódik bennem. Már ki is pattanok az ágyból, és a cipőm után keresgélek.

- Ugye nem akarsz odamenni? - kérdezi kissé meglepetten a nagyanyám. Gondolom nem hitte volna, hogy ez lesz az első reakcióm. Látszik, még nem ismer eléggé…

- De, ez a terv… - morgom, miközben meghúzom a cipőfűzőmet.

- Nem hinném, hogy ez egy jó terv...

- Az nem érdekes - felelem az ajtó irányába fordulva. - Elég jól vagyok, és nem mellesleg ez a tárgyalás engem is érint. - Azt már nem teszem hozzá, hogy Tobias mellett akarok lenni.

Összehúzza az orrát, ebből gondolom, hogy nem repes az örömtől. De végül egy hangos sóhaj után bólint.

- Rendben - egyezik bele. - Elviszlek a Kegyetlen Központba, viszont azzal a feltétellel, hogy megfogadod a szavaimat. És ezúttal nincs magánakció!

Tudom, hogy igaza van. A korábbi magánszámaim nem igazán vettek sikerhez.

****

Egy volt Művelt sofőr visz el bennünket az Őszinték oly sok mindent látott központjába. A fiatal fickó kissé ellenszenvesnek bizonyul a számomra, mivel le sem tagadhatná a Műveltekre annyira jellemző gőgöt. Ahogy a dioptria nélküli szemüvegét sem tudta maga mögött hagyni.

Ahogy esetlenül végigloholok Edith nyomában a folyosón, igyekszem nem mérges lenni Tobiasra. Nem könnyű, de tudom, hogy számára sem könnyű a helyzet. Fogalmam sincs, én mit tennék a helyében. Tisztában van vele, hogy érzek Evelyn iránt, ami úgy sejtem befolyásolta őt abban, hogy megossza velem a tárgyalással kapcsolatos információkat.

Már messziről is hallom a lármát, ami a legfelső emeletet uraló hatalmas teremből szűrődik felénk. Abból a teremből, ahol egykor mi is kénytelenek voltunk alávetni magunkat az igazságszérumnak, és ahol oly sok titokra derült fény.

Még most is beleborzongok a gondolatára, ahogy a szérum, mint az ólom elnehezedett rajtam. Azonban utólag úgy gondolom, felülkerekedni könnyebb volt rajta, mint... Nem, nem szabad most ilyen irányba terelnem a gondolataimat.

Edith megtorpan a terem bejáratánál, hogy szembe forduljon velem. Komor az arca; nem szeretem ilyennek látni.

- Remélem nem felejtetted el, mit ígértél.

Megrázom a fejemet, jelezve, hogy tökéletesen tisztában vagyok vele, mire céloz. Ez egyszer veszteg maradok, és hallgatok a szavára. Noha valahogy kételkedtem magamban, hogy tényleg meg is tudom tenni. Viszont muszáj lesz: nem okozhatok újabb csalódást, különösen nem a nagyanyámnak.

- Arra kérlek, hogy maradj hátul, akármi történjék is, és ne hívd fel magadra a.figyelmet.

- De Tobias... - Nem értem. Azért jöttem ide, hogy mellette legyek az anyja tárgyalásán, és biztos vagyok benne, hogy ezzel Edith is tisztában van.

- Emlékezz rá, hogy ő nem akarta, hogy itt legyél. Megjegyzem, erre bizonyára jó oka volt, ám én megakadályozni nem foglak, de elvárom, hogy tiszteletben tartsd ezt a kérésemet.

Elég kellemetlenül érzem így is magam, hogy Tobias kihagyott engem az életének e fontos pillanatából, nem hiányzik hogy ezt még Edith is a képembe vágja. De végül összeszorítom a fogam, és csak bólintok, még ha úgy is érzem magam, mint egy kisgyerek, akit épp most szidtak meg, viszont tudom, hogy tűrnöm kell. Sok rossz döntést hoztam, és itt az ideje, hogy bebizonyítsam mindenkinek, hogy tudok higgadtan és éretten viselkedni. Nem akarom, hogy továbbra is gyerekként kezeljenek.

