Fanfic: A jövő kezdete - 46. fejezet

FIGYELEM! CSAK AZOK OLVASSÁK EL, AKIK OLVASTÁK A HŰSÉGEST!

Ez is elérkezett. Bizony, ez már az utolsó fejezet, akármennyire szomorú is. Viszont még az epilógus vissza van, így még nem kell könnyes búcsút venni a sztoritól - majd legközelebb...
Most végre kiderül, milyen sorsot is szántam Evelynnek, ám lesz egy kis lazább rész is a fejezetben, ne csak a drágát és a szadizmust helyezzük előtérbe így a történet végén.

Jó olvasást kívánok a 46. fejezethez!

46.

TOBIAS

Meglehetősen az utolsók között érkezünk reggelizni, mivel az étkezőben már alig csak pár ember lézeng, és az ínyencebb harapnivalók többsége rég elfogyott, így be kell érnünk sült kolbásszal és vajas pirítóssal. Viszont a kevés ember azt jelenti, hogy kevesebben bámulnak meg, és súgnak össze a hátam mögött.

Tris a karjával támasztja meg a fejét, de még így is kevésen múlik, hogy nem bukik arccal előre a tányérjába, vagy nem kapja be egyszerre annak tartalmát, amekkorákat ásít. Mondjuk az biztos, hogy az éjszakánk nem a pihenésről szólt.

Nem állíthatom, hogy bűntudat mardos, amiért keveset aludt, viszont megsajnálom, hogy alig bírja nyitva tartani a szemét, szóval felkelek, és hozok neki – meg magamnak is – egy kávét. Amint megpillantja a gőzölgő bögrét, és az aroma eljut az orráig, máris kissé felderül az arca, de még mindig morcosan bámulja a reggelijét.

- Nem kéne ezt tenned, ha hagytál volna aludni.

- Nem tűnt úgy, hogy bántad, hogy ébren tartottalak - felelem vigyorogva.

- Nem panaszkodom most sem, csak jó lett volna még kicsit ágyban maradni – motyogja nagyot szürcsölve a kávéjából.

- Megoldható a dolog – súgom a fülébe, amelynek eredményeképpen elpirul, majd a kézfeje a mellkasomon csattan.

Felkuncogok, félig átkarolom, majd engedek a késztetésnek, és megpuszilom a kivörösödött arcát. Ilyenkor lehetetlen nem megölelni, mikor ennyire aranyos. Bár valószínűleg szóba sem állna velem egy hétig, ha ezt hangosan is kimondanám. És ez a legjobb eshetőség.

- Még jó, hogy csak most értem ide, így is sokat hallottam a beszélgetésetekből. Túl sok az információ. Nem akartam tudni...

Felpillantok, épp mikor Christina lehuppan a velünk szemközti székre. A szemöldöke kérdőn felszalad, de egy mindentudó vigyor uralja az arcát.

- Szerintem sem - morogja tovább Tris, miközben nagyot kortyol a kávéjából.

Tudom, hogy igazából nem az a baja, amit tettünk, hanem hogy még vissza kell mennie a kórházba; a kezeléseknek még közel sincs végük. Ráadásul egy kicsit sem tagadja, mennyire elege van az egészből. De látom, hogy azért egy elégedett mosoly ott bujkál a szája sarkában, mikor végigsimítok a mutatóujjammal a combján.

- Hogy viseled? - kérdi Christina miután elhallgatott a nevetésünk.

Kezd kicsit bosszantó lenni, hogy mindenki előhozakodik a témával, ettől pedig nem könnyű megőrizni a hidegvéremet. Összerezzenek, mikor Tris ujjai a kezemre siklik, amit valamikor ökölbe szorítottam. Lazít a szorításomon, és összefűzi az ujjainkat. Ez segít, hogy egy goromba megjegyzés helyett csak megrántsam a vállam.

- Elég szívás az egész – jegyzi meg szomorkásan. - Az emberek meg még pofátlanul meg is bámulnak. Csoda, hogy még nem verted be senkinek a képét.

