Fanfic: A jövő kezdete - A jövőnk


MEGLEPETÉS! Ahogy azt ígértem egy ideje, elkészült a novella, amit A jövő kezdetéhez írtam. A történet hiába záródott le, úgy gondoltam, hogy jól jönne egy kis betekintés a nem túl távoli jövőben, mi is a helyzet a szereplőinkkel.
 
Remélem sokatoknak tudok ezzel örömet okozni, és sokak vágya valóra válik itt azzal, ami anno az epilógusba nem fért bele.

Jó olvasást kívánok mindenkinek ehhez az utolsó szösszenethez, ami nem is annyira szösszenet...



A JÖVŐNK



TOBIAS




Chicago magas épületei a vastag felhőkbe vesznek, amelyek tompa szürkeséggel borítják be a várost. A pár napja hullt eső utáni tócsák még mindig az aszfalt repedései között csillognak, ahova foglyul estek. A színes, őszi falevelek ázottan hevernek széttaposva a járdán, és ráragadnak a cipőm talpára.

Összehúzom magamon a fekete szövetkabátot, és lehajtom kissé a fejem, miközben gyorsítok a lépteimen, hogy minél hamarabb beérjek a szeles, hűvös utcáról.

Tudom, hogy nem fog lelkesedni azért, hogy ebben az időben kell hazasétálnunk. Később muszáj lesz kiengesztelnem valamivel.

Az emberek most már ritkán fordítják felém a pillantásukat, mint azt korábban tették. Már nem számítok akkora látványosságnak, ahogy szerencsére Tris sem. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem venném észre, mikor időnként valaki felismer minket az utcán.

Szerencsére ma is elkerülnek a kíváncsi pillantások, habár egy néni furcsán megbámul, de lehet csak azért, mert épp mellette léptem bele az egyik tócsába. Persze sosem lehet tudni, hogy nem ismer-e valahonnan.

Mikor már közel járok az úticélomhoz, egyre több ismerős, kedves pillantást kapok. Erre azért már többen megjegyeztek maguknak, és nem csak azért, mert egyszer régen részese voltam a harcoknak és a szabadságunk megvívásának.

A szokásos mosolyok mellett a jól megszokott zsivaj fogad, mint minden délután, mikor én érkezem, és nem Trisen van a sor. Valahogy az első héten az idegeimre ment az egész, csak azt vártam, hogy minél hamarabb hazaérjünk, de mára már én sem olyan morcosan lépek be az ajtón. Azért azt nem állítom, hogy kedvemre való lenne a dolog, és már nem idegesítene a sok vékony, cincogó hang.

Mrs. Mendeznek felragyognak a szemei, mikor meglát. Gondolom örül, hogy egy gondot leveszek a válláról a délután hátralevő részére.

Aztán meghallom az izgatott kiáltást, amiért megéri minden egyes alkalommal keresztül verekedni magam az izgága, hangos gyerektömegen.

– Apa!




***




Vicces belegondolni, hogy már több, mint tíz éve, hogy megkértem Tris kezét. Kicsit sem siettünk a házassággal, jó öt év is eltelt, mire hivatalosan is összekötöttük az életünket. Ha belegondolok, semmin nem változtatott, hogy férj és feleség lettünk, az együttélés épp olyan harmonikus közöttünk, mint azelőtt. Csak valahogy ezzel a házassággal jobban megértettük egymást és a szerelmünket, valamint megértettük, hogy valóban felnőttünk. Amit néha nem igazán tudok felfogni, hiába léptem már át a harmincat. Még mindig olyan rajongással bámulom olykor Trist, mint mindennek a kezdetén.

Ám számomra a házasság ettől nagyobb változást is hozott. Félredobhattam a nevemet, ezúttal örökre, így eltörölve az egyetlen kapcsot, ami még a szüleimhez láncolt. Nem vagyok többé Tobias Eaton, se Négyes. Most már mindenki számára Tobias Prior vagyok.

Hálás vagyok Trisnek, amiért felvehettem az ő vezetéknevét. Így valahogy a múlt kevésbé nyomja a vállamat. Az ő szülei sokkalta méltóbbak arra, hogy valaki tovább vigye a nevüket.

Ahogy a fiunk teszi. Tennant Prior.

Rá úgy tekintek, mint egy csodára, hiszen az is. Nem csak azért, mert fenekestül felfogatja az életünket, és mellette képtelenség lenne unatkozni, de már maga a tény, hogy itt van, igazi csoda.

Az orvosok szerint is. Nem sok reményt fűztek hozzá, hogy gyerekünk szülessen mindazok után, amiket Tris keresztül ment. A lőtt sebek, a sok szérum, a lelki megrázkódtatások...

Igazából sosem akartunk görcsösen egy kisbabát, bár természetesen Tris elégé elkeseredett attól, hogy nem biztos, hogy valaha is anya lehet. Én pedig féltem attól, hogy milyen apa lennék. Tris tisztában volt vele, hogy mennyire rettegek attól, hogy én is olyan leszek, mint az apám, habár mindig igyekezett meggyőzni, hogy ez nem következhet be. Így aztán csak néha került elő egy új családtag kérdése, és ahogy telt az idő, én is egyre inkább szerettem volna.

Aztán már csak arra eszméltünk, hogy az óvatos elgondolásunk valósággá vált. Emlékszem, hogy egymást ölelve könnyeztünk a hír hallatán.




---




Teljesen átáztam odakint, olyan nagy vihar kerekedett, és úgy rohantam vagy négy háztömböt hazáig. Megkönnyebbülten sóhajtok, hogy végre becsukódik mögöttem a lakásunk ajtaja. Azonban a öröm gyorsan átcsap aggodalomba, ahogy megpillantom Trist a kanapén ülve.

Egy párna fekszik az ölében, amit görcsösen szorít. Az arcán különös kifejezéssel maga elé bámul. Mindig megijedek, mikor ilyennek látom. Legtöbbször valami történt, vagy bántja valami, aminek a vége általában zokogásba torkollik, utána pedig napokig alig szól hozzám.

– Tris? – szólítom meg óvatosan, és letelepedek mellé. – Mi a baj? Jól vagy?

Bólint, és még pár másodpercig a lábujjait nézi, mielőtt végre rám emelné a pillantását. Csak most látom, hogy vörösek a szemei, de valahogy egyfajta örömöt látok megcsillanni bennük. Ami ha lehet, még inkább összezavar.

– Csak voltam az orvosnál… Christina elrángatott…

Gombóc nő a torkomba. Tudom, hogy egy ideje nem érzi jól magát, de nem gondoltam volna, hogy komoly a dolog. Hiszen korábban is előfordult már, hogy napokig rosszul volt, így nem gyanakodtam. Lehet mégis kellett volna? Viszont akkor nem értem, miért tűnik boldognak, ahelyett hogy letört lenne.

– De… nincs semmi baj, ugye?

– Nem, nincs… – feleli, amitől kissé megnyugszom. – De kiderült, hogy az orvosok tévedtek.

– Tévedtek? Miben tévedtek pontosan?

Azt hiszem, ez a beszélgetés egyre jobban összezavar. Most már fogalmam sincs, mit gondoljak. Különösen, mikor Tris idegesen lesüti a pillantását. Látom, hogy a fogai az ajkába mélyednek. Erről képtelen leszokni.

– Amit… a gyerekvállalásról mondtak.

Az agyam teljesen lefagy egy pillanatra. – Mi?

– Mikor… – Megtorpan, és felsóhajt, mielőtt folytatná. – Mikor azt mondták, hogy nem eshetek teherbe. Tévedtek, Tobias.

Kell néhány pillanat, míg tudatosulnak bennem a szavaim. Tudom, mennyire lesújtotta akkor a hír. Erre most kiderül, hogy tévedtek? Mégis mit akar ez jelenteni?

– Valóban? – kérdezem, közben az arcát fürkészem. – Vagyis tényleg? Biztosan?

– Tobias, nyugodj le – szól rám finoman, egy lágy mosollyal az arcán. – Ülj le.

Letelepedek mellé a kanapéra, az egyik kezemet a térdére fektetem, továbbra is idegesen fürkészem a pillantását, miközben a saját térdem fel-alá jár. Megfogja a kezemet, és összefűzi az ujjainkat. Ennek mindig bámulatos hatása van rám; máris csillapodik bennem a feszültség.

– Igen, biztosan – szólal meg kicsivel később.

– De hogy lehetnek benne biztosak? Hiszen eddig az volt, hogy nem történhet meg.

Felnevet, nekem pedig fogalmam sincs, miért. Semmi vicceset vagy szórakoztatót nem mondtam az imént. Szép tőle... Én itt aggódom, ő meg még komolyan sem veszi a helyzetet. Egyszer már fel kellett dolgoznia ezt a rossz hírt, de nem hinném, hogy még egyszer képes lesz rá.

Oldalba bököm a könyökömmel, mire végre abbahagyja a kacarászást. Ám azzal, hogy váratlanul megölel, és a mellkasomhoz bújik, még inkább meglep.

– Mert megtörtént, Tobias. Már megtörtént…

Értetlenül nézek rá, majd mintha lámpát gyújtanának az elmémben, minden világossá válik. A rosszullétek, az orvos, a szavai… Érzem, ahogy elnyílik a szám.

Meg kell szólalnom. Tudom, hogy ki kell nyögnöm valamit, de nem megy. Hosszú percekig nem találom a szavakat, csak tátogok, mint egy hal, ami a partra vetődött. Nem voltam felkészülve egy ilyen hírre. Ám aztán rájövök, hogy mi az az érzés, ami a mellkasomat perzseli. A boldogság. Egyszerre értelmetlennek tűnik minden szó.

Egyszerűen lehajtom a fejem, és megcsókolom Trist.