Edith láthatóan elégedettnek látszik a néma válaszommal, mert ő is bólint, megszorítja a vállam, majd sarkon fordul, és belép a terembe. Szinte azonnal eltűnik a szemem elől, ahogy elveszik a tömegben. Viszont a nyugtalan sóhaja még eljut a fülemig a nagy zaj ellenére is.

Beletörlöm a tenyeremet a nadrágom vászon anyagába, mielőtt én is elindulnék, hogy keressek egy helyet az emberek sűrűjében, miközben igyekszem nem törődni a szívem heves zakatolásával. Amit nem könnyű figyelmen kívül hagyni, ahogy azt sem, hogy hirtelen alig kapok levegőt, ahogy szép lassan körbevesznek a tárgyalásra érkezők.

Hátrálni kezdek, még ha neki is ütközök pár alaknak, nem igazán érdekel; még arra sem veszem a fáradtságot, hogy elnézést kérjek. A pánik váratlanul tör rám, és elfog a hányinger, ahányszor hozzám ér valaki: túl közel és túl sokan vannak, az érintésük szinte égeti a bőrömet, mintha méreg lenne, ami lassan beférkőzik a testembe, és megfojt.

Egy reszketeg sóhaj szakad ki belőlem, amint a hátam a falnak ütközik. A vér dübörög a fülemben, amitől a tömeg lármája csak tompa zajnak tűnik, és egy jó pár percig csak összemosódott foltokat látok belőlük, mire végre kezdek lenyugodni. Már nem ütköznek nekem az emberek.

Nem tudom, mi a fene ütött belém. Eddig még sosem reagáltam ilyen hevesen egy szituációban sem, így nem értem, honnan jött ez a hirtelen pánik. Talán attól, ami történt velem? A Kormány meg minden... Fogalmam sincs, de nincs attól kétségbeejtőbb, mikor nem értem saját magamat.

A gondolataimból a tömegben támadt hirtelen zűrzavar szakít ki, ugyanis előttem az emberek kiabálnak és ugrálnak. Megborzongok attól az energiától, ami belőlük árad. Viszont így, hogy kellő távolságban vannak tőlem, már nem ver ki tőlük a víz. Itt a fal mellett mindenki békén hagy, mivel úgy tűnik, inkább a terem közepe felé tülekednek.

Aztán meghallok egy hangot, ami még ismerős is, és amitől az emberek szép lassan elcsendesednek. Hamar beugrik, kihez tartozik a hang, pedig nem mostanában hallottam, viszont a helyszín hamar előhozza az emlékeket: Niles szólal meg - az az Őszinte férfié, aki anno kihallgatott minket Tobiasszal.

Nem hittem volna, hogy ilyen határozott hangot képes megütni, amire elcsendesedik a felbőszült tömeg. Nem ilyennek emlékszem rá: ennyire erőteljesnek, és már-már Bátornak.

Jó lenne látni is valamit, mivel az emberek mindent eltakarnak előlem, és amúgy sem vagyok elég magas, hogy innen lássak valamit. Közelebb kéne férkőznöm a terem közepéhez - ahol sejtéseim szerint Evelynt már bevezették, és leültették egy hasonlóan kényelmetlen székre, mint amin mi is annyi mindent bevallottunk a szérum hatására -, azonban nem tehetem. Képtelen lennék a közelükbe menni, már a gondolattól is ismét kapkodva szedem a levegőt.

- Mindannyian tudjuk, hogy miért vagyunk ma itt – harsan fel Niles hangja, ami olyan erőteljes, hogy betölti a termet annak ellenére, hogy rengetegen teszik tiszteletüket a tárgyaláson. Mégis minden szavát kristály tisztán érteni. Mondjuk ez annak is köszönhető, hogy mindenki feszült csendben várja a fejleményeket.

- Evelyn Johnson sok mindent elkövetett a városunk ellen – tér a lényegre az egykori Őszinte férfi. - A Műveltek leverése utáni önkényuralmát, mikor is a csoportnélüliek élén leverte a korábbi rendszerünket, és polgárháborút szított közöttünk, már megtoroltuk. Evelynt korábban száműztük a városból a kerítésen túlra. Ezt a rendelkezésünket azonban megszegte, igaz kezdetben engedéllyel.

