Fanfic fordítás: Önzetlen döntések - 32. fejezet


Itt a hétfő, és vele az Önzetlen döntések 32. fejezete! Tovább folytatódnak a kísérletek a Művelteknél, ahogy Caleb bosszankodása is. Hamar rá kell jönnie, hogy nem is olyan könnyű a húgával bánnia, mint hitte. És azt is megtudjuk, mi az, amiért hajlandó Tris belemenni a kísérletekbe.

Jó olvasás a fejezethez!

A fordítás Niki érdeme. És örül minden véleménynek.

Az eredeti történetet ITT olvashatjátok.



32. fejezet



CALEB


- Szándékosan csinálja! – mondom, a hangom robbanásig feszül a frusztrációtól, miközben törlök minden hasznavehetetlen adatot, amit csak összegyűjtöttem.

Mondtam Beatrice-nak mielőtt elkezdtük a tesztet, hogy ez az egy különösen olyan, ami teljes együttműködést kíván tőle, hogy teljesen mozdulatlannak kell maradnia.

Helyette akár azt is mondhattam volna neki, hogy erőteljesen csapkodjon körbe, mert úgy tűnik, ez minden, amit tesz.

- Szándékosan csinálja ezt, hogy az őrületbe kergessen, ennyire gyűlöl engem! – nyöszörgöm, lebámulok rá a megfigyelő terem tesztszobára néző üvegén keresztül.

Cara mellettem áll, kezében egy írótáblával.

Lejegyez néhány dolgot, mielőtt követi a tekintetem le Beatrice-ra, aki egy orvosi ágyhoz van kötve alattunk.

- Rendben. Ez nyilvánvalóan nem működik – mondja lassan.

- Oda kell menned, és beszélned vele.

Hangosan felhorkantok.

- És mit mondjak? Nem hallgat rám! Sosem tette. Jeanine azt hiszi, hogy meg van felette ez a hatalmam, de én nem…

- Te vagy a bátyja. Gyerünk, kell lennie valaminek, amit előhúzhatsz az Önfeláldozóknál közösen eltöltött sok évből.

Megállok egy pillanatra, gondolkodom.

Emlékek rohanják meg az agyam a régi Önfeláldozó életemből, de csak az a nyilvánvaló következtetés jön elő, hogy igazából soha semmit sem tudtam Beatrice-ról.

Semmi valósat.

Semmit, amit használhatnék.

- Nem – mondom csendesen. – Nem azzal töltöttem minden időmet, hogy információkat gyűjtsek róla. Nem tudtam, hogy ezek bármelyike is meg fog történni.

Cara sóhajt.

- Csak menj, beszélj vele – erősködik. – Tárgyalj vele, valamit, akármit. Szükségünk van azokra a teszteredményekre.

Egy pillanatra a kezembe temetem az arcom, veszek egy mély levegőt.

- Caleb – mondja Cara lágy hangon -, Jeanine okkal bízta ezt rád. Meg tudod csinálni.

Eltolom magam a számítógéptől, gyorsan lemegyek a lépcsőn a tesztelő területre.

Beatrice felül az orvosi ágyban, kezei össze vannak kötözve az előtte levő rácsnál.

- Miért nem tudsz egyszerűen együttműködni? - könyörgöm, frusztráltság önti el a hangom.

Felnéz rám egy másodpercre, majd megrántja a vállát.

- Mert az akaratom ellenére vagyok itt. Nem fogom megkönnyíteni. – Gyorsan végigmér, szemei undort tükröznek.

- Különösen neked nem.

Bámulok rá, veszek egy mély levegőt.

- Nem akarok nyugtatót használni rajtad, Beatrice, de biztosan fogok.

Ez üres fenyegetés.

A nyugtató megváltoztatná az eredményeket.

Tisztán van rá szükségem, de neki ezt még nem kell tudnia.

Megrántja a vállát, majd egy éles nevetés hagyja el az ajkait.