- Még megeshet – szúrom közbe, mialatt egy fickóra küldök egy gyilkos pillantást, aki leplezetlenül engem vizslat.

- Pár hét és már abba is hagyják – feleli Christina, miután a válla fölött ő is utálkozva bámul a férfira.

- Ezzel most nagyon megvigasztaltál – teszem hozzá morogva.

- Ennyi tellett tőlem – emeli meg a vállait, mielőtt Trishez fordulna. - Már jobban vagy? Sajnálom, hogy nem látogattalak meg, én csak…

Tris csak a fejét rázza, kicsit sem tűnik úgy, mintha neheztelne a barátnőjére, amiért az egyszer sem tolta fel a képét a kórterembe. Ha ő nem is, én bizony haragszom rá, mivel Trisnek elkélt volna egy barát támogatása is.

- Igen, lassan talán helyre jövök – mondja Tris egyszerűen.

Szerintem így akarja rövidre zárni a beszélgetést, hogy ne érezze magát senki kínosan. Természetesen Christina nem veszi a lapot, és tovább magyarázkodik, ami már nekem zavaró. Bár nem kéne meglepődnöm, ha figyelembe veszem az eredeti csoportját. Fel nem foghatom, hogy tudnak emberek létezni ilyen nagy szájjal.

- Megértettük, hogy mennyire sajnálod, Christina – szakítom félbe a szóáradatát, amint megérzem, hogy Tris elkezd reszketni mellettem. Akármit mond, még mindig nincs rendben. - Ejthetnénk a témát?

Látszik a szemén, hogy elkomorul, mielőtt szégyenkezve lesüti a pillantását. Lehet, hogy gonosz vagyok, hogy ez elégedettséggel tölt el.

- Nincs semmi gond, Christina – szólal meg halkan Tris. Kihallatszik a hangjából, hogy mennyire feszélyezi a helyzet. - Csak felejtsük el.

- Rendben – egyezik bele Christina, és szinte már úgy fest, el is felejtette az előbbi leszúrást, amit tőlem kapott. Elég baj…

Pár percig csendben vagyunk, csak az evőeszközök csörrenése hallható. Nekem nem nagyon akaróznak lecsúszni a falatok a torkomon, ahogy úgy érzem, percről percre jobban összeszorul a gyomrom, miközben lassan egyre feszültebb leszek.

Viszont legalább úgy fest, Tris végre rendesen eszik. Na nem mintha olyan borzasztó sok fogyna el a tányérjáról, és korábban sem volt nagyétkű, de most legalább jóízűen fogyasztja el a reggelijét.

- Úr. Isten.

Christina olyan váratlanul szólal meg, hogy mindketten összerezzenünk, és értetlenül pillantunk fel rá. Azonban ő nem miránk szegezi a tekintetét, hanem az asztalra. Kell egy kis idő, míg leesik, hogy Tris kezét bámulja, amivel a tányért fogja. Amin a gyűrű csillog.

- Ez… ez mikor történt? És én miért nem tudok róla?

- Csak… néhány hete – motyogja Tris, és igyekszik a tányérján fellelhető maradok ennivalóra koncentrálni, de látom, ahogy halványan elmosolyodik.

- Egyébként meg ha nem most látnánk először hetek óta, talán tudnál a dologról.

- Tobias! - szól rám Tris haragosan.

Felsóhajtok, és bocsánatkérően megszorítom a térdét. Azt hiszem ma nem tudok türelmes lenni, de Trisnek meg igaza van: megkért minket, hogy ejtsük a témát.

- Sajnálom, én csak... - próbál mentegetőzni Christina, ami végül egy hangos sóhajba fullad. - Meglepődtem, ennyi az egész. - Egy pillanatra elhallgat, majd mosoly kúszik az arcára. - Gratulálok nektek.

- Köszönjük – válaszolja Tris szintén mosolyogva. A hangsúlyán érezni, mennyire jól esnek neki a barátnője szavai.