Elégedetlen susogás fut végén a tömegen; még mindenkiben élénken él az az idő, míg a csoportnélküliek irányították a városunkat. Nem meglepő, hogy Evelyn a közutálat tárgyát képezi.

- Johanna Reyes engedélyt adott neki arra, hogy a fia mellett legyen, amíg az a kórházban lábadozott, azonban később sem hagyta el a várost, ezzel ellent mondott a korábbi ítéletnek.

- Nem kellett volna hagyni, hogy még egyszer ide betegye a lábát – hallom valahonnan magam elöl, amit helyeslő megnyilvánulások követnek.

Részben én is egyetértek velük, mert ha nem engedjük be ezt a nőt újra az utcáinkra, talán kevesebb kárt okozott volna az ellenség. Viszont nem tudok nem azon gondolkodni, hogy mindez meg sem történt volna – Evelyn nem lenne most Chicagóban –, ha akkor nem keveredek el a tömegben… Nem lett volna semmi keresnivalója itt.

Ilyenkor elég nehéz nem hibáztatnom magamat a történtekért: mindazért is, amit velem műveltek.

- A vád, hogy Evelyn Johnson együttműködött a Kormány embereivel, az itt lakó emberek ellen tevékenykedett, továbbá közreműködött Tris Prior elrablásában. Ennek bizonyítására a vádlottat igazságszérum hatása alatt fogom kikérdezni.

A jelenlévők helyeslőn felmordulnak, vagy épp gyűlölködésüknek adnak hangot. A lényeg, hogy a hangzavar ismét eluralkodik a termen, és most még Niles hangját sem hallom a háttérben. Csak valahonnan zokogás hangjai jutnak el felém, amit eltompít a lárma.

Minden bizonnyal most adja be Evelynnek a szérumot.

Fél percen belül a tömeg ismét csendbe borul, szinte pattanásig feszül a levegő. Csak a halk szipogást hallani, ami gondolom Evelynhez tartozik.

- A neve? - teszi fel Niles az első bemelegítő kérdést.

- Evelyn Johnson – jön is a felelet gondolkodás nélkül. Már hallani is a hangján a szérum hatását: szinte minden érzelemtől mentesen beszél, még a saját nevét is úgy ejti, mintha egy komputer volna, nem pedig emberi lény.

- Mi az eredeti csoportja?

- A Műveltek.

- Választott csoportja?

- Az Önfeláldozók.

- Mióta tartozik a csoportnélküliek közé?

A kérdés önmagában is elég kegyetlen, de úgy még inkább, hogy most már mindegy, hogy valakinek melyik csoport volt az otthona, vagy hogy azokon kívül élt. Már felszámoltuk a csoportrendszert – amihez leginkább épp Evelyn járult hozzá.

- Lassan tíz éve.

Magamban felhorkantok. Igen, tíz éve annak, hogy magára hagyta a fiát.

- Köszönöm. Akkor térjünk rá a vádpontokra. Mikor hallott először a kerítésen túli világról: a Hivatalról vagy a Kormányról?

- Akkor tudtam meg, mielőtt elhagyni készültem az Önfeláldozókat.

- Hogy szerzett róluk tudomást? - hangzik a következő kérdés.

- Mivel a volt férjem az Önfeláldozók vezetője volt, az egyik gyűlés közben bementem az irodájába, és a számítógépén megtaláltam a videót.

- Pontosítsa, melyik videóról van szó.

- Természetesen az Amanda Ritter által készített felvételről – feleli Evelyn, szinte felháborodva. Pedig a kérdés jogos volt, hiszen akár másik videóval is találkozhatott volna Marcus gépén. Kissé nevetséges, hogy még a szérum hatása alatt sem mondja ki a nagyanyám nevét, mikor ő is tisztában van vele, hogy Edith készítette.

Most már értem, miért tiltakozott olyan nagyon, hogy nyilvánosságra kerüljön a videó. Ő már korábban tisztában volt annak tartalmával, mint a Műveltek.

- Mikor lépett kapcsolatba először a Hivatallal?