- Ti emberek, nevetségesek vagytok. Mit érdekel? Nyugtatóval vagy nyugtató nélkül, mindenképp meg fogok halni. Nem vagyok hülye. Rájöttem, hogy van itt némi hatalmam. Szükségetek van az együttműködésemre, én pedig megtagadom.

Hosszan felsóhajtok.

A húgom a legmakacsabb ember, akit ismerek.

Tudom, hogy nem fog lelkesedni az együttműködésért vagy meg fog rémülni.

Az egyetlen módja, hogy rá vegyem, ha adok neki valamit.

Valamit, amit akar.

Csak ki kell találnom, hogy mi az.

- Rendben, Beatrice. – Szorosan megmarkolom az orvosi ágy rácsát, hogy visszatartsam magam attól, hogy felrobbanjak.

- Mit akarsz?

Egy pillanatra felnéz rám.

- Ezen a poklon kívül?

- Mire van szükséged tőlem annak érdekében, hogy együttműködj? – Próbálom a hangom nyugodtnak és eredetinek hangoztatni.

Bámul rám egy másodpercre.

- Mit tudsz nekem adni adott esetben?

Kissé megrántom a vállam.

- Csak tégy próbára, Beatrice. Mit akarsz?

Egy percig engem néz, majd tekintete néhány másodpercig a padló csempéjére irányul.

Mielőtt ismét felnéz rám, szinte látom, ahogy az agyában forognak, majd a helyükre kerülnek a kerekek.

- Akarok valamit – mondja gyorsan.

- Rendben – mondom, várakozón keresztbe teszem a karjaim a mellkasom előtt.

- Beszélni szeretnék Jeanine-nel.

- Jeanine-nel? – kérdem felvont szemöldökkel.

- Miért?

- Nem számít, hogy miért – mondja, enyhén megemelve a vállát.

- A lényeg, hogy ha megadod nekem, hogy találkozzak vele, akkor együtt fogok működni.

Nézem egy percig, figyelem a határozott kifejezését, és hirtelen megbánom a döntésem, hogy tárgyaljunk.

- Jeanine az elkövetkező néhány napban az irodán kívül tartózkodik. Az egyetlen dolgot kéred tőlem, amit nem tudok megadni.

Megrántja a vállát.

- Biztos vagyok benne, hogy rohanni fog hozzád, Caleb. Elvégre te vagy az ő hűséges ölebe.

Aú.

Megvan a módszere, hogy valamennyi gyenge pontomon megüssön. Keményen.

Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy ne engedjem megmutatkozni.

- Miről szeretnél esetlegesen beszélni Jeanine-nel, Beatrice? – mondom a fogaim között.

- Már mondtam neked, hogy nem számít.

Ő a leginkább bosszantó személy, akivel valaha is dolgom volt.

- Jó – mondom végül egy apró sóhajjal.

- Megpróbálhatok szerezni neked öt percet, ez elég lesz?

Enyhén bólint.

Néhány másodpercig rajta tartom a szemem, ő pedig viszonozza a tekintetem, kihívva engem.

Végül feladom.

- Peter? Egyelőre vidd vissza a cellába.

Peter bólint, majd előrelép, Beatrice karjáért nyúl, és eloldozza a kezét az előtte levő fémrácstól.

Semmi idejébe nem telik, hogy kirángassa a szobából.

Amint a szoba kiürül, egy percre hagyom, hogy rendeződjenek a gondolataim.

Jeanine.

Jelenleg nincs ideje ilyesféle dolgokra.

Nem tudom, hogyan kellene meggyőznöm, hogy szakítson erre időt.

Felnézek a megfigyelőszoba felé, és intek Carának, hogy jöjjön le hozzám.

Nézem, ahogy gyorsan leszalad a lépcsőkön.

- Mi a helyzet? – kérdi kíváncsian.

- Változott a terv – mondom gyorsan. – Beszélnem kell Jeanine-nel.

- Várj… Mi? Miért? – kérdi kíváncsian Cara.

Megrázom a fejem.

- Később elmagyarázom. Csak tudnád biztosítani, hogy minden készen álljon, mire visszajövök?

