Fanfic fordítás: Egy döntés - 9. fejezet

Meg is hoztam számotokra az Egy döntés 9. fejezetét! Sok minden történik ebben az egy részben; Tris találkozik valakivel, és a találkozás egyszerre világossá tesz számára mindent, kiderül Caleb kis titka, és a kapcsolata Négyessel is kissé előre mozdul.

Az eredeti sztorit ITT találjátok meg! Jó olvasást!

9. fejezet

BEATRICE

Idegesen járkálok a szobámban, míg várok. Az egyetlen dolog, amire gondolni tudtam egész héten, hogy ma láthatom Négyest, és erre a mamám közli most velem, hogy vendégeink lesznek vacsorára, ami azt jelenti, hogy későn mennek el, mi pedig későn jutunk ágyba, ami könnyen mindent elronthat. Meg fog várni – gondolom. Még ha csak öt percünk is lesz egymásra, megéri.

Caleb és én meg lettünk kérve, hogy hat személyre készítsük el az ételt. Biztos vagyok benne, hogy apa kollégái jönnek, ami azt jelenti,, hogy még lassabban fog vánszorogni az idő, mivel Caleb és én, de még a mamánk is figyelmen kívül lesz hagyva. Épp a krumplit szeletelem, mikor észreveszem, hogy Caleb már harmadszor törli meg a szemét.

- Sírsz? - suttogom.

- Nem. Jól vagyok. Csak csináld a dolgod, Beatrice.

Annyira elegem van abból, hogy ragaszkodik hozzá, hogy olyan átkozottul önzetlen legyen. Lecsapom a késemet a pultra.

- Nem. Beszélj velem, Caleb, vagy megyek anyához.

- Nem tennéd.

Megfordulok, hogy kimenjek a konyhából, de elkapja a karom.

- Rendben. Csupán rájöttem valamire, és nem vagyok benne biztos, hogy dolgozzam fel. Elég hamar meg fogod tudni, rendben? Ígérem.

- Caleb, nekem elmondhatod. Segíthetek.

- Az a helyzet, hogy nem hinném, hogy tudsz. - A bátyám tekintete szomorú, de ez alkalommal őszinte, és ez alkalommal megértem, hogy szükség van titkokra. Nekem is van pár.

- Rendben – felelem. Röviden megölel, majd ismét a vacsorára összpontosítunk.

Csendben ülök, a fejem lehajtva, amíg a papám a munkáról társalog a vendégeinkkel. Az egyiküket nagyon jól ismerem. Noah Black, a szomszédunk, valamint Robert és Susan édesapja. Néha felajánlja, hogy elvisz minket az iskolába, de mindig visszautasítjuk.

A másik Marcus Eaton. Nem sokszor kerültem vele kapcsolatba, de ez nem akadályozza meg, hogy bizonytalan érzést keltsen bennem, mikor a közelben van. A modorossága a tökéletes Önfeláldozó polgár látszatát kelti, de a szemei elárulják őt: hidegek és élettelenek. Van vele kapcsolatosan még valami, amit nem tudok hova tenni.

Amíg csend áll be a beszélgetésbe, a mamám megszólal:

- Mi volna, ha a gyerekek és én összetakarítanánk, míg ti a nappaliba mennétek?

- Ó, Natalie, legalább engedd, hogy segítsek kivinni az edényeket a konyhába – mondja Marcus. Felnézek, ahogy feláll, és rájövök, mi az a valami. Az asztalunk feletti lámpa alacsonyan lóg; elég alacsonyan, hogy árnyékot vessen az arcára. Elég alacsonyan, hogy a szemei sötétnek tűnjenek.

Elég alacsonyan, hogy egy emlék megrohamozzon.

Gyorsan elkapom a pillantásom.

- Nem, semmi gond, Mr. Eaton. Caleb és megcsináljuk. Azért köszönjük – mondom olyan nyugodtan, ahogy csak tudom. Ha igazam van, és a nem épp csendes vádak igazak, nem akarok ennek az embernek a közelében lenni.

- Milyen kedves tőled, Beatrice – feleli, és int a papámnak és Mr. Blacknek, hogy induljanak ők elsőként a nappaliba.

Az agyam meglódul, ahogy segítek a mamámnak és a bátyámnak a mosogatásban. Tudom, hogy Marcusnak volt egy fia, aki csoportot váltott, a Bátrakat választotta az össze csoport közül. És a szemeik: mindkettő olyan kék, hogy szinte már fekete; fekete, mikor a fény ugyanúgy vetődik rájuk. Lehet, hogy ő az?

Anya tekintete többször is megtalálja ma este a sajátomat, és minden alkalommal rám mosolyog, vagy finoman bólint, és elgondolkodom, hogy van-e több ezekben a gesztusokban. Fontolgatom, hogy megkérdezzem, de Calebbel együtt elengednek a szobánkba, én pedig megragadom a lehetőséget, hogy egyedül legyek.

Egy ideig a szobámban tartózkodom, de túl sok kérdés jár a fejemben. Calebnek mindig van egy válasza, vagy legalább egy elmélete mindenre, és jelenleg kétségbeesett vagyok. A szobájába vonulok, eléggé szórakozottan ahhoz, hogy eszembe jusson kopogni, ám rögtön megtorpanok.

- Az micsoda? - kérdezem a kezében lévő kicsi, négyszögletes tárgyra mutatva.

- Semmi, Beatrice! Menj ki, és csukd be az ajtót!

Becsukom az ajtót magam mögött, de nem mozdulok.

- Nem. Az egy tablet? Apáé? Megengedte, hogy használhatod?

Gyorsan kikapcsolja, és becsúsztatja a párnája alá. Tudom, hogy bármit is válaszol, bajban van. Az ágyához sétálok, és leülök.

- Caleb, megígérem, hogy semmit nem mondok. Csak mondj valamit, akármit. Mi folyik itt?

Felsóhajt, ahogy lehajtja a fejét. Adok neki néhány, pillanatot, mielőtt újra megszólalnék.

- Caleb?

- A partnerem… - mondja a szemembe nézve. - Tudod, a programból. Ő adta nekem.

- A partnered egy… Művelt volt? - kérdezem tudván, hogy a kormány tisztviselői mellett csak számukra elérhető az ilyesfajta technológia.

- Igen.

- Értem. Szóval miért van nálad?

- Mert a nő így akarta tartani velem a kapcsolatot. - Feljegyzem magamban az iróniát.

- Nő.

- Igen, nő. És nem, szó sincs másról.

- Akkor miről van szó?

A kezeit végigfuttatja az arcán, és nem tudom, hogy hogyan vagy mikor történt, de idősebbnek néz ki.

- A partnerem… Jeanine Matthews volt.

Egy pillanatig csendben vagyok, ahogy feldolgozom, amit a bátyám mondott.

- És a Műveltek vezetője tartani akarja veled a kapcsolatot, mert…?

- Mert lehetőséget lát bennem.

- Lehetőséget? - kérdezem csendesen, félve attól, hogy valóban akarom-e a választ a kérdésre, amit feltenni készülök. - Mint, hogy “dolgozz a Műveltekkel, mikor Önfeláldozó tanácstag leszel” lehetőséget, vagy hogy “legyél Művelt” lehetőséget?

- Beatrice, én... - akad el a szava, egyrészről a vállát vonogatja, másrészt nem tudja mihez kezdjen a kezével zavarában. - Kérlek, ne mondj semmit – kéri. - Anya és apa, de leginkább apa, ők sosem értenék meg.

Végiggondolom a következményeit annak, hogy mi történne akkor, ha kiderülne, mit tettünk. A bátyámat csoportnélkülivé tennék? Vagy engem?

- Nem mondok semmi. Egy feltétellel. Nos, inkább kettővel. Először is, ha valami oknál fogva nem vagyok itt, mikor kellene, belemész bármilyen történetbe, amit anyának és apának mondok, ha lebukom.

- Beatrice, nem tehetem…

- Belemész, vagy nem fedezlek – torkollom le.

- Rendben – sóhajtja. - Csak ígérd meg, hogy óvatos leszel, bármit is csinálj.

- Az vagyok. Másodszor pedig, mit tudsz Marcus Eaton fiáról?

- A fiáról? Miért?

- Csak mond el, amit tudsz. Azt tudom, hogy Marcus felesége meghalt, és hogy a fia csoportot váltott, és hogy erőszakkal vádolják, de ennyi.

- Nagyjából ennyit tudok én is. Ez két éve volt. Tobiasnak hívták.

Tobias.

Most már emlékszem rá, hogy az anyja temetésére mentünk. Kicsi voltam, de volt ott egy kisfiú is, szándékosan elkerülve mindent és mindenkit. Részvétet nyilvánítottunk nekik, majd eljöttünk, és ahogy visszanéztem a házra, ő az ablakból nézett minket. Rámosolyogtam, ő pedig visszamosolygott.

- A Műveltek azt állították, hogy verte a fiát – folytatja Caleb. - És ezért lett áruló és választotta a Bátrakat. Semmi sem derült ki, de azóta is az újságok újra felhozzák, hogy eltávolítsák Marcust, és igazából az összes Önfeláldozót a vezető pozíciókból.

- Ilyen dolgokról beszélt neked Jeanine? - kérdezem, visszagondolva a közte és a papánk közötti beszélgetésre néhány hete.

- Néha – válaszolja halkan.

- Hiszel neki?

- Őszintén, nem tudom. Mindkét oldalnak vannak jó szempontjai.

Ülök a bátyám ágyán, és figyelem őt. Megkönnyebbültnek látszik, hogy mindezt elmondta nekem, de van ott más is; talán aggodalom. Ha a Műveltekhez csatlakozik, a papánk abba beleroskad. Rá sem bírok gondolni arra a konfliktusra, ami végbemegy most benne.

- Caleb, nem tudom, mit mondjak, vagy igazából mit gondoljak erről az egészről. Mármint ez a te döntésed, de… - megtorpanok, bizonytalanul mit is akarnék neki mondani. Könyöröghetnék, hogy ne tegye ezt, vagy hogy emlékezzen az önzetlen neveltetésére, és ez mit jelent a szüleinknek, de ne teszem. Helyette azt mondom, amit hallania kell; hogy én nem fogok ítélkezni felette. - Meg tudod ígérni, hogy te is biztonságban leszel, és nem hozol semmilyen elhamarkodott döntést?

- Igen – fújja ki halkan.

Becsukom a bátyám ajtaját, és visszamegyek a saját szobámba. Minden, ami ma este történt, csak még mohóbbá tett, hogy lássam Négyest.

***

- Négyes? - szólongatom, ahogy felé tartok. Fény szűrődik ki az ajtó alatt, és újfent kinyílik előttem, de ezúttal egy mosolygós arc fogad. Belépek a titkos szobánkba, és leülök a vödörre, ami mintha közelebb került volna Négyeséhez a múlt hét óta.

- Szia – köszönt, ahogy leül, még mindig kicsit idegesnek tűnik. - Milyen volt a heted?

- Nyomorúságos. Unalmas. Kiszámítható. Másra se tudtam gondolni, csak a ma estére – válaszolom, azonnal elpirulok, hogy ilyen könnyen beismerek dolgokat a közelében. - A tiéd? - kérdezek vissza.

- Hasonló. A Barátságosakhoz kellett mennem, és segíteni a rendszerükben. A Bátrak izgalma nem ismer határokat – mondja egy halvány mosollyal.

Én is elmosolyodom.

- Figyelj, utálok ilyen hamar komolyra váltani a szór, de kérdeznem kell valamit.

- Rendben – mondja, ahogy előre hajol, és a teljes figyelmét rám szenteli.

- Kérlek, őszintén válaszolj. Az eredeti csoportod az Önfeláldozóké volt, ugye?

Mély levegőt vesz, és kihúzza magát.

- Most már mi jó származhat belőle, ha ez tudod? Már Bátor vagyok, és csak ez számít.

- Hagyd abba – szólok rá erőteljesen. - Azt állítod, hogy barátok vagyunk. Hajlandó vagy kiszökni, és megszegni a szabályokat, és hagyod, hogy én is ezt tegyem, de nem tudsz, nem, nem akarsz válaszolni egy egyszerű kérdésre. Miért van ez?

- Mert ez nem olyan egyszerű, Tris.

- Rendben, akkor szerintem végeztünk egymással – mondom talpra szökkenve.

- Várj – mondja, ahogy az ajtó felé fordulok. - Kérlek, ne menj.

Lassan visszafordulok, és ismét leülök.

- Sajnálom, ha azt gondolod, túlságosan noszogatlak – mondom gyengéden. - És sajnálom, ha kényszerítelek, hogy megossz velem a dolgokat korábban, mint tervezted, de tudnom kell.

- Azt hiszem, talán már tudod is a választ – feleli.

- Talán tudom.

- Akkor mond ki.

A padlót bámulja, és ez az én pillantásomat is lefelé irányítja, és most csak arra összpontosítok, ami előttem van: a kezeire. Felé nyúlok, és egy pillanatnyi habozás után megfogom az egyik kezét, és megvizsgálom új vágások után kutatva, mielőtt ugyanezt tenném a másikkal is, majd megkönnyebbülök, hogy nem találok egyet sem. Ezután sem engedem el őket.

- Gyógyulnak a kezeid, Tobias – mondom nyugtalanul.

A teste összerázkódik, ahogy hangosan kifújja a levegőt.

- A titkod nálam biztonságban van. Ígérem – mondom finoman.

- Tudom – válaszolja halkan. - Olyan rég volt már. Biztos voltam benne, hogy nem hallom többet a nevem, különösen úgy, hogy találok valakit, aki érdemes rá, hogy elmondjam neki.

- Nos, technikailag nem mondtad el nekem – mondom kissé mosolyogva. Végre felnéz, és ott az arcán neki is egy halovány mosoly.

- Tris – szólít meg. - Kimondanád újra?

- Tobias – ejtem ki ez alkalommal hangosabban és magabiztosabban.

Lehunyja a szemét a hangomra, és úgy érződik, mintha erre a pillanatra várt volna egész életében. Mikor végre újra kinyitja őket, már nem tűnnek olyan sötétnek, mint korábban, és ahogy a szemembe néz, azt érezteti velem, mintha én lennék számára az egyetlen rajta kívül az egész városban. Fény csillog bennük, és hirtelen mást sem akarok, csak ezt pusztító tűzzé szítani; olyanná, ami képes lenne porig égetni a várost és annak összes szabályát.

Felemeli a kezeimet, majd szelíden a vállára fekteti őket. Kissé előre dőlök, a szívem zakatol, ahogy a pillantása el nem hagyja az enyémet, és a saját kezeit a derekamra helyezi. Engedem neki, hogy közelebb vonjon magához. Az egyik kezét felviszi a hátamon, és az ujjait finoman a tarkómra simítja, mielőtt a hajamba rejtené őket, a testem pedig úgy reagál, ahogy eddig nem hittem, hogy képes.

- Sajnálom – szólalok meg, ahogy hozzá vonom magam, és az arcomat a nyakába temetem. - Ha minden igaz, Tobias, akkor sajnálom.

Nem mond semmi, csak szorosabban magához ölel.

Ülünk egymás mellett szorosan ölelkezve, és egyikünk sem akar először elhúzódni. A köztünk lévő csend talán különös lehet egy külső szemlélőnek, de a tudat, hogy megelégszünk csak a másik jelenlétével, olyannyira megnyugtató, hogy az szinte leírhatatlan. Így maradunk, csendben, amíg el nem kell köszönnünk.

Ahogy kéz a kézben kisétálunk, megérzem: ez az a pillanat, mikor minden megváltozik.