Fanfic fordítás: Egy döntés - 12. fejezet


Igaz, hogy boldogság van, hisz itt a hétvége, azért az egyik szemem mégis sír, hiszen el kell búcsúznunk ettől a történettől is, hisz ez már az utolsó fejezet. Tudom, hogy elég rövid volt, viszont meg volt benne minden, hogy hétről hétre szórakoztasson titeket.
Azért remélem annyira tetszett nektek a kis történet, mint nekem, és amennyire imádtam fordítani. Köszönöm mindenkinek, aki elolvasta, és külön köszönet annak a néhány embernek, aki hétről-hétre véleményt is írt.

Az eredeti sztorit ITT találjátok meg! Jó olvasást!



12. fejezet




TRIS



A Választási Ünnepség délben kezdődik, előtte együtt elkészítjük a reggelit, és egy kis időt a szüleinkkel töltünk. Majd Caleb és én a szobánkba mehetünk, hogy gondolkodjunk a tesztünk eredményén, és a döntésünkön. Megígértem Tobiasnak, hogy nem hozok elhamarkodott döntést, és így is lesz. De ami minden történt az elmúlt néhány napban, ideges vagyok, és beszélnem kell Calebbel, most. Az ő döntése talán hatással lesz az enyémre. Besétálok a szobájába kopogás nélkül.

- Beatrice! Nem tudsz kopogni?! - kérdezi. Tudom, hogy csak azért mérges, mert ismét rajta kaptam a tabletével. Oda-vissza hordozom a pillantásom az arca és a kezei között, de elrejti a tabletet a párnája alá, és int, hogy üljek le mellé.

- Sajnálom, Caleb, csak beszélni akartam veled, és ez nem várhat. Kérdezni fogok tőled valamit, és azt akarom, hogy őszinte legyél velem.

- Oké – mondja halkan.

- Mi folyik a Művelteknél?

Elkerekedik a szeme, és kissé mocorog, de nem válaszol. - Caleb, tudom, hogy valami készül, és tudom, hogy tisztában vagy vele, mi az. Kérlek, tudnom kell.

- Honnan…?

- Sok dolgot tudok, és hogy honnan, az nem lényeges – felelem, kissé ingerülten. - Caleb, szükségem van az igazságra, és tőled kell hallanom.

- Nem tudom az összes részletet – válaszolja csendesen.

- Akkor áruld el azt, amit tudsz.

Körbetekint egy pillanatra, mielőtt válaszolna. - Jeanine hatalmat akar. Ő akarja irányítani a kormányt, és el akarja tüntetni az Önfeláldozókat az útból.

- Ezt magamtól is ki tudtam találni. Ha nem ajánlod fel az információkat, hát akkor rákérdezek. Mondj valami a szérumokról.

Elképedten néz rám, mielőtt válaszolt adna. - Még nincsenek készen.

- Mire valók?

- Nem tudom. Ezért adta nekem a tabletet. A segítségemet akarja.

- Szóval azt akarja, hogy ma a Művelteket válaszd? - Bólint. - És azt fogod? - kérdezem halkan, még magamat is alig hallva. Figyelem, ahogy a bátyám tekintete körbejárja a szobát, mielőtt végre az enyémbe nézne, és annak ellenére, hogy meg fogom tudni, nem vagyok biztos benne, hogy azt akarom, hogy megmondja az igazat, vagy inkább hazudjon.

- Beatrice, magamra kell gondolnom ma, ahogy neked is. Emlékezz erre, rendben?

Bólintok, és igyekszem visszafogni a könnyeimet. - Még egy dolog. Senki nem fog megsérülni, ugye?

- Beatrice, micsoda? Dehogy! Nem, nem, nem. Semmit nem tennék, ami ártana bárkinek is. Ugye ezt tudod? - Ismét bólintok, ő pedig felém nyúl, és magához húz.

- Szeretlek, Caleb.

- Én is szeretlek, Beatrice.

