Fanfic fordítás: Önzetlen döntések - 39. fejezet

Egy hét kihagyás után ugyan, de megérkezett az Önzetlen döntések 39. fejezete, ami sajnálatosan egyúttal az utolsó rész is. Viszont kárpótoljon benneteket, hogy meglehetősen hosszú fejezettel zárul a történetünk, ami kellően eseménydús lesz.

Az író ígérte, hogy egyszer még jelentkezik a történet folytatásával, ám ez egyenlőre nem következett be. Remélhetőleg a nem túl távoli jövőben ez is be fog következni.

Na de elég a szócséplésből, jó olvasást a fejezethez!

A fordítás Niki érdeme! Nagyon köszönjük neki a kitartó és minőségi munkát! <4

Ahogy a korábbi befejezésre kerülő sztoriknál, itt is kérek mindenkit, aki elért a végéig, hogy pár szóval véleményezze a történetet, ezzel is nagy örömet szerezve a fordítónak.

Az eredeti történetet ITT olvashatjátok.

39. fejezet

CALEB


Le vagyok zsibbadva, és jelenleg hálás vagyok érte.

Hálás vagyok, hogy nem érzem azt a túláradó bűntudatot, ami azóta gyötör, hogy szabadon engedtem Beatrice-t.

Ha ő tényleg mindaz, amit Jeanine mond, ha tényleg térdre kényszeríti a várost…

Akkor én vagyok az egyedüli felelős a társadalom megsemmisüléséért.

Erre a gondolatra egy erős megbánás kezd beszivárogni az elmémbe.

- Caleb?

Megfordulok Cara hangjának hallatán.

Az elmúlt órában Jeanine irodájában ültem, míg elcsendesedett a káosz, aminek nem akartam részese lenni.

Cara arckifejezése alapján elmondhatom, hogy a dolgok csak rosszabbodtak.

- Mi van? – kérdezem, a gyomrom erősen összeszorul, felkészülve a válaszára.

Egy pillanatig nem szólal meg, aztán tekintete a padlóra irányul.

- Ez… - Elhalkul, vesz egy mély levegőt.

Várok, nem igazán vagyok biztos abban, hogy mire számítsak.

- Ez… - Kezdi ismét, lassan megrázza a fejét.

- Jeanine az – mondja ki végül reszketve.

Hát persze.

Jeanine mostanra vissza kellett térjen a Bátraktól.

Tudnia kell arról, amit tettem, hogy miért vagyok felelős.

Elárultam őt annak érdekében, hogy megvédjem a testvérem.

Biztos vagyok benne, hogy ezért azzal fogok fizetni, hogy csoportnélkülivé válok.

Nincs mód rá, hogy Jeanine megengedje, hogy itt maradjak.

Nem számít, hogy bravúrosan teljesítettem a Művelt vizsgámon, jelenleg csoportáruló vagyok.

Ez az, amiért Cara úgy néz ki, mint aki egyszerre akar hányni és elájulni.

Nem akarja, hogy neki kelljen elmondania, hogy mennem kell.

Sóhajtok egyet.

- Rendben van – mondom halkan.

- El fogok menni.

Gyorsan felállok, kényszerítve magam, hogy elinduljak az ajtó felé.

- Caleb… Caleb, várj! Hová mész?

Centiméterekre az ajtótól megállok, lassan felé fordítom az arcom.

- Jeanine azt akarja, hogy távozzak, nem igaz?

- Caleb…

Bámul rám egy pillanatig, majd lassan megrázza a fejét.

- Jeanine halott.

Néhány szívdobbanásnyi ideig minden megáll.

Nem lélegzem, nem pislogok, nem merek megmozdulni, mert ez nem lehet igaz.

Cara szavai nem lehetnek hitelesek.

Jeanine egyszerűen nem lehet…

- Valami… valami történt a Bátraknál – mondja csendesen Cara. – Próbáljuk megszerezni a felvételeket. – Beleharap az alsó ajkába.

- Avery és Lewis megtesznek minden tőlük telhetőt, próbálnak mindenkit megnyugtatni, de… - Megrázza a fejét, majd mindkét kezét végigsimítja a haján.

- Fejetlenség van odakint, Caleb.

Avery és Lewis.

Van értelme annak, hogy ők legyenek azok, akik átvállalják az irányítást most, hogy Jeanine többé már nem képes betölteni a pozícióját.

Elég közel dolgoztak hozzá ahhoz, hogy képesek legyenek a távollétében egyben tartani a dolgokat.

Míg én elfoglaltan futtattam – és megbuktattam – a „Beatrice Prior”- kísérletet, addig Avery és Lewis foglalkoztak a Műveltek minden egyéb dolgával, mialatt Jeanine máshová összpontosította az erőit.

Még mindig nem igazán értem, hogy miért nekem adták elsősorban a Beatrice–projektet.

Én egy senki vagyok.

Miért én voltam az, akit megbíztak azzal a felelősséggel, hogy egyben tartsam a társadalmat, azáltal, hogy fogságban tartom a testvéremet, mikor olyan emberek voltak körülöttem, mint Avery és Lewis?

Cara még mindig beszél, de nem hallom a szavait.

Az elmémet túlságosan lefoglalja, hogy emlékezzek arra, hogy ami ettől a ponttól történik a húgommal, az az én hibám.

- Hallottál valamit a testvéremről? – kérdem végül, félbeszakítva Carát a mondat közepén.

Kissé összeráncolja a homlokát, majd lassan megrázza a fejét.

- Nem. Nem hallottam.

Kezeit a laborköpenye zsebeibe dugja.

Egy hosszú percig mindketten csendben vagyunk, bámuljuk egymást, de egyikünk sem akar beszélni, és a csend kezd kissé megőrjíteni.

Mikor az ajtó nyikorogva kitárul, hálás vagyok a zajért, és a figyelemelterelésért.

- Azt hittem, hogy le fogod őt hozni, Cara.

Felnézek a hangra, és látom, ahogy Avery és Lewis bejönnek az irodába, figyelmüket Carára irányítva.

- Már majdnem ott voltam. Bocsánatot kérek – mondja gyengéden.

Avery int egyet felé.

- Nem számít. Most itt vagyunk. Miért nem hagysz minket egyedül egy percre, Cara?

Cara rám pillant, valószínűleg próbálja felmérni a reakcióm, de egy üres pillantáson kívül semmit sem kap.

Lassan bólint, majd reklamáció nélkül elhagyja a szobát.

Avery a székek egyike felé int.

- Foglalj helyet, Caleb. Kérlek.

Azonnal úgy érzem magam, mint egy gyerek, akit le fognak szidni, de ennek ellenére leülök.

Ezen a ponton tudom, hogy teljesen ki vagyok szolgáltatva a csoportomnak.

Lewis leül Jeanine számítógépéhez, elővesz egy pendrive-ot, és csatlakoztatja, majd gépel néhány szót.

- Biztos vagyok benne, hogy mostanra hallottad mi történt – mondja egyenletesen.

Lassan bólintok.

- Jeanine – mondom, képtelen vagyok a nevén kívül más szavakkal hangosan megerősíteni, amit tudok.

- Igen. Jeanine többé nincs velünk – nyugtázza halkan Avery.

Ismét bólintok.

Kissé megdönti a fejét, tekintete a számítógépen.

- Azt akarom, hogy nézz meg valamit – mondja, majd szembefordítja velem a monitort.

A képernyőn megjelenik egy biztonsági felvétel, egy állókép a Műveltek központjának folyosójáról.

- Hátha felismersz valakit a képen látható emberek közül, Caleb.

Előrehajolok, hogy megfigyeljem az árnyakat.

Az egyikük Beatrice.

Ebben biztos vagyok.

A másikról csak sejtem, hogy Peter az.

- Ez Beatrice és Peter – mondom gyengéden.

Avery bólint, majd elindítja a lejátszást.