- Nem sokkal azután, hogy láttam a felvételt.

- Ekkor már tudta, hogy el fogja hagyni az Önfeláldozókat? Ez motiválta arra, hogy a csoportnélküliekhez szegődjön?

- Részben – hallom a választ. - Korábban is szabadulni akartam abból a házból, viszont így már egyre több okom volt a távozásra.

- Szóval nem csak a családjától akart szabadulni? Már akkor is tervei voltak a videóban látott információkkal?

- Felháborított, hogy ezt képesek voltak eltitkolni előlünk, így minden vágyam az volt, hogy tönkretegyem Marcust és vele az Önfeláldozókat.

Valamennyire meg tudom érteni a korábbi csoportom iránti utálatát, hiszen Marcus úgy bánt vele, ahogy azt senki nem érdemelné. Viszont nem lehet hibáztatni az egész közösséget az egyik vezető tetteiért.

- Igaz az, hogy a férje erőszakos viselkedést tanúsított önnel és a fiával szemben?

- Igen, éveken keresztül el kellett viselnem a fájdalmat, amit ő okozott.

- Vagyis azt állítja, hogy ez állt annak hátterében, hogy elmenekült onnan?

- Így van?

- Ha a saját bőrén tapasztalta meg, hogy a Mr. Eaton mire is képes, miért hagyta hátra, ha jól tudom, akkor kilenc éves fiát?

Összeszorul a torkom Niles kérdését hallva, ám valahogy hálás vagyok neki, amiért feltette. Most nem tud hazudni se Nilesnek, se nekem, de ami a legfőbb: Tobiasnak sem.

- Csak hátráltatott volna – mondja olyan színtelen hangon, hogy felfordul tőle a gyomrom. Megértem, hogy az igazságszérum befolyással van a hangszínére is, de nem tehetek róla, hogy kegyetlennek érződnek a szavai. Sőt tudom, Tobias számára ettől nem is lehetne kegyetlenebb. - Emellett igyekeztem nem gondolni arra az eshetőségre, hogy az apja bármikor is kezet emelne rá.

Lehunyom a szemem, és próbálom elterelni a gondolataimat arról, ez hogyan eshet Tobiasnak. Annyira igyekezett korábban hinni az anyjának, erre az most bevallja, hogy soha nem állt szándékában magával vinni.

- Hogy kommunikált az ellenséggel? - hangzik a következő kérdés, ami kiránt a gondolataim közül.

- Volt egy beépített emberük, egy Művelt férfi, a nevét nem tudom, akin keresztül megkaptam az utasításokat, csak az utóbbi pár hónapban találkoztam személyesen a vezetőjükkel.

- Milyen utasításokat kapott a Hivataltól vagy a Kormánytól?

- A csoportnélküliekhez küldtek, ezzel megszilárdítva az elhatározásomat, hogy végleg magam mögött hagyjam a korábbi életemet. A feladatom az volt, hogy összefogjam a szétszórtan élő, senkihez nem tartozó embereket.

- Jobb életnek gondolta ezt, mint azt bármelyik másik csoportban elképzelhető?

- Persze. Attól az erőszaktól minden jobb, amit kénytelen voltam átélni. Így pedig vezető lehettem, és az irányítás az én kezembe került; nem csak a saját életem felett.

A tömeg zúgolódni kezd, és hallom, ahogy Harrison felemeli a hangját, hogy csillapítsa a jelenlévők haragját. Azért az ő hangja még így is erőteljesebb, mint Nilesé. Meg sem kéne lepődnöm rajta, hogy minden csak a hatalomról szólt neki. Eddig is tudtam, milyen hataloméhes, de nem hittem volna, hogy ekkora élvezetet lelt abban, hogy a csoportnélküliek felett uralkodott.

- Ezután mi volt a feladata? Milyen szerepet szántak a csoportnélkülieknek? - folytatja Niles.

- Elsődlegesen az erőforrásaink egyesítése, hogy készen álljunk a bekövetkező változásokra – magyarázza Evelyn.

- Tudták, hogy mi készül? - kérdez vissza Niles enyhe döbbenettel a hangjában.