Bólint.

- Persze.

Gyorsan az ajtó felé indulok.

- Hé, Caleb? – Megállok, ismét szembefordulok Carával.

- Meg tudod csinálni – mondja már másodjára öt perc leforgása alatt. Egy apró mosolyt küld felém.

Feszesen visszamosolygok rá, mielőtt folytatom az utam az ajtó irányába.



TRIS
Az a szörnyű a cellában, hogy hangszigetelt.

Semmit sem hallok a saját légzésemen kívül.

Minden, amit látok, az engem körülvevő négy fehér fal.

Minden időm azért van, hogy gondolkodjak, én pedig folyamatosan gondolkodom.

Az agyam kijutási stratégiák ábrázolásainak soha véget nem érő körforgása, de a végén üresen jövök elő.

Nincs módom megjósolni az időt, de a jelek alapján úgy gondolom, hogy legalább egy teljes éjszaka és egy nappal óta vagyok itt, talán több.

Egy darabig aludtam; nem igazán tudom, milyen hosszan voltam kiütve.

Mégis, egy éjszaka és egy nappal azt jelenti, hogy Tobias mostanra már tudja, hogy többé nem vagyok a Bátraknál.

Keményen az ajkamba harapok, hogy eltereljem róla a gondolataim.

Ha engedélyezem magamnak, hogy egy pillanatnál hosszabb ideig rá gondoljak, darabokra hullok.

Nem engedhetem meg magamnak, hogy ez megtörténjen.

Itt nem.

Nem azzal a kilátással, hogy a jövőben találkozok Jeanine-nel.

Az ajkamból jövő fájdalom eléggé megzavar ahhoz, hogy megelőzzem az összeomlást.

Szinte lehetetlen nem rá gondolni, de nincs választásom.

Ő a rés a páncélomon, az egyetlen dolog, ami pillanatok alatt képes megtörni.

Nem engedhetem, hogy Jeanine felhasználja ellenem ezt a fegyvert, és elsősorban ez az egyedüli oka, hogy találkozni akarok vele.

Mindent meg kell tennem, ami módomban áll, hogy biztosítsam, nem fogják bántani miattam.

Akkor is, ha ez azt jelenti, hogy itt halok meg ebben az istenverte cellában.

A falnak döntöm a hátam, behunyom a szemem.

Kimerült vagyok, és éhezem, de az alvás jelenleg ostobaságnak tűnik.

Nem akarom életem hátralevő részének egyetlen darabját sem alvásra pazarolni.

Hallom a nyíló ajtó kattanását, és fél lábra ugrom.

Majdnem túl korainak tűnik, hogy megkapjam a kívánt találkozót.

Gyorsan felegyenesedem, felkészülve Jeanine-re.

Megdöbbenésemre csak Peter az, a hivatalos kísérőm a pokolból.

Nem zavartatja magát, hogy bármit is mondjon nekem.

Helyette odasétál, megragad a karomnál, és durván felrángat.

Mostanra már megszoktam, de még mindig bosszant, hogy megtagadja, hogy egyszerűen megkérjen rá, hogy álljak fel.

- Felkeltem volna, ha megkérsz – motyogom az orrom alatt.

- Tudom – mondja Peter vigyorogva -, de ez a módszer sokkal szórakoztatóbb.

Kirángat a helyiségből, ki a folyosóra.

- Hová megyünk? – kérdem, mikor elhagyjuk a kísérleti termet.

Peter megrántja a vállát.

- Azt mondták, vigyelek Jeanine irodájához.

Bámulom egy pillanatig.

- Tényleg?

- Tényleg – mondja röviden.

Csendben maradok, miközben rángat maga mellett, élvezve a tényt, hogy Caleb jelenleg hallgatott rám.

Megkapom az öt percemet Jeanine-nel kettesben.

Szinte túl jó, hogy igaz legyen.

Ha hajlandó késleltetni a küszöbön álló Önfeláldozók elleni támadást, csak hogy beszéljen velem, akkor az azt jelenti, hogy van némi hatalmam.