Nézem, ahogy Beatrice küzdelembe keveredik Peterrel.

Gyorsabban, mint ahogy felfoghatnám, a harc az ő javára fordul.

Végül elsüti a kezében levő fegyvert, Peter pedig mozdulatlanul fekszik.

A bűntudat úgy süllyed a gyomromba, mint egy nehéz kő.

Ha nem hagytam volna, hogy elmenjen…

Elfordítom a fejem a képernyőről, és kifújom a levegőt, amit eddig visszatartottam.

- Beatrice… - Megrázom a fejem, a hangom elcsuklik.

Nehezemre esik kimondani a szavakat, de tudom, hogy fel kell tennem a kérdést.

- … megölte Petert? – nyögöm ki végül.

- Igen – mondja Avery Lewis felé bólintva, aki eltűnteti a filmet, csakhogy előhozzon egy másik fájlt.

- Ez a felvétel a Bátraktól van – mondja kiegyensúlyozott hangon –, néhány órával korábbról.

Elindítja a felvételt, nekem pedig sikerül visszairányítanom a tekintetem a képernyőre.

Hirtelen felszisszenek, mikor a képek egyikén felismerem az apámat.

Gyorsan előrehajolok, és figyelem, ahogy Tobias, Beatrice és az apám megküzd számos Bátor katonával és Jeanine-nel.

A felvétel végül Jeanine Tobias Eaton keze általi halálával ér véget.

Tobias Eaton, akinek hagytam, hogy csupán órákkal ezelőtt megszöktesse a húgomat.

Eltakarom a számat a kezemmel, és kiengedek egy elfojtott zokogást.

Ez nem lehet valóságos.

Ez nem történhet meg.

- Most már teljesen megértetted, hogy miért muszáj megállítani az Elfajzott lázadókat?

Bólintok, továbbra is elfedve a számat, mert attól félek, ha nem teszem, akkor minden, amit az elmúlt huszonnégy órában ettem, korlátozás nélkül visszajön.

Jeanine halála az én kezemhez köthető.

Avery a vállamra helyezi a kezét, én pedig felnézek rá, és mindent megteszek, hogy képes legyek folyamatosan ki- és belélegezni.

- Caleb, szükséges, hogy irányítás alatt tartsuk a dolgokat, hogy mindenkit meg tudjunk nyugtatni. Érted?

Ismét bólintok, erőltetve magamat, hogy mélyeket lélegezzek.

- Vannak dolgok, amikről tudnod kell. Fontos dolgok, dolgok, melyekbe Jeanine-nek be kellett volna avatnia… de… most már sosem lesz erre lehetősége.

Egy pillanatra felnézek rá, a kezem lassan eltávolodik a számtól.

- Miről beszélsz? – kérdem érdes hangon.

- Mielőtt Jeanine elment a Bátrakhoz, itt hagyott nekünk valamit.

Lewis elővesz egy másik adathordozót, én pedig egy másodpercre rápillantok, mielőtt visszatekintek Avery-re.

- Ez az eszköz utasításokat tartalmaz, melyeket követnünk kell, ha bármi is történik vele. Most, hogy ez megtörtént, Lewis és én megnéztük a rajta levő felvételt. Jeanine nagyon egyértelmű volt benne. Azt akarja, hogy mindenbe be legyél vonva. Azt akarja, hogy segíts nekünk és a Művelteknek újjáépíteni egy új társadalmat.

A szemeim elkerekednek a hírek hallatán, majd gyorsan megrázom a fejem.

- De… miért én? – A szavak ziháló suttogásként hagyják el a számat.

Avery egy pillanatig csendben van, majd gyengéden felsóhajt.

- Mert jelenleg van egy törés a társadalmunk szerkezetében, és ez a testvéred formájában valósul meg. Te vagy az egyetlen, aki tudja, hogyan lehet belülről megtörni, és ő az oka ennek az egésznek.

Kiadok egy elfojtott hangot, majd egy pillanatig a kezembe temetem az arcomat.

- Ez nem igaz! Nem tudom, hogy lennék képes ezekre! Többé már nem ismerem őt, akkor is alig ismertem, mikor együtt éltünk…

- Nem számít, hogy te hogyan érzel iránta, a lényeg az, ahogyan ő érez veled kapcsolatban.

Lassan megrázom a fejem.

- Én… én sajnálom, én nem… én nem tudom követni…

- Ő szeret téged – mondja gyorsan. – Van bármi fogalmad is arról, hogy ez mekkora gyengeség? Hogy ezt mennyire ki tudjuk használni?

Felsóhajtok, mindkét kezemet végigfuttatom a hajamon.

- Ez őrültség – suttogom.

- Caleb, te a része vagy ennek, akár akarod, akár nem. Csak egyszer és mindenkorra el kell döntened, hogy melyik oldalon állsz.

Avery-re pillantok, aztán Lewisra, majd behunyom a szemem.

Ezelőtt egyszer már a húgom cserbenhagyása mellett döntöttem, most képes vagyok újra megtenni ezt?

Tudom, hogy csak két lehetőségem van.

Maradhatok, helyrehozva a döntésemet, hogy Beatrice-t hagytam elmenni, és megpróbálok itt a Művelteknél törleszteni a Jeanine halálában való szerepem miatt.

A második opció, hogy elszaladok azzal, hogy a másik oldalon semmi sem vár rám.

Nem számíthatok bocsánatra a testvéremtől.

Ezzel épp annyira tisztában vagyok, mint a saját nevemmel.

Mikor felnézek Avery-re, rájövök, hogy igazából mindig is egy lehetőségem volt.

- Már döntöttem – mondom halkan.

- Mire van szükségetek tőlem, mit tegyek?

Avery ajkai mosolyra húzódnak.

- Nekünk csak az kell, hogy légy önmagad – mondja egyszerűen.

Lewis biccent.

- Szükségünk van rád ahhoz, hogy képviseld a Művelteket, hogy légy az újjáépítés arca. – Kissé megdönti a fejét.

- Te leszel az új kormány arca, Caleb.

- … Miért?

- Te okos vagy. Teljes mértékben Művelt. Jeanine hitt benned, és ezért mi is így teszünk – mondja Avery, miközben vált Lewisszal egy pillantást.

Lassan megrázom a fejem.

- Az nem lehet, hogy csak ennyi… - mondom, miközben nézem kettőjüket.

- Van még valami más… - teszem hozzá.

Egy pillanat múlva Avery bólint.

- Igazad van. Van még valami. Úgy gondoljuk, hogy a te arcod látványa fogja a leginkább felzaklatni. Rázd fel őt. Ez az, amire most szükségünk van.

- Rendben – mondom alig hallhatóan.

- Megteszem.

Avery elmosolyodik.

- Persze, hogy megteszed. Volt valaha is más választás?

Lewis elrakja az adathordozókat, és Avery-vel a nyomában elindul az ajtó felé.

Mikor odaér az ajtóhoz, felvont szemöldökkel felém fordul.

- Egy órán belül szükségünk van rád. Készülj elő.

Aztán átlépi a küszöböt, és bevágja maga mögött az ajtót.



TOBIAS
 

Nem beszél senki.

Tris, Uriah és én szorosan egymáshoz vagyunk préselődve egy gyengén megvilágított apró folyosón.

Mindannyian az előttünk levő élénkvörös függönyt bámuljuk, ami elrejti a sebesült barátainkat, de senki nem mond semmit.

Tris mellettem van, de a fejét az ellenkező irányba dönti, arcát a falnak nyomva. Uriah a másik oldalamon van, bámulja a vörös függönyt, mintha azzal, hogy elég erősen nézi, talán képes lesz majd átlátni rajta.

Nem hibáztatom.

Azt kívánom, hogy bárcsak átláthatnánk rajta.

Abban a pillanatban, ahogy ideértünk, Andrew, Shauna és Zeke eltűntek mögötte, hogy a Barátságos orvosok dolgozhassanak.