– Gyerekünk lesz – suttogja, az ajkai továbbra is az enyémeken pihennek.

– Igen…

Megérzem az első kigördülő könnycseppjeit az arcomon, majd mikor letörlöm őket a kézfejemmel, rájövök, hogy nem ő az egyetlen, aki sír. Az én szememből is peregnek a könnyek. Hosszú-hosszú percekig maradunk így: egymást ölelve, némán könnyezve a boldogságtól, a csodától.

Nem tudom, hogy készen állok-e az apaságra, de tudom, hogy most már nincs visszaút. És ezt akarom. Istenem, mindennél jobban akarom!




---




Az első hetek könnyen mentek. Boldog voltam, szinte képtelen voltam letörölni a vigyort a képemről. A mosolyom pedig csak tovább szélesedett, ahányszor megláttam Tris ragyogó arcát. Tisztában voltam vele, mennyire szeretné ezt a babát. Ráadásul valahogy minden egyszerűbbnek tűnt akkor, mintha a múlt már nem vetne árnyékot ránk, mikor tisztában voltam vele, hogy ez közel sem volt így. Ott volt az minden elejtett pillanatban, mikor nem számítottunk rá.

Aztán ahogy Trisnek már nem volt többé lapos a hasa, és láthattam, hogy a gyermekünk valóban ott növekszik benne, az egész valóságossá vált. Ekkor kezdődtek a rémálmok.

Először csak a régi emlékek törtek fel belőlem. Ahogy az ap… Marcus lassan kihúzta az övét az övtartó karikáiból. Ahogy a kemény bőr csattant a csupasz hátamon. Ahogy kattant a szekrény zárja. Ahogy kiejtette azokat a szavakat: Ez csak a javadat szolgálja.

Később ezek a rémálmok sokkal sötétebbekké váltak. Már nem Marcust láttam, hanem magamat az ő bőrében, előttem egy síró kisgyereket Tris szőke hajával. Ezúttal az én kezemben volt az öv. És a gyerek háta volt vörös az ütésektől.

Ezek után mindig verejtékben úszva, reszketve ébredtem. Tris szemében, az óvatos érintésében láttam az aggodalmat. Számtalanszor kérdezte, hogy mi történt az álmomban, de csak vállat vontam, és közöltem, hogy csak ostobaság, és jól vagyok. Biztos vagyok benne, hogy tudta az igazat. Legalábbis azt, hogy Marcusnak és a születendő kisbabánknak van köze a rendszeres lidércnyomásokhoz. Ám mégsem vallhattam be, hogy álmomban bántom a gyerekünket.

A legnehezebb időszak volt az életünkben. A kialvatlanság mindkettőnkre rányomta a bélyegét, és ez ingerültséggel párosult. Akkoriban a kiabálásunktól volt hangos a lakás. A veszekedéseinknek leginkább az ajtók látták a kárát.

Korábban a vitáinknak sokkal komolyabb súlya volt; mint az esztelen akciói, vagy az ostoba szövetségem Nitával. Ám legalább végre olyan apróságokon veszekedtünk, hogy ki tette vissza szinte üresen a tejet a hűtőbe, vagy hogy miért hagytam elől a cipőmet, vagy kellett már harmadik napja ugyanazt ennem vacsorára.




---




– Miért kell ilyen bunkónak lenned? – üvölt rám, az arca kivörösödött a méregtől.

– Neked meg nem kéne minden apróságon kiakadnod – kiáltok vissza.

– Igen? – fűzi össze a karjait a mellkasa előtt. – Neked pedig jobban oda kéne ezekre az apróságokra figyelni, Négyes!

– Ne nevezz így! Tudod, hogy utálom, mikor felhasználod a becenevemet ellenem.

Mindig ezt csinálja. Akárhányszor valami rosszul sül el, a becenevemmel dobálózik, amit már évek óta nem használok.

– Akkor ne viselkedj úgy! – tovább hadakozik, de az arcvonásai már inkább fájdalmat, mint haragot türköznek. – Nem szeretem, mikor rideg vagy velem.

Elgondolkodom. Nem értem, miért gondolja azt, hogy ridegen bánok vele, mikor ő volt az, aki szóvá tette, hogy ledobtam a táskámat a földre. Meg hogy nem tettem fel a törölközőmet a szárítóra. Meg hogy nem vittem le reggel a szemetet.

Kissé nevetséges, hogy ilyen problémáink vannak.

– Én meg azt nem szeretem, hogy az ostoba hormonok miatt úgy bánsz velem, mint egy lusta gyerekkel.

Látom, ahogy kinyitja a száját, de nem jön válasz a torkából. Helyette elhomályosul a pillantása, és olyan döbbenettel néz rám, mintha képtelen lenne hinni a fülének. A keze reszketni kezd, mint minden alkalommal, mikor a sírás környékezi.

Tudom, hogy mi lenne a helyes cselekedet: mellé lépni, és a karjaimba zárni, bocsánatot kérni tőle, és addig csókolni, amíg el nem felejti az ostoba kijelentésemet. Ám képtelen vagyok a szemébe nézni.

A bejárati ajtó döngve csapódik be mögöttem, de a halk zokogását még így is hallom.




---




Rá kellett jönnöm, hogy mindezzel képtelen leszek egyedül megbirkózni. Azonban nem kérhettem Tris segítségét; számára így is nehézségeket okoz maga a terhesség, nincs szüksége még az én vívódásomra is, gondoltam ekkor.

Fájt, hogy nem beszélgettem meg mindezt Zeke-kel. Minden nap hiányzik a legjobb barátom, de ekkor lett volna a legnagyobb szükségem rá. Emlékszem, hogy véresre vertem az öklömet az egyik sikátor falán, mert nem tudtam mit kezdeni a hirtelen rám törő gyásszal.

Aztán amint a fájdalom átvette a helyét, leültem, és sorra vettem a többi lehetőségemet.

Christinával ilyenről nem szerettem volna beszélni, habár talán megértett volna, de valószínűleg inkább azt javasolta volna, hogy beszéljek Trisszel. Amit el akartam kerülni. Uriah megint csak kiesett a jelöltek közül, hiszen még az új önmaga is elég komolytalan egy ilyen beszélgetéshez. Pluszban csak még inkább arra emlékeztetne, hogy Zeke-kel nem beszélhetek.

A követező lehetőségem a kollégám, Ralph volt. Ám ő nem ismeri a múltamat, és szerettem volna, ha ez így is marad. Beszélhetnék Carával és Matthewval is, ők viszont nem álltak olyan közel hozzám, hogy egy ilyen témával előhozakodnék nekik.

Így a választásom végül Amarra esett.




---




– Jól van, kölyök, mi a helyzet? – ül le velem szembe Amar.

Körbepillantok. A Muskátlispite Bár – aminek természetesen Uriah javasolta a nevét a tulajnak – elég csendes egy kocsma. Nem sokan járnak ide hétköznap este, akik meg mégis, azok csendben iszogatják a poharuk tartalmát.

Néha kissé idegesítő, hogy Amar gyerekként kezel, mikor nem sokkal vagyok fiatalabb nála. Ráadásul már felnőtt vagyok, így nem örülök neki, hogy még mindig kölyöknek hív.

– Leszokhatnál, hogy kölyökként kezelsz, mert nem vagyok az. Ráadásul hamarosan apa leszek.

– Hogy mi?

Basszus, egy pillanatra elfelejtettem, hogy még nem mondtuk el a barátainknak. Csak Christina tudja, és csoda, hogy még nem kürtölte világgá a hírt.

Csak bólintok, hogy jól értette. Nem szívesen magyarázkodnék, hogy miért nem avattuk még be őt és George-ot is. Igazából én sem tudom, de az biztos, hogy a gondolataink minden körül forogtak, csak nem egy bejelentésen a baráti körünk felé.

– Gratulálok, Tobias – veregeti meg a vállam.

– Köszi.

Rendel két italt. Nem gondoltam volna, hogy ennyire be fog jönni ez a sör, amit újabban lehet itt kapni. Ég és föld a Bátrak alkoholjához képest. Mondjuk nem is olyan erős.

– Akkor mégis mi a baj? Azt hittem, ha ez egyszer bekövetkezik, boldognak foglak látni. De inkább tűnsz… nem is tudom, szétesettnek?

Felsóhajtok, és nagyot kortyolok a habos italból. Nem hittem volna, hogy ennyire látszik rajtam, mennyire az összeomlás szélére kerültem.

– Boldog vagyok. Csak a rémálmok…

– Rémálmaid vannak? – vonja fel a szemöldökét. – Csak nem…?

– De, az apám miatt. Hogy olyanná válok majd, mint ő. Hogy bántani fogom…

Elakad a szavaim, így képtelen vagyok folytatni. Csak csendben figyelem a felfelé szökő buborékokat a poharamban, miközben feszülten várok a reakciójára.

– Nehezen szabadulsz meg az apád iránti félelmedtől… – jegyzi meg, miután ő is iszik egy kortyot. – Megértem, hogy ez befészkelte magát a fejedbe, és tartasz tőle, hogy egy ilyen apa mellett te milyen szülővé válhatsz.

Ha egy kicsit is hasonlítok Marcusra, akkor katasztrofális szülő lesz belőlem...

– Viszont én ismerlek, Tobias. Tudom, hogy nem vagy olyan, mint az a szörnyeteg. Képtelen lennél olyan fájdalmat okozni egy kisgyereknek, mint amit te átéltél.

– Mi van, ha épp azért okoznék neki, mert tudom, milyen?

Amar a vállamra teszi a kezét, és kissé megráz, mintha ettől elfejteném a kínzó gondolataimat. Azok viszont pillanatról pillanatra egyre kínzóbbakká válnak.

