Fanfic fordítás: Az a három szó - 24. fejezet

Megérkezett a történetünk mai fejezete is, ami végre hosszabb, mint amit megszoktunk, habár ismét a könyvből ismerős jelenetnek leszünk tanúja. Valahogy közelebb kell főhőseinknek kerülni egymáshoz...

Köszönjük Mártinak a fordítást. Jó olvasást!

Az eredeti történetet ITT találjátok!

24. fejezet

TRIS


A küzdelmek nem mennek olyan jól, mint szeretném. Kalapból húzzák ki a nevet, hogy kivel kell megküzdeni. Szerencsére, az első körben nem kellett verekednem. A második körben Petert kaptam. Azt hittem, meg fog ölni, de úgy döntöttem, nem adom meg neki azt az örömöt. Ma Myrával küzdöttem, szerencsére győztem. Nem éreztem győzelemnek, mert ő még rosszabb, mint én.

Hirtelen mindannyiunknak azt mondják, hogy keljünk fel, és legyünk a vonatnál öt perc múlva. A Bátrak tényleg élvezik kínozni a beavatottakat.

****

Leugrok a vonatról a többiekkel együtt, készen a zászlórablás játékra. Ahogy megyünk, Marlene megérinti Négyes vállát, és megkérdezi:

- Amikor a csapatod nyert, hova tettétek a zászlót?

- Ha elmondanám, az nem illene a kiképzés szelleméhez, Marlene – mondja hidegen.

- Gyerünk már, Négyes – nyafog. Kacér mosolyt vet rá. Végigsimít a karján, én pedig valamilyen okból elvigyorodok.

- A Navy Piernél – mondja Uriah.

- Akkor menjünk oda – javasolja Will.

Senki sem tiltakozik, úgyhogy elindulunk keletre, a mocsár felé, ami egykor tó volt.

Elérjük a körhintát. Néhány ló karcos és viharvert, a farkuk letört, a nyergek pedig csorbák. Négyes kiveszi a zászlót a zsebéből.

- A másik csapat tíz percen belül kiválasztja a rejtekhelyét – mondja. – Azt javaslom, használjátok ki az időt, és dolgozzatok ki valami stratégiát. Lehet, hogy nem vagyunk Műveltek, de a szellemi felkészülés is része a Bátrak kiképzésének. Vitathatatlanul ez a legfontosabb szempont.

Igaza van. Mit ér a fizikai felkészültség, ha szétszórt vagy?

Will elveszi Négyestől a zászlót.

- Néhány ember itt maradhatna őrizni, néhányan pedig kimehetnének felderíteni a másik csapat helyzetét – mondja Will.

- Igen? Így gondolod? – Marlene kikapja a zászlót Will kezéből. – Ki választott ki, hogy irányíts, csoportváltó?

- Senki – mondja Will. – De valakinek meg kell tennie.

- Talán kidolgozhatnánk egy védekező stratégiát. Várjuk meg, hogy ők jöjjenek ide, aztán menjünk mi – javasolja Christina.

- Az puhány megoldás lenne – mondja Uriah. – Én arra szavazok, hogy mind menjünk. Rejtsük el jól a zászlót, hogy ne találják meg.

Mindenki egyszerre kezd el beszélni, a hangjuk minden másodpercben egyre hangosabb. Christina kiáll Will terve mellett, a Bátornak született felavatottak a támadásra szavaznak. Mindenki azon vitatkozik, hogy mi hozza meg a döntést. Négyes leül a körhinta szélére, nekidőlve az egyik műanyag ló lábának. Az égre emeli a tekintetét. Nincsenek csillagok, csak a kerek hold sejlik át egy vékony felhőrétegen. A karizmai ellazulnak, a kezét a tarkóján pihenteti. Úgy tűnik, kényelembe helyezte magát, vállán a fegyverrel.

Kis időre lehunyom a szemem. Miért vonja el ilyen könnyen a figyelmemet? Összpontosítanom kell.