- Már évekkel korábban, ezért kezdtünk el szerveződni. Tudtunk az Önfeláldozók elleni támadásról, amit a Műveltek a segítségünk nélkül véghez sem tudtak volna vinni.

- Ezt hogy érti?

- Mivel a támadás során a szimulációs szérum hatása alatt álló Bátrak a vonattal jutottak el az Önfeláldozók szektorába, szükségük volt a segítségünkre. Amit mi örömmel megadtuk nekik, hiszen így meggyengíthettük a csoportokat.

Néma csend telepedik a falak közé; a döbbenet mindenkinek elveszi a szavát. Én nem csak a döbbenettel küzdök. Nem éreztem magam még ennyire ostobának. Hogy nem raktam össze a kirakós darabjait, mikor azok ott voltak a szemem előtt.

Lepereg előttem a támadás napja. Ahogy a Bátrak, mint robotok menetelnek a Kútban a kijárat felé, hogy felszálljanak a vonat kocsijaiba. Fel a vonatra, ami azelőtt sosem állt meg. Kivéve azon a hajnalon.

Nem hiszem el, hogy erre soha nem gondoltunk. Bizonyára mindenki el volt foglalva, hogy feldolgozza a sokkot, amit a csoportunk széthullása, és ártatlan emberek lemészárolása okozott. De gondolnunk kellett volna rá, hiszen annyira egyértelmű: a vonatok először álltak meg, azokat pedig a csoportnélküliek vezetik.

Természetesen a döbbenet helyét hamar átveszi a harag és szikrázó gyűlölet, és szinte lincshangulat alakul ki. Látom, ahogy a mozgolódnak az emberek, igyekeznek közelebb kerülni a terem közepéhez – közelebb Evelynhez.

- Köze volt mindahhoz, amit a Kormány elkövetett az elmúlt hónapokban?

- A segítségemmel jutottak be a városba, és én javasoltam neki, hogy hol rendezkedjenek be a korábbi csoportnélküli területen.

Minél több ilyen jellegű kérdés merül fel, annál inkább azt érzem, hogy Evelyn nem fog élve kijutni innen. A felbőszült tömeg darabokra fogja őt tépni.

- Abban is segített nekik, hogy elrabolják Tris Priort?

A nevem említésére összerezzenek, és idegesen pillantok körbe, ellenőrizve, hogy senki nem vette észre, hogy itt állok. Csak egy fickó néz rám felvont szemöldökkel: a karját tetoválások borítják, így gondolom felismert a Bátraktól. Gyorsan lesütöm a pillantásom, és reménykedek benne, hogy nem hívja fel rám mások figyelmét is.

Annyira lefoglal az idegeskedés, hogy elszalasztom Evelyn válaszát. Bár minden bizonnyal bevallotta a dolgot a szérum végett, ám ezt eddig is tudtam. Csúfosan rászedett...

- Miért vett részt benne? Tisztában van vele, miszerint a fia barátnője.

- Azt akartam, hogy eltűnjön az életéből. Ha az a lány nincs, akkor rendbe tudtam volna hozni a kapcsolatomat a fiammal, és mindketten elmehettünk volna ebből a városból.

Elképedek, és most tényleg örülök neki, hogy az előttem magasló sok ember elválaszt Evelyntől, mert most nagy rá az esély, hogy máskülönben a torkának ugranék. Nem igazán érdekel, hogy el akart tenni láb alól – nem újdonság – de az, hogy így bánjon Tobiasszal… Nem ezt érdemelné az anyjától. Vajon ez a nő egyszer is belegondolt abba, hogy Tobias mit akar?

Nem az én hibám, hogy nem alakult úgy a kapcsolatuk, ahogy azt Evelyn eltervezte.

- Utolsó kérdés, amit mindenkinek felteszünk a kihallgatása befejeztével. Evelyn Johnson, mi az, amit a legjobban megbánt?

Pár másodpercig nem hallom a hangját, valószínűleg a válaszon gondolkodik, ami a szérumnak köszönhetően hamar kibukik belőle:

- Bánom, hogy akkor a csoportnélküliekhez mentem, és nem a Hivatalba. Már akkor itt kellett volna hagynom ezt a várost.