– Verd ki ezt a fejedből, kölyök. Tudom, hogy nem lennél rá képes. És nem csak azért, mert gyerek, hanem mert Tris gyereke. Sosem lennél képes ártani se neki, se a picinek.

– Hogy lehetsz ebben ennyire biztos?

– Mert te nem Marcus vagy. Lassan már tíz éve ismerlek, és tudom, hogy nem vagy erőszakos. Akármilyen keménynek mutatod magad, könnyen el tudsz lágyulni. Különösen Tris mellett.

Elmosolyodom akaratlanul is. Tris mindig előhozza belőlem a gyengédebb énemet, ami lassan úgy érzem, kezdi átvenni az uralmat.

– Sokat változtál, remélem tudod. Szinte rád sem lehet ismerni. – Kérdőn nézek rá, mire csak felnevet. – Felszabadultabb vagy, boldogabb. Többet mosolyogsz, mint azt bármikor is el tudtam volna képzelni rólad. A lépteid sem olyan görcsösek, mint egykor. Mintha kicseréltek volna.

Ostobán nézhetek rá, de nem tudom elhinni, hogy mindezt a változást látja rajtam. A fejemben nem sokban különbözök attól a tizenhat éves gyerektől, aki elmenekült otthonról.

– Ráadásul jóképűbb vagy, mint valaha. Ez a hosszabb haj baromi jól áll. – Akaratlanul is a hajamhoz kapok, ami már lassan a szemembe lóg. Rég elfeledtem az Önfeláldozók stílusát. – Komolyan, ha mindketten agglegények volnánk, biztosan rád mozdulnék.

– Amar! – sziszegem le döbbenten, és érzem, hogy elvörösödöm, mire persze csak kacarászik. Néha elfelejtem, hogy ő a saját térfelén játszik, ahogy azt mostanában meg szokta jegyezni. – Azt hittem, jól megvagytok George-dzsal.

– Így is van – bólogat. – Épp azért mondtam, hogyha mindketten agglegények volnánk. De nem vagyunk, úgyhogy ne vágj ilyen rémült pofát.

Zavartan én is felnevetek. Rendelni akarnék valami erősebb italt, de Amar elhessegeti a pincért.

– De ez a sör minden, csak nem elég. Kissé összekaptunk Trisszel, úgyhogy most nagy szükségem lenne valami erősebbre.

– Dehogy van! Azért, mert zűr van a paradicsomban, még nem fogom hagyni, hogy lerészegedj itt nekem, aztán Tris az én seggemet rúgja szét.





---




Amar szavain sokat gondolkodtam akkor, hazafelé tartva. Talán sikerül megszabadulnom ettől a rettegéstől. Azt biztosan tudom, hogy szeretem Trist, a közös életünket, és nem tennék semmit amivel tönkretehetném mindezt.

A fejemben kellett tudatosítanom, hogy a rémálmaim nem válnak valósággá. Nem. Vagyok. Marcus.

Nem kerülhettem tovább a dolgot, hiszen meg kellett beszélnem az egészet Trisszel. Ő volt, és még most is ő az egyetlen, aki ismer annyira, hogy megértse, miért törnek rám ezek a rémálmok, ezek a gondolatok. Viszont akkor féltem, hogy ha mindezt elmondom neki, ő is rettegni fog ettől. Rettegni fog tőlem. Azt képtelen lettem volna elviselni.

De épp ezért gyáva voltam, rettegtem a reakciójától, még ha ezt magamnak sem akartam bevallani. Bennem volt a félsz, hogy elveszíthetem őt, házasság ide vagy oda. Néha még most is belém mar ez az érzés.

A korábbi veszekedésünk azonban még kellemetlenebbé tette a helyzetemet. Aggódtam, hogy sikerül-e kibékülnünk, vagy ha bevallok mindent, az csak ront a helyzeten. De a bizonytalanság még nehezebbnek tűnt.




---




A kanapén ülve mintha könnyebb volna beszélni, de amint elismerem, hogy miről szólnak az álmaim, máris elszáll az összes nyugalmam. Tris túlságosan is csendben van, amitől összeszorul a gyomrom, jobban mint eddig. Túlságosan aggódtam a reakciója miatt, erre most nem reagál semmit. Mintha még mindig haragudna rám.

– Mondj valamit – kérlelem egy idő után, mikor a várakozás már túl soknak bizonyul.

– Csak gondolkodom… – motyogja, majd sóhajtva hátradől. – Istenem, Tobias, hogy lehetsz ilyen ostoba.

– Ostoba? – kérdezem felvont szemöldökkel.

– Igen… Ostoba, amiért ilyen egyáltalán megfordult a fejedben. Tudom, hogy el is hitted, hogy ilyesmire képes lennél, mikor én meg tudom, hogy esélytelen. És azért is ostoba vagy, hogy nem beszéltél velem erről. Komolyan felmerül bennem a kérdés, hogy bízol-e egyáltalán bennem.

A szavai mellkason vágnak. Nem vádlón beszél, mégis olyan érésem van. Nem bíztam benne? Nem… csak nem akartam… De mit nem akartam? Megbántani? Vagy inkább nem akartam, hogy lássam a csalódottságot a szemében, amit most? Hogy félni kezd tőlem?

– Te is tudod, hogy bízom benned, Tris – válaszolom, igyekezve nyugodt hangot megütni, bár még így is hallom, hogy gyengén csengnek a szavaim. – Egyszerűen… bepánikoltam, azt hiszem. – Még magamat is meglepem ezzel a vallomással. Valahogy hirtelen megértem, mi is ez az egész. – Azt hittem, már túl vagyok ezen a félelmemen. De mégse. Minden előjött most, hogy az apám helyzetébe kerülök.

– Nem kerülsz a helyzetébe…

– De igen – szakítom félbe. – Én is valakinek az apja leszek, aki iránt felelősséggel tartozom. Épp úgy, ahogy Marcus is felelős volt értem. Az egész néhány hónap múlva valóságos lesz, és nem tudom, hogy ettől milyen ember leszek.

Látom rajta, hogy igyekszik feldolgozni a szavaimat, megérteni, mi megy végbe bennem. Irigylem, hogy neki nem kell ilyen félelemmel élnie. Most vált kristálytisztává, hogy az apám mennyire megnyomorított.

– Tobias… – megcsóválja a fejét, majd közelebb hajol hozzám, a tenyerét az arcomra fekteti. Épp oly gyengéd az érintése, mint mindig. – Lehet, hogy te kételkedsz magadban, de én hiszek benned. Biztos vagyok benne, hogy nem leszel másmilyen ember, csak mert apa leszel. Attól még ugyanúgy az a férfi maradsz, akit szeretek. És aki engem szeret. Csak lesz még valaki az életünkben, akivel megoszthatjuk a szeretetünket.

– Egy kicsit sem tartasz attól… attól, hogy egyszer megtörténik, ami a rémálmaimban?

– Egyáltalán nem – rám mosolyog, de azért megrovón megcsípi az arcomat. – Fogd már fel végre, hogy semmi közöd Marcushoz. Emlékezz rá, hogy már Prior vagy.

Ez így van. Nem vagyok többé Eaton. Nem kell, hogy befolyásolja a múltam a jövőmet. Csak annyit kell tennem, hogy kiöljem magamból azt a keveset, ami egykor Marcushoz tartozott.

De vajon ez a tudat elég, hogy túllépjek a félelmemen? Mi van, ha most elfojtom, de évek múlva újra előjön? Vagy beigazolódik?

– Nem tudom, hogy ez elég-e, hogy ne rettegjek tőle… – suttogom.

Felemeli a fejem, hogy a szemébe nézzek. Nem tudom, mikor sütöttem le a pillantásomat, de ettől még kínosabban érzem magam.

Azt hittem, ha már nem leszek tinédzser, ezeket az érzéseket elfelejthetem, ám még mindig zavarba hoz, ha magamról kell beszéljek, ha fel kell tárnom a legbenső titkaimat. Tris jelenlétében meg különösen könnyen zavarba jövök, még ennyi év után is. Persze nem minden helyzetben…

– Akkor én itt leszek, hogy kiverjem a fejedből.

Nem hagy időt a válaszadásra, se egy mosolyra, helyette a keze a tarkómra siklik, hogy magához vonjon. Az ajkai finoman, ismerősen érintik az enyémeket. Nem hinném, hogy valaha is képes lennék megunni ezt az érzést.

– Ha azt gondolod, hogy e félelmed miatt kevésbé szeretlek, nagyon tévedsz.

Valóban ostoba vagyok. Én is képtelen lennék azért nem szeretni őt minden porcikámmal, mert van egy félelme, ami megkeseríti az életünket.

Ezúttal én vonom magamhoz, de ez a csók sokkal mélyebb, több érzelmet hordoz magában, mint az előző. Szenvedélyesebb is, és hamarosan a kezeink sem elégednek meg annyival, hogy egymásba kulcsolódnak. Megbabonáz a bőrének finom érintése, és nehezemre esik koncentrálni minden másra.

Meglep, ahogy sürgetően gombolja ki az ingem. Mintha hallanám, hogy elakad a lélegzete, ahogy a mellkasomra pillant, de a pír az arcán határozottan ott van. Akárcsak az első alkalommal, hogy a pólóm nélkül látott.

Az én számon is kiszalad egy sóhaj, ahogy végigfuttatja a kezeit a bőrömön, majd lassan lesimítja a vállamról a ruhadarabot. Összerázkódom, ahogy az ajkai a testemre tapadnak.

– Még mindig elcsodálkozom, hogy az enyém vagy – mormolja szinte alig hallhatón.

Kisimítok egy arcába lógó, kósza tincset, és a szemébe nézek, amiben annak hideg színei ellenére olyan melegséget látok, hogy felhevíti a testem.

– Én is nehezen hiszem el, hogy a feleségemnek hívhatlak.