Trishez fordulok, és egy csókot nyomok a halántékára, az ajkaimat kissé tovább ott tartva, mint szükséges. Miután ismét kiegyenesedem, találkozik a pillantásunk, amitől felmelegszik a mellkasom. A szemében ugyanis határozott mosoly lappang; vidámság, amit rég láttam. Ezúttal ő hajol közelebb, és röviden megcsókol, ami után képtelen vagyok nem vigyorogni.

Visszafordítom a fejem Christina felé, aki különös arckifejezéssel néz vissza ránk.

- Mi az? - kérdezem felvont szemöldökkel.

- Semmi – szólal meg kedélyesen. - Csak olyan aranyosak vagytok.

Egy biztos, Christina remekül ért hozzá, hogyan hozza zavarba az embereket. Ráadásul se Tris, se én nem szeretjük, ha aranyosnak titulálnak minket. Habár ezt kettőnkre együtt teszik… Na jó, az elég kedves, szóval talán el tudom viselni. Tris félszeg mosolyából kiindulva ő is.

- Egy évvel ezelőtt gondoltad volna ezt, Tris? - kérdi Christina humorosan. - Hogy egyszer még a mogorva és ijesztő oktatónk lesz a vőlegényed?

- Hé, nem is vagyok mogorva! - kérem ki magamnak.

- Na persze – forgatja a szemeit. - Kíváncsi lennék, megfordult-e akkor a fejedben, hogy te és egy Szerencsétlen…

- Én is Szerencsétlen vagyok, ha még emlékszel – vetem közbe morogva.

- Na igen – morfondíroz tovább –, lehet épp ezért nem túl meglepő a dolog.

Tris csak felnevet, miközben én sértődötten nézek rá, ami csak egy pillanatig siker, mire én is felkuncognék. Valóban érdekes visszagondolni a találkozásunk utáni első hetekre, míg csak a felavatottam volt.

- Ez olyan izgalmas! - visítja, nekem meg belefájdul a fejem. - Esküvő meg minden, aztán lesznek cuki kisbabáitok, meg…

- Oké. Oké, elég lesz! - inti le Tris már nem nevetve. Ismét pirulni kezd, és nincs vele egyedül.

Christina csak kacarászik, majd villámsebesen lelép a helyszínről, magunkra hagyva minket a kínos csendbe burkolózva.

Néhányszor már megfordult a fejemben a közös jövőnk Trisszel, de erre a területre még nem merészkedtek el a gondolataim, nem véletlenül. Ha csupán négy félelmed van, köztük az egyik, hogy olyanná válsz, mint az erőszakos apád volt, nem biztos, hogy szívesen gondolsz az apaságra. Egy ideje nem mentem keresztül a félelemutazásomon, de kétlem, hogy ez a félelmem eltűnt volna. Ez a négy rémkép olyan, mintha kőbe lenne vésve, és ha mégis megváltozik, csak rosszabb lesz.

Ráadásul most már nem csak Marcus miatt kell aggódnom, hanem hogy Evely milyen hatással volt rám. Nem tudom elképzelni, hogy valaha is így bánnék a gyerekemmel, de a félelem attól még bennem él. Vajon ilyen szülők mellett én milyen szülővé válhatnék?

****

A máskor kínzó lassúsággal pergő órák most szédületes sebességgel tűnnek el, mert mire észbe kapok, már lement a nap. A sötétség azt jelenti, hogy hamarosan el kell indulnunk.

Az utcán a tömeg már órák óta tombol, a kiabálásuk csillapíthatatlanul ostromolja a fülemet. Émelygek az izgatottságuktól, ahogy az anyám halálát várják. Nem tudok az arcukra nézni, ahogy elrobognak mellettem, miközben különböző szitkok hagyják el a szájukat.

Az épület fala mellett állok az árnyékban, ahova már nem ér el a lámpák fénye, így rejtve maradhatok az emberek számára, mégis mindent látok és hallok. Sajnos. Minden dühtől izzó kijelentést, minden gyűlölettel átitatott üvöltést.