Mit mondanék, ha túl tudnám kiabálni a többieket? Nem tehetünk semmit addig, amíg nem tudjuk, hol a másik csapat. Két mérföldes körben bárhol lehetnek, bár az üres mocsarat kizárhatjuk. Úgy nem fogjuk megtalálni őket, ha csak vitatkozunk, hogy hogyan keressük meg, vagy hogy hány embert küldjünk ki a keresésükre.

Fel kell mászni olyan magasra, amennyire lehet.

Hátranézek a vállam fölött, megbizonyosodva, hogy senki sem figyel. Senki sem néz rám, így könnyű, csendes léptekkel elindulok az Óriáskerék felé, egyik kezemmel a hátamhoz szorítva a fegyvert, hogy ne csapjon zajt.

Megragadom a létrafokot. Rozsdás és vékony, és úgy tűnik, szétmorzsolódik a kezemben. Ránehezedek az alsó fokra, hogy kipróbáljam, és ugrálok rajta, hogy megbizonyosodjak, biztosan megtart-e.

- Tris – szólal meg egy halk hang mögöttem. Nem tudom, miért, de nem ijedek meg. Talán, mert egyre inkább Bátorrá válok, és most éppen a szellemi felkészültségemet kell fejlesztenem. Vagy talán mert halk és egyenletes a hang, majdnemhogy megnyugtató. Bármi is az ok, hátranézek a vállam fölött. Négyes áll mögöttem, a fegyvere a hátára vetve, akárcsak az enyém.

- Igen? – mondom.

- Azért jöttem, hogy kiderítsem, mire készülsz.

- Keresek egy magasabb pontot – mondom. – Nem hiszem, hogy készülök valamire.

Látom a mosolyát a sötétben.

- Rendben. Én is jövök.

Várok egy pillanatot. Nem úgy néz rám, ahogy Will, Christina és Al szokott – mintha túl kicsi és túl gyenge lennék, hogy hasznomat vegyék, és sajnálnak ezért. De lehet, hogy azért dönt úgy, hogy velem jön, mert kételkedik bennem.

- Jól leszek – mondom.

- Kétségtelenül – válaszolja. Nem hallok gúnyt, de tudom, hogy ott van. Ott kell lennie.

Mászni kezdek, és amikor néhány lábnyira vagyok a földtől, utánam indul. Gyorsabban mozog, mint én, és a keze hamarosan eléri azt a fokot, amin a lábam volt.

Lenézek a járdára. Messzinek tűnik, de még csak az út egyharmadát tettük meg. Fölöttem egy emelvény van, épp a kerék középpontja alatt. Az a célom. Azon még nem gondolkodom, hogy hogyan fogok lemászni.

A szellő, ami eddig az arcomat simogatta, most az oldalamnak feszül. Minél magasabbra mászunk, annál erősebb lesz. Fel kell rá készülnöm.

A szél most már erősebb. Jobban hozzásimulok a fehér vasrúdhoz, hogy le ne essek, de így nehezebb mászni. Alattam a körhinta aprónak látszik. Alig látom a csapatom tagjait a vászontető alatt. Néhányuk elment – a keresőcsapat elindult.

Úgy tűnik, Négyes légzése felgyorsul, de nem számítottam rá, hogy kifogy a szuszból. Mindig úgy látszott, ő a legerősebb személy a csoportban.

A magasság szédítő. A kezem fáj attól, hogy tartom a fokokat, a lábam remeg, de nem tudom, hogy miért. Nem a magasságtól, mert az nem ijeszt meg – a magasságtól úgy érzem, élek, erővel tölti el minden szervemet, eremet és izmomat, mintha minden porcikám ugyanazon hangon énekelne.

Aztán rájövök, mitől van. Négyes az oka. Van benne valami, ami miatt úgy érzem, le fogok zuhanni. Vagy folyékonnyá válok. Vagy lángra lobbanok.

Majdnem elvéti a kezem a következő fokot.

- Jól vagy, Négyes?

- Te emberből vagy, Tris? Ilyen magasan… - Levegőért kapkod. – Te egyáltalán nem félsz?

Lenézek a földre. Ha most lezuhanok, meghalok. De nem hiszem, hogy lezuhanok.