Tényleg szüksége van azokra a tesztekre.

Felpillantok Peterre, és észreveszem a lépteiben az új elevenséget.

Hasznosnak és erőteljesnek érzi magát itt a Művelteknél.

Ettől rosszul leszek.

- Tudod, meg fognak unni téged – mondom, a hangom tele savval.

Peter figyelmen kívül hagy.

- Nem vagy elég okos a számukra. Csak az izom miatt van rád szükségük.

- És rád miért van szükségük, Tris? – kérdi fenyegető hangon.

Nem válaszolok.

Nem akarom megadni neki a megelégedettséget.

- Ez igaz – mondja vigyorogva Peter.

- Az egyetlen dolog, amiért rád szükségük van, hogy felvágják az agyadat, és megnézzék, hogyan működik – fejezi be nevetéssel a hangjában.

- Személy szerint én inkább vagyok az izom, mint a tesztalany.

Kiereszt egy hangos, gúnyos nevetést.

- Nem győzöm kivárni, hogy nézzem őket, ahogy egy halom élettelen testrésszé változtatnak téged.

Szavai nehezen telepednek meg a mellkasomban, közben a könnyek kezdik égetni az arcom.

Nem fogadom el az elkerülhetetlen bukásom, ahogy továbbra is színlelek Calebnek.

Végre elérjük Jeanine irodáját.

Peter egyszer kopog, majd kinyitja az ajtót.

Jeanine az asztala mögött ül, sebtében ír egy darab papírra.

Nem zavartatja magát, hogy felnézzem, miközben Peterhöz beszél.

- Köszönöm, Peter – mondja fölényesen. – Kint várhatsz.

Peter a szavaira azonnal elenged, és az ajtó felé indul.

Meglepődöm, hogy mielőtt távozik, nem kötözi össze a kezemet, vagy rögzít egy székhez.

Minden más helyen, ahová Peter elvitt a Művelteknél, ez volt a protokoll.

Ettől függetlenül nem is lehetnék boldogabb, hogy megszabadultam tőle.

- Foglalj helyet, Beatrice – mondja Jeanine, továbbra sem zavartatva magát, hogy felnézzen a papírmunkából, hogy megismerjen.

Leülök a vele szemközti székre, és még néhány percig nézem, ahogy folytatja az írást.

Végül a papírt a többi közé helyezi, majd lerakja a tollát.

Mikor végre találkozik a tekintetünk, azt kívánom, bár még mindig figyelmen kívül hagyna.

Nem tetszik, ahogy rám néz.

Kicsinek és haszontalannak érzem tőle magam, mintha nem lennék elég erős ahhoz, hogy bármilyen szinten is számolni kéne velem.

Egy percig mindketten csendben vagyunk, szemei az arcomat fürkészik, ami a Peter közelgő halálomról szóló megjegyzésére adott korábbi reakcióm miatt könnyfoltos.

- Értékelném, ha gyors lenne, Miss Prior. Nincs sok időm ezen az estén.

- Miért nem korlátozott engem?

A szavak kiszaladtak a számon, mielőtt megállíthattam volna őket.

- Tessék? – kérdi felvont szemöldökkel.

Válaszként feltartom az összekötözetlen kezeim.

- Ez csupán furcsa a számomra, ez minden – motyogom.

Jeanine rám mosolyog, de nem olyan szélesen, hogy a szeméig érjen.

- Nem vagy korlátozva, mert nem hiszem, hogy el fogsz futni, Beatrice.

- Miért nem?

A bennem levő Bátor automatikusan védekezik.

- Úgy gondolom, hogy ennél okosabb vagy. Elvégre alkalmasságot mutattál a Műveltekhez.

Meghökkenek az eredeti alkalmassági vizsgám említésére.

Olyan sokáig színleltem, hogy nem létezik, hogy furcsa érzés, mikor Jeanine ilyen könnyedén felhozza.

- Felesleges volna visszatartani téged – mondja éles tónussal a hangjában.