---




Meglepő volt számomra, hogy a tudat, miszerint Tris elfogad a félelmeimmel együtt, és egy hangyányit sem tart attól, hogy ezek egyszer megelevenednek, segített elűzni a rémálmaimat. Néha előfordult, hogy a rettenet beleszövődött az álmaimba, de már közel sem olyan gyakran, és nem borultam ki tőlük olyannyira, mint a beszélgetésünk előtt.

Jött pár nyugalmas hét, amikor csak arra koncentráltunk, hogy szülők leszünk. Ebben persze kivették részüket a barátaink is.

Amint megtudták a hírt, Christina vezetésével bulit szerveztek. Legalább nem a mi lakásunkba, hanem a saját otthonukba, de így is túlzásnak véltem.

Viszont az jóleső érzéssel töltött el, hogy mindenki legalább annyira örült, mint mi. Ők is tisztában voltak vele, hogy mennyire úgy tűnt, ezt a hírt sosem leszünk képesek bejelenteni. Susan még sírva is fakadt, mire Uriah elmormolt egy muskátlispite beszólást az orra alatt.

Ám az egész parti ott bukott el, hogy az asztalt roskadásig megpakolták alkohollal. Tris egész este kényelmetlenül érezte magát a részeg baráti társaságban. Legszívesebben jól fejbe kólintottam volna Christinát, amiért elfeledkezett arról a nem aprócska tényről, hogy a legjobb barátnője nem ihat alkoholt. Ráadásul még úgy is tűnt, hogy emiatt nem is érzi rosszul magát.

Azon az estén csak mi ketten maradtunk józanok.

Viszont miután otthagytuk a hangosan horkoló vagy röhögcsélő barátokat, otthon a hálószobában egymáshoz bújva végre felszabadultan beszélgettünk a hamarosan bekövetkező jövőnkről.




---




Lefárasztott a buli, amit a barátaink sebtében dobtak össze, és mindegyikőjük kidőlt a piától. Nem hittem volna, hogy lehet valaki olyan idegesítő, mint egy részeg volt Őszinte, de Christina minden várakozásomat felülmúlta. Remélem én sosem voltam ennyire kibírhatatlan, mikor párszor többet ittam, mint kellett volna.

Tris is fáradtan bújik hozzám, és olyan csendben van, hogy egy idő után azt hinném, talán elnyomta az álom, ám megállás nélkül a pólóm gyűrődéseivel játszanak az ujjai, így tudom, hogy ébren van.

– Hé, minden oké? – simítok végig a haján.

Mocorogni kezd, és ha lehet, még inkább az oldalamhoz préseli magát.

– Igen, csak gondolkodtam.

– És min? – Igyekszem válaszra sarkalni, de hallatszik a hangján, hogy nagyon a gondolataiba révedt.

– A babán… – vallja be egy sóhajtás kíséretében. Sejtettem, hogy ezen kattog az agya. A mai nap után én is csak rá tudok gondolni. Még ha kissé lököttek is a barátaink, tudom, hogy rengeteg szeretetet fog tőlük kapni a gyerekünk. – Hogy mennyire meg fog változtatni mindent.

Finoman megszorítom a vállát. – De ez jó változás lesz, Tris – győzködöm, még ha legbelül magamat is kell. – Igaz, hogy az életünk a feje tetejére fog állni, de megéri majd. Már nem csak ketten leszünk egy család.

– Igazad van. Csak olyan… szokatlan a gondolat.

Kibontakozik az ölelésemből, és felül az ágyon. Találkozik a pillantásunk, és meglátom a könnyek halvány csillogását a szemében.

– Tudom, hogy félsz tőle, hogy rossz apa leszel. De én is tartok attól, hogy én nem leszek elég jó anya.

Meg akarom neki mondani, hogy ez hülyeség. Elképzelni sem tudnám, hogy Tris ne lenne jó anya, mikor ő az egyik leggondoskodóbb ember, akit ismerek. Habár ezt ő be nem vallaná magáról.

– Ez alkalommal akkor legyek én az, aki nem engedi, hogy másmilyen legyél, mert tudom, hogy ezt az akadályt is sikerrel fogod venni.

– Jól esik, hogy bízol bennem – szorítja meg a kezem, ám érzem, hogy reszketnek az ujjai. – Csak sokkal egyszerűbb volna, ha nem egyedül kéne ezt átélnem.

Felemelem az állát, hogy ne a pólómra tapadjon a pillantása, de a szemében olyan fájdalmat látok, ami az én torkomat is elszorítja.

– Tris, tudod jól, hogy nem vagy egyedül. Hiszen itt vagyok, ahogy Christina meg a többiek is. Sosem fogsz magadra maradni, érted?

A fejét rázza csupán, a haja az arcába szökik, és látom, ahogy egy kósza könnycsepp legördül az arcán.

– Csak egyszerűbb lenne, ha… ha anya velem lehetne.

Nem habozom sokáig, egy másodperc törtrészéig sem, rögvest magamhoz húzom. Talán most egy ölelés többet ér, mint a szavak. Ötletem sincs, mit mondhatnék, amivel kissé csillapítani tudnám a fájdalmat, ami a lelkét mardossa. Nekem elképzelésem sincs, milyen nehéz lehet neki ez a terhesség az édesanyja nélkül.

– Sajnálom, hogy nem lehet itt. Hogy nem láthatja az unokáját. Hogy nem láthatja azt a csodálatos nőt, akivé váltál. De tudom, hogy bármilyen nehéz is lesz, képes leszel rá, Tris. Csak higgy benne, hogy így lesz.

A karjai még mindig reszketnek kissé, de szorosan ölel, és érzem, ahogy könnycseppek nedvesítik meg a pólómat.

– Köszönöm – motyogja kissé sírós hangon. Azonban Tris elég erős, hogy még most is tarja magát.

Egy ideig simogatom a hátát, amitől hamar el is lazul, és már nem érzem, hogy nedves lenne az arca. Lassan kibontakozom az ölelésünkből, és a szemébe nézek, és miközben millió gondolat száguld végig a fejemben, hogy deríthetném jobb kedvre, egy pajkos mosoly terül szét az arcomon. Látom rajta, hogy értetlenül felvonja a szemöldökét, de valahogy kevésbé tűnik lehangoltnak.

– Mi az? – kérdezi egy jó percnyi hallgatás után, mikor még mindig nem adok választ az azóta is szikrázó vigyoromra.

– Minek örülnél jobban? Egy kisfiúnak vagy egy kislánynak?

Láthatóan annyira meglepi a kérdésem, amit most először hoztam fel, mikor már egy jó hónapja tudom, hogy állapotos, ha lenne valami a szájában, biztosan félrenyelné. Mire pedig elnevetem magam, amiért tátva maradt a szája, belebokszol a vállamba.

– Néha olyan gyerekes tudsz lenni – dünnyögi kissé sértődötten, habár igazából nem is sértődött meg, mert a szája szélén egy mosoly bujkál.

– De így szeretsz.

– Még jó…

Kacagva magamhoz húzom, és csókot nyomok a halántékára. Ő is felnevet, amit fél sikernek könyvelek el. Talán sikerült kissé lenyugtatnom.

– De komolyan, gondolkodtál már ezen?

– Nem tudom, Tobias… Talán… mindegy igazából. Mindkettőnek megvannak a maga szépségei. Csak azt szeretném, hogy ne legyen miattam semmi baja.

Reszketeg a hangja, ám nem is csodálom. A félelem bennem is ott van, hogy a sérülése, a sok szenvedés valahogy kihat a babára. Sosem bocsájtaná meg magának, ha nem lenne egészséges a pici. Abba szerintem mindketten beleroppannánk, ha a múlt eseményei ilyen szinten kihatnának az életünkre.

– Ne aggódj, Tris. Úgy lesz.

– Hogy lehetsz ebben ennyire biztos? – csattan fel, de a következő pillanatban meg is bánja, hogy megemelte a hangját. Lesüti a pillantását, és az ajkába harap, mint minden alkalommal, mikor ideges.

– Mondjuk azt, hogy apai megérzés – felelem komoly hangon, de nem tudom elnyomni az árulkodó mosolyomat. A szemeit forgatja, de azért halkan felkuncog. Szórakozottan simogatom a kézfejét. – Mellesleg nekem tetszik Christina névötlete.

Elkerekedett szemmel néz rám. Gyanítom, az jár a fejében, hogy elment az eszem, pedig nagyon is komolyan mondtam. Na jó, azért egy kis humor csendült a hangomban, de tudom, hogy ezzel képes leszek feloldani a melankolikus hangulatát.

– Most komolyan folytatni akarod a „hagyományt”, és egy számnak neveznéd el a gyerekünket?

– Miért ne? Nálam is bevált a dolog – felelem vigyorogva, mintha az, hogy felvettem a Négyes nevet akkor, a legjobb dolog volt. Mondjuk valamilyen szinten igen, mert elszakadhattam a gyermeki énemtől és a fojtogató múltamtól.

Meglepődik, mikor hanyatt döntöm, és egymásba forrasztom az ajkainkat. Néha olyan nehéz ellenállnom a kísértésnek, hogy megszabadítsam őt minden ruhadarabtól, amit feleslegesnek érzek, de most azért sikerül. A vágyaim helyett a csók édes ízére koncentrálok, ami kellően elbódítja a tudatom.

Mikor végül elszakítom az ajkamat az övétől, elhúzódom, és lejjebb csúszva az ágyon hagyom, hogy a kezeim a pólója alá csússzanak, és az ujjaim felgöngyölítsék az anyagot. Észreveszem, hogy libabőrös lesz, ahogy az ujjhegyeim végigsiklanak az oldalán.