Egy szélroham csapódik a bal oldalamnak, jobbra taszítva a testsúlyomat. Levegő után kapkodok, és belekapaszkodok a létrafokokba, miközben egyensúlyozok. Négyes hideg kezét érzem a csípőmön, az egyik ujja a meztelen bőrömhöz ér a pólóm szegélye alatt. Erősen fog, hogy megtartson, és óvatosan balra tol, hogy helyreállítsa az egyensúlyomat.

Most én nem kapok levegőt. Megállok, bámulom a kezem, a szám kiszáradt. Még érzem, hogy hol volt Négyes keze, a hosszú, vékony ujjai.

- Jól vagy? – kérdezi halkan.

- Igen – mondom, a hangom feszült.

Tovább mászok szótlanul, amíg elérem az emelvényt. A fémrudak lekerekített végeiből ítélve, korlátok lehettek itt, de már nincsenek. Leülök, és a szélére csúszok, hogy Négyes is le tudjon ülni. Gondolkodás nélkül átvetem a lábaimat a szélén. Négyes azonban guggolva marad, hátával a fémrúdnak támaszkodik, és közben zihálva lélegzik.

- Neked tériszonyod van – mondom. – Hogyan van így esélyed a túlélésre a Bátrak központjában?

- Figyelmen kívül hagyom a félelmet – mondja. – Amikor döntéseket hozok, úgy teszek, mintha nem is létezne.

Bámulok rá egy pillanatig. Nem tehetek róla. Számomra van különbség aközött, hogy nem félek, és hogy nem foglalkozok a félelemmel, ahogy ő.

Túl sokáig bámultam.

- Mi van? – kérdezi csendesen.

- Semmi.

Elfordítom a fejem és a várost nézem. Összpontosítanom kell. Okkal másztam fel ide.

A város vaksötét, de ha nem lenne, akkor sem látnék el túl messze. Egy épület útban van.

- Nem vagyunk elég magasan – mondom. Felnézek. Fölöttem fehér vasrudak kusza szövedéke, a kerék állványzata. Ha óvatosan felmászok, biztonságosan be tudom ékelni a lábam a fokok és a kereszttartók közé. Amennyire biztonságos lehet.

- Felmászok – mondom és felállok. Megragadom az egyik rudat a fejem fölött, és felhúzom magam.

- Az isten szerelmére, Tris – mondja.

- Nem kell utánam jönnöd – mondom, a csövek labirintusát bámulva fölöttem. Bedugom a lábamat a résbe, ahol két rúd keresztezi egymást, és felnyomom magam, megragadva egy másik rudat. Egy pillanatra megingok, a szívem olyan hevesen ver, hogy nem is érzek mást. Minden gondolatommal a szívverésemre összpontosítok, ugyanarra a ritmusra mozdulok.

- Dehogynem – mondja.

Ez őrültség, és én tudom. Egy apró hiba, fél másodpercnyi bizonytalankodás, és az életemnek vége. Forró könnyek szorítják a mellkasomat, és mosolyogva megragadom a következő rudat. Felhúzom magam, a karom remeg, és nagy nehezen magam alá húzom a lábam, így rá tudok állni a másik rúdra. Amikor stabilnak érzem magam, lepillantok Négyesre. De ahelyett, hogy őt látnám, a földet látom.

Nem kapok levegőt.

Elképzelem a testemet esés közben, amint nekicsapódik a vascsöveknek, aztán ahogy törött végtagokkal fekszek a járdán. Négyes megragadja a csöveket mindkét kezével, és könnyedén felhúzza magát.

Megragadok egy újabb csövet, és keresek egy helyet, ahol megvethetem a lábam. Amikor újra a városra nézek, az épület már nincs útban. Elég magasan vagyok, hogy lássam a várost. A legtöbb épület fekete a sötétkék égbolt előtt, de a Központ tetején a piros lámpák most is világítanak. Aztán meglátok egy kis pislákoló fényt a földön.

- Látod? – kérdezem odamutatva.

Négyes abbahagyja a mászást, amikor mellém ér, és átnéz a vállam felett. Az álla a fejem mellett van. A lélegzete csiklandozza a fülemet, én pedig újra remegni kezdek, mint az előbb, amikor másztam fel a létrán.