Már órák teltek el, és még nem hallottunk semmit.

Marcus a menedékházban levő Önfeláldozók többségével néhány órája megérkezett, de nem zavartatta magát, hogy beszéljen velem.

Helyette a Johannával való beszélgetést választotta, halkan suttogott, amit a többiek nem hallhatnak, majd eltűnt.

Istenem, bár mondana valaki valamit.

Akármit.

A falnak döntöm a fejem, a hüvelyk- és a mutatóujjammal megcsípem az orrhátam.

A szemeim mögött lüktető fejfájás olyan, mintha soha nem akarna elmúlni.

- Tobias…

Tris gyengéd hangja kizökkent a gondolataimból.

Elfordítom a fejem, hogy rá nézzek, de ő egyenesen maga elé bámul.

Követem a tekintetét, és a szemem Zeke-en állapodik meg.

Zeke.

Kibotorkál a függöny mögül, a nyaka mentén kötések láthatók, az arcán pedig egy sötétlila zúzódás.

Uriah két másodpercen belül felpattan, gyakorlatilag elsodorja az ölelésével, Zeke pedig visszaöleli egy apró vigyorral az arcán.

Uriah elhúzódik, a fejét rázza.

- Egy pillanatig megijesztettél ott – mondja kissé elkomorodva.

Zeke megrántja a vállát.

- Azt hiszed, hogy tényleg magadra hagytalak volna? – Zeke rámosolyog, majd játékosan beleüt a vállába.

- Zeke! – A neve izgatottan hagyja el a számat.

Gyorsan felállok, átszelem a kettőnk közti távolságot, és egy másodpercre szorosan köré fonom a karjaim.

Elhúzódom, a kezem továbbra is a vállán, ajkam mosolyra húzódik.

- El sem tudod képzelni, hogy mennyire…

Mielőtt kimondhattam volna a teljes mondatot, Zeke ökle nekicsattan az orromnak.

A fájdalom felrobban a szemeim mögött, majd hátratántorodom, felemelve mindkét kezem, hogy megérintsem az orrom.

- Zeke! – kiáltja Tris, gyorsan feláll és elindul felém, a szeme tele aggodalommal.

- Mit művelsz?! – szidja le Tris, majd kinyúl, hogy megérintse az arcom.

Elhúzódom, a fejemet ingatom.

- Jól vagyok, jól vagyok – motyogom.

Felnézek Zeke-re, tekintetemmel kérdőre vonva őt.

- Mi a fenéért volt ez?

Zeke összeráncolja a homlokát, kezeit ökölbe szorítja az oldala mellett.

Először azt veszem észre, hogy dühös, igazán dühös.

- Ez – köp egyet -, … Shaunáért volt.

- Mi…

- Emlékszel egyáltalán? – kérdi undorral a hangjában.

- Zeke, én…

- Megbénítottad őt – szakít gyorsan félbe, szavai savtól csöpögnek.

A szavaitól a testemben minden megfagy.

A fejem forog, és ennek semmi köze Zeke ütéséhez.

- Én… mi?

A szavak száraz, reszkető hangon törnek ki belőlem.

- Zeke… - mondja Tris csendesen.

- Az nem Tobias hibája volt…

- Az ő golyója volt, nem igaz?

Mindkettőnket nézi, a tekintetével könyörög, hogy tagadjuk le, de ezt egyikünk sem teheti meg.

Mert ez az igazság.

Az én golyóm volt az, ami leterítette Shaunát.

A szemeim még mindig könnyesek az ütéstől, miközben erősen megharapom az arcom belsejét.

- Zeke… - mondom lassan, a hangom kissé tompa.

- Meg kellett tennem. Esküszöm, hogy nem volt választásom. Neked… - Erősen megrázom a fejem, próbálom megtisztítani a benne száguldó millió gondolattól.

- … Ezt tudnod kell. Higgy nekem, mikor azt mondom, hogy soha nem bántottam volna, ha lett volna más választás. Soha nem tettem volna ezt veled.

A földre tekint, ahelyett, hogy rám nézne.

- Tris után ment – folytatom, a szavaim kétségbeesetten ömlenek. – Bántotta volna Trist, és nem volt más módja annak, hogy megállítsam, így én…

- Választottál – mondja Zeke színtelen hangon.

- Én… micsoda?

Lágyan felsóhajt.

- Tris életét választottad Shaunáé helyett. Ez számodra mindig is így fog lejönni, ugye?

- Miről beszélsz?

- Tris az egyetlen dolog a világodban – mondja, a hangja tónustalan.

- …Mindenki más legyen átkozott.

- Zeke! – mondja Uriah szemrehányón a nevét, az arckifejezése nyilvánvalóan rosszallja azt, ahogyan a testvére beszél velem.

Zeke csak megrántja a vállát, és megrázza a fejét.

- Mi van? Ez igaz.

- Nem az… - sóhajtom, megcsípve az orrhátam.

- Én nem… én nem választottam. Ez nem olyasmi volt. Nem igazán volt rá lehetőségem, hogy erre gondoljak…

- Ez nem számít! Semmi sem számít! Különösen neked, semmi sem számít, kivéve őt. – Kezével Tris felé int.

- Én ezt soha nem mondtam!

- Nem kellett megtenned! – mondja Zeke a fejét ingatva.

- Tudod, mindig azt hittem, hogy ebben közösen voltunk benne, hogy te ugyanúgy segítenél megvédeni Shaunát, mint ahogy én is mindig segítettem neked védelmezni Trist.

- Úgy vagyunk! – folytatom.

- Mi együtt vagyunk. Zeke, én soha nem akartam őt bántani, nem tudom, hogyan mondhatnám még el, hogy...

- Meghalhatott volna! Hát nem érted?

Egy pillanatra behunyom a szemem, lassan ingatom a fejem.

- Zeke...

- Tudod mit? Ne erőlködj. Akármit is mondasz, az semmin nem fog változtatni.

Gyorsan megfordul, és elballag a folyosón.

- Zeke! Zeke! Várj!

A hangom nehéz és hangos, mikor utána kiáltok, de nem fordul meg.

Egy percre a kezembe temetem az arcomat, veszek egy mély levegőt, próbálom normalizálni a légzésem.

A fejem irányíthatatlanná válik.

- A fenébe!

Belevágom az öklömet a falba, és hallom, ahogy mögöttem Tris élesen felszisszen.

A folyosó egy pillanatig csendes, egészen addig, míg Uriah gyorsan el nem suhan.

- Sajnálom. Mennem kell, hogy megnézzem jól van-e – motyogja, majd követi a bátyja útját lefelé a folyosón.

Tris néz engem egy percig, majd kinyújtja a kezét, hogy megfogja az öklöm.

- Te vérzel – mondja csendesen.

Lenézek, és észreveszem, hogy egy vérfolt borítja az öklömet.

Óvatosan elhúzom a kezem, a függöny felé bólintva.

- Be kéne menned, és megnézned az édesapádat.

- Tobias...

- Jól vagyok, Tris.

Felnéz rám egy másodpercre, beharapja az alsó ajkát.

- Tényleg? - kérdi felvont szemöldökkel.

Kissé elfordítom a fejem, úgy döntve, hogy nem válaszolok.

- Tobias, én tudom, hogy nem volt választásod. Rendben?

Megáll, a füle mögé tűr egy hajtincset, várva tőlem a választ, de én nem adom meg neki.

- Tudom, hogy nem azért tetted, mert meg akartad tenni. Mélyen legbelül ezt Zeke is tudja. Csak szüksége van egy kis időre, jelenleg még minden nagyon új és nyers...

- Azt mondtam, hogy jól vagyok – szűröm a fogaim között, a hangom keményebben távozik, mint szándékoztam.

Néz egy pillanatig, végül a vérző öklöm felé biccent.