A hasán már látszik a változás: nem olyan lapos, mint eddig volt, de még a ruháin keresztül nem szembetűnő, hogy elkezdett kerekedni, nem is kicsit. Ez viszont nem akadályoz meg, hogy puszit nyomjak a kis domborulatra. Szinte látom, ahogy a kisbabánk odabent növekedik.

– Ten – suttogom büszke mosollyal az arcomon.

Megértem, hogy Tris bizonytalan magában, ám most már tudom, hogy segíthetek neki. Az anyukája ugyan nem segíthet neki, de tudok valakit, aki képes lehet valamennyire a helyébe lépni.




---




Ahogy teltek a hetek, sokkal inkább aggódtam azért, hogy valami történik Trisszel vagy a babával. Pedig látszólag csak én aggodalmaskodtam, mivel Tris látszólag teljes nyugalommal viselte a terhességet. Ám néha elkaptam, hogy félelem csillan a szemében, de be nem vallotta volna, hogy tart tőle, valami gond lesz, és nem fog minden olyan simán menni, ahogy azt szerettük volna.

A félelmünk teljesen ésszerű volt, hiszen az életünkben korábban sem ment semmi zökkenőmentesen.

Viszont közben volt időm gondolkodni a tervemen, hogy miként is pótoljam az anyukáját, hogy meg tudjon birkózni a terhesség árnyoldalaival. Emellett kissé bűntudatot is érzem amiatt, hogy rajta kívül már minden barátunk tud a piciről, mikor neki kellett volna elsőként értesülnie a hírről.

Ám jelenleg a régi Barátságos központban tölt néhány hetet, hogy felügyelje az ott folyó munkálatokat, amelyek a város élelmezésének javítására szolgálnak majd. Olyan fejlesztések ezek, melyekre már régóta szükség volt, csak a csoportrendszer mindezt figyelmen kívül hagyta.

Épp ezért találtam ki azt, hogy kiruccanunk kicsit a kerítésen kívülre.




---




– Nem értem, miért épp most kellett kitalálnod, hogy kiránduljunk – dünnyögi Tris, ahogy a vonaton ülünk. Ma eléggé nyűgös, nem sokat aludt az elmúlt éjszakákon. Hogy épp az idegeskedés, vagy a hormonok miatt, azt nem tudom. De a rémálmaival tisztában vagyok.

– Mert az idejét sem tudom, mikor mozdultunk ki utoljára otthonról, a munkán kívül.

Csak húzza az orrát, jelezvén, hogy az ég világon semmi kedve az egészhez, és minden bizonnyal a pokolba kívánja az ötletemet, ám én nem fogok tágítani. Összehozom ezt a találkozót.

A vonatút sokkal hosszabbnak érződik egy dacos Tris társaságában, én mégis jót szórakozom a sértődöttségén. Néha még mindig azon kapom, hogy gyerekesen viselkedik. Mondjuk ezzel nincs egyedül; gyakorta észreveszem magamon is ezeket a tüneteket, és nem csak akkor, mikor ezt szóvá is teszi nekem. Nehéz felnőni igazi gyerekkor nélkül.

Azért mégis mosolyogva fűzi az ujjait az enyémekbe, amint felé nyújtom a kezem, mikor végre megérkezünk.

A szántóföldek és a gyümölcsösök még mindig ugyanúgy festenek, mint akkor, mikor ide menekültünk a háború elől. Ugyanolyan meleg van, mint akkor nyáron; a búzakalászok sárgán lengnek a lágy szélben, az almák vörösen kandikálnak ki a zöld levelek alól. A megművelt föld és a friss gyümölcsök illata tölti be a levegőt.

Látom, ahogy az emberek sürgölődnek a földeken vagy épp az állatok körül. Már nem csak piros és sárga színű ruhákban végzik a munkájukat; látok kék, zöld, szürke és fekete holmikat is rajtuk. Jó látni, hogy nem csak a városban azonosultak az emberek az új eszmékkel.

Az épületeikben viszont nagyobb a tisztaság, mint korábban volt. Idáig már nem érződik be a föld- és a trágyaszag, meg a lepotyogott, rothadó gyümölcsök édeskés illata.

Tris gyanakodva méreget, ahogy haladunk egyre beljebb a folyosók labirintusában. Gondolom már sejti, hogy nem ok nélkül hoztam ide, hogy igenis van célja a látogatásunknak, és nem csak egy egyszerű kiruccanásról van szó.

Aztán mikor beérünk a jelenleg irodaként funkcionáló helyiségbe, Tris megtorpan a küszöbnél. A szemei elkerekednek, ahogy megpillantja a nagyanyját maga előtt, és látom, ahogy könnyek futják el a szürkéskék íriszeit.

Edith feláll a székéből, miután félre söpörte az előtte lévő iratkupacot, az arcán mosoly terül szét, ahogy meglát minket. Nem kerüli el a figyelmemet, ahogy a pillantása Tris kerekedő pocakjára esik, de egy csepp rosszallás sincs a tekintetében. Helyette inkább örömöt vélek felfedezni a hasonló színű szemében.

Mindig cukkolt Edith azzal, hogy nem szeretne időnap előtt dédunokákat, de most mégis látom rajta, mennyire felvillanyozza a hír. Azt hiszem a szemében már megérettünk a szülői szerepre.

Motyog valami olyat az orra alatt, hogy neki kell mindent utoljára megtudnia, de ahogy magához öleli Trist, minden kétségem elszáll, hogy jól döntöttem-e. Tris szeméből kicsordul egy könnycsepp, és ugyanolyan hévvel viszonozza az ölelést, ahogy Edith kapaszkodik őbelé. Tudja jól, ahogy én is, hogy a nagyanyjára számíthat. Én csupán segítettem, hogy erről ne feledkezzen meg.



---




A kiruccanás után Tris sokkal jobban viselte a terhességet, és sokkalta kiegyensúlyozottabb lett, mint korábban. Jót tett neki a beszélgetés, amit a nagyanyjával folytattak, amíg én a gyümölcsfák között sétálva felidéztem a régi emlékeket – a békeszérum hatása alatt lévő, felszabadult Trist nem hinném, hogy valaha is el fogom felejteni.

Tris azonban nem csak jobban megbékélt a babavárás velejáróival, de láthatóan boldogabb is lett. Mintha az, hogy Edith mellette állt, és tanácsokkal látta el, egy mázsás súlyt emelt volna fel a válláról. Már nem aggódott annyira a piciért, mint korábban, habár még így is sűrűn kaptam rajta, hogy aggodalommal a szemében simogatja a hasát.

Ez az aggodalom a hetek, hónapok előrehaladtával csak nagyobb mértéket öltött, különösen bennem. Nem tudtam kiverni a fejemből a rémképeket, hogy valami szörnyűség fog történni. Minden bizonnyal ezt viszont láttam volna a félelemutazásomban is, ha nem hagytam volna fel az efféle mazochista hajlamaimmal.

Edith sok időt töltött a lakásunkban, minden héten több nap is megjelent, hogy segítsen, leginkább lelkiekben. Egy-egy ilyen alkalom után legalább Tris kevésbé volt feszült.

Aztán mikor a legkevésbé számítottunk rá, megtörtént, amitől tartottunk: Ten megunta, hogy az anyja hasában kell megbújnia, és úgy döntött, hogy ideje megnézni magának a külvilágot. Csakhogy túl korán jött neki ez az elképzelése.

Mint ha csak tegnap lett volna, látom magam előtt, ahogy Amar kocsijának hátsó ülésén ültünk. Magamhoz öleltem, míg ő az egyik kezét a hasára tapasztotta, a másikkal az én ujjaimat szorongatta. Reszketett, a félelem mindkettőnkön kezdett elhatalmasodni. Az arcát a nyakamhoz préselte, és éreztem a forró könnyeit a bőrömön. Nem szóltam semmit, csak öleltem tovább egy szó nélkül.

Nem túlzás azt állítanom, hogy életem legnehezebb éjszakája volt.




---




Már órák óta tart. A vizsgálatok szerint minden rendben van, és nem lesz gond, hogy Ten ilyen hamar a világra akar jönni. Valahogy megnyugtatnia ezzel mégsem sikerül. Különösen, hogy Tris egyre jobban szenved, még ha igyekszik is úrrá lenni a fájdalmán.

A doki szerint, már nincs sok hátra. Örülnék neki, ha igaza lenne. Már a kezem lüktet a fájdalomtól, ahogy Tris szorongatja. A száját véresre harapta, ahogy igyekszik elfojtani a hangját. Az arcát mindemellett percenként törölgetem, ahogy beborítja a bőrét az izzadság és a sós könnyek.

Viszont ahogy nézem őt, nem hiszem, hogy valaha voltam ennyire szerelmes belé. Mindig elcsodálkozom rajta, mennyi erő szorult a törékenynek tűnő testébe, és mennyi kitartás fér el még benne. Elképzelhetetlennek tartom, hogy legyen még egy ember, aki ilyen makacsul kitartó, mint Tris.

Olykor-olykor igyekszem megnyugtató szavakkal csitítani, még ha esélyesen semmi eredményt nem hoznak. Meglehet, hogy inkább magamat próbálom nyugtatni velük. Akármi is a helyzet, szeretném, ha nem kéne tovább szenvedni látnom.

Aztán valami olyasmi történik, amire nem számított senki, és amitől a vér megdermed az ereimben, kővé változtatva a testemet. Tris ugyanis remegni kezd. Ám nem egyszerű remegés ez; nem, sokkal inkább ahhoz a rohamhoz hasonlít, ami akkor tört rá, mikor visszahoztam a Kormány szörnyű bunkeréből. A rángások, amik soha nem tűntek el nyomtalanul, most új erőre kapnak.