- Okos vagy, Beatrice. Pontosan tudod, hogy kivel van dolgod, és miért vagy itt.

Tenyerét végigsimítja az asztalon.

- Tudod, hogy megvan a hatalmam ahhoz, hogy tönkretegyek mindent, amit szeretsz.

A pulzusom fokozódik a gondosan megválasztott szavaitól.

Mindent, amit szeretsz.

Mindent.

Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy figyelmen kívül hagyjam Tobias képét, ami önkéntelenül feltűnik az elmémben.

- A dolgok, amiket szeretsz… - Elhalkul egy pillanatra, felém dönti a fejét.

- Sokkal fontosabbak a számodra, mint a saját életben maradásod. – Egy másodpercre megáll, óvatosan méreget.

- Így tudom, hogy nem fogsz elfutni, Beatrice. Nem, ha ez azt jelenti, hogy veszélyezteted az embereket és a dolgokat, amiket szeretsz.

Egy hosszú percig engem néz.

- … És azt jelentené – fejezi be végül, hangja élesebb, sokkal fenyegetőbb tónusba vált át.

Hátradőlök a székemben, próbálok olyan nyugodt maradni, amennyire csak lehetséges.

Lebámulok az előttem levő asztalra.

A teteje üvegből készült, és ha elég erősen bámulom, akkor tükörképen minden részletét láthatom benne.

Alig ismerek magamra.

- Beatrice? – folytatja Jeanine egy hosszú perc múlva.

Gyorsan felnézek rá.

- Te kérted ezt a találkozót, feltételezem, ez azt jelenti, hogy van valami mondanivalód.

Ismét felnézek rá, kifújom a levegőt.

Lennie kell itt valami hatalmamnak.

Csak emlékeztetnem kell erre magam.

- Igen – mondom határozottan, visszanyelve a felfelé kúszó félelmet és bizonytalanságot.

- Van mondanivalóm. Egy kérés. – Erőltetem magam, hogy a szemébe nézzek.

- Egy kérés? – kérdezi felvont szemöldökkel.

Nehezen nyelek.

Pontosan tudom, hogy mit akarok – nem, hogy mire van szükségem, csak nem tudom, hogyan mondjam anélkül, hogy törékenynek vagy gyengének hangozzon.

- Tobias – mondom végül, a neve gyorsan elhagyja az ajkam.

Már a hangzásától is térdre akarok rogyni, és elkezdeni könyörögni, de sikerül uralkodni magamon.

Egy pillanatig Jeanine nem mond semmit.

A pánik gyorsan növekszik a mellkasomban, de végül megszólal.

- Ez egy név, Beatrice, nem egy kérés – mondja röviden.

- Én… én… úgy értem… én…

Megállok, veszek egy mély levegőt.

Szedd össze magad, Prior. Billentsd a javadra. Működni fog.

- Védettséget akarok a számára – mondom egyfajta magabiztossággal, amit nem igazán érzek.

- Védettséget? – kérdi hitetlenül.

Ismét bólintok.

- Tudni akarom, hogy biztonságban lesz, akármi is történjen. Hogy nem ér hozzá sem maga, sem senki más, akivel kapcsolatban áll.

A hangom annyival erősebbnek hangzik, hogy szinte érzem.

- Miért cserébe? – kérdezi meggyőződve.

- A teljes együttműködésemért. Mindent megadok, amire szüksége van.

Felvonja a szemöldökét.

- És ha visszautasítom?

Kissé megrántom a vállam.

- Akkor elveszti az együttműködésemet.

- Le tudjuk futtatni a teszteket, Beatrice, az együttműködéseddel, vagy anélkül.

- Biztos vagyok benne, hogy meg tudják csinálni, de azok nem lesznek elég pontosak, és tudom, hogy a Műveltek mennyire szeretik a pontosságot – ingerlem.

Sóhajt egyet.

- Miből gondolod, hogy nem fogok csak úgy megszabadulni tőled?

- Mert szüksége van rám.

Elmosolyodik.