Mivel az étkezőben túl nagy volt a nyüzsgés és a lárma, inkább úgy döntöttem, hogy idekint várom meg Trist, amíg Christina segítségével elkészül. Na nem mintha valóban segítségre szorulna, viszont Christina délután óta lekaparhatatlanná vált.

Tris egész délutánt a kórházban töltötte az orvosa árgus tekintete mellett, aki végig morgott, amiért tegnap csak úgy lelépett. Persze Tris is morgással válaszolt, úgyhogy mindketten morcos pillantással büntették a másikat. Komikus volt nézni. Viszont lassan a doki is rájött, hogy nem tarthatja tovább az ágyhoz láncolva.

Azt hittem ha levegőzöm egy kicsit az indulás előtt, akkor kicsit nyugodtabb leszek, ám ez közel sem igaz. Így még közelebbinek érzem az egészet, főleg ahogy elnézem a helyszín felé vonuló embereket, akik közül nem egy fáklyát szorongat.

- Négyes – szólal meg valaki nem sokkal mellettem, én meg összerezzenek a nevem hallatán. Nem hittem volna, hogy bárki képes engem kiszúrni ebben a sötétben.

Ijedten kapom a fejemet a hang irányába, és megdöbbenve tapasztalom, hogy Shauna az. Furcsa őt újra látnom, mikor pár hete nem találkoztunk. A haja kócosan hullik a vállára, a szeme alatt sötét karikák húzódnak. Habár már hónapok teltek el, hogy lebénult, mégsem sikerült megszoknom, hogy tolószékben kell őt látni. Számomra mindig az a kedves, energiával teli, Bátor lány marad, akit harcolni tanítottam.

- Szia – lépek közelebb hozzá egy erőltetett mosollyal, ami nem könnyű, mert még az állkapcsom is remeg az idegességtől. - Hogy vagy?

Csak megrántja a vállát válaszul, de a szomorúság ott lapul a tekintetében. Ostoba kérdés volt a részemről, hiszen tudom, hogy nincs jól. Az ő helyében nem hinném, hogy bármikor is jól lennék. Ha elveszíteném Trist – ami már nem egyszer majdnem bekövetkezett, és az állandó rettegés nem szűnik, hogy egyszer tényleg végleg elszakítják tőlem –, nem tudom mihez kezdenék azután az életemmel. Túl sokat jelent nekem ahhoz, hogy nélküle kibírjam. Mielőtt megismertem, nem volt semmi olyan az életemben, amiért igazán érdemes lett volna reggel felkelnem. Akármilyen viszontagságokkal kellett is szembenéznünk ezidáig, az, hogy az életem részévé vált, gyökeresen megváltoztatott.

Minden bizonnyal Shauna hasonlóan érezhet, ráadásul ő és Zeke gyerekkoruk óta ismerték egymást, hiszen együtt nőttek fel. A barátságuk még erősebbre fűzte a kapcsolatukat. Így még nehezebb feldolgozni a veszteséget.

Nekem is hiányzik Zeke, még ha igyekszem nem bevallani. A halála hatalmas űrt hagyott maga után, amit nem hiszem, hogy valaha is képes leszek újra kitölteni. Ő volt az első barátom; a Bátraknál, meg amúgy is. Az Önfeláldozóknál ugyan ki akart volna barátkozni Marcus Eaton furcsa fiával?

- Néha nagyon nehéz.. - ismeri el egy reszketeg sóhaj kíséretében. - Különösen így, hogy emiatt az átkozott szék miatt nem tudom mivel lefoglalni magam. Legalábbis annyira nem, hogy az agyam ne önállósítaná magát, és hozná fel a fájdalmas emlékeket.

Nem hiszem, hogy könnyen talál olyan emléket, amitől nem szorul össze a szíve. Hiszen nem csak Zeke-t veszítette el, akivel osztozott a gyerekkori emlékein, hanem korábban a húgát, Lynnt is. Most még minden velük töltött múltbeli pillanat keserűen hathat a számára.

Bele sem merek gondolni, mi lenne most Shaunával, ha Hector nem kerül elő. Az öccse halála végképp összeroppantotta volna.