Mire észhez térnék, vagy feltűnne, hogy a pánik teljes erővel lesújt rám, a nővérek kitolnak a folyosóra, én pedig ott ácsorgok tehetetlenül, a torkomban dobogó szívvel. A lábam a földbe gyökerezik a folyosó közepén, a szemem az ajtóra tapad, ami elválasztja tőlem a családomat.

Megint érzem a kilátástalan aggodalmat, melyet a múltban annyiszor megtapasztaltam. Annyiszor álltam közel ahhoz, hogy végérvényesen elveszítsem Trist, hogy már ismerősként fogadom a kétségbeesés szorítását, még ha évek óta nem is tapasztaltam. Valahogy nem bírnám feldolgozni, ha most veszíteném el őt. De a kisbabánkat sem akarom.

Csak az jár a fejemben, hogy meglehet, épp a legnagyobb félelmem válik valóra.

Fogalmam sincs, hogy mennyi ideig állok itt – lehet csak öt percig, de lehet, hogy órákig. Aztán kinyílik az ajtó, és az orvos lép ki a folyosóra. Aggódva nézek az arcára, és valahol arra számítok, hogy egy fájdalmasan együtt érző kifejezést fogok ott találni. Ám mosolyog, még ha nem is egy igazi, szívmelengető mosollyal, ami végérvényesen elűzné a pánikot. Mégis int, hogy kövessem, én pedig valami vésztartalék erőtől vezényelve megindulok utána.

Sírást hallok, amitől a szívem még szaporábban kezd el verni, és csak akkor kezd el igazán hevesen lüktetni, mikor meglátom a nővért felém fordulni, a karjában egy bebugyolált kis csomaggal. Felém nyújtja, nekem pedig kell egy másodperc, hogy felébredjek a kábulatból, és kinyújtsam a karjaimat.

Olyan könnyű, mintha nem is feküdne a karomon, mikor itt van, hiszen érzem, ahogy mocorog, és hallom, ahogy sír. Mégis olyan hihetetlen, hogy a karomban tarthatom. A bőre vörös, és a hangja élesen visszhangzik, de látom, hogy sötétbarna hajszálak hálózzák be a feje tetejét. Majd mikor egy pillanatra abbahagyja a sírást, megpillantom a szemét. A szemét, ami épp olyan színű, mint az édesanyjáé.

– Kisfiú – szólal meg mellettem a doki, akiről időközben el is feledkeztem.

Szóval fiam született. Valahogy sosem tartottunk fontosnak, hogy tudjuk a pici nemét, és nem is bánom, hogy így volt. Most, hogy a kezembe tartom, így vagyok képes igazán érezni azt, hogy apa lettem.

– Tris? – kérdezem az orvostól mély hangon, ami nehéz az aggodalomtól, amit még mindig érzek.

– Nyugtatót adtunk neki, mielőtt komolyabb baj történhetett volna, így viszont muszáj volt császármetszést alkalmaznunk. Jól van, de lehet néhány napig súlyosabbak lesznek a tünetei, mint ahogy ahhoz az elmúlt években hozzászoktak. Még alszik, rá fér a pihenés.

Lassan kifújom a bent tartott levegőt, ahogy a megkönnyebbülés elmos minden rossz érzést belőlem. Hát ezen is túllettünk…

Rámosolygok a fiamra, aki közben abbahagyta a sírást, és elaludt a karomban. Olyan picike és törékeny, de tudom, hogy hamar meg fog erősödni, ha csak egy kicsit is örökölt Tris makacsságából.

– Ten... – suttogom, majd egy óvatos puszit nyomok a homlokára.

Akármennyire is félek az apaságtól, tudom, hogy képes leszek megbirkózni vele. Most, hogy megfoghatom, tudom, hogy nincs más dolgom, minthogy jó szülője leszek ennek a csöppségnek.




----




Később mikor bementem Trishez, még nem tért magához. Csak csodáltam, hogy mennyi mindent elbír, még ha láttam is rajta, mennyire megviselte az egész.

Mikor felébredt, látni akarta a kisbabánkat, én pedig megértem megnyugtatni, hogy jól van a fiunk, de most még nem kelhet fel hozzá.

Aztán amint végre a kezébe foghatta, könnyezett örömében, miközben nekem is nehezemre esett a nedvességet a szemhéjam mögött tartani. Az volt az a pillanat, mikor hivatalosan is szülőnek éreztem magam, és az életünk gyökeresen megváltozott. Tennant megváltoztatott mindent.




***



Ten szökdécselve megy előttem, kicsit sem panaszkodva a csípős szél miatt, miközben igyekszik átugorni minden tócsát, ami az utunkat keresztezi. Persze nem mindig sikerül neki, és már vizes a nadrágja szára, amiért az anyja később bizonyára megdorgálja majd. Tris már csak ilyen, túlzottan védelmezi a fiunkat.

Ezzel szemben én vagyok az, aki hagyja, hogy felfedezze magának a világot, hiába tartanám legszívesebben a lakásunkba zárva, és soha nem engedném karnyújtásnyi távolságon kívülre, de épp elég neki, hogy Tris ennyire védelmezi. El kell fogadnunk, hogy a világ már sokkal kevésbé veszélyes, mint egykor volt, és a fiunknak meg kell ismernie azt.

Különösen, mivel épp olyan kíváncsi a természete, mint Trisnek.

Ten mindeközben tisztában van azzal, hogy mennyivel engedékenyebb vagyok az anyjánál, és ezt ki is használja, amilyen kis agyafúrt. Képtelen vagyok nemet mondani neki.

Azt gondolhatnánk, hogy ettől fogva Ten jobban szeret engem, mint Trist, ám erről szó sincs. Akármikor csak teheti, mindig odabújik az anyjához, és látszik a szemén, mennyire szereti őt. Tris szerint rám is épp ilyen rajongással néz, habár én nem tudom megítélni. Abban biztos vagyok, hogy az a kötelék, ami köztük van, valami különleges. Olyasmi, amit én nem tapasztaltam meg a saját anyámmal.

– Apa! – hallom a vékonyka hangját. – Megnézzük a kocsit?

– Ma nem lehet, fiam. Majd máskor.

– De légyszi, apa, csak egy kicsit… – néz rám azokkal a nagy szürkéskék szemeivel.

Nagyot sóhajtok. Fáradt vagyok, és szeretnék minél hamarabb hazaérni, leülni a kanapéra, és pihenni kicsit. Igen, de nem tudok nemet mondani...

Azért egy kissé bosszankodom, ahogy a következő kereszteződésnél nem jobbra fordulunk, ahogy hazafele szoktunk menni, hanem még egy saroknyit sétálunk, és csak utána fordulunk le. Még szerencse, hogy sikerült viszonylag közel szereznem egy garázst.

Amint belépünk, Tennant máris izgatottan szaladgálni kezd, amíg én bekapcsolom a hősugárzót. Ez a kedvenc helye, jobban szeret itt lenni, mint a játszótéren, vagy akár a barátaink gyerekeivel. Ez az ő játszótere, ahol pakolgathatja a csavarokat és a villáskulcsokat. Na meg ülhet a volánnál, és játszhatja azt, hogy autóversenyző, mint most is teszi.

A kocsi nem nagy valami: csak egy ősöreg autó, amit még a Műveltek használtak, mielőtt kitalálták volna a napelemes technológiájukat. Én meg azon ügyködöm, hogy ezt a matuzsálem autót is meghajtsa a Nap energiája. Na meg persze működjön. Már évek óta bütykölöm a járgányt, de még nem jártam sikerrel. Viszont nem is bánom, hogy nincs kész, mert így láthatom, ahogy Tennant érdeklődve figyeli, mit is csinálok.

Na meg persze segít a maga módján. Most is amint felnyitom a motorháztetőt, ott terem mellettem, és lábujjhegyre állva igyekszik meglesni, mit csinálok. Ahogy rá pillantok, elvigyorodik, és már nyújt is egy villáskulcsot. Elveszem tőle, még ha semmi szükségem sincs rá, és úgy teszek, mintha tényleg ügyködnék vele valamit, csak hogy hasznosnak érezze magát.

Nem sokáig bütykölöm most a kocsit, csak épp addig, hogy Ten kissé megunja a játékot. Ez abban nyilvánul meg, hogy elkezdi dörzsölni a szemeit. Mindig így jelzi, ha már unatkozik.

Megtörlöm a kezem, és lehajtom a motorháztetőt, Ten segítségével pedig visszapakolom a szerszámokat a helyükre.

– Megyünk haza? – kérdezi enyhe csalódottsággal a hangjában. Amilyen izgága kölyök, nem szeret a négy fal között lenni. Ezért is utálja az esős napokat, mikor nem mehet ki játszani.

– Igen. Viszont a hétvégén elmegyünk Christina néniékkel a farmra.

Erre a hírre örömében kiáltozni és ugrálni kezd, majd mikor feltartom a kezem, belecsap a tenyerembe. Elvigyorodom. Tennant ugyanis imádja ezeket a kiruccanásokat, mikor kicsit magunk mögött hagyjuk a várost, és a régi Barátságosak zöld környezetében kapcsolódunk ki. Ő és Zach nagyon jól kijönnek, még ha Zach már hét éves, és épp olyan szeleburdi, mint Uriah lehetett ennyi idősen. Ten közel sem ennyire rosszcsont, bár ketten együtt sikeresen bajba tudnak keveredni.

Mióta Christina ismét állapotos, gyakorta céloz rá, hogy nekünk is bővítenünk kéne a családunkat, vagy hogy Ten mennyire örülne egy kistestvérnek. Azonban erről szó sincs. Hiába Tennant a legjobb dolog, ami történt velünk, mégsem kockáztatnánk meg, hogy még egy gyereket vállaljunk, mikor a fiunk milyen nehézségek állán született meg. Épp eléggé hálát adunk érte.

