Fanfic fordítás: Önzetlen döntések - 38. fejezet

Már olvashatjátok is az Önzetlen döntések sajnálatosan utolsó előtti fejezetét. Rengeteg izgalom vár még ránk ebben a fejezetben is, ám lassan itt is bekövetkezik a lezárás - még ha az író egyszer még ígér nekünk egy folytatást.

Jó olvasást a fejezethez!

A fordítás Niki érdeme!

Az eredeti történetet ITT olvashatjátok.

38. fejezet

TOBIAS


Mikor átlépjük a küszöböt, Jeanine már vár ránk.

A terem közepén áll, nyugodt és összeszedett, szinte vidám bizakodással néz rajtunk végig.

Fél kézzel teszi tönkre a világunkat, de rá nézve nyilvánvalóvá válik, hogy számára ez csak egy átlagos nap.

Nem tudom, mire számítottam, de ebben a káoszban, amit kreált, nem az aggodalom teljes hiányára.

Világos, hogy nem igazán érez minket fenyegetőnek.

Erőteljesen lángra lobban bennem egy tüzes vágy, hogy bebizonyítsam neki, hogy téved.

A vezérlőterem tele van felszerelésekkel, olyan eszközökkel, amikről tudom, hogy eredetileg nem voltak a Bátraknál.

Ezek túlságosan díszesek.

Túl Műveltek.

Meglehetősen mostanság kellett őket idehelyezniük.

Képernyők borítják a termet, melyek különböző szögekből jelenítik meg az Önfeláldozó szektort.

Most már tudjuk az okát, hogy Jeanine miért nem érzi szükségét annak, hogy ott legyen.

Miért helyezné magát a bűntett helyszínére, amikor innen végig tudja nézni az összes piszkos munkáját?

Számos Bátor áll őrködve a szobában, parancsra várva.

Trisre nézek, hogy megbizonyosodjak róla, hogy ő is látja őket, de nem néz rám.

A tekintete Jeanine-re összpontosul, kezei szorosan ökölbe szorítva az oldalánál, lélegzete éles zihálásként tör ki.

Az összes fájdalom és harag olyan erősen sugárzik belőle, hogy szinte megfogható.

Tris számára Jeanine a végső forrása minden rossznak, ami az elmúlt néhány hónapban történt vele.

Jeanine egy rövid ideig hármunkra pillant, tekintete gyorsan külön-külön végigmér minket.

Aztán az arca egy rá nem jellemző módon homlokráncolva összerándul.

Egy pillanatig nem mond semmit.

A szoba nyugodt és csendes, de a körülöttünk levő mozdulatlan levegőben van valami, ami azt súgja, hogy a káosz küszöbén állunk.

A csendesség egy újabb percig tart, majd Jeanine hangja megtöri a hátborzongató hallgatást.

- Szabaduljatok meg tőlük.

A teremben egyszerre kirobban a zűrzavar, mintha szünet lett volna, és Jeanine hirtelen megnyomta volna az indítást.

A Bátrak bábok, Jeanine pedig a bábmesterük.

Az egyik Bátor lerohan, én pedig nekicsapódok a falnak.

Egy fájdalmas nyögés hagyja el az ajkam, ahogy a beton szúrása végigsugárzik az egész gerincemen.

Fogja az egyik karomat, ezzel egy helyben tartva, immunisan a küzdelmemre.

Egy pillanatra mögé tekintek, kétségbeesetten nézem, hogyan boldogulnak a többiek.

Látom, ahogy Andrew és Tris is a saját Bátor katonájukkal harcolnak, Andrew nagyobb bajban van, mint Tris.

Hátrahajtom a fejem, majd élesen előrerántom, homlokon fejelve vele a Bátrat.

Eléggé elkábult ahhoz, hogy elengedje a fogást a karomon, én pedig megragadom a lehetőséget, hogy megmutassam a saját Bátraknál tanult ügyességemet.

Egyszer ütöm meg, közvetlenül az orránál, mire hátratántorodik, szemei bőségesen könnyeznek.

- Tobias!

Gyorsan felnézek Tris dühöngő hangjának hallatán.

A földön fekszik, rajta egy Bátor, aki kezét erősen a torkához szorítja.

Végigrohanok a szobán, másodpercek alatt átszelve a kettőnk közti távolságot.

Gyorsan az őr nyaka köré csavarom a karjaim, és erősen lerántom.

Tris felnyög, a torkához nyúl, amíg én eltávolítom tőle az őrt.

Keményen állon vágom a könyökömmel, majd nekilököm a falnak, a kezemmel a fejét olyan erőteljesen nekicsapom a betonnak, amennyire csak tudom.

A feje gyomorforgató koppanással ütődik a célnak, majd eszméletlenül a földre csúszik.

- Tobias! – hallom ismét Tris hangját.

- Az apám!

Gyorsan körbeforgatom a fejem, és látom, ahogy Andrew a földön térdel, közvetlenül felnézve egy Bátor katona fegyverének a csövébe.

Egyetlen pillantásból megállapítom, hogy túl messze van ahhoz, hogy elérjem.

Soha nem fogok odaérni azelőtt, hogy a Bátor meghúzza a ravaszt.

- Andrew!

A neve egy csonka kiáltásként hagyja el a számat, miközben elkezdek rohanni.

Tris nem veszíthet el egy éjszaka alatt két szülőt is.

Ebből nem térne vissza.

Nem hagyhatom, hogy megtörténjen, nem engedhetem…

- Várj… Áll!

Jeanine zavarodott kiáltása felriaszt, és megállítja a rohanó gondolataim.

Hirtelen minden megdermed.

A Bátor, aki Andrew-ra szegezi a fegyverét, azonnal leereszti azt, és feléje fordul további instrukciókért.

A Bátor, aki korábban megtámadott engem, még mindig a sérült orrát ápolja, de ő is ugyanúgy Jeanine felé fordul utasításért.

Abbahagyom a futást. Miért szakította hirtelen félbe a Bátrat abban, hogy megölje Andrew-t?

Jeanine megrázza a fejét, miközben szemrevételezi az előtte levő helyszínt, próbálja összeszedni magát, majd frusztráltan felsóhajt.

- Az Elfajzott lázadásra számítottam – kezdi, elindulva Andrew felé -, … de te, Andrew? Azt gondoltam volna, hogy te jobbat tudsz.

Andrew lassan felnéz rá.

- Tönkreteszed a csoportomat, Jeanine. Nincs választásom.

- Tönkretétel? Azt hiszem, ez attól függ, hogy honnan nézzük. Azért szükséges ott a rombolás, hogy újjá tudjon születni. Az Önfeláldozók jobban fognak kijönni ebből, mint amilyenek voltak.

- Nos, azt hiszem, hogy tényleg attól függ, hogy honnan nézzük – válaszol Andrew a fejét rázva.

Jeanine ajkai mosolyra húzódnak, amint a mögötte levő képernyőre pillant.

- Te most nem látod – mondja biccentve a fejével -, de mindez… - visszafordítja ránk a tekintetét, a pillantása megállapodik Trisen -, egy nagyobb jó érdekében történik.

- Kié ez az érdek? – Tris felhorkant.

Jeanine nézi egy percig, megdönti a fejét.

- Beatrice Prior – mondja lassan, biztosítva azt, hogy nevének minden egyes szótagját kimondja.

- Micsoda ostoba eszmék a hatalomról és a jelentőségről egy ilyen kicsi lánytól. – Ismét elmosolyodik, de most nem ér el a szeméig.

Tris karja a fegyvere felé mozdul.

- Ez igazán szégyen – mondja sóhajtva. – Olyan jó lehettél volna a Művelteknél.

- És honnan jött ez az ötlet? – kérdi Tris a fogai közül.

- Mert sokban hasonlítasz rám.

A szavak még alig hagyták el Jeanine száját, Tris máris repül felé.

Még arra sem volt időm, hogy a nevét kiáltsam, mielőtt elérte őt, fegyverét közvetlenül Jeanine arcába irányítja, keze enyhén remeg.

Csupán egy másodperc töredéke, hogy a Bátor katonák észrevegyék, hogy mi történik, és Jeanine segítségére rohanjanak, pontosan úgy, ahogy beprogramozták őket.

Az előttem lejátszódó jelenet elegendő ahhoz, hogy pánikba essem: Tris Jeanine-re szegezi a fegyverét, míg három fegyver visszacéloz Trisre.

Jó lenne, ha nem lennék ennyire teljesen megrémülve.

Nem gondolkodom.

Csupán válaszként felemelem a fegyverem, rácélozva az őrökre, akik Trisre céloznak.

- Állítsa le – mondja Tris, hangja éppen annyira remeg, mint a keze.

- Állítsa le a programot, törölje, és élve kiengedem innen. Ez az egyetlen esélye.

Jeanine nézi egy pillanatig, megdöntve a fejét.

- Miből gondolod, hogy előbb fogod meghúzni a ravaszt, mint ők? – A katonák felé biccent.

Tris megrántja a vállát.

- Semmiből, de ha úgy ismerem őt, ahogy gondolom, akkor Tobias egyszerűen föléjük áll, és abban a másodpercben, hogy velem bármi történik, maga egy halott nő.

Nem tagadhatom, hogy igaza van.

Jeanine egy pillanatra felnéz rám, majd kissé felsóhajt.

- Csodás dolog, hogy készen állsz meghalni azért, amiben hiszel, Beatrice. Te és én ebben is hasonlók vagyunk.

Egy borzongás fut végig Tris testén az összehasonlításra.

Aztán eldobja a fegyvert.

Koppan a földön, a hang tompa visszhangként pattog a falakon.

Egy pillanatig csak bámulják egymást, Tris lélegzete gyors, rövid zihálásként tör elő.

Aztán mintha megnyomtak volna benne egy kapcsolót, Tris előrenyújtott karokkal nekiindul, Jeanine nyakáért nyúl.

Nem adok időt a katonáknak, hogy reagáljanak, mielőtt elkezdek lőni.

Ez Tris csatája.

Ő választotta ezt, én pedig most csak annyit tehetek, hogy megpróbálom őt megvédeni, amennyire csak lehetséges.

Tüzelek egyszer, kétszer, majd háromszor, a katonák pedig sorban a földre esnek.

Mikor a szemem végre ismét megtalálja Trist, a szoba másik végében van, küzdelembe keveredve Jeanine-nel, aki úgy látszik, nem boldogul túl jól Tris harag táplálta öklözéseivel.

Andrew a terem másik oldalában van, nekidőlve a falnak, egyik kezével az oldalát szorongatja.

Gyorsan odamegyek hozzá, és letérdelek mellé.

- Megsérült?

- Csak egy karcolás – mondja csendesen.

A szemem gyorsan végigszalad rajta, keresve a saját bevallása szerinti „karcolást”.

Aztán meglátom, hogy a pólóján át szivárog a vér, rá a kezére.

- Mi történt? – suttogom.

Andrew megrázza a fejét.

- Jól vagyok – mondja gyorsan.

Küldök felé egy pillantást, amivel kifejezem, hogy nem hiszek neki, majd megpróbálom jobban szemügyre venni a sérülését.

- Tényleg, Tobias – erősködik.

- Jelenleg más dolgokra kell összpontosítanunk.

Felemelem a tekintetem, hogy találkozzon az övével, majd lassan bólintok.

- Igaza van. Ezt kell tennünk.

- Gondolja, hogy képes leállítani a programot? – kérdezem.

Rám pillant, aztán végignéz a felszereléseken, mindet megfigyelve.

Lassan bólint.

- Ki tudom találni, de szükségem lesz egy percre.

Gyorsan kifutunk a percekből, de ennek ellenére beleegyezően bólintok.

- Tobias… - mondja Andrew lassan a nevem, tekintete a szoba másik oldalán.

Felemelem a fejem, és látom, hogy Tris Jeanine felett áll, kezében egy fegyver.

Tudom, hogy a sajátját már eldobta, így szereznie kellett egy másikat a küzdelem valamelyik pillanatában.

Korábban sosem láttam Jeanine-t ennyire kétségbeesettnek.

Felnéz Trisre, szemében rögzült egy reménytelen védekezés az életéért.

- Nélkülem soha nem fogod leállítani a programot. Én terveztem, hibátlan, és lehetetlen, hogy…

- Fogadok, hogy találunk rá módot. Nem maga az egyetlen Művelt a teremben – mondja Tris a fogai között.

Jeanine most felmászik, keresve valamit – bármit – amit kapaszkodóként használhat.

Egy pillanatra találkozik a tekintetünk, megrázza a fejét.

- Nem én leszek ennek a vége. Ha azt hiszed, hogy nincs üzemzavar elhárításom a Művelteknél, akkor tévedsz. Már mondtam neked, hogy kész vagyok meghalni ezért. Tényleg azt hiszed, hogy nincsenek terveim pontosan erre az eshetőségre?

Tris megrántja a vállát, szilárdan tartja a fegyvert.

- Nem – horkantja.

- Biztos vagyok benne, hogy sok vészterve van. Csak jelenleg nehezemre esik ezzel törődni. Le fogom állítani ezt a programot, és folytatni fogom az összes terv leállítását, amit életbe léptet.

Jeanine lágyan felsóhajt.

- Miért vagy ennyire eltökélt, hogy a gonoszt és a pusztítást lásd ott, ahol egyszerűen újraépítésre van szükség? Hogy minden újrakezdődjön?

- Elfajzottak nélkül Igaz?

- Hogy létrehozzunk és fenntartsunk egy tökéletes társadalmat, ott áldozatokra van szükség, Beatrice. Egyszerűen meg kell értened, hogy te csak…

- Azt éreztette velem, hogy semmi vagyok!

Tris hangja visszhangzik a falakon, és újra meg újra visszaverődik hozzánk.

- … De ez nem igaz, ugye?

Jeanine felnéz rá, lélegzete rövid fújtatásokként jön ki.

- Azt hiszem, hogy ezt tudta, és megrémült, mert az igazság az, hogy én…. vagyok valami. Nem igaz?

Kissé kiegyenesíti a karját, szorít a fegyver fogásán.

- Elfajzott vagyok. Én hozom meg a saját döntéseim, és mikor meghúzom ezt a ravaszt, akkor azt akarom, hogy pontosan tudja, honnan jött.

Vesz egy mély levegőt.

- Tőlem jön – fejezi be.

Látom, ahogy az ujja a ravaszon pihen, arcán eltökéltség.

- Tris, várj!

A szavak gyorsan buknak ki a számon.

Nem fordul szembe velem, de az ujja hezitál a ravaszon.

A gyomrom összeszűkül, a torkom pedig annyira száraz, hogy alig tudok nyelni.

A gondolatok teljes sebességgel cikáznak a fejemben, és képtelen vagyok bármelyiknek is értelmet adni.

Csak egy dolgot tudok.

Nem hagyhatom, hogy ezt megtegye.

Még egyszer nem.

Hirtelen felvillanó képek bombáznak az arckifejezéséről, mikor Peter felett állt.

A kétségbeesett hang, ahogy kimondta a nevét; a dolgok, amiket mondott nekem, mikor az Önfeláldozóknál voltunk…

- Ebből már nincs visszaút. Megszegtem az alapvető szabályt. Most más vagyok… sötét, és hogyan… hogyan lennél képes engem így szeretni?

Peter meggyilkolása önvédelem volt.

De ez? Megölni Jeanine-t? Ez bosszú, és nem hagyhatom, hogy ezt megtegye.

Nem hagyhatom, hogy ez a lelkén száradjon, mindazokon a szörnyű dolgokon túl, ami ma este történt.

Tönkre fogja őt tenni, és ezt létem minden részével tudom.

- Tris, csak várj! – mondom ismét.

A keze elkezd remegni, de még mindig nem fordul felém.

Jeanine az, aki rám helyezi a tekintetét.

- Tobias… - mondja Jeanine, a hangja egy furcsán lágy minőséget vesz fel.

- Tudod, hogy ez mit fog tenni vele… hogy mit fog tenni mindkettőtökkel. Ne hagyd, hogy megtörténjen.

Beletelik egy percbe, hogy felfogjam, a váltást a hangjában a kétségbeesés okozza.

Most nekem könyörög az életéért, félve attól, hogy Tris túl messzire ment.

Hogy túl mélyen benn van.

Jeanine és én most először félünk ugyanattól a dologtól, és igaza van.

Igaza van.

Tudom.

Tudom, hogy ez mit fog tenni velünk.

És azt is tudom, hogy így vagy úgy, de Jeanine Matthewsnak meg kell halnia.

Már így is túl sok bűnt követtünk el ma este.

Megengedhetem Trisnek, hogy még egyet elkövessen a nagyobb jó érdekében?

Lassan elindulok feléjük, egyik kezemmel a Tris kezében remegő fegyverért nyúlok.

- Tris – mondom gyengéden.

- Add ide a fegyvert.

Lassan megrázza a fejét.

- Nem – mondja határozottan.

- Tris… Nem hagyhatom, hogy megtedd ezt. Még egyszer nem.

Jeanine tekintete rólam gyorsan Trisre vált, majd vissza rám.

- Kérlek. Tris. Csak add ide nekem a fegyvert.

A szeme sarkából rám néz, majd ismét megrázza a fejét.

- Ennek véget kell vetni – suttogja. – M-m-mi kell, hogy végezzünk vele.

- Tudom – mondom gyorsan bólintva. – Ezt tudom. De nem te leszel az, aki ezt meg fogja tenni, és nem most. Értesz engem? Tris, add ide a fegyvert.

- Nem tudom – suttogja.

Megértem.

Évek óta retteg Jeanine-től, ugyanúgy, ahogy én tettem, anélkül, hogy egyáltalán tudtam volna róla.

Az egész életét attól rettegve élte le, hogy különbözik, és most esélye van arra, hogy véget vessen ennek, önmagáért és a többiekért.

Végezni akar ezzel.

Csakhogy én nem engedhetem meg.

A saját fegyveremért nyúlok, ami még mindig az oldalamon nyugszik.

Mindketten tudjuk, hogy Jeanine-nek ma meg kell halnia, de megtagadom azt, hogy folytassa Tris bántalmazását, akár a halálával is.

Csak egy másodpercbe telik, hogy kihúzzam a fegyvert a tokjából, és pozícióba helyezzem, csövével Jeanine homlokára célozva.

Jeanine egy pillanatra felnéz rám, arcán mindenhol kirajzolódik a sokk.

Megdöbben, mert nem beszéltem rá Trist egy békés megoldásra, megdöbben, mert az Önfeláldozó gyökereim nem gátolnak meg ebben.

Nem várok.

Meghúzom a ravaszt.

A szobát megtölti a golyó fülsiketítő csattanása.

A fény olyan gyorsan huny ki a szeméből, mintha soha nem is lett volna ott.

Eldobom a fegyvert, a koppanása még az után is visszhangzik a fejemben, hogy a hang már megszűnt.

Tris elkerekedett szemekkel néz fel rám, saját fegyvere még mindig a kezében reszket.

- Hé… - suttogom, kissé megrázva a fejem.

- Rendben van. Vége. Jól van. – Kinyúlok felé, kezeimet az ő hideg kezeire kulcsolom, miközben kicsavarom a fegyvert a markából.

Magamhoz húzom, egyik kezemet a feje hátulján pihentetem, ahogy arcát a mellkasomhoz szorítja.

- Minden rendbe fog jönni, Tris.

Kifújom a levegőt.

- Minden rendbe fog jönni – mondom ismét, valószínűleg inkább magamat meggyőzve, mint őt.

Egy perc múlva elhúzódik, tekintetével körbenéz a szobán.

- Apa… - mondja gyengéden.

Követem a pillantását, hogy meglássam, ahogy Andrew a felszerelésekkel dolgozik.

Keze gyorsan mozog, úgy cikázva a különféle billentyűzeteken és képernyőkön, mintha egész életében ismerte volna ezt a készüléket.

Óráknak tűnik, de csupán percek telnek el, mire Andrew felnéz ránk.

- Kész – mondja.

Felpillantok most a képernyőkre, és figyelem, ahogy az Önfeláldozók utcái még inkább kaotikus jelenetté válnak, ahogy a Bátrak felébrednek a szérum indukálta állapotukból.

- Letörölte a programot? – kérdezem.

Andrew lassan bólint.

- Megtörtént.

Egy percig csendben állunk ott, mindhárman szemlélve az utóbbi néhány óra sarkalatos eseményeit.

Egy örökkévalóságnak tűnő idő után végül megtöröm a csendet.

- Mennünk kell – mondom érdes hangon.

- Indulnunk kell. Hiszek abban, amit Jeanine a többi tervéről mondott. Nem létezik, hogy keresztülment volna ezen a sok gondon úgy, hogy hagyná azt, hogy a halálával az egész összedőljön. Ő okosabb ennél.

Andrew bólint.

- Egyetértek veled. El fogunk menni a Barátságosakhoz, ahogy terveztük. Marcus oda fogja vezetni a kellő időben a többi Önfeláldozót.

Bólintok egyet, tekintetem a padlón.

Hogy sikerült egyáltalán idejutnunk?

- Apa!

Gyorsan felnézek Tris kétségbeesett kiáltása hallatán.

Andrew most a földön fekszik, megragadva az oldalán a korábbi sérülését.

Tris odarohan mellé, épphogy sikerül megemelnie.

Felnéz rám, arcán megnyilvánul a szorongás és a rettegés.

- Segítséget kell szereznünk neki. El kell juttatnunk egy orvoshoz… - Pánikba esik, látom a szemében a félelmet.

A szavai aktiválják azt a halvány emléket, amikor a folyosón elsült egy fegyver.

Shauna.

Zeke.

Mindegyiküknek orvos kell.

- Rendben… tudom – suttogom bólintva, mintha lenne egy tervem.

- Csak… hagyd, hogy gondolkodjak egy percet.

Behunyom a szemem, próbálva kialakítani egy tervet a fejemben, de teljesen üresen jövök vissza.

Mikor ismét kinyitom a szemem, látom, ahogy egy fekete tömeg áramlik be a terembe.

Beletelik egy hosszú pillanatba, hogy felfogjam, ezek a Bátrak tagjai.

Nem nagy csoport, csupán négy-öt ember, de csak egyet ismerek fel.

- Uriah!

- Tobias? – mondja a nevem, nyilvánvalóan össze van zavarodva.

Gyorsan bólintok.

- Igen.

Egy percig sem érdekel, hogy honnan jöttek, vagy, hogy miért. Az egyetlen dolog, ami foglalkoztat, hogy Andrewt, Zeke-t és Shauna-t orvosi ellátáshoz juttassuk, és gyorsan.

- Uriah, bízol bennem?

- Én…

- Tudom, hogy most egy milliónyi egyéb dolog zavar, de szükségem van a segítségedre, és arra, hogy bízz bennem. Meg tudod ezt tenni?

Rólam Trisre pillant, majd lassan bólint.

- El kell jutnunk a Barátságosakhoz. Mindannyian.

- Barátságosak? Most? Miért?

- Csak bíznod kell bennem – folytatom. – Kérlek? A bátyád élete függhet tőle.

Gyorsan bólint.

- Oké. Igen. Mire van szükséged?

- Segítened kell Trisnek, hogy Andrew eljusson a vonatig. – A három Bátorra pillantok, akik mögötte állnak.

- És a barátaid esetleg segíthetnének nekem Shaunával és Zeke-kel.

- Igen, természetesen – mondja gyorsan, átszelve a szobát, hogy odamenjen Trishez.

Kivezetem a másik három Bátor tagot a folyosóra, kettőt odaküldök Shaunához, egy pedig velem marad, hogy segítsen nekem Zeke-kel.

Nem tudom, hogy milyen sokáig tart, minden időérzékemet elvesztettem, de egy ponton elérjük a vasúti síneket, ami egy csodának tűnik.

Együtt felszállunk a vonatra, rémült egyének furcsa csapata.

A falnak támaszkodva maradok, nem veszem le a pillantásom az eszméletlen Zeke-ről.

Soha nem kívántam tőle, hogy itt legyen, és jobban megkönnyítse a helyzetet, mint ahogy én most.

Tris a vonat másik végében van, halkan suttogva beszél az édesapjához, próbálva ébren tartani és lefoglalni.

- El fogod valaha mondani, hogy mi történt?

Felnézek, és figyelem Uriah-ot, de a tekintete továbbra i asz eszméletlen bátyjára fókuszál.

Kissé felsóhajtok.

- Igen. De nem hiszem, hogy most még képes lennék újra átélni.

Uriah lassan bólint.

- Mi van a Barátságosaknál?

Megvonom a vállam.

- Biztonság, egyelőre. Orvosi ellátás. Egy hely, ahol maradhatunk, míg…

- Amíg mi?

Ismét felsóhajtok, lassan megrázom a fejem.

- Egyszerre egy lépést. Rendben, Uriah?

Nem válaszol, de valahonnan tudom, hogy megértette.

A világunk most összeomlik.

Felhasználom a gondolatot, hogy milyen furcsa volt nem tudni, hogy ki vagyok, vagy hová illek. Feltételezem, hogy most a többiek is így éreznek.

Legalább is a Bátraktól és az Önfeláldozóktól mindenki.

Egy új világ van a horizonton, érzem, ahogy a felszín alatt bugyog, rejtélyesen, és kicsit rossz előérzettel.

Egyetlen eltört darabja felett sincs irányításom.

Tris felnéz rám a vonat másik végéből, és egy múló pillanatra a tekintetünk egybeolvad.

Őt nézve tudom, hogy meg kell találnom a módját, hogy ezeket a széttört darabokat újra összerakjam.

Érte.

Értünk.

Nem vagyok többé Önfeláldozó, csoportnélküli, és Bátor sem.

Jelenleg én csak Tobias vagyok, ő pedig csak Tris, és együtt meg fogjuk ezt csinálni.

Valahogy.

El kell végeznünk ezt a munkát.

Az ablak felé fordítom a fejem, és figyelem, ahogy a városkép átadja a helyét a Barátságosak földjeiről árulkodó jeleknek, ahol majd megtesszük az első lépéseinket afelé, amit a jövőnk tartogat.

Együtt. Mindig.

Következő fejezet >>