Megragadja a kezemet, ami elég váratlanul ér, és összerezzenek. Azonban az jobban meglep, hogy a karomnál fogva lefelé húz, s mikor leguggolok elé, átöleli a nyakamat. Hirtelen azt sem tudom, mihez kezdjek a kezemmel, és szükségem van néhány másodpercre, hogy összeszedjem magam, és esetlenül viszonozzam az ölelést. Jó lenne, ha mostanra már nem viselkednék ennyire Szerencsétlenül…

- Nem tudom, mi lett volna velem, ha nem épülsz fel – hallom a szavait a fülem mellett. - Ha te is…

A fejem rázom, miközben megpaskolom a vállát. Nem tudom, mit mondhatnék, mikor mellbe vág a tudat, hogy ilyen sokat jelentek neki. Nem mintha ő nem jelentene ennyit a számomra, hiszen lassan ő marad az egyetlen barátom – meg még Amar –, akit pedig muszáj megtartanom.

Hallom, hogy valaki megköszörüli a torkát mögöttem. Hátrafordítom a fejem, és látom, hogy Tris és Christina állnak alig néhány lépésre tőlünk, mellettük Uriah és Cara ácsorognak. Enyhén zavarba jövök, és gyorsan elhúzódom Shaunától, aki azonban még az ajkait az arcomra tapasztja, mielőtt elengedné a nyakamat, én pedig úgy szökkennek talpra, mint akibe villám csapott.

Mindenki rajtam kuncog, ahogy idegesen a tarkómat kaparászom a talajt fixírozva. Talán amilyen sötét van, nem látszik a kivörösödött arcom. Talán…

Úgy fest, ma a Szívassuk Négyest Nap van.

Végül én is elmosolyodok, ahogy megérzem Tris vékony karját a derekam körül. Nem igazán bánom, hogy ma állandóan kellemetlen helyzetbe hoznak, hisz így akarva-akaratlanul elterelik a gondolataimat, amire még pár percig nagy szükségem van.

Ám azon nyomban bizonytalanná válnak a lábaim, amint megtesszük előre az első lépést. Nem hiszem, hogy készen állok erre, de nem is fogok sosem, úgyhogy mindegy. A másik, hogy senki nem kérdezi meg, hogy felkészültem-e. Nélkülem is végre fogják hajtani. Azonban valamiért úgy érzem, ott kell lennem. Látnom kell, hogy le tudjam zárni magamban a múltat.

- Hogy van Matthew? - kérdezi Tris Carától.

Én szinte már meg is feledkeztem róla... A kórházban összefutottam párszor Carával, így tudom, hogy az orvosoknak sikerült helyre pofozni Matthewt, de annyi már nem volt bennem, hogy különösebben az állapotán merengjek, vagy netalán meglátogassam.

- Most már egész jól – jön a felelet az egykori Művelt lánytól. - Ha minden jól megy, akkor pár nap múlva végre kiengedik.

Ahogy rápillantok, egy lágy, sokat mondó mosolyt látok az arcán. Korábban is sejtettem, hogy van köztük valami, de most már egyre biztosabb vagyok a dologban.

Halkan cseverészve baktatunk előre, én azonban végig csendben vagyok, és nem értem, a többiek hogy tudnak semmiségekről beszélni, mikor nekem lassan nem jut elég oxigén a tüdőmbe.

Egy idő után lemaradok tőlük, ahogy a lábam nagyon nem akar előre vinni. Mintha azzal, hogy halogatja a másodperceket, elkerülhető lenne…

Persze Tris hamar észreveszi, hogy nem lépkedem mellette, így ő is leszakad, hogy a tempóját az enyémhez igazítsa. Egy kissé feloldódik a mellkasom szorítása, mikor a kezét az enyémbe csúsztatja. Nélküle képtelen lennék ezt végig csinálni.

Ahogy közeledünk a Millennium Parkhoz, egyre hangosodik az emberek zsivaja. A gyomrom pedig velük együtt jobban háborog. Azonban mikor meg is pillantom mekkora tömeg verődött össze, hogy vérontást lássanak, a földbe gyökerezik a lábam.