Parázsló harag önt el a szavaira, a kezeim ökölbe szorulnak, és újfent sajnálom, hogy nem a nyaka körül. Hogy lehet ilyen valaki? Hazug és aljas… Még véletlenül sem azt bánja, hogy magára hagyta Tobiast Marcusszal, dehogy. Most végleg kiderült, hogy Evelynt csak saját maga és a hatalom érdekli.

Most ott kéne lennem Tobias mellett, hiszen biztosan nagyon kiborult a hallottakon. Ám már késő; ha erőt is vennék magamon, hogy átfurakodjak az emberek között, kétlem, hogy meg is találnám, ahhoz túl sokan tömörültünk ide be. Emellett nem szeghetem meg az Edith-nek tett ígéretemet, szóval nem hívhatom fel ezzel magamra a figyelmet.

- Köszönjük az őszinteségét – mondja végezetül Niles, ám még innen is hallom a hangjába vegyült megvetést.

Izgatott suttogás járja át a körülöttem állókat, amit nem tudok hova tenni. Jó látni, hogy mi történik.

- Tobias – jut el a fülemig Evelyn könyörgő hangja. - Ez egy átverés. Kérlek… Nem szabad elhinned…- A szavai zokogásba fúlnak, mielőtt végleg elvesznének a kialakuló lármában.

- Egy kis türelmet kérünk, amíg meghozzuk az ítéletet – hallom Edith hangját. Nem tudom, mennyire örüljek annak, hogy a nagyanyámnak is beleszólása van Evelyn sorsába.

A jelenlévők eddig csendben voltak ahhoz képest, ahogy most kitör belőlük a szóáradat és a kiabálás. Mindenfelől mocskolódás és trágár szavak hagyják el az emberek ajkát. Evelyn vérét akarják.

Ahogy telnek a percek, egyre kényelmetlenül érzem magam ennyi ember közt egy fülledt levegőjű teremben. Szorongva kapaszkodom a nadrágom anyagába, amíg várom, hogy döntenek a bírák. Nem tudom, milyen ítéletnek tudnék örülni. Igazából nem hozhatnak meg olyat, ami örömmel töltene el, hiszen ezt Tobias így is, úgy is meg fogja szenvedni.

Egy idő után Harrison ismét csendre inti a teremben tartózkodókat, akik csak igen sokára fejezik be a véleményük kinyilvánítását, majd meglepődöm, mikor következőnek Jack Kang szólal fel.

- Mindannyian jól tudjuk, hogy lejárt a csoportrendszer ideje, ám ez nem jelenti azt, hogy meg kell feledkezni azokról az eszmékről, amit képviseltek: bátorság, intelligencia, harmónia, őszinteség, önzetlenség. Valamint, ami ezeknél is hangsúlyosabb, a hűség. Úgy vélem, Evelyn Johnson már évek óta elfeledkezett ezekről az értékekről.

Én azt is megkérdőjelezném, hogy bármikor is rendelkezett volna ezen tulajdonságok bármelyikével.

- Nem volt egyszerű meghozni az ítéletet, tekintettel arra, hogy a korábbi rendelkezést, hogy nem léphet be a városba, megszegte. Felvetődik ugyan a kérdés, hogy engedéllyel lépett be Chicagóba, ám ittléte alatt ismételten a közösségünk és azok tagjai ellen tevékenykedett. Valamint olyan bűnei is napvilágra kerültek, amelyeket a múltban követett el. Azért, mert közvetlenül segédkezett abban, hogy a csoportok közötti vita polgárháborúba fulladjon, melyben megannyi ember veszítette életét, úgy véljük, erre nincs bocsánat. Ezek alapján született meg a végső döntésünk.

Mindenki feszült csendben várja, hogy végre kimondja az ítéletet. Annyira átjár az idegesség, hogy az utóbbi időben szokásosnál jobban rángatózik a kezem.

- Evelyn Johnson, az elkövetett szörnyűségekért a büntetése halál. A kivégzésre holnap éjfélkor kerül sor.