- Igen – mondja. Mosoly terül szét az arcán. – A park másik felében van, a móló végénél. – mondja. – Logikus. Nyílt területen van, de a fák nyújtanak némi rejtekhelyet. Nyilvánvalóan nem eleget.

- Rendben – mondom. A vállam fölött ránézek. Olyan közel vagyunk egymáshoz, hogy elfelejtem, hol vagyok, inkább azt veszem észre, hogy a szája sarka természetesen lefelé görbül, akárcsak az enyém, és hogy van egy sebhely az állán.

- Hm – szólalok meg. Megköszörülöm a torkom. – Indulj el lefelé. Jövök utánad.

Négyes bólint, és lefelé indul. A lábai olyan hosszúak, hogy könnyedén talál neki helyet, és ennek megfelelően helyezkedik a testével a rudak között. Habár sötét van, látom, hogy a kezei vörösek és remegnek. Az egyik lábammal lejjebb lépek, a testsúlyomat a kereszttartóra helyezem. A rúd nyikorog alattam, aztán meglazul, lefelé zuhanva nekiütődik a többi rúdnak, és csattanva érkezik a járdára. Az állványzaton lógok, a lábaim a levegőben himbálóznak. Egy fojtott kiáltás szakad ki belőlem.

- Négyes!

Próbálok másik helyet keresni, ahol megvethetem a lábam, de a legközelebbi tartó is jó néhány lábnyira van tőlem, távolabb, mint hogy el tudnám érni. Izzad a tenyerem. Emlékszem, hogy a nadrágomba töröltem a Választási Ünnepség előtt, az alkalmassági vizsga előtt, minden fontos pillanat előtt. Elfojtok egy sikolyt. Le fogok csúszni. Le fogok csúszni.

- Tarts ki! – kiáltja. – Csak tarts ki, van egy ötletem.

Tovább mászik lefelé. Rossz irányba mozog; felém kellene jönnie, nem távolodni tőlem. A kezeimre pillantok, amelyek olyan erősen szorítják a keskeny rudat, hogy az ízületeim kifehéredtek. Az ujjaim sötétvörösek, majdnem lilák. Nem fognak sokáig tartani.

Összeszorítom a szemem. Jobb, ha nem látom. Jobb azt képzelni, hogy ez az egész nem történik meg. Hallom, hogy Négyes cipőtalpa nyikorog a fémen, aztán gyors lépteket a létrafokokon.

- Négyes! – kiáltok. Lehet, hogy itt hagyott. Lehet, hogy cserbenhagyott. Lehet, hogy ez az erőm próbája, a bátorságomé. Az orromon át szívom be a levegőt, és a számon keresztül fújom ki. Számolom a levegővételemet, hogy megnyugtassam magam. Egy, kettő. Be, ki. Gyerünk, Négyes - csak erre tudok gondolni. Gyerünk, csinálj valamit.

Aztán nyikorgás hallok. A rúd, amit tartok, megremeg, én pedig összeszorított foggal felkiáltok, ahogy igyekszem tartani magam.

A kerék mozgásba lendül.

A levegő a bokám és a csuklóm körül kavarog, ahogy a szél feltör, mintha gejzír lenne. Kinyitom a szemem. Mozgok – a föld felé. Felnevetek, szinte hisztérikusan, ahogy a föld egyre inkább közeledik. De egyre gyorsabban mozgok. Ha nem engedem el a megfelelő időpontban, akkor a mozgó kocsik és az állványzat elragadja a testemet, és biztosan meghalok.

Minden izom megfeszül a testemben, ahogy közeledek a föld felé. Amikor már látom a járdán a repedéseket, elengedem, és a földre huppanok, a lábammal érve talajt. A lábaim kiszaladnak alólam, behúzom a karjaimat, és amilyen gyorsan tudom, oldalra gurulok. A beton lehorzsolja az arcomat, és éppen időben fordulok el, hogy lássam, az egyik kocsi éppen felém tart. Mintha egy óriási cipő akarna eltaposni. Tovább gurulok, a kocsi alja pedig végigsúrolja a vállam.

Biztonságban vagyok.