Ezen kirándulások alkalmával gyakran Matthew és Cara is csatlakozik hozzánk, és persze a kis Willowt is hozzák magukkal, aki még csak nemrég múlott három, de meglepő módon így is jól elvan a két nagyfiú társaságában.

Mindenki tisztában van vele, hogy miért választották neki ezt a nevet, minthogy Zach sem véletlenül kapta a nevét. Nehéz feledni a régi sebeket, de ezek a gyerekek segítenek, hogy azok kevésbé fájjanak. Az is biztos, hogy nem hagynak bennünket egy percig sem unatkozni, sem a régi időkön merengeni.

Nem ritka, hogy Susan és Edith is eljönnek velünk egy-egy hétvégére, mikor idejük van rá. Shauna is gyakorta megjelenik, aki mostanában kicsit vidámabb, mióta közelebb kerültek egymáshoz a gyógytornászával, s nem érzi magát olyan magányosnak.

Már tényleg úgy érezhetjük, hogy egy nagy család vagyunk.

Nevetek rajta, Ten mennyire felszabadultan tud örülni a kirándulás hírének, na meg azon, hogy tiszta olajfoltos az arca. Felkapom, és kiélvezem, ahogy átöleli a nyakamat, és a száját az arcomra nyomja, majd hirtelen elhúzódik. Kérdőn pillantok rá.

– Bök az arcod, apa!

Ezen csak még inkább kacagok, és fejben feljegyzem magamnak, hogy este mindenképp borotválkozzak meg, ha szeretnék tőle mostanában puszit kapni. Vicces, hogy ellenben Tris sosem tesz megjegyzést arra, ha borostás vagyok, de hát a fiamért bármit…

Lassan sétálunk haza, kiélvezve az őszi napfény enyhe melegét, miközben Ten színes faleveleket keres a szemével, hogy aztán megmutassa az anyjának. Talál is egy szépet, ami kellően nagy is, és a piros egy megbabonázó árnyalatában virít.

Közben eszembe jut még pár emlék az elmúlt évekből. Ten első lépései, az első szava – ami a nem volt, és mást sem hajtogatott egy jó hónapig. Mikor beteg volt, és aggódva virrasztottunk mellette. Az első éjszaka, mikor nem ébredt fel, és végre mi is aludhattunk reggelig. Mikor rosszat álmodott, és bebújt mellénk az ágyba, ahol rögvest vissza is aludt. Mikor először szólított apának. Mikor először sikerült valami zöldséggel megetetni.

Apróságok ezek, de mégis ezek a mindennapok csodái.

Mint mindig, most is a korlátba kapaszkodva szalad fel a lépcsőn a lakásunk ajtajáig. Sosem hagyja ki a lehetőséget, hogy fusson, szaladjon, ugráljon, mozogjon. Neki nem kell megtapasztalnia, milyen egy szabályokkal teli csoportban felnőni, ahol nem szaladgálhatsz kedvedre. A régi rendszerben igazi Bátor gyerek volna.

Türelmesen megvárja, amíg én is felérek, ami azért nem tart sokkal tovább, mint neki – azért az én lábaim még mindig hosszabbak az övéinél. Izgatottan berohan a lakásba, de a kabátjánál fogva visszatartom.

– Előbb a cipő és a kabát – utasítom rendre.

Kissé duzzogva ugyan, de felül a cipősszekrényre, és megvárja, amíg kikötöm a bakancsát, majd miután levetjük a kabátjainkat, felakasztom őket a fogasra. Már meg sem várja, hogy végezzek, rohan is, hogy megkeresse az anyját, és elújságolja neki, milyen falevelet talált, meg épp milyen napja volt az oviban.

Azonban mikor utána megyek, látom, hogy a nappaliban ül a dohányzóasztalon, a lábait lógatva, és szó nélkül nézi Trist, aki a kanapén alszik. Felém fordul, és a mutatóujját a szájára teszi, jelezvén, hogy én is maradjak csendben.

Nem ritkaság, hogy így találom őt, mikor itthon van. Gyakran fárad el könnyen, és amilyen sok feladatot magára vállal a város feladatainak szervezésében, nem is csoda. Viszont tudom, hogy ez még mindig azoknak az átkozott szérumoknak az utóhatásai közé tartozik. Azoktól fáradékony, néha levert, és a rángások is olykor-olykor előjönnek.

Mikor ez megesik, Tennant aggódva figyeli, nem értve, mi a baj az anyukájával. Én meg mégsem mesélhetem el egy öt éves kisgyereknek, mi minden szörnyűségen kellett keresztülmennie. Majd ha nagyobb lesz; egyelőre elég, ha az esti mesékbe beleszőjük a csoportokat.

Megfogom Ten kezét, és kivezetem a konyhába, hogy hagyjuk Trist pihenni, és ahelyett, hogy bámuljuk őt, inkább tegyük magunkat hasznossá, és készítsünk valami vacsorát.

– Mikor eszünk tortát, apa?

A másik ok, amiért tökéletes Bátor lenne, hogy imádja a csokitortát. Mióta Uriah botor módon szerzett, és megkóstoltatta a srácokkal, azóta eleszik előle a süteményt.

– A hétvégén, ha Uriah hoz.

– Uri bácsi mindig hoz tortát!

Csak a fejemet csóválom, és nekiállok összedobni egy spagettit. Ten közben segít kavargatni a tésztát, és megkóstolni a szószt, hogy elég fűszeres-e. Mire végzünk, tiszta szósz a szája, és megérem letörölni az arcáról.

Miután elpakolok, és bedugom a fejem a nappaliba, látom, hogy Tris épp a szemeit dörzsölgeti. Mellé sétálok, felemelem a lábait, hogy leüljek a kanapéra, majd azokat az ölembe vonom, és gondolkodás nélkül simogatni kezdem a vádliját.

– Jól vagy? – kérdezem halkan.

Bólint, de látom, hogy reszketnek az ujjai. Összekulcsolom a kezünket, hogy megakadályozzam, bár még így is érzem, ahogy megrezdülnek az enyéim mellett.

– Merre voltatok? Tiszta fekete a nyakad… – mutat mosolyogva a nyakamra.

– A garázsban… Bizonyára Ten kent össze. Tudod, hogy nem bír magával, ha ott van.

– Igen – neveti el magát Tris, és máris érzem, hogy ellazul az érintése. – Utána meg győzöm tisztára mosni a ruháitokat.

– De legalább főztem vacsit!

Együtt kacarászunk, majd felül, én pedig gondolkodás nélkül hozzá hajolok, és finoman megcsókolom. Olyan ösztönösen teszem, mintha csak levegőt vennék.

Közben Tennant is beront a nappaliba, és amint rájön, hogy az anyja felébredt, már rohan is oda hozzá, és szorosan megöleli.

– Szia, kicsim – simogatja meg Tris a rövid haját, miután az ölébe emeli.

– Anya, nézd mit találtam! – Gyorsan megmutatja neki a falevelet, aminek kicsit meggyűrte a széleit. – Neked hoztam!

Tris mosolyogva elveszi tőle a levelet, mintha az lenne a legnagyobb kincs a világon. A számára talán az is, hiszen Ten hozta neki, ami nem példa nélküli. Tris minden apróságot eltesz, amit a fiunk ajándékba hazahoz.

Miután kap egy puszit Tristől, Ten leugrik az öléből, és inkább kettőnk közé furakszik, hogy mindkettőnkhöz hozzá tudjon bújni. Közben végig arról fecseg, hogy épp ma mit játszottak az óvodában.

Tris és én csendben hallgatjuk, miközben egymást öleljük, és egy darabig megfeledkezünk a vacsoráról. Csak élvezzük egymás társaságát.

A nyugalom, ami körülvesz minket, korábban elképzelhetetlennek tűnt. Most mégis ez az életünk. A családunk. A jövőnk.





VÉGE






Szerző megjegyzése:
Ahogy egyszer régen ígértem, csak sikerült megírni ezt a novellát. Már régóta gondolkodtam a gyerkőc témán, de annyira ostobaságnak tartom, mikor már az eredeti sztori ideje környékén gyereket vállalnak, mikor olyan fiatalok még. Itt azért már nem gyerekek, és úgy gondoltam, szükséges, hogy ennyi idősek legyenek, mikor gyerekük születik.
Tennant neve is érdekes, mivel valami különlegest akartam. Azt valahogy nem szeretem, mikor Tobynak, vagy valami semmilyen néven hívják a gyereküket. Mikor a két főhősünknek különleges neve van, akkor magától értetődik, hogy a gyerkőcük sem kap valami szokványos nevet. Mindenképpen hozzá akartam kötni a tízes számhoz, hogy Ten lehessen a beceneve, és erre a névre bukkantam, ami tökéletesen passzolt az elvárásaimhoz. És miért épp fiú? Valahogy jobban el tudom képzelni Tobias egy fiús apukának.
Remélem, elégedettek vagytok a történet alakulásával, és a lezárással is. Én szeretnék abban a hiszemben élni, hogy ez az eredeti történet vége, és nem, az amit Veronica a maga kis epilógusával elénk tárt. Sokkal jobb belegondolni egy happy endbe, ami se nem rózsaszín, se nem fájdalmas.

Közben javítom A jövő kezdetét, és amint kész lesz, megosztom pdf-ben. Addig csekkoljátok le a borítót, amit tegnap készítettem a történethez: A BORÍTÓ.