A szobámban ülök, és sírok. Megértem, miért teszi azt a bátyám, amit, de az nem jelenti azt, hogy repesnem kéne az örömtől, vagy legalább megértenem. Visszagondolva meglátom mindenhol a Műveltek iránti alkalmasság bizonyítékait: a plusz könyvektől, amiket hazahozott, egészen azokig a kérdésekig, amiket idősektől kérdezett, mikor azt hitte, senki sem figyel.

Az érzéseim teljes mértékben Tobiasét tükrözik; valami nagyon nincs rendjén mindezzel, és a bátyám a közepébe fogja juttatni magát. A szekrényemhez sétálok, és kiveszem a mappát, amit elrejtettem. Már csak az, hogy a kezemben fogom, megmelengeti a mellkasom, és szinte azt kívánom, bárcsak visszaforgathatnám az időt, hogy újra megtapasztalhassam azokat a pillanatokat, mikor először megkaptam a leveleket. Sok minden történt azóta, hogy úgy döntöttem, merész leszek, de van valami ártatlan abban, ahogy mindez elkezdődött; valami, ami úgy érződik, mintha egy hiányzó részem lenne.

Elolvasom a leveleket, amiket Tobias írt, és egy szomorkás mosoly ül ki az arcomra; egyikünk sem lehet igazán az, aki valójában, és egyikünk sem lehet igazán boldog.

Visszateszem a leveleket, ahová valók, mikor végzek az olvasásukkal, és megtörlöm az arcom. A döntésem már világos: Caleb elmegy, így nekem maradnom kell. Nem törhetem össze a szüleim szívét, ahogy ő fogja.



***



Mikor megérkezünk a Központhoz, igyekszem mindenhol Tobiast keresni, de a Bátrak lármásak, én meg még Önfeláldozó vagyok, úgyhogy várok türelmesen, remélve, hogy helyette ő talál meg. Tudom, hogy ma este látni fogom, de most szeretném őt látni: a megnyugtató tekintetét, és ahogy aprót bólint, hogy minden rendben lesz; ám mindez nem történik meg. Mikor elkezdődik az ünnepség, igyekszem figyelni, mit mondanak, de csak a tompa dobolást hallom a fülemben.

Azelőtt, hogy ráeszmélnék, a bátyám elhagyja a helyét mellőlem. Végignézem, ahogy megvágja a kezét, és a Művelteknek kötelezi az életét. Tárt karokkal fogadják, és hirtelen apa arcát látom magam előtt.

Az összes csoport közül Calebnek muszáj volt a Művelteket választania.

Hiába vannak mögöttem, így is el tudom képzelni, ahogy apa szemei – mint az enyémek – végigkövetik Calebet az új csoportjához. Olyannyira tele vannak fájdalommal, sértettséggel és árulással, hogy attól félek, többé mást nem is fogok látni bennük.

Mikor a nevemet mondják, úgy tűnik, mintha minden lassítva mozogna. Tudom, hogy megyek. Tudom, hogy megvágom a kezem, és tudom, mit kéne tennem.

De képtelen vagyok rá. Az az, aki nem én vagyok. Ez az a részem, ami hiányzik.

Mielőtt távoznánk, egy utolsó pillantást vetek a szüleimre. Az apám az arcát a tenyerébe temetve ül, de anya csak rám mosolyog, és bólint, mint mindig, én pedig most már megértem. Minden kis mosolyát, és csendes, bátorító bólintásait. Büszke. Azt hiszem képes lesz rávenni apát, hogy megértse, hogy ő is büszke legyen.

A dolgok sebesen történnek, és mielőtt felfognám, felugrok egy mozgó vonatra, épp ahogy annyi ezer alkalommal elképzeltem. Az út a Bátrakhoz hosszú, de beszélgetek egy Őszinte lánnyal, Christinával, aki mellettem ül. És mikor egy undok fiú az Őszintéktől Szerencsétlennek hív, kiáll mellettem.

Ismét ugrok, ezúttal egy épület tetejére, kéz a kézben egy baráttal az oldalamon, és mikor nem sikerül a landolást, ott vagyunk, hogy egymást segítjük fel.

Egyetlen dolog maradt, hogy megtudjam, jó döntést hoztam.

- Figyelem – szólal fel egy magas, sötét bőrű, tetoválásokkal borított férfi. - Az én nevem Max, és a Bátrak egyik vezetője vagyok. Egy út vezet a központba, és az itt lent van. Ki akar elsőként belépni?

A tömeg előre hajol, és letekintenek a párkányon túlra, ahol egy lyuk tátong a talajon, és egyesével meghátrálnak, egyedül hagyva engem.

- Én – mondom. - Leszek az első.

Max felnevet, és az Őszinte fiú cukkol, ahogy leveszem a terjedelmes kardigánomat és a túl hosszú pólómat, szabadon hagyva a karomat, első alkalommal, amire csak emlékszem. Lerázom őket magamról, és egy pillanatig kiélvezem az erős szelet és a gyönyörű látványt innen fentről, de azért elmondok egy néma imát, hogy túléljem ezt.

Nem marad más teendő, mint az ugrás, így visszatartom a lélegzetemet, és lelépek, majd egy pár másodpercig súlytalan vagyok. Lehunyom a szemem, és kitárom a karjaimat. A súlytalanság olyan érzést kelt bennem, mintha repülnék, és egy pillanatra elképzelem, hogy így is van.

A testem keményen nekiütközik valaminek, egy hálónak, és egy izgatott sikoltás szakad fel belőlem. Észreveszek két kezet, ami erős és ismerős, és felém nyúlnak, a szívem pedig megiramodik, ahogy gyorsan feléjük vergődöm. Lehúznak könnyedén a hálóról, és lassan a padlóra helyeznek. Felnézek, és az első dolog, amire gondolni tudok, hogy ő az.

A kék szemű fiú.

Tobias.

Hát itt maradt.

Aggodalom suhan át az arcán, de hamar összeszedi magát, és megkérdezi a nevem.

- Tris – felelem magabiztosan.

- Első ugró, Tris! - kiáltja, és egy tömegre való Bátor, akik az árnyékban rejtőznek, kiabálva köszöntenek.

- Tris – mondja újra. - Üdvözöllek a Bátraknál – és ahogy a tenyerét a hátamra fektetve odavezet, ahol lennem kéne, lehajol, és a fülembe súgja: - Együtt.

Elmosolyodom, ahogy nézem Tobiast visszafordulni a hálóhoz, és következőnek lesegíti Christinát. Tudom, hogy a dolgok nem fognak könnyen menni, és azzal az információval, amivel Tobias és én rendelkezünk, talán meg sem fogom tapasztalni az igazi Bátor életet, de jó ez így. Az élet döntések sorozata, és tudom, hogy jól határoztam. Csak azt kívánom, bárcsak elhoztam volna azt a levelet. Jön nekem egy tortával.



6 megjegyzés:

  1. Már is vége? Nemár. Nagyon jó volt ezt olvasni. Köszönjük Bia, hogy ezt az egészet lefordítottad nekünk! <4

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát látod, ez csak ilyen rövidke sztori volt. Köszönöm, hogy mindig hagytál véleményt, nagyon jól esett!! <4

      Törlés
  2. Kár, hogy vége, nagyon szerettem ezt a történetet is! Köszönöm a fordítást! Szerencsére van még mit olvasnunk...............hála Biának!Minden nap megnézem az oldalt, vajon mivel örvendeztetsz meg minket! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, hogy írtál, és hogy olvastad. Számomra egy élmény volt a fordítása. :))

      Törlés
  3. Nagyon sajnálom, hogy vége van. Ez volt az egyik kedvenc ficim. Örülök, hogy magyarul is olvashattam!!!
    Köszi, Bia!!!! Puszi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nekem is nagyon tetszett, meg fordítani is jó volt. Köszi, hogy írtál hozzá. Puszi!

      Törlés