A tenyeremet az arcomhoz szorítom. Nem próbálok felkelni. Ha megtenném, biztosan visszaesnék. Lépteket hallok, és érzem, hogy Négyes keze átfogja a csuklómat. Engedem, hogy elhúzza a kezemet a szememtől.

- Jól vagy? – kérdezi, egymáshoz szorítva a kezünket.

- Igen.

Nevetni kezd.

Egy másodperc múlva én is felnevetek. A szabad kezemmel ülő pozícióba nyomom magam. Rádöbbenek, hogy ilyen közel vagyunk egymáshoz. A levegő megtelik elektromossággal.

Feláll, és engem is magával húz. A kerék még mindig mozog, szelet csap, ami hátrafújja a hajam.

- Megmondhattad volna, hogy az Óriáskerék még mindig működőképes – mondom. – Nem kellett volna felmásznunk.

- Megmondtam volna, ha tudom – mondja. – Nem hagyhattalak ott lógni, úgyhogy kockáztattam. Gyerünk, itt az ideje, hogy megszerezzük a zászlójukat. Zeke ki lesz akadva, ha legyőzzük.

****

A vonaton ülünk. El sem hiszem, hogy az én stratégiámmal nyertük meg a zászlórablás játékot. Nem tudom, mit gondoljak a Négyessel az óriáskeréken töltött időről. Minden érintéskor elektromosság fut végig rajtam. Mi történik köztünk? Kíváncsi lennék, hogy ő is érzi-e. Will hangja ráz fel a gondolataimból.

- Nem hiszem el, hogy lemaradtam róla! – mondja újra a fejét rázva. A szél beáramlik a vonatkocsi ajtaján, és minden irányba fújja a haját.

- Nagyon fontos munkát végeztél azzal, hogy nem álltál az utunkba – mondja Christina vigyorogva.

Al felnyög.

- Miért kellett a másik csapatban lennem?

- Mert az élet nem fair, Albert. És a világ összeesküdött ellened – mondja Will. – Hé, megnézhetem még egyszer a zászlót?

Peter, Molly és Drew a tagokkal szemben ül a sarokban. A mellkasukat és a hátukat kék és rózsaszín festék borítja, a tekintetük pedig levert. Halkan beszélgetnek, lopva felénk tekintgetnek, különösen Christinára. Ez az előnye, hogy nem én szereztem meg a zászlót – nem vagyok senki célpontja. Legalábbis nem többnek, mint máskor.

- Szóval, felmásztál az óriáskerékre, mi? – mondja Uriah. Átbotorkál a kocsin, és leül mellém. Marlene követi.

- Igen – mondom.

- Elég okos volt tőled. Olyan… Művelten okos – mondja Marlene.

Uriah kivesz egy paintball golyót a fegyveréből, és elkezdi nyomkodni a hüvelyk- és mutatóujja között. A vonat balra dől, Uriah pedig nekem esik, az ujjai összeszorítják a golyót, amitől rózsaszín, büdös festék robban az arcomba.

Marlene összegörnyed a nevetéstől. Lassan letörlöm a festéket az arcomról, aztán Uriah arcára kenem. Halolaj szaga terjeng a kocsiban.

- Fúj! – Újabb golyót szorít össze előttem, de rossz irányban nyílik ki, és a festék a szájába spriccel. Köhög és eltúlzottan öklendezik.

Megtörlöm az arcom a ruhám ujjával, és annyira nevetek, hogy megfájdul a hasam.

Ha az egész életem ilyen lesz, tele hangos nevetéssel, merész akciókkal és olyan fáradtsággal, amit kemény, de megnyugtató nap után érzel, elégedett leszek. Amikor Uriah az ujjával kapargatja a nyelvét úgy érzem, valaki figyel. Átnézek a kocsin, és látom, hogy Négyes engem bámul. Rám mosolyog, mielőtt egy Bátor, akit nem ismerek, beszélni kezd vele, ő pedig elszakítja a tekintetét tőlem. Ekkor jövök rá, hogy itt kell lennem. Lehet, hogy az ok, ami miatt ide jöttem, félrevezetett, de hiszem, hogy ide tartozom, és biztos, hogy Tobias is azt akarta volna, hogy itt legyek. Bárcsak ő is itt lenne velem; szeretné a Bátrakat.