És nem utolsó sorban itt egy kép, ahogy én elképzeltem Tennantöt:


Köszönöm mindenkinek, aki hagy/hagyott véleményt, és akivel együtt ültünk a történet hullámvasútján. 💜


17 megjegyzés:

  1. Drága Bia! NAGYON NAGYON KÖSZÖNÖM! :))))

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én köszönök minden véleményt, amit hagytál! :)

      Törlés
  2. ÚRISTEN BIA most is egy hatalmasat alkottál mikor megláttam, hogy kész én örömöben felsikoltottam, és amikor megláttam, hogy APA... uram atyám majdnem összetörtem az ágyam XD a vissza emlékezések is nagyon jók voltak. Akkor most Amar meg George... a boríto egyszerüen eszméletlen. Nem gondolkodtál abban, hogy írsz egy könyvet? A kicsi neve fura lett de egyetértek veled hamár az apjának is egy szám a neve akkor beki miért ne lehetne? Köszönjük, hogy ezt az ultra hosszu novellát elkészítetted nekünk. Köszönjük Bia!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, nagyon boldog vagyok, hogy ennyire örültél már csak annak, hogy elkészült. Na igen, direkt az elejére akartam, hogy kerüljön az a mágikus apa szó. Amar meg George az egyik kedvenc shippem, úgyhogy igen, szépen együtt vannak. Reméltem, hogy a borító is tetszeni fog, még nekem is tetszik. Igen, gondolkodtam könyvön is, csak valahogy mindig visszajutok a ficikhez. Még van itt mit tennem. De talán egyszer... Bár ebben az országban kiadatni egy könyvet szinte lehetetlen.
      Nem tudom, más ficikben az egyszerű nevek nem jöttek be (könyörgöm... Toby...), és amikor ezt kitaláltam, szerelem volt első olvasásra.
      Én köszönöm, hogy annyi véleményt hagytál a történet során!! <4

      Törlés
  3. Ohh Bia.
    Annyira boldog vagyok, hogy készen lett. Az epilógus borzasztóan kiakasztott de ez újra nyugalmat hozott nekem. Nekem mindig is ez lesz a befejezés.
    Ajjhh. Annyira nagyon tetszik. Nagyon nehezen írok véleményt hiszen leírhatatlan amit érzek.
    Annyira jó, hogy van gyerekük. Ettől teljes a családjuk. Tetszik hogy fiú lett, mindig is így képzeltem én is, hogy egy kisfiú fogja betölteni a pici szerepét. Jaj olyan cuki egy gyerek. Tris makacssága.. Hmm.jól hangzik. ;)
    Az meg olyan vicces, hogy Tobias az engedékeny, Tris meg a szigorúbb. (Mint nálunk) :)
    Jó ötlet volt hogy Tobias veszi fel a Prior nevet.
    A kicsi nevét egyszerűen imádom. Olyan jól hangzik.
    Azok a visszaemlékezések nagyon klassz ötletek voltak. Nagyon tetszett a vitás jelenet, de lényegében az összes, csak abban ott volt az a tipikus, megszokott családi kép.
    Ez a téma nagyon szívhezragadó, csak faltam a sorokat.
    Várható volt, hogy a terhesség macerás lesz Tris számára, a dok sérülés miatt, és hogy a szülés sem lesz zökkenőmentes, de szerencsére ezt a probatételt is állta.
    És a végén az a meghitt kép, olyan bájos volt.
    Bia az a baj, hogy annyit írnék még erről, ha győzném írni.
    Nagyon meglepődtem mikor megláttam, hogy kint van. De tudtam, hogy egy újabb sikeres történettel állsz elő nekünk.
    Nagyon szépen köszönjük, hogy egy ilyen csodálatos élménnyel gazdagítottál minket, egy tejes mértékig vidám, aranyos sztorival amit nem felejtünk el sose.
    A borító - egyszerűen IMÁDOM. Nagyon jók a színhatások és ohh. nagyon szuper.
    Kívánok sok sikert neked a többiekhez, előtted még szerintem nagy karrier is várhat. Mert te nagy dolgokra vagy képes.
    Nagyon hosszú lett, örültem neki, hogy sokáig olvashatom. Érted sokáig, én aki nem győzi olvasni - utána meg :mi, már vége? Na kezdem elölről....
    Köszönet hogy gondolsz ránk.
    Köszönjük hogy vagy nekünk.
    Puszi Bia. Nagy puszi.
    Sziaaa.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Az "epilógussal" nem kell foglalkozni. Az az írónő fanfictionje, és kész. Ő azt gondolja, mi mást.
      Ugye, Tobias tipikus fiús apuka. Szerettem volna, ha végleg megszabadul Marcusról, és azért ezzel a vezetéknévvel sem hangzik rosszul a neve. Tennant meg egy igazán különleges név.
      Persze, várható volt, hogy Tris terhessége nem lesz egyszerű, hiszen én írtam *szadista vigyor*
      Örülök neki, hogy ilyen enyhe cukormázzal is tetszik a befejezés. Azért még sem lett túl rózsaszín, igyekeztem életszagúvá varázsolni.
      Köszönök minden véleményt, amit itt hagytál. Nagyon sokat bátorított! Puszii ^^

      Törlés
  4. Bia....
    Bia ez fanrasztikusra sikerült. Gondolom nem probléma ha számomra ez az igazi befejezés :). Tökéletesen írtad meg, mint mindig. Olvasás közben magam elött láttam, ahogy Tris ès Tobias várják a babát. Minden pillanatot láttam és átéreztem :). Nagyon tetszik, h ilyen különleges nevet találtál :).
    Azt hiszem csak annyit mondanék mèg, h köszönet illet, amiért megkaphattuk ezt a tökéletes véget.
    Köszönöm Neked! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Dehogy, egyáltalán nem probléma, hiszen nekem is ez a történet vége. Örülök, hogy tetszett Ten neve.
      És köszönet minden véleményért, amit írtál. Igazán hálás vagyok! ^^

      Törlés
  5. Bia én is beállok a sorba a többiek mögé. Ez valami csoda, nagyon tehetséges vagy remélem egyszer még nagyon sokra viszed! :)
    Megörültem amikor megláttam, hogy fent van. Nagyon jó volt így ez a visszatekintés. Minden pillanata olyan valóságos volt, megelevenedett, annyira átéreztem. Olyan jó, hogy lett babájuk, és nekem is jobban tetszik ez a különleges név :) Én ezt tartom igazi befejezésnek, mindketten megérdemlték a boldogságot egymás mellett! :) Nagyon köszönöm Bia, hogy ezt megírtad!
    Ui: Nagyon nagyon szuper a borító! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Köszönöm szépen, hát hogy sokra viszem-e, majd kiderül. Nekem már az sokat jelent, hogy ilyen nagyszerű véleményekkel halmoztatok el.
      Pontosan, ez itt a lényeg, hogy azért ez számomra a befejezés, mert annyira megérdemelték minden megpróbáltatás után, hogy együtt boldogok legyenek.
      Köszönöm, és hálás vagyok minden véleményért! :)

      Törlés
  6. Drága Bia, újra csodát alkottál!!!!
    Méltó befejezése lett a ficinek, amivel megörvendeztettél minket.
    Tudom, hogy mindig elégedetlenkedsz magaddal, de kérlek ne tedd! Gyönyörű lett ez az Epilógus. Sokkal jobb, mint Veronicáé. Főleg mivel itt örülhettünk Tris és Négyes házasságának és gyermekének.
    Ez a gyerkőc irtó cukira sikeredett!!!! (A nevén először kicsit megütköztem, mert a Tennant szóhoz rossz élmények fűznek. De aztán megszoktam, és becézve nagyon tetszik.)
    Örültem, hogy ilyen sok visszaemlékezés volt, és ilyen részletesen leírtad az életüket!
    És a borító is gyönyörű lett! Köszönöm, Bia ezt a csodát!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönök mindent, Márti. Azt is, amikor igyekeztél beleverni a fejembe, hogy jó az, amit csinálok (tudod te is, hogy nem mindig sikerült, túl kemény a kobakom), és bátorítottál a folytatásra. Jó, most hogy javítom, már nekem is jobban tetszik (lehet azért, mert a felét elfelejtettem, és így kissé olyan, mintha más írta volna).
      Igyekeztem, hogy bepillantsatok az életükbe egy kicsit.
      Köszii, és ne hagyd abba a biztatásomat. Nem lehetek elég hálás érte! <4 *-*

      Törlés
  7. Te jóságos Úristen... :O
    Már megint egy csodát alkottál!
    Komolyan mondom, ezt ki kellene adatnod. Nagyon lepipáltad ezzel Veronica Roth-ot! A sebek behehednektől ezerszer jobb (bár nekem az is nagyon tetszett)
    Amikor megláttam a posztot, hogy kiraktad facebookra... Na, mondom akkor nuku föci tanulás (még jó, mert nem tanultam rá semmit az írásod miatt, de nem is baj, mert nem megyek suliba :P)
    Végig úgy vigyorogtam, mint egy narkós :D (SPOILER A WAR ON EVERYONE-RA!! mint Theo a War on Everyone-ban, amikor beinjekciózta magát SPOILER VÉGE)
    És amikor megláttam, hogy "Apa!", majdnem felzokogtam. Konkrétan bevertem a fejem az ágykeretbe, ahogy sikítozva felültem :D
    Gondoltam, hogy meg fogod változtatni Tobias nevét. Elképzelem, ahogy valakinek bemutatkozik "Tobias Prior vagyok" büszkén hangsúlyozva a Prior nevet.
    Tennant <3 Úristen, annyira jó ez a név! :3
    Annyira édes volt, ahogy Tobias értetlenkddett és nem fogta fel először, hogy Tris terhes. De cuki volt, hogy Tris odabújt Tobiashöz, aztán sírtak mind a ketten. Akkor folytam le az ágyról.
    Szegény Tobias.. durva volt a vitájuk, még akkor is, ha csak apróságon vesztek össze (persze, nekem most minden durva). De komolyabb volt Tobias ostoba hormonos mondata. Kiakasztott rendesen.
    Hűha, Amar, mint pszichológus.. bár ráfér Tobiasra. Na de Amar! Szakadok. Utána meