Fanfic fordítás: Egy döntés - 8. fejezet

A hosszú hétvége előtt hozom is az Egy döntés újabb fejezetét! Szerintem nem állítok sokat azzal, hogy mindenki erre a részre várt. Azért kicsit szomorú, hogy innentől búcsút mondhatunk a leveleknek.

Az eredeti sztorit ITT találjátok meg! Jó olvasást!

8. fejezet

BEATRICE



Ez a nap nem is telhetne lassabban. A vánszorgó iskolai nap, és a plusz egy óra munka után, mialatt ruhákat osztottam a csoportnélkülieknek, hálás vagyok, hogy végre leülhetek egy csendes, habár késői vacsorához. Ez azt jelenti, hogy egy lépéssel közelebb a lámpaoltás, és egy lépéssel közelebb a találkozóm Négyessel.

- Nos, Caleb, Beatrice, mit tanultok most csoporttörténet órán? Tudom, hogy volt az a levelezős program. Felváltották valamivel? - kérdi apa.

Megrázom a fejem. - Nem, semmivel. Most igazából az Önfeláldozókra koncentrálunk.

- Nocsak, melyik részére?

- Nagyjából azt, hogy a csoportunk anélkül ad, hogy elvenne, és hogyan tanulunk a rászorulóktól – válaszolja Caleb.

Lehajtom a fejem, és hagyom, hogy nélkülem folytassák. Ebből engem jelen pillanatban semmi nem érdekel. Csak annyira figyelek, hogy tudjak válaszolni, ha muszáj, ám Caleb mond valamit, ami megragadja a figyelmemet.

- De mi volna, ha nem segítenénk a csoportnélkülieken?

Felnézek, és elkapom, ahogy apa Calebre bámul. - Mit mondasz, Caleb? Hogy egyetértesz a Műveltekkel?

- Nem, nem. Egyáltalán nem ezt mondtam – dadogja Caleb. - Amire én gondoltam az az, hogy mi volna, ha nem lenne egy csopornélküli sem? Ha nem is váltak volna eleve azzá? Akkor mit csinálnánk?

Anya elmosolyodik, és finoman megpaskolja apa kezét, és azt mondja: - Akkor találnánk mást, Caleb. Mindig van valaki, aki segítségre szorul. Csak nem mindig kéri.

Caleb bólint, és visszafordítja a figyelmét az ételére. Anya még mindig apa kezét paskolja, és egymást figyelik. Egy gyors pillantást vetek Caleb felé. A színtiszta megkönnyebbülés ül ki az arcára, és tudom, hogy hazudott.

A bátyám sosem hazudik.

***

Ahogy az ágyamba fekve hallgatom apa halk horkolását, az órámat a halvány holdfény felé fordítom, hogy megnézzem az időt. Az Önfeláldozók már este tízkor lekapcsolják a lámpákat, még ha a városban éjfélig égve maradhatnak. Már majdnem eltelt negyvenöt perc; mostanra mindenkinek aludnia kell.

Lassan lemegyek a földszintre, csak akkor állok meg, mikor az utolsó előtti lépcsőfok megnyikordul. Teljesen mozdulatlanul állok, igyekezve kitalálni, hogy mivel magyarázom meg a szüleimnek, hogy miért vagyok felöltözve, mikor aludnom kéne, de nem jelennek meg. Megkönnyebbülten felsóhajtok, majd kisurranok a bejárati ajtón.

Mikor becsukom a tartalék épület ajtaját, sokkal sötétebb van, mint amire számítottam. Megteszek pár lépést a cél felé, de megállok, és várom, hogy a szemem alkalmazkodjon. Nem igazán tudom megmondani, hogy a vékony ajtó nyitva van, vagy nincs, úgyhogy halkan megszólalok:

- Négyes?

- Itt vagyok – válaszol egy eltéveszthetetlenül férfias hang, ami kissé meglep. De mégis mire számítottam? Hirtelen ezüstös fény szűrődik ki az ajtó alól, majd ahogy lassan kinyílik, elakad a lélegzetem.

A kék szemű fiú néz vissza rám.

Előre int, és néhány pillanatnyi hezitálás után nekiindulok. Becsukja mögöttem az ajtót, és ahogy leteszi a zseblámpát a polcra, látom az ő arcán is a meglepettséget.

- Hát – mondja. - Ez elég…

- Kínos? - fejezem be.

Felkuncog és bólint. Meglehet, hogy mély hangja van, és határozottan nagyobb, mint én, de ő is zavarban van, amitől egy kissé kényelmesebben érzem magam.

Ácsorgunk egy darabig, mivel egyikünk sem tudja, mi tévő legyen. Akárhányszor elkapjuk a másik pillantását, mindketten gyorsan félrenézünk. Megköszörülöm a torkomat, és kinyitom a szám, hogy mondjak valamit, de elsőként kezd el hadarni, talán azon elgondolásból, hogy megmutassa nekem; hajlandó elsőként megnyílni.

- Szóval azt hiszem mindkettőnknek sok mindenről kell beszélnie – mondja. - És tudom, hogy szeretnéd, ha én kezdeném, de előbb legalább megkérdezhetem a neved?

- Beatrice – válaszolom. Ebben a pillanatban, tudván, hogy kiszöktem az otthonomból, hogy egy szertárban ácsorogjak egy, a Bátraktól jött fiúval, ez a név hirtelen túl hivatalosnak érződik, és kicsit sem passzol.

- Beatrice – ismétli.

- Furán hangzik, ahogy kimondod.

- Szeretnéd, ha inkább Hatosnak hívnálak?

- Igen. És nem. Nem tudom. Mindegyik olyan… formális? Egyik sem tűnik helyesnek, tudod, egy ilyen pillanathoz.

Ez alkalommal elmosolyodik. - Pontosan tudom, hogy érzel. Mondok valamit; miért nem választasz egy új nevet? Valamit, ami jó lenne a pillanathoz.

Én is elmosolyodom, és elgondolkodom rajta. - Talán… Tris.

- Tris – mondja ki. - Tetszik.

Hallani, ahogy kiejti, nekem is tetszik.

- Szóval, Tris. Azt hiszem, van néhány dolog, amiről beszélni szeretnél.

- Igen, van – felelem. Különös, mivel amennyire tudni akartam mindent a leveleimben, most annyira ostobaságnak és egyértelműnek tűnik. Négyes itt van előttem. Létező személy, többé nem csak szavak egy darab papíron. És talán a bennem lévő Önfeláldozó, vagy az emberi természet, okozza de már nem akarom tudni minden titkát, legalábbis nem most rögtön. Okkal vannak titkai.

- Hogy kéne szólítsalak? - kérdem.

- Tudom, hogy nehéz lesz elhinni, de a Bátraknál Négyesnek hívnak.

- Négyesnek hívnak? - kérdezem felvont szemöldökkel. - Miért?

- A beavatáskor el akartam menekülni, hasonlóan, ahogy szerintem te is, és mikor alkalom adódott, hálásan fogadtam ezt a becenevet, és megalkottam az új önmagam.

Bólintok. Nem csak én értem meg őt, úgy fest, ő is megért engem. - Szereted az új önmagad?

Elenged egy hosszú sóhajt az orrán át, és lesüti a pillantását. Türelmesen várok a válaszára, de aztán kissé oldalra fordul, és fog egy vödröt, majd felém nyújtja. Felvonom rá a szemöldökömet. Ő is felvonja rám a szemöldökét, úgyhogy elveszem. Ő is megragad egyet, és követem a példáját, ahogy felfordítja, és leül.

- Igen és nem. A dolgok ritkán ennyire egyszerűek, nem gondolod? Ahogy korábban mondtam, könnyen lehet, hogy ugyanez az ember vált volna belőlem, aki vagyok, anélkül, hogy a Bátrakhoz megyek. Egy részem gyávának érzi magát, hogy meg sem próbáltam, és a másik részem elgondolkodik, hogy igaz-e ez a megállapítás. És egy másik részem azon mereng, hogy tényleg ilyen akarok lenni, hogy ilyennek kell-e lennem.

Bólintok, visszhangozva az érzéseit a sajátjaimmal.

- Szerinted képesek leszünk egyszer enélkül a megkérdőjelezés nélkül élni? - kérdezem.

Lassan megcsóválja a fejét.

- Nem. Neked talán még van rá egy kevés esélyed, de nekem nincs. Úgy érzem, hogy minden amit teszek, száz kérdést von magával, és olyan következményeket, amiről álmodni sem mertem.

- Azt hiszem, tudom, mit érzel – jelentem ki.