Halál… Halál… A tömeg éljenzésbe tör ki, tisztán hallható, mennyire elégedettek Evelyn sorsával. Én azonban nem tudok felhőtlenül örülni. Igaz, Evelyn végleg el fog tűnni az életünkből, és több fájdalmat nem fog tudni okozni nekünk, de a halála épp elég fájdalom lesz Tobias számára.

A tömeg ordítozva és tombolva meglódul a kijárat felé, amint gondolom Evelynt elvezették, mert a szitkozódás lassan elhal, és már csak a feszültségüket vezetik így le. Lökdösődnek, és ahogy végignézem, hogyan préselik össze magukat, hogyan nyomakodnak előre, szabályosan elfog a rémület. Igyekszem eggyé válni a fallal, nehogy még véletlenül is a közelükbe kerüljek.

Képtelenség, hogy lássam, ha Tobias is kimegy a teremből, amennyien vannak, csak Edith-et veszem észre az emberek kavalkádjában, aki a korábbi csoportvezetők gyűrűjében távozik, nem veszi észre, hogy a falhoz simulva ácsorgok.

Mikor az utolsó pár megjelent is szétszéled, és a terem csendbe borul, végre megkönnyebbülök, és egy halk sóhaj szalad ki a számon. Már nem kell tartanom tőle, hogy megint egy felbőszült embercsorda talpa alatt végzem – habár még csak most értettem meg, mitől is kaptam kisebb pánikrohamot.

Már elindulnék én is a kijárat irányába, abban a hitben, hogy csak én maradtam itt, mikor a szemem sarkából egy sötét foltot veszek észre. Egy pillanatra megijedek, és odakapom a fejem, ám a következő másodpercben megnyugszom, mikor felismerem az egyik padon magába roskadó alakot.

Óvatos léptekkel elindulok felé; egyrészt azért, mert nem akarom megrémíteni, másrészt meg fogalmam sincs, mit mondjak. Nem hiszem, hogy ebben a helyzetben lehet bármit is mondani.

Nem emeli fel a tenyeréből a fejét akkor sem, mikor már mellé érek. Egy darabig csak állok mellette, és hezitálok, mi tévő legyek. Mostanra már egy cseppet sem neheztelek rá, amiért nem szólt nekem a tárgyalásról. Amik elhangzottak ma itt, nem biztos, hogy hallani akartam. És Tobias helyében sem szerettem volna, hogy más is hallja.

Hiába nem akart engem ezen a helyen maga mellett tudni, most mégis itt vagyok. Feltérdelek mellé a padra, a karjaimat a válla köré fonom, és az arcomat a hajába temetem.

Összerezzen a hirtelen érintéstől, de nem húzódik el: bizonyára tudja, hogy csak én vagyok. A vállát, a nyakát, a haját simogatom, de még így is beletelik néhány percbe, hogy ellazuljon, de még így is reszket. Lehet, hogy sír, nem tudom.

- Mit kéne érezzek? - kérdezi egy idő után, a hangja egyáltalán nem uralkodik könnyekről, csak fájdalomról.

- Nem tudom – suttogom, mielőtt megérezném az első könnycseppet a karomra hullni.

Következő fejezet >>

Szerző megjegyzése:

El se hiszem, hogy kész van. Nagyon régóta megvan ez a fejemben, és jó volt végre "papírra" vetni. Ez az én egyik legnagyobb elméletem, hogy Evelyn végig összejátszott a Hivatallal, még az Önfeláldozók elleni támadáskor is. Remélem nektek is tetszik az ötlet.

Kíváncsi vagyok mit szóltok Evy tárgyalásához, nem volt egy könnyű feladat. De szerintem sejthető volt, milyen sorsot szánok neki. A következőben az is kiderül, hogyan.

Igaz, hogy nem sok időm van a munka miatt, de pofátlanul ennek a fejezetnek a felét munka közben írtam, így legalább hamarabb telt az idő, és végre valami hasznosat is csináltam. Ma neki is kezdtem a következő fejezetnek - ami az utolsó, én meg sírni fogok. Jó, még ott lesz az epilógus, de akkor is.

Viszont már egyre több ötletem van a következő történethez. ;)
Szokás szerint várom a véleményeiteket. Nagyölelés mindenkinek! :3