A parkból szinte semmi nem látszik, mindenfele emberek sötét körvonalait látom, az izzó fáklyák kísérteties fénybe vonják őket. Izgatott kiabálásuk sérti a fülemet. A döbbenet olyan erővel nehezedik rám, hogy teljesen lebénulok. Háborognak az érzelmek bennem, de nem tudnám szavakba foglalni, mit érzek. Haragot, gyűlöletet, csalódottságot, félelmet? Leginkább mérhetetlen ürességet és pánikot, amint megpillantom anyám vesztőhelyét.

Egy emelvényt húztak fel a régi színpadnál, aminél az a furcsa építmény áll, ami egy felrobbant konzervdobozhoz hasonlít. Amire egyszer felmásztunk Trisszel, és a Műveltek citromos löttyét ittuk, és csókolóztunk, mialatt hagytuk a kezeinknek, hogy elkalandozzanak.

Keserű íz gyűlik a számban, ahogy a kellemes emlék szertefoszlik, amint a pillantásom a megvilágított bitófára esik.

Gyáva lennék, amiért nem akarom én ezt végignézni? Mert nem akarom, már a gondolattól is hányinger gyötör, hogy tanúja legyek Evelyn akasztásának. Nem azért, mert nem gyűlölöm őt, viszont elég vegyesek érzelmeim az irányába, melyek közt egy pozitív nincs. Ám mégsem akarom, hogy így érjen véget.

- Hé, nem kell… - szólal meg mellettem Tris, de szavait elnyeli a tömeg zúgása.

Mindenki kiabálni kezd, és az öklüket rázzák, ahogy két férfi felvezeti az emelvényre az elítéltet. Messze állunk – szerencse, nem is szeretnék közelebb lenni egy centivel sem -, így csak sejthetem, hogy a vezetőink az emelvény előtt sorakoznak, bár Evelyn sápadt, kifejezéstelen arcát még ilyen távolságból is kristálytisztán látom. A haja csapzottan keretezi a kifakult arcát.

Valamire felállítják, de nem látom innen, mi az. Azt várná az ember, hogy remegnek az ajkai, és sír, ám a szeméből egy könnycsepp sem gördül ki. Az arckifejezése kemény, de nyoma sincs összetörtségnek, vagy akár dühnek.

Összeszorul a torkom, ahogy a kötelet a nyaka köré csavarják. A kezeim olyan szinten zsibbadtak, hogy azt is alig érzem, hogy Tris megszorítja a jobbomat. Hát tényleg megtörténik…

- Evelyn Johnson – hallatszik valahonnan Harrison mély, erőteljes hangja. Csakis egy korábbi Bátor képes túlharsogni ezt a rengeteg, gyűlölettől túlfűtött embert. - Akar valamit mondani az utolsó szó jogán?

A lárma mérséklődik, ahogy mindenki kíváncsian várja, mit mondhatna még Evelyn, amit eddig nem. Én egy cseppet sem várom izgatottan, hiszen tudom, hogy a szavak, amik utoljára elhagyják az ajkait, örökre a tudatomba fognak rögzülni.

Azonban Evelyn csak tekintélyesen néz, figyelmen kívül hagyva a kérdést, mintha nem épp az életének készülnének véget vetni. Ugyanolyan kevélyen áll a halál torkában, akárcsak egykor a Műveltek átriumában. Diadalittasan és büszkén. Csakhogy most semmi nincs, amire büszkeség tölthetné el, vagy diadalmat érezhetne. Elbukott. Mindenki szemében.

Nem tudom, mit hittem, mit fog mondani. Hogy megbánt mindent, és bocsánatot kér? Vagy könyörögni fog az életéért? Csak hazugság lett volna. Talán így jobb. Valahogy én is megkönnyebbülök attól, hogy befogta a száját.

A tömeg nekiáll kántálni, dübörög a talaj, ahogy dobogni kezdenek a bakancsaikkal a harmatos fűben. Nem értem, milyen szavak visszhangoznak közöttük, a fülem mintha vattával lenne kitömve, és csak a szívem lüktetését hallom.

Aztán szabályosan egy hatalmas sóhaj szabadul fel az emberekből, és néma csend lesz, ahogy rövid zuhanásba kezd, amíg a kötél meg nem feszül a nyakán.

Bennem szorul a levegő. Az eddig falfehér arca vörösödni kezd, majd lilás árnyalatot ölt, ahogy nem jut több oxigénhez. A nyakához kap, az ujjai görcsösen a hurokhoz kapnak, de akárhogy küzd, nem tud alányúlni; a kötél túl feszesen szorul a bőréhez. A hörgései az agyamba költöznek, a rángatózása a retinámba ég.

Észre sem veszem, hogy Tris eltűnik mellőlem, míg elém nem lép, a derekam köré fonja a karjait, és a fejét a pólóm anyagába temeti. Ő már képtelen tovább nézni, nekem viszont lehetetlenség elfordítanom a pillantásomat. Nem érzem a könnyeit, viszont reszket. Reflexszerűen fél karral átölelem, közben rájövök, hogy meglehet, nem is ő reszket, hanem én.

Az ölelésén kívül egy kéz ragadja meg a sajátomat, de tudom, hogy ezúttal nem Tris az, aki így próbál erőt pumpálni belém. Nem, ez a kéz nem olyan vékony és apró fogású, mint az övé.

Aztán az egésznek vége szakad. Evelyn rángatózása lassan abbamarad, ahogy már a hörgéseit sem hallani. A kezei egy idő után lehanyatlanak, a szemei lecsukódnak, és az egész teste mozdulatlanná válik.

Csak bámulom, ahogy élettelenül lóg a teste a bitófán.

****

Nem emlékszem, hogy mikor és hogyan jöttünk el onnan, de arra eszmélek, hogy egy sikátor hideg falának támaszkodom, a tekintetem a földön lévő tócsára szegeződik, ami a mai napi szegényes étrendemet tartalmazza. Hideg veríték csorog a hátamon, az izmaim görcsösen reszketnek.

Miután veszek pár mély lélegzetet, a gyomrom már nem háborog olyannyira, és végre sikerül felemelnem a pillantásomat. Mindenki eltűnt, csak Tris az, aki nem messze tőlem ácsorog aggodalmas kifejezéssel az arcán, miközben bizonytalannak tűnik – valószínűleg fogalma sincs, mit tehetne, hogy segítsen nekem. Pedig nem tud tenni semmit. Ahogy a gyomrom, úgy a lelkem is kiürült.

Ellököm magam a faltól, hogy mellé lépjek, ám rögvest elfog a szédülés, úgyhogy kénytelen vagyok gyors támaszt keresni a szemközti falnál, ha nem akarok rövid úton a mocsoktól ragadó padlón kikötni.

- Gyere, menjünk innen – karol belém Tris, és húzni kezd az utca irányába.

Eleinte botladozom, de a pörgés hamar kiszáll a fejemből, amint kiérünk a friss levegőre. Az émelygés is gyorsan múlik, és az erőm kezd visszatérni, így legalább nem kell Trisre támaszkodnom, bár a karja továbbra is szorosan ölel, hátha bármelyik pillanatban ismét kocsonyává válnának a lábaim.

Kiérünk egy széles kereszteződéshez, ahol lerogyok a járdaszegélyre. Most érzem csak, hogy mennyire fájnak a lábaim. Kinyújtom őket magam elé a széttöredezett aszfaltra, miközben mint képkockák, úgy jutnak el a tudatomig a környezetem képei. A repedésekben csordogáló víz, az égbe szökő épületek, a széttört utcai lámpák, a messzeségbe nyúló út. Vajon milyen lehetett a genetikai háború előtt a város? Mikor sok ezer autó szelte át naponta ezt a kereszteződést, és emberek lepték el a járdákat. Az biztos, hogy az egy más világ volt.

Tris leül mellém, még mindig bizonytalannak tűnve. Oda sem nézve megkeresem a kezét, és egyből csillapodik a szívem rettentő heves zakatolása, amint egymáshoz simulnak az ujjaink. A szemem sarkából látom, hogy kisimulnak a vonásai, a vállai is ellazulnak. Nem kérdezi, hogy jól vagyok-e, viszont elfog a késztetés, hogy szavakba öntsem a hogylétemet.

- Olyan… üresnek érzem magam – mondom egész halkan.

Azt már nem teszem hozzá, hogy mintha kiszipolyozták volna a lelkem. Gyászolnom kéne, könnyet ejteni, vagy épp gyűlölködni, én azonban semmit nem érzek ezek közül. Csak fájdalmat a bordáim között.

Emlékszem milyen volt gyerekként elveszíteni az anyámat: hosszú éjszakákat töltöttem azzal, hogy utána vágyakoztam, a könnyeimmel átitattam a párnámat, miközben arról álmodoztam, hogy reggel meleg tejjel vár az ágyam szélén ülve. Mikor pedig hetek múlva sem jelent meg, nekem pedig el kellett hinnem Marcus meséjét, az megsemmisített bennem valamit.

Most ismét meg kell tanulnom elengedni őt, ám ezúttal véglegesen. Ezúttal tudom, hogy Evelyn nem tér vissza az életembe, hisz a saját szememmel láttam meghalni. El kell fogadnom azt is, hogy egész életemben csak hazudott, átvert és kihasznált engem, így minden jobb lesz nélküle.

- Tudom – feleli egy idő után, az ő hangja is alig hangosabb egy suttogásnál.

Rájövök, hogy talán Tris az, aki leginkább képes megérteni azt, ahogy érzek. Ő is elveszítette mindkét szülőjét, habár Natalie és Andrew jó emberek voltak az én szüleimmel ellentétben. Viszont nem számít milyenek is voltak, mert így vagy úgy, de az elvesztésük sebeket hagyott rajtunk, amik lehet sosem hegednek be.

- Most hogyan tovább? - kérdezem, bár inkább magamtól, mint tőle. A bizonytalanság kiborít.

- Nem tudom – jön az egyszerű felelet. - Csak tesszük, amit eddig. Megyünk előre.

Közelebb vonom magamhoz, amíg szorosan nem öleljük egymást. A támogatása nélkül nem jutnék semmire.

Meg akarnám csókolni, de inkább nem teszem; a szám íze nem lehet túl bizalomgerjesztő. Helyett a homlokára szorítom a szám, ami olykor sokkal belsőségesebbnek érződik kettőnk között, mint egy csók.

Miközben a tömeg zúgolódása csak távoli moraj, mi itt ülünk a hideg kövön ezen a holdfényes éjszakán. Két árva, akik magukra maradtak, és egymásra vannak utalva. A kapcsolatunk Trisszel sokkal erősebb, mint a vér köteléke.

Nem tudjuk, mit hoz a holnap, de most úgy érzem, nem számít, mert együtt képesek leszünk megbirkózni azzal, amit a sors az utunkba állít.

Következő fejezet >>

Szerző megjegyzése:

Elhiszitek nekem, hogy hónapok óta terveztem ezt? Ez az egyetlen olyan része a történetnek, amiben valóban felfedezni egy kis "koppintást" az Éhezők viadalából, mivel akkor tudatosult bennem, hogy bizony Evelyn ilyen halált fog halni, mikor meghallgattam a Mockingjay zenéjét, a Hanging Tree-t. Ami azért nem most volt, és hiába nem szeretem a filmet-könyvet-akármit, a zenéket imádom!

Remélem ti is elégedettek vagytok, hogy ily módon tettem pontot a sztori végére. Szerintem az epilógus is hamar érkezni fog, bár előbb még át kell olvasnom a jegyzeteimet, amit még a sztori elején írtam hozzá. Aztán sírhatunk együtt.

Köszönöm mindenkinek a véleményeket, mindjárt megyek, és válaszolok az előző résznél lévőkre. Kicsit szétszórt vagyok mostanság, bocsi!

Pussz mindenkinek ^^