- Vannak más hozzád hasonlók is, Tris.

- Talán – mondom gyorsan -, de sok bajon keresztülment, hogy idehozasson. Engem akar használni. Úgy gondolom, hogy ez okkal volt. Pontosan nem tudom, miért, de azt hiszem, hogy rám van szüksége.

Egy pillanatig mindketten csendben vagyunk, tekintete az enyémet fürkészi.

- Igazam van? – kérdem egy perccel később.

Nem válaszol a kérdésemre, helyette felteszi a sajátját.

- Honnan tudod, hogy nem fogok mindkettőtöktől megszabadulni, miután a teszteket befejeztük?

- Nem tudom. Valójában nem – mondom csendesen -, … de bármi más is legyen, azt tudom, hogy maga megtartja a szavát.

Egy hosszú percig néz engem, majd bólint.

- Védettség Tobiasnak… - Egy pillanatra elhalkul, kissé megdönti a fejét, miközben ujját végigfuttatja az alsó ajka mentén.

- Megadom – mondja végül egy apró sóhajjal, mintha a kérésem jóváhagyása csak egy kis mellékes dolog lenne.

A megkönnyebbülés villámgyorsan áramlik keresztül a testemen.

Köszönöm, Istenem.

Megígérte nekem Tobias életét.

Minden más elhalványul.

Biztonságban lesz, függetlenül attól, hogy mi történik velem.

Köszönöm, Istenem.

- Ez minden? – kérdezi.

Kinyitom a számat, hogy igent mondjak, majd becsukom, amint egy másik gondolat az eszembe jut.

Megnyalom az alsó ajkam, mielőtt ismét beszélni kezdek.

- Van még egy dolog… - mondom halkan.

- Ó? – kérdi Jeanine, hangjából csöpög a hitetlenkedés.

Bólintok egyet.

- Tudni akarom, hogy mikor végez velem.

Néz engem, egy furcsa kifejezés jelenik meg az arcán.

- Tudni akarod, hogy mikor leszel kivégezve?

Lassan bólintok.

- Értesítést szeretnék. Legalább néhány órával előtte. Azt hiszem, ezt megérdemlem.

Jeanine egy hosszú percig néz engem, végigmér.

Majd lassan bólint.

- Úgy lesz.

- Köszönöm – mondom csendesen.

- Peter? – kiáltja Jeanine az ajtóra pillantva.

Az ajtó kitárul, Peter pedig ismét az oldalamon áll.

- Visszaviheted a kísérleti terembe. Azt hiszem, hogy mostanra készen áll arra, hogy több mint együttműködő legyen.

Peter gyorsan bólint, és nem vesztegeti az időt, hogy az ajtó felé húzzon.

Megkockáztatok egy utolsó pillantást Jeanine-re, mielőtt az ajtó becsukódik mögöttünk.

Az arcán játszó mosoly elárulja, hogy minden apró mozzanatát élvezi ennek.






2 megjegyzés:

  1. Wow, Tris mindig eléri, amit akar... Még egy ilyen kemény ellenféllel szemben is, mint Jeannine. Kíváncsi voltam, hogy mit akar kérni tőle, mert már nem emlékeztem rá. Tobias védettségére nem gondoltam.
    Calebet meg utálom...
    Köszi a fordítást, Niki! Puszi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát igen, így vagy úgy, de Tris mindig érvényesíteni tudja az akaratát. Ennek a csepp lánynak olyan ereje van, amitől még a nagyok is megijednek. Többek között Jeanine is.
      És mi mást is kért volna, mint a számára legfontosabb ember védelmét. Még a síron túl is védené.
      Mondjuk abban nem tudom, hogyan lehetett ennyire biztos, hogy a halála után Jeanine nem fogja törölni ezt az egyezséget, és öli meg Tobiast is. Mert akármilyen Művelt meg minden, azért mégsem arról híres, hogy milyen jólelkű és egyenes ember.
      Caleb teljesen kiábrándító.
      Köszönöm, hogy írtál! Puszi!

      Törlés