Fanfic fordítás: Egy döntés - 10. fejezet

Már itt is van az Egy döntés 10. fejezete! Emlékeztek még a múltkori fejezetre? Na amit abból hiányoltatok, most megkapjátok. Ismételten egy aranyos fejezet, ám a sötét fellegek már gyülekeznek. Ahogy a történet vége is a küszöbön...

Az eredeti sztorit ITT találjátok meg! Jó olvasást!

10. fejezet

BEATRICE

- Jövő héten van a Választási Ünnepség. Izgulsz? - kérdezi tőlem Tobias, ahogy egymás kezét fogva ülünk a mi kis valóságtól való elmenekülésünk helyszínén.

- Aha. Tudom, hogy nem kéne, de nem tehetek róla.

- Tudom – feleli kuncogva. - Nem olyan szörnyű. Habár látnod kellett volna engem. Olyan mélyen megvágtam a magam, hogy mindent összevéreztem: a szenet, a padlót, a ruháimat. - Összeráncolom az orromat, de ő csak mosolyog.

- Tudtad már? Úgy értem akkor éppen, hogy helyesen döntöttél?

- Igen, abban a pillanatban az volt minden, amit tehettem. Tudtam, hogy ez lesz az, ez lesz, ami megváltoztatja az életemet. És így is lett, de időbe telt mire rájöttem, hogy milyen elhamarkodott döntés volt, és talán nem az volt, amit tennem kellett.

- De, Tobias, el kellett menned. Nem tudhatod, mi lett volna, ha maradsz.

- Nos, lehet találkoztam volna veled – válaszolja.

Most mosolygok, ahogy a szívem kihagy néhány ütemet.

- Nem kellett maradnod, hogy találkozz velem – mondom halkan.

- Hát akkor meg nem ilyen érdekes körülmények között találkoztunk volna.

- Igaz. Szemezhettünk volna egymással az élelmiszerelosztó központ két végéből - felelem nevetve.

Tobias hangosan felkacag, majd gyorsan eltakarja a száját.

- A francba, ez hangos volt – szólal meg, a hangja tompa a keze mögött. A sajátomat is felemelem, és mindketten úgy ülünk, hogy egy kézzel eltakarjuk a szánkat, hogy megpróbáljuk elfojtani a nevetésünket, míg a másikakat szorosan összefűzzük egymással.

Mikor végre képesek vagyunk uralkodni magunkon, azon kapom magam, hogy a tetoválás kis darabját nézem, ami finoman kilátszik a pólója alól a nyakán. Nem tudok rájönni, hogy mi is lehet, de tudom, hogy több módon is piszkálja a kíváncsiságomat.

- Fájt? - kérdem oda mutatva.

- A tetoválásom? - kérdezi. - Nem fogok hazudni, pokolian fájt. De megérte. Mit is mondanak az idős Önfeláldozók? Hagynunk kell, hogy a fájdalom emlékeztessen minket, hogy legközelebb jobban csináljuk? Azt hiszem mondhatjuk azt, hogy ez az én emlékeztetőm.

A homlokomat ráncolom a gondolatra. - Miért bünteted magad, Tobias? Nem gondolod, hogy már elég büntetést kaptál?

- De – mondja, miközben a mosoly elhalványul az arcán. - Néha nem vagyok benne biztos, hogy ismerek más módot.

Éles fájdalmat érzek a mellkasomban az durva szavaira, és ettől még inkább utálok mindent, ami vele történt; ami miatt úgy érzi, nincs más mód. Felemelem a kezem, és az arcára fektetem, elfordítva azt, hogy a szemébe nézhessek.

- Ha hagyod, mutathatok neked más módot is – válaszolom gyengéden.

Lehunyja a szemét, és közelebb hajol, a homlokát az enyémen nyugtatja. - Már megtetted.

Hagyom, hogy magával ragadjon a pillanat, és kissé elfordítom a fejem, az ajkam az övét érinti.

- Tobias – suttogom, és ez alkalommal ő mozdul. Az ajkai megtalálják a sajátjaimat, és olyan puhának és melegnek, és otthonosnak érzem őket, és minden kétséget kizáróan tudom, hogy ez így van jól.

Gyors volt és ártatlan, de még így is érzem a szívverésemet a fülemben és az arcomon.

- Meg akarod nézni? – kérdezi finoman.