- Hát akkor azt hiszem, egyikünk számára sincs túl sok remény, ugye? - Egy halvány mosoly talál utat az arcára, de semmi köze az örömhöz, sokkal inkább az igazság felismerésétől, amit nem akar.

- Milyen szeretnél lenni? - kérdem gyengéden.

Egy másodpercre lehajtja a fejét és körmét rágja a hüvelykujján. Csak most látom, hogy véres és duzzadt a keze, és csodálkozom, mit kellett ehhez tennie. Felnézve észreveszi, hogy bámulom, és gyorsan elrejti a kezét a másik mellé a térdei közé.

- Boldog – válaszolja.

Nem tudok sokat Négyes gyerekkoráról, az eredeti csoportjáról, a mostani életéről. De a fájdalmat és a vágyakozást ismerem, amit a szemében látok. Túl sokszor láttam már a csoportnélküliek szemében; kíváncsi vagyok, vajon látnám-e ezt a sajátomban.

Felé nyúlok, és a sajátomba fogom a kezét, lassan tanulmányozva a sérüléseit. A rászáradt véren és duzzadtságon túl sebhelyeket és hegeket látok; nem ez az első alkalom, hogy ez történt. Mikor ugyanezt teszem a másik kezével is, reszketegen felsóhajt, de nem tiltakozik. Felnézve látom, hogy a szemembe néz.

- Gyere – szólalok meg felállva. Ő is talpra áll, és megragadja a zseblámpát, ahogy kivezetem a fő raktárba, a kezét fogva.

A szívem egyenletesen, hevesen kalapál, miközben a helyiség túlsó végébe vezetem, be egy mosdóba. Becsukja mögöttünk az ajtaját. Leteszi a zseblámpát a padlóra, amitől kísérteties árnyékok vetülnek körénk. A szeme sötétnek és üresnek látszódik, amitől egy bizonytalan érzés fog el; majdnem olyan, mintha láttam volna már korábban. Megrázom a fejem, és elűzöm a furcsa gondolatokat. Az árnyékok amúgy sem fedik a valóságot, a fény ellenben mindig felfedi az igazat.

Elfordítom a csapat, és magam felé húzom, elég közel, hogy egy levegőn osztozzunk.

- Mi történt? - suttogom.

- Bokszszák… De nem kell tenned semmit, rendben lesz a kezem – suttogja vissza.

- Viszont akarom. - Bólint, majd a kezét a vízsugár alá tartom.

Elsőre összerezzen, ahogy a hideg víz végigfut a kezein, de ellazul, ahogy óvatosan a sajátjaimat végigsimítom rajtuk, lemosva a vért, és tompítva a fájdalmat. A fejem fölött lévő elsősegély dobozban nem találni mást, csak fertőtlenítőszert, így ebből teszek rá óvatosan, miután letisztítottam a kezeit.

- Nem gyógyító krém, de legalább nem fertőződnek el – mondom neki, miközben szárazra törlöm.

- Köszönöm – feleli. A szemébe nézek, és most először életemben nem akarom lehajtani a fejem és félrenézni.

Fényt látok benne a sötétség ellenére.

Így állunk vagy percekig, mielőtt megszólalna.

- Mennem kéne. Nem akarom lekésni az utolsó vonatot.

- Rendben.

Ez alkalommal ő fogja meg a kezem, és húz magával át a raktáron. Kissé elmosolyodok, ahogy arra gondolok, mit gondolnának rólam a szüleim; egy érintés nem olyasmi, amit könnyedén teszünk, mivel minden érintés jelent valamit. Én szeretem az övét.

Már abban a pillanatban hiányzik, mikor elengedi a kezem, hogy ellenőrizze, mehetünk-e.

- Rendben haza tudsz menni?

- Igen, persze. Rendben leszek.

- Oké – mondja, egy kissé hezitálva. - Szeretnéd, ha…

- Igen – vágom rá. Elmosolyodik. - Bocsi – mondom zavarban a lelkesedésem miatt.

- Nem gond. Ugyanebben az időben?

- Jó lesz.

- Oké, akkor jövő héten látjuk egymást.

Bólintok, és kilibbenek az ajtón. Ahogy ellenkező irányba indulunk, még mielőtt befordulnék a sarkon, még egyszer visszanézek, és látom, hogy ő is így tesz. Intek felé, és bólint, mielőtt eltűnne a szemem elől.