- Bejössz velem oda, hogy megnézhessék?

Követem a tekintetét a kezemre, majd kinyújtom az ujjaim, mielőtt ismét ökölbe szorítom őket.

- Jól vagyok. Lehetne rosszabb is.

Egy pillanatra oldalra dönti a fejét, továbbra is engem nézve.

- Mi az? - kérdem egy perc múlva.

Megrántja a vállait.

- Nekem csak... nem tűnsz úgy, mint aki „jól” van. Tényleg azt kívánom, hogy bár ne rekesztenél ki engem ilyen módon az érzelmeidből.

Nézem őt egy percig, és miközben ezt teszem, érzem, ahogy a frusztráltság lassan elhagyja a testem.

Ezek egyike sem Tris hibája.

Nem tudom, hogy miért rá vetítem ki.

Finoman a kezéért nyúlok, és egészen addig emelem, míg az arcomra nem simul.

Ott tartom egy pillanatig, aztán csak éppen annyira elfordítom a fejem, hogy egy csókot nyomjak a tenyerére.

- Igazad van. Sajnálom – mondom gyengéden, megrántva a vállam.

- Gyere ide – mondja szelíden, majd maga felé húz, és körém fonja a karjait.

Szorosan a mellkasomhoz szorítom, és az orrom beletemetem a hajába.

- Szeretlek, Tobias – suttogja, én pedig hallom a hangjában a nyugtalanságot.

Épp annyira elveszett, mint én.

- Én is szeretlek, Tris. Ha egy dolog van, amit tudok, akkor ez az – biztosítom róla, majd elhúzódom és egy csókot nyomok a homlokára.

Suttogást hallunk a folyosó sarkáról, ami mindkettőnket arra késztet, hogy eltávolodjunk egymástól, és fejünket a zaj felé fordítsuk.

Beletelik néhány másodpercbe, de Johanna kezd láthatóvá válni, miközben a folyosó ellenkező vége felől felénk tart, aggódó arckifejezéssel.

- Johanna – üdvözlöm egyszerűen.

- Van valami, amit látnotok kell – mondja egy valódi üdvözlés helyett, tekintete Tris és köztem cikázik.

- Történt valami? - kérdi Tris.

Johanna felsóhajt, megrázza a fejét.

- Mindent részletesen elmagyarázok nektek az irodámban. Kövessetek, rendben?

Tris a vörös függönyre pillant, az arcán egy összetört kifejezés jelenik meg.

- Rendben van – mondom halkan -, én megyek. Te csak menj és nézd meg az édesapádat.

Felnéz rám, szemöldöke zavartan összeráncolódik.

- Biztos vagy benne?

Lassan bólintok.

- Később mindenről felvilágosítalak. - Egy újabb gyors csókot nyomok a homlokára, majd Johanna felé fordulok.

- Mutasd az utat.

Johanna elindul lefele a folyosón, de én elég hosszan várok ahhoz, hogy nézzem, ahogy Tris eltűnik a függöny mögött.

Johanna nagy léptekkel sétál, mintha bármi is legyen az, amit el kell mondania, az hihetetlenül időérzékeny.

Ezzel csak tovább fokozza az aggodalmam.

Mikor végre elérjük Johanna irodáját, az asztalával szemben levő egyik székhez megy, és vesz egy mély levegőt.

- Nincs szükségem ülőhelyre – mondom gyorsan.

Néhány másodpercig bámulja az üres széket, majd bólint, aztán a kézfejét az ajkához szorítja, mintha nem igazán lenne biztos abban, hogyan formálja a szavakat.

Tekintete rólam az asztala mögötti falra felszerelt hatalmas képernyőre vándorol.

Minden csoportnak van egy a nagy közleményekhez, dolgokhoz, melyek az egész csoportrendszert érintik. Jelenleg pislákol, ami elárulja nekem, hogy van egy megnézésre váró üzenet.

A képernyő felé bólintok.

- Van ott egy bejelentés?

Johanna visszatekint a monitorra, mielőtt ismét rám néz.

- Igen – mondja határozottan.

- Van egy. És elég nagy részben érint téged.

- Akkor nézzük – mondom, szemem máris a képernyőre irányul.

Johanna bólint, majd odasétál és megnyomja a lejátszást.

Először csak nyugalom van, aztán lassan Caleb Prior arca megtölti a képernyőt.

A gyomrom olyan erősen összerándul, hogy alig kapok levegőt.

Néhány másodpercig Caleb kibámul ránk, majd elkezd beszélni, a szája mosolyra húzódik.

- Helló, a nevem Caleb Prior – mondja, a hangja melegebbnek érződik, mint amilyennek valaha is hallottam.

Karizmatikus és elragadó, de korábban sosem láttam még ilyennek.

- Ahogy esetleg hallottátok már, az Önfeláldozóknál volt mostanában egy zavargás, ami nagy mértékben visszavetette a társadalmunkat. Az új Művelt Rendelkezési Kezdeményezés tagja vagyok, ami az elkövetkezendő napokban egy nagyon fontos szervezet lesz az összes csoport számára. Azért vagyunk itt, hogy segítsünk nektek. Ahogy a legtöbben tudjátok, Jeanine Matthews számos éven át brilliánsan vezette a Művelteket, de szerencsétlen körülmények következtében Jeanine többé már nincs velünk.

Lenéz egy pillanatra, ráharap az ajkára, mintha ez már túl sok lenne számára, hogy folytassa, de figyelme másodpercek alatt visszatér a képernyőre.

- Éppen ezért az elmúlt néhány órában számos döntés született, melyek mindegyike el lesz nektek magyarázva a megfelelő időben. Jelenleg a biztonságotok az elsődleges prioritásunk. Elfajzott lázadók azt tűzték ki célul, hogy lerombolják a társadalmunkat, és ezzel mindent, ami mellett kiállunk.

Egy pillanatra megáll.

- Mindenkinek tudatában kell lennie azzal a ténnyel, hogy Jeanine Matthews ezen Elfajzott lázadók keze által lett meggyilkolva. A Művelteknél most az a célunk, hogy lássuk azt, hogy akik a halála mögött állnak, az igazságszolgáltatás megfelelő formájában részesülnek.

Miközben beszél, a háttérben biztonsági felvételek kezdenek el lejátszódni.

A Bátrak biztonsági felvételei.

A gyomrom felfordul, én pedig visszanyelem a hányingert.

Nézem, ahogy meghúzom a ravaszt, és golyót repítek Jeanine homlokába.

Pánik árasztja el a mellkasom, amitől kiráz a hideg, és mindenhol reszketek.

- Ezek az Elfajzottak különösen veszélyesek, és el kell őket fogni.

Caleb a képernyőbe bámul, és egy pillanatig meggyőződésem, hogy átlát a monitoron, be ebbe az irodába, de aztán a tekintete átvált egy pontra a fejem fölé.

- Azonosították a felvételen látható Elfajzott lázadókat, akik Beatrice Prior és Tobias Eaton – folytatja.

A képem felvillan a képernyőn, Trisé mellett.

- Azt kérjük, ha bárki kapcsolatba kerül ezekkel a lázadókkal, azt azonnal jelentse a Műveltek központjának, hogy őrizetbe vehessük őket a következő, általuk elkövetett bűncselekmények miatt: Peter Hayes és Jeanine Matthews meggyilkolása, egy Önfeláldozó vezető elrablása, valamint kormány elleni összeesküvés.

Egy hatalmas sóhaj távozik belőlem, ahogy felfogom, hogy az összes felsorolt bűntettért kizárólag Trist és engem tesznek felelőssé.

- Még egyszer, nem tudom eléggé kihangsúlyozni nektek, hogy ezek a lázadók mennyire veszélyesek. Kérlek, ne próbáljátok meg egyedül felvenni ellenük a harcot. Ha bárkiről kiderül, hogy az Elfajzott lázadókat rejtegeti, az kérem tudja, hogy nem lesz könnyedén véve, és azonos elbírálásban fog részesülni. Köszönöm az időtöket, és emlékezzetek, hogy nekünk a biztonságotok a legfontosabb.

Aztán az adás megszűnik, de még azután is hosszan hallom, ahogy Caleb hangja visszhangzik a fejemben, hogy a hang statikusra változik.

Johanna nehézkesen felsóhajt, mielőtt megszólal.

- Jelenleg a Művelteknek itt nincs joghatóságuk. Egyelőre biztonságban tarthatlak titeket, de...

- Ez nem fog örökké tartani... - mondom tompa hangon félbeszakítva őt.

Egy pillanatra kitekintek Johanna irodájának ablakán, majd vissza rá.

- Ők tudják? - kérdem csendesen.

- Kik?

- A csoport többi része... látta már ezt?

Johanna megrázza a fejét.

- Nem. Még nem. Általában konferenciákat tartok, mikor kijönnek ilyen típusú közlemények, de feltételezem, hogy azt akarod tőlem, hogy ezt egyelőre visszatartsam. - Felém dönti a fejét.

- De mint mondtam, csak korlátozott időt tudok nektek itt garantálni.

Egy pillanatra a kezembe temetem az arcom, a fejfájásom csak erősödik.

- Köszönöm a kedvességed és a vendégszereteted. Nem fogjuk túl sokáig kihasználni a szíves fogadtatásunk. Ígérem.

- Akárhová is mész, jól elrejtve kell maradnod. A Műveltek szemében szökevények vagytok, és nem hiszem, hogy azt tervezik, hogy az Őszinték egy tisztességes tárgyalást rendezzenek. Nem vagyok biztos benne, hogy egyáltalán biztosítják nektek a tárgyalást.

Az ajtó figyelmeztetés nélkül kitárul, és hirtelen felkapva a fejem azt látom, hogy az ajtóban az apám áll.

- Megmutattad neki? - mondja Johannának, aki csak bólint.

Aztán felvont szemöldökkel felém fordul.

- Pontosan mi a terved, Tobias? Tényleg azt hiszed, hogy készen állsz egy forradalom vezetésére?

Egy forradalom?

Ez az, amibe az egész átfordul?

- Én semmit sem akarok vezetni – mondom reszkető hangon.

- Jó – mondja Marcus, beljebb lépve a szobába, közelebb hozzám.

- Mert közel sem rendelkezel elég információval ahhoz, hogy kitöltsd az összes lyukat. – Egy percre sem veszi le rólam a szemét, miközben beszél.

- Mit akar ez egyáltalán jelenteni?

Marcus felhorkant, és vált egy pillantást Johannával.

- Azt jelenti, hogy egy gyerek vagy, aki egy veszélyes felnőtt játékot játszik! Sok dolog van, amiről nem tudsz, Tobias, és egyszerűen egy olyan szikrát dobtál a lángba, amit igazából nem akarsz nézni, ahogy ég. Ezt ígérem neked.

Zsibog a fejem.

- Én nem hittem, hogy ezt teszem. Nem akartam semmit elkezdeni…

- Figyelmeztettelek, hogy Jeanine bántalmazásának következményei lesznek – szakít félbe gyorsan Marcus.

- Mi csak segíteni próbálunk, csak próbálunk Önfeláldozó életeket menteni… - védekezem, ingatva a fejemet.

- Nem hittem, hogy volt választásunk. A következmény…

- A következmény, kicsi fiú az, hogy egy forradalom szélén állsz, amire nem készültél fel.

- Mit akarsz tőlem, mit tegyek?! – kérdem frusztráltan.

- Tedd azt, amit mindig is tettél. Állj félre, Tobias, és engedd, hogy a felnőttek feltakarítsák neked a felfordulást.

Végigfuttatom a kezem a hajamon, szemem a falra szerelt képernyőn, ami jelenleg üres.

- És mi az, amit a felnőttek tenni szándékoznak? – kérdem a fogaim között.

Marcus egy hangos, szükségtelen sóhajt hallat.

- Visszaszerzik az irányítást. A kormányzás az Önfeláldozók kezében kell maradjon…

- Nem akarom szétrobbantani ezt az egy buborékodat, Apa, de ha nem vetted volna észre, az Önfeláldozók többé már nem léteznek – szakítom félbe röviden.

- Nem. Pillanatnyilag nem – mondja fáradt hangon.

- De az Önfeláldozó emberek még léteznek, itt vannak, és az Önfeláldozók vezetése előtted áll.

Egy pillanatra behunyom a szemem, kezemmel megdörzsölöm az arcom.

- Tégy, amit akarsz. Én nem akarok részt venni benne.

- Nos, ehhez már kicsit késő van, Tobias. Pontosan hová akarsz menni egy fejed fölött lebegő gyilkossági váddal?

Becsukom a szemem, és az arcom a kezembe temetem, ahogy leülepedik bennem az a tény, hogy az apámnak igaza van.

Tris és én abszolút sehova sem mehetünk, és ezt ő legalább olyan jól tudja, mint én.

Marcus figyel engem, várja, hogy én is ugyanarra a következtetésre jussak, amire ő.

- Segíts nekem – mondja végül Marcus, tekintetét összefonva az enyémmel.

- Segíts visszaszerezni az irányítást. Segíts nekem, hogy visszakapjam a kormányt. Ha ezt meg tudod tenni, mindkettőtöknek garantálom a megbocsátást. Segíts nekem, hogy így segíthessek neked.

Egy másodpercre az apám és Johanna közé nézek, próbálok lélegezni a gyomromban levő csomón keresztül.

Tényleg ennyire egyszerű lenne?

Visszanyerni az apámnak a hatalmat, és megbocsátást kapni a gyilkosságért?

Megcsikorgatom a fogam, és zavartan végigsimítok a hajamon.

- Megteszek bármit, amit csak akarsz – mondom végül nehézkesen, mintha valaha is lett volna igazi választásom.

Rosszul vagyok Marcus önelégült arcának látványától.

- Most, hogy jelen pillanatban itt nincs semmi sem, amit tehetek érted, elmehetek? – kérdem a fogaim közül.

Marcus tekintete vonakodva elindul az ajtó felé, de végül bólint.

- Köszönöm – motyogom.

Visszanyelem az epét a gondolattól, hogy ismét apám keze alá kerülök, felemelem a lábam, és mereven elindulok az ajtó felé.



TRIS
 

Nem vagyok víz alatt, de olyan érzés.

A tüdőm összenyomódott, korlátozva a levegőáramlást, és olyan mintha a körülöttem levő falak összezáródnának.

- Hol vagyok?

A szavak egy lassú visszhangként hagyják el a számat, az ajkaim túl keményen dolgoznak, hogy megformálják őket, de ez nem számít.

Szinte már abban a pillanatban pontosan tudom, hogy hol vagyok, mikor a szavak elhagyják az ajkamat.

Nem hiszem, hogy a testem vagy az elmém valaha is el tudja felejteni, hogy milyen érzés a Műveltek központjában lenni.

Valami hideg és nehéz nyugszik a kezemben, és mikor lenézek, felfedezem, hogy egy fegyver az.

A kezem köré csavarodik, szorosan tartva azt.

A fegyver olyan, mint egy öreg barát, ahogy tökéletesen beleillik a kezembe.

- Ez nincs meg benned, Szerencsétlen.

Nem kell felnéznem megerősítésért ahhoz, hogy tudjam, a szavak Petertől származnak.

Gondolkodás nélkül felemelem a fegyvert, odairányítom felé, ujjamat könnyedén a ravaszra szorítom.

A fegyver nem igényel erőt, ez egyfajta kiterjesztésem, amit teljesen irányítás alatt tartok.

- Tris, ne-ne tedd-kérlek – kezdi.

Nem mutatok szimpátiát.

Az ujjam meghúzza a ravaszt, keményebben, mint azt gondoltam volna.

A fülsiketítő lövés keresztül visszhangzik a termen.

Egy pillanatig figyelem, ahogy Peter szemei elkerekednek, kinyújtom a kezem, hogy megfogjam a vérző golyó ütötte sebét.

Egy furcsa megelégedést érzek, de ez csupán egy másodpercig tart.

Eltelik még egy pillanat, és Peter többé már nem Peter.

A mamám áll előttem, remeg, ahogy fogja a hasán tátongó sebet.

Peter sebét.

Egy sebet, amit én okoztam.

Szándékosan.

- Anya?

A hangom reszketve jön ki belőlem, ahogy a földre esik.

- ANYA!

Nem.

Ez nem történik meg.

Én nem ezt tettem.

Én nem öltem meg az anyukám.

Én nem…

- Tris!

Gyorsan felriadok, éles zihálás hagyja el az ajkam, miközben felnézek Tobias sötétkék szemeibe, és nézem, ahogy ajkai újra meg újra a nevemet formálják.

Legalább is azt gondoltam, hogy a nevemet kell mondania.

Az a víz alatti érzés megmaradt az álomból, és a füleim használhatatlanok, nem hallok semmit.

Aztán a hangok elkezdenek lavinaként beáramlani, én pedig megragadom őt, ahogy a füleim elkezdik végre inni a hangját.

- Tris… - mondja, miközben kezeibe veszi az arcom.

Felnézek rá, lélegzetem még mindig éles zihálásként távozik.

- Tris – suttogja ismét, ahogy a mellkasára borulok.

- Elaludtál, Tris. Ez álom volt, csak egy álom volt. – Körém fonja a karjait, én pedig a mellkasába nyomom az orrom, hosszabban, mélyebben lélegezve.

Megdörzsöli a hátam a jobb kezével, én pedig próbálom megnyugtatni magam a szívverését hallgatva.

Az álom maradványai lassan kezdenek eltűnni, és a víz alatti érzés elillan.

Eltávolodik, aggodalommal teli szemekkel fürkészi az arcom.

- Jól vagy? – kérdi, ujjbegyeivel cirógatja az arcom, félretolva a verítékben úszó hajamat.

Gyorsan bólintok, továbbra is egyenetlenül lélegezve, és túlságosan reszketve ahhoz, hogy szavakkal válaszoljak.

- Gyere ide.

Visszahúz a mellkasához, én pedig a pólóján keresztül belélegzem az illatát.

Ez hihetetlenül megnyugtató, és pillanatnyilag biztosítja mindazt a kényelmet, amit adhat nekem.

- Ez csak egy álom volt – mondja gyengéden, miközben végigsimít a hajamon.

Tudom, hogy igaza van, de nem tudom lerázni azt a bénító félelmet, ami magával ragadott abban a pillanatban, mikor az álomban elsütöttem a fegyvert.

A mellkasához szorít, míg én próbálom megnyugtatni magam és szabályozni a légzésem.

A pólóján keresztül hallgatom a szívverését, szabályos mintájú erős, szilárd zaj, és ez segít.

Inkább előbb, mint utóbb, a légzésem kiegyenlítődik, és teljesen visszatérek a valóságba.

- Miről álmodtál? – töri meg Tobias a csendet.

Megrázom a fejem, mindkét kezemmel végigsimítok a hajamon.

- Semmiről – mondom, a hazugság gyorsabban gördül ki a nyelvemen, minthogy megpróbálhatnám megállítani.

Felvonja rám a szemöldökét.

- Eléggé rémült voltál egy semmiséghez képest.

Ismét megrázom a fejem.

Nem akarok beszélni róla.

Hogy tudnék egyáltalán szavakba önteni egy ilyen típusú félelmet?

Kissé felsóhajt, de nem erőlteti.

Helyette feltesz egy másik kérdést.

- Hogy van az édesapád?

Az apukám.

Csak azután térek vissza a Barátságosaknál kijelölt ágyamhoz, miután megnéztem őt a gyengélkedőn.

Megrántom a vállam.

- … Gyógyul. Azt hiszem, ez minden, amit kérhetek.

Tobias bólint egyet, majd kinyúl, hogy megérintse a hajam.

- Sajnálom, Tris.

- Nem a te hibád.

Anélkül válaszolok, hogy valóban gondolkodnék rajta, de mikor felnézek és meglátom az arckifejezését, rájövök, hogy nem apám sérüléséért kér bocsánatot.

Ez valami más.

Jobban tudok olvasni benne, mint bárki más, és a gyomrom hirtelen megtelik félelemmel.

Valami baj van, igazi baj, és ez mind az arcára van írva.

- Miért van olyan érzésem, hogy arra készülsz, közöld velem a világvégét? – kérdem tónustalan hangon.

Egy pillanatig bámul, majd behunyja a szemét.

- Mert azt fogom tenni.

Ösztönösen a kezéért nyúlok.

- Tobias, mi folyik itt?

A szoba csendes, és egy másodpercig azt hiszem, hogy egyáltalán nem fog válaszolni nekem, de aztán felemeli a fejét és a szemembe néz.

- Bajban vagyunk, Tris.

Érzem a szavai súlyát.

A dolgok egyre rosszabbá válnak, én pedig teljesen elvesztem abba, hogyan állítsam meg őket.

- Baj? – próbálom kérdezni.

- A Műveltek – mondja röviden. – Tudják.

Zavartan pislogok rá.

- Mit tudnak?

Boldogtalannak tűnik, a szívverésem pedig kezd felgyorsulni.

- Amit tettünk, Tris. Tudnak… Jeanine-ről és… Peterről.

A levegő hirtelen olyan sűrűnek érződik, hogy meg tudnék fulladni.

- Most mi vagyunk az ellenség, Tris.

Mindketten csendben vagyunk, ahogy hagyom, hogy a szavai átmossanak.

Most mi vagyunk az ellenség.

Persze, hogy mi vagyunk.

Megöltük a valódi ellenséget, Jeanine-t, ezzel mártírrá tettük, és mi vettük át a helyét.

Az helyett, hogy a csoportokat egyesítettük volna Jeanine ellen, a Műveltek meg fogják próbálni ellenünk hangolni őket.

Azért, amit tettünk.

Behunyom a szemem, erősen ráharapok az ajkamra, és próbálok egy darabban maradni.

- Milyen sokáig maradhatunk itt? – kérdezem.

- Őszintén szólva, nem tudom – mondja Tobias sóhajtva egyet.

- Néhány napig, talán. Nem tudom, hogy mennyi időbe telik a Művelteknek megszerezni azt az erőt, amit akarnak. Johanna megígérte, hogy ezt olyan hosszan távol tartja a Barátságosaktól, ameddig csak tudja. Legalább most még van hatalma a csoportja felett.

Hallgatom a szavait, közben lenézek a kezemre, és ráhúzom a takarót.

Néhány másodperc múlva felemelem a fejem, hogy rá nézzek.

- Ki vezeti a Művelteket?

- Micsoda? – A reakciója olyan gyors, nincs értelme.

Tudom, hogy hallott, és ez nem egy bonyolult kérdés.

- Ki vezeti a Művelteket? – ismétlem. – Azzal, hogy Jeanine elment, ki kellett jelölniük valakit. Ki csinált belőlünk ellenséget?

Tobias elfordítja rólam a tekintetét, kezével a tarkóját dörzsöli.

- Mit nem mondasz el nekem? – erősködöm.

Tekintetét kitartóan a falra szegezi a fejem mellett, bárhova csak ne rám.

Kinyitja a száját, de mielőtt az ajkai egyáltalán megformálhatnák a szavakat, tudom, hogy ki az.

Pontosan tudom, hogy ki az új Művelt vezető.

- Caleb – mondom száraz hangon.

Újra felém fordul, majd egy bólintással lassan megerősíti, amit mondtam.

Hitetlenül bámulom, próbálok lélegezni mindazon a bánaton és fájdalmon keresztül, ami csupán a neve említésére előtör belőlem.

- De én azt hittem… - kezdem mondani, de aztán abbahagyom.

Nem tudom, hogyan mondjam ki hangosan.

A bátyám siralmas dolgokat tett, de adott nekem egy esélyt a túlélésre, mikor nem kellett volna neki.

Elküldte hozzám Tobiast, mikor ki kellett volna végezzenek… és most?

- Tudom, mit gondolsz – mondja Tobias csendesen.

- Talán… talán az, hogy információt adott nekem, hogy megtaláljalak, csak egy pillanatnyi gyengeség volt a részéről. A Műveltek manipulációja erősebb, mint ahogy azt te és én el tudnánk képzelni.

Még mindig teljesen le vagyok zsibbadva.

Semmit sem érzek, aztán az egész egyszerre áraszt el.

Erősen beharapom az alsó ajkam, hogy visszatartsam a könnyeim.

Nem tudom, hogy miért ez a reakcióm.

Ennél jobbnak kell lennem.

Caleb megölt volna, ha ezzel megszerzi Jeanine dicséretét, és ezt tudom.

Nincs okom hinni abban, hogy meg lehet menteni.

Ezt ő maga mondta nekem.

Tobias értem nyúl, de gyorsan megrázom a fejem.

- Jól vagyok.

Frusztrált zajt hallat.

- Tudom. Miért feltételezed mindig, hogy te vagy az, akinek szüksége van rám és nem fordítva?

Ekkor felnézek rá, és hagyom, hogy lassan a karjaiba vonjon. Állát a fejem tetején pihenteti, én pedig próbálom visszatartani a sírást.

- Szükségünk van egy tervre – mondom, sokkal erősebbnek hangozva, mint ahogy jelenleg érzem magam.

Tobias egy pillanatig csendben van, majd hezitálva mondja: - Én… én azt hiszem, hogy talán van egy.

Elhúzódom, majd felnézek rá.

- Hát mi tartott ilyen sokáig, hogy felhozd?

Bűnösen néz rám.

- Nem fog tetszeni neked. Igazából fogadni mernék rá, hogy valószínűleg elég mérges leszel rám.

- Próbáld ki – mondom óvatosan.

- Én… én kötöttem egy megállapodást Marcusszal.

Bámul rám a reakciómat várva, de nincs semmi.

Nem csinálok semmit, csak üresen bambulom.

- Igazam volt. Dühös vagy – mondja néhány másodperc múlva.

Lassan megrázom a fejem.

- Nem dühös. A dühös nem a megfelelő szó.

- Mi az a szó? – kérdi felvont szemöldökkel.

- Zavarodott. Zavarodott, hogy hogyan gondolhattál erre valaha is úgy, mint egy terv.

Frusztráltan kifújja a levegőt.

- Nem igazán van sok választásunk, Tris. Ő az egyetlen, aki megbocsátást tud nekünk adni. Ő az Önfeláldozók vezetője…

- Tobias, az Önfeláldozók többé nem léteznek.

- Ő úgy gondolja, hogy ez az állapot nem fog sokáig tartani.

Felhorkantok, a fejemet ingatom.

- Nem bízhatunk benne.

- Akkor ki az, akiben szerinted meg kellene bíznunk, Tris? Számkivetettek vagyunk. Nincs túl sok lehetőségünk.

Megrázom a fejem, kezem az arcomra szorítom.

- Neked nem kell bíznod benne, Tris. Csak bízz meg bennem – mondom halkan.

Leeresztem a kezem, és egy pillanatig végignézek rajta.

A legtöbb napon jobban bízok benne, mint saját magamban, de most belül mindenem azt mondja, hogy sikítva rohanjak bármilyen tervtől, amit Marcus Eaton dolgozott ki.

Semmit sem akarok csinálni azzal az emberrel, ugyanakkor tudom, hogy Tobiasnak igaza van.

Nincs más lehetőségünk.

- Bízom benned – suttogom végül.

A kezemért nyúl, szorosan megmarkolja, majd előrehajol, és egy puha csókot nyom a homlokomra.

- Hol kezdjük? – kérdezem csendesen.

- Nos, jelenleg úgy gondolom, hogy ki kellene használnunk a tényt, hogy Johanna védelme alatt állunk. Azt hiszem, aludnunk kéne.

Nem tagadhatom, hogy milyen nehezek a végtagjaim, és milyen könnyedén le akarnak csukódni a szemhéjaim.

Hátradöntöm a fejem a párnára, és próbálok lélegezni a szorongáson keresztül, amelynek érzése ezen a ponton nem hiszem, hogy valaha is meg fog szűnni.

Körém csavarja a takarót, nyom egy csókot az arcomra, aztán az ajkaimra is.

Ujjaival lassan cirógatja a nyakam, a szemhéjam pedig automatikusan lecsukódik.

- Reggel látlak – suttogja.

- Nekem lejjebb jelöltek ki szállást. – Érzem, ahogy a súlya elhagyja az ágyat, és hirtelen elönt a pánik.

Nem akarom, hogy menjen.

Kinyújtom a kezem, megragadom a karját, miközben kipattan a szemem.

Megáll, majd kíváncsian lenéz rám.

Meg sem próbálom elrejteni, hogy jelenleg mekkora szükségem van rá.

- Kérlek, maradj.

Egy másodpercig néz engem, majd óvatosan leül az ágy szélére, hogy levegye a cipőjét.

Könnyedén becsúszik mellém a takaró alá, karjait körém fonja.

Hosszasan csendben fekszünk, én hallgatom a szívverését, ő simogatja a hajam.

Semmi sem változott, de sokkal elviselhetőbbnek érződik, mikor így egymáshoz vagyunk simulva.

Egy évtizednek tűnő csend után végre megszólal.

- Még mindig ébren vagy – mondja gyengéden.

- Nem akarom, hogy egy újabb rémálmom legyen – ismerem be egy szakadozó suttogással.

Egy pillanatig csendben van, majd hátrahúzza a hajam, és lehajol, hogy közvetlenül a fülembe suttogjon.

- Ezért vagyok itt. Távol fogom tartani a rémálmokat. Ígérem.

A szavaitól melegség áraszt el, amit nem tudok megmagyarázni.

- Át fogjuk ezt vészelni, Tris – suttogja a szavakat, majd orrát a hajamba fúrja, ajka gyengéden a nyakamra tapad.

- Tényleg? – kérdem csendesen.

- Átvészeltük a mai napot is, nem igaz? Azon a szilárd meggyőződésen vagyok, hogy te meg én szinte bármin keresztül tudunk jutni… - Végigcsúsztatja a kezét a karomon, és összefűzi az ujjainkat.

- … Egészen addig, míg együtt vagyunk.

Szinte abban a pillanatban, ahogy a szavak elhagyják a száját, felülkerekedik rajtam az alvás ellenállhatatlan leple, ami ellen eddig küzdöttem.

***

Összerezzenve ébredek, az álom maradványai lassan elhomályosodnak. Kifújom a levegőt, mindkét kezemmel végigsimítok a hajamon, közben próbálok felidézni valamilyen dolgot, de mostanra az álom minden része eltűnt.

Kicsit arrébb mozdulok, és hozzásimulok Tobias alvó alakjához, próbálva rávenni magam, hogy visszaaludjak, de nem sikerül.

Alvás helyett az agyam csak pörög, visszajátszva a képeket, amiket nem áll érdekemben újra átélni.

Bárcsak ki tudnám törölni az emlékeket, de nem hiszem, hogy valaha is képes leszek megszabadulni attól az egytől, ami jelenleg körbe-körbe kavarog a fejemben.

A hátamra fordulok, és felbámulok a plafonra, miközben Tobias szavai visszatérnek.

Most mi vagyunk az ellenség.

Próbálom magam elképzelni a szituáción kívül.

Ha én egy Barátságos vagy egy Őszinte lennék… akkor így látnám ezt?

Ellenségként tekintenék Tobiasra és magamra?

Tobias alvás közben megfordul, egyik karjával átölel, és közel húz magához.

Hirtelen ez a hely, ez a szoba, ez a pozíció… ezek mind hihetetlenül fojtogatóvá válnak.

Óvatosan leemelem a karját és kicsúszok az ágyból, felveszem a kabátom és belebújok a cipőmbe, majd elhagyom a szobát.

Abban a pillanatban, ahogy az ajtón kívülre kerülök, úgy érzem, hogy ismét lélegzem.

A falnak döntöm a hátam, és mélyen lélegzem.

Olyan illat van itt, mint a természeté, olyan módom, amit nem szoktam meg.

Engedem, hogy megtöltse a tüdőm, majd elindulok, mielőtt a gondolatok ismét eláraszthatnák az elmém.

Attól, hogy itt vagyok, honvágyam van. Nem a Bátrakhoz, hanem az Önfeláldozókhoz.

Aztán eszembe jut, hogy az Önfeláldozók többé már nem igazán léteznek.

Jeanine gondoskodott erről, és most a bátyám fogja folytatni a munkáját.

Szúró fájdalmat érzek, mikor rá gondolok, de elnyomom, kétségbeesetten próbálva figyelmen kívül hagyni.

Nem akarok foglalkozni vele, de megteszem.

Képtelen vagyok leállítani magam.

Könnyek csorognak le az arcomon, én pedig gyorsan letörlöm őket.

Ebben a pillanatban hálás vagyok, hogy egyedül vagyok, hogy senki sincs körülöttem, aki látja a gyengeségem, de ez eddig tart, csupán egy pillanat, mielőtt olyan magányossá válok, hogy úgy érzem, képtelen vagyok tartani magam.

Vágyom az anyukámra, akihez többé már nem tudok odafutni.

Anélkül, hogy ténylegesen meghoztam volna a döntést, a lábam a gyengélkedőre vezet.

Látni akarom az apámat.

Ő nem az édesanyám, de választ adhat az összes kérdésre, ami körbe-körbe zsibog a fejemben.

Segíthet értelmezni ezeket.

A lábam gyorsan megtalálja a vörös függönyt, de mielőtt kinyúlhatnék, hogy hátrahúzzam, megállok.

Olyan csend van a folyosón, hogy a függöny mögötti suttogó hangok elérnek hozzám.

A falhoz lapulok, és hallgatok.

- Nem akarok hazudni a lányomnak.

Összeszorul a szívem, ahogy felismerem a papám hangját, aztán ismét, mikor rájövök, hogy rólam beszél.

- Akkor sem, ha ez a társadalom többi részének az előnyére válik? Akkor sem, ha a hazugság az egyetlen módja, hogy képesek legyünk az újjáépítésre? – sziszegi egy másik ismerős hang.

- Talán nem kellene az újjáépítésre koncentrálnunk. Talán nekünk… - Az apám megáll egy másodpercre.

- … újra kellene kezdenünk.

- Azt javaslod, amire gondolok?

- Átmenni a falon túl talán nem lenne annyira borzasztó ötlet.

Marcus felhorkant.

- Nem hiszem, hogy pontosan emlékszel arra, amit azok az emberek velünk tettek.

- Azt hiszem, hogy most más lenne. Úgy gondolom…

Megcsúszik a lábam, a vállam pedig hangos zajjal csapódik neki a falnak.

Mielőtt egy mozdulatot is tehetnék, hogy elmenjek, a függöny szétnyílik, az árkádok alatt pedig megjelenik Marcus, amint engem bámul.

- Beatrice – mondja könnyedén, fejét felén dönti.

Mielőtt megszólalok, egy pillanatra felnézek rá.

- Én csak… én… az apámat kerestem.

Összeszűkíti a szemeit, valószínűleg próbálja meghatározni, hogy pontosan mit hallottam.

Próbálok üres arckifejezést mutatni, de az elmém száguld.

A fal.

Mi van a falon túl?

- Épp most adtak be neki egy altató szérumot. Néhány perc múlva elérhetetlen lesz. Akár vissza is mehetsz az ágyadba.

Felnézek rá, a szemeim felelősségre vonják az övét.

- Úgy tűnt, hogy szépen elbeszélgetett vele.

Egy hosszú percig bámuljuk egymást, majd végül Marcus megtöri a csendet.

- Beatrice, akármit is hiszel, hogy hallottál…

- Nem hallottam semmit sem – szakítom gyorsan félbe. – Csak suttogást. – Ez a hazugság is könnyedén kicsúszik a számon.

Sosem fogom igazán megtudni, hogy Önfeláldozónak vagy Bátornak szántak, de egy dolog biztos: soha nem voltam Őszinte.

Ismét mindketten csendben vagyunk, egyikünk sem akarja megtörni a szemkontaktust.

Percekkel később én vagyok az, aki megtöri azzal, hogy a vörös függönyre pillantok.

Hátra akarom tolni Marcust, bemenni, és beszélni az apámmal, de nem teszem.

Mit mondanék?

Egyébként sem vagyok biztos abban, hogy elmondaná az igazságot.

Marcus követi a tekintetem, majd szemeit visszairányítja rám.

- Vissza kellene menned az ágyba, Beatrice. Reggel beszélhetsz az édesapáddal.

Fürkészve nézem, majd ellököm magam a faltól, és elindulok a folyosón.

- Beatrice?

Megállok, és felé fordulok, kezeim keresztezem a mellkasom előtt.

- Csak Tris – mondom bosszúsan.

Önelégülten vigyorog.

- Bármit is gondolsz arról, hogy elmondd Tobiasnak, amit hallottál…

- Nem hallottam semmit – ismétlem, de Marcus nem törődik vele.

- Bízz bennem. A végén csak ártani fogsz neki.

Sötéten bámulok rá, de nem válaszolok; megfordulok, és folytatom a lépteim lefele a folyosón.

Perceken belül a Barátságosaknál kijelölt ágyamnál találom magam, gyorsan belemászok, és hozzábújok Tobiashoz, mintha a karja ölelése segítene megfejteni azt, aminek tanúja voltam.

Csak egy kérdésem van, és találnom kell valakit, aki válaszol nekem.

Mi van a falon túl?

Nem hiszem, hogy a papám vagy Marcus elmondja nekem az igazat, és csak egy személyre tudok gondolni, aki talán igen.

Kissé elfordulok, majd ujjaimat végigfuttatom Tobias arca mentén.

Marcusnak egy dologban igaza volt.

Bízz bennem. A végén csak ártani fogsz neki.

Hiszem, hogy a végén fájdalmat fogok neki okozni, de annak semmi köze ahhoz, hogy elmondom, amit véletlenül meghallottam.

Tudom, hogy válaszokra van szükségem, és ismerem azt az embert, aki megadhatja nekem.

Azt is tudom, hogyha elmegyek hozzá, akkor a legrosszabb módon fogom elárulni Tobiast.

Most, hogy nézem őt, végre látom a sok hasonlóságot.

A szemük is pontosan egyforma.

Veszek egy mély levegőt, és bent tartom, ahogy meghozom a döntést.

Nem követhetjük Marcus tervét.

Válaszokra van szükségem.

Meg kell őt találnom.

Meg kell találnom Evelynt.

Tudom, hogy Evelyn megkeresésének választásával megkockáztatom Tobias elvesztését, de a jelenlegi helyzetünkben ez egy olyan kockázat, amit vállalnom kell.

Talán soha nem fog ismét megbízni bennem.

Csak azt tudom remélni, hogy mindent megbocsát majd, amit tettem, és mindent, amit tenni készülök.