- Mit? - felelem, még mindig elveszve a pillanatba, hogy érezhettem az ajkát az enyémen. Elmosolyodik, és félrehúzza a gallérját, és alá mutat. - Ó, igaz – mondom még inkább összezavarodva a kérdéstől. - A tetoválásodat. Én, öhm, hát tudod, én még nem…

- Nem baj, ha nem akarod.

- Nem, szeretném. Én csak… Én még soha… - Megtorpanok, amint rájövök, mennyire alkalmatlan és tapasztalatlan vagyok. Utálom az ilyen pillanatokat, amelyek emlékeztetnek rá, hogy mennyire különbözik az életünk.

- Tris, ne aggódj. Én sem vagyok, tudod, valami tapasztalt e téren.

- Ó – motyogom. - Sajnálom. Csak azt feltételeztem. Hallani dolgokat, tudod.

- Igen. És azok a dolgok igazából nagyon is pontosak, de nem rám vonatkozóan. Mégiscsak az Önfeláldozóktól jöttem – feleli kacsintva.

- Haha! A fekete ruha és a tetoválások miatt könnyű elfelejteni – mondom sokkal nyugodtabban.

- Akkor ez most egy igen?

Csak egy pillanatig hezitálok a válasszal: - Igen.

Hátat fordít nekem, és ahogy a nyaka mögé nyúl, még megszólal: - Nagyon szeretnéd, hogy levegyem a pólómat, Tris. Biztos, hogy Önfeláldozó vagy?

Mosolygok. - Hé, te voltál az, aki felajánlotta, és… - De aztán elhallgatok, teljesen elfelejtve a gondolataimat, ahogy lehúzza a pólóját.

A tetoválása sokkal több annál, mint amit valaha el tudtam képzelni. A jobb oldalát fekete lángnyelvek borítják a bordái körül, és felkúszik a nyakára és a kulcscsontjára, de nem hiszem, hogy ez az, amit akarja, hogy lássak. A gerince mentén minden egyes csoport szimbóluma helyezkedik el. Oda nyúlok, és körbe simítom az ujjammal az Önfeláldozók jelképén, kiélvezve a kis sóhajtást, amit Tobiastól hallok.

- Mind itt van. Mindegyik csoport. Miért?

- Már mondtam neked, túl sokat adunk ezen jellemvonásokra. Mindegyiknek vannak pozitívumai, épp úgy, ahogy mindegyiknek vannak negatívumai, de túlságosan arra koncentrálunk, hogy lealacsonyítsuk azokat, amelyek nem a sajátunk. Nem akarom tovább lealacsonyítani őket, Tris. Nem akarom figyelmen kívül hagyni mindazt, amit érzek. Amire azt mondták, hogy nem szabadna éreznem. Bátor akarok lenni és önzetlen. És őszinte és okos és kedves.

Ráérősen futtatom végig az ujjaimat mindegyik jelképen, észre véve, hogy Tobias egyre jobban és jobban ellazul minden érintéssel.

- Tobias – szólalok meg. - Ez gyönyörű. Gyönyörű vagy.

Megfordul, az arcomat a kezei közé fogja, és megcsókol, ez alkalommal mélyebben, lassabban. Az érzékeim túlcsordulnak, észreveszek mindent attól kezdve, hogy az illata a nyárra emlékeztet – szél és nap és melegség –, egészen addig, ahogy finoman mozgatja a kezeit a testemen – az egyik keze felszökik a lapockáim közé, a másik a csípőmön. A sajátjaimat a mellkasára fektetem, ám amint rájövök, hogy nincs rajta póló, elhúzódom.

Rám pillant, egy másodpercig értetlenül, mielőtt gyorsan visszavenné a ruhadarabot. - Bocsi – habogja, és feltűnik, hogy ez alkalommal az ő arca vörösödik el. - Nem kellett volna…

- Semmi gond. Ne kérj elnézést. Ez csak… még új, és hát, tudod…

Előrehajol, és gyors csókot nyom a halántékomra. - Tudom. Semmi kényszer vagy rohanás.

- Köszönöm.

- Szívesen.

- Szóval mi más történt még a Választási Napodon? - kérdezem kíváncsian, hogy többet tudjak meg arról, min ment keresztül Tobias.

- Á, azt nem mondhatom el – feleli kissé vigyorogva.

- Miért nem?

- Mert titok, és meg kéne öljelek utána, és azt nem igazán akarom megtenni.

Felvonom a szemöldököm, és elmosolyodom. - Rendben, ha így állunk, akkor majd kitalálom magamtól.

Az arca ismét komolyra vált, de nem mond semmit. Előre dőlök, és a fejemet a vállán pihentetem, mialatt ő körém fonja az egyik karját. Szeretem azt a kényelmet, amit a karjaiba érzek; sokkal jobb, mint az a kényelem, amit a csoportom tagjaitól kapok.

Kis idő után az órájára pillant, és kissé felmordul, - Mennem kell.

- Rendben.

Megragadja a kezem, és kivezet az ajtón. - Jövő héten hozok neked egy meglepetést. Valami különlegeset a Választási Napra.

- Tényleg?

- Igen. Ne akarj támpontot kérni, mert nem mondok semmit.

Lábujjhegyre állok, és finom csókot nyomok az arcára. Mosolyra húzódik a szája, és a szemeiben lévő apró fény mintha kissé fényesebben ragyogna.





TOBIAS



Később megyek el Tristől, mint egyébként szoktam, ami azt jelenti, hogy azzal a vonattal kell mennem, ami körbevisz a városon ahelyett, ami egyenesen a Bátrakhoz vinne. Keményen fogódzkodom, és kihajolok az ajtón, hogy érezzem, ahogy a szél elrobog mellettem; az egyik legjobb érzés a földön.

A fény az egész városban le van kapcsolva, kivéve egy területet. Ahogy a vonat odaér, behúzódom a vonat árnyékába, és óvatosan figyelek, ahogy elhaladok a központjuk mellett. Látom, hogy nem csak a lámpáik égnek, de az emberek is elfoglaltan dolgoznak az éjszaka közepén. Egy emlék siklik át az elmémen – mi a fenéért akarnak a Műveltek egy ilyen programot indítani? - és előttem minden azt sikítja, hogy ez rossz.

***

Egész hetet azzal töltöm, hogy körbeszimatolok. Megkérdezem Maxtől, hogy ő mit tud a programról. Kétszer is a Műveltek felé megyek a vonaton éjjelente, és mindkét alkalommal szintén égtek a lámpáik, és az embereik dolgoztak. Az utolsó esélyem, hogy találjak valamit, ha amíg dolgozok, átnézem a biztonsági fájlokat, amelyeket a Bátrak szerverén tárolnak.

Elfordítom a képernyőmet a kamerától, ami éjszaka is figyeli a vezérlőtermet, és nekilátok dolgozni. Miután bejelentkeztem a titkos profilba, amit hónapokkal korábban csináltam, beleások a fájlokba, és végül utat találok a biztonsági fájlokhoz, amiket a központ merevlemezén tárolnak. Még jó, hogy a Bátrak bénák a számítógépekkel.

- Hali – szólal meg mellettem Zeke, én meg megijedek. Lekicsinyítem gyorsan az ablakot, amit megnyitottam, és csal a megfigyelő ablakot hagyom fent a biztonság kedvéért. - Nem sokat lógunk együtt mostanság, szóval nem igazán volt lehetőségem arra, hogy köszönetet mondjak.

- Mégis miért? - kérdezem értetlenül, hogy mégis mire akar kilyukadni.

- Shaunáért és úgy mindenért. A dolgok megint jól állnak. Nagyon jól – mondja, ahogy megmozgatja a csípőjét a széke körül.

- Kösz a vizualizációért, Zeke – mondom.

- Oké, oké. És azért is köszi, hogy tudod, velem voltál, öhm a másik dolognál.

- Szívesen a másik dolgot.

Zeke idiótán rám vigyorog, én meg ismét megnyitom a másik ablakot.

A File-32-A nem tűnik nagy dolognak elsőre, mikor megtalálom, de mikor helyre rakom a dolgokat, amiket tudok, már látom a nagyobb képet. Bepánikolok, ahogy Zeke-re pillantok, és eszembe jut Uriah. El akarom mondani nekik, el kell mondanom nekik, de Zeke Bátor, én pedig átkozódom az orrom alatt. Nincs rá mód, hogy ő vagy hogy más, akivel beszélek, ebből bármit is elhiggyen.

Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy elnyomjam a gyomromban egyre növekvő rettenetet, de egy kósza gondolat újra és újra a többi elé tolakszik.

El kell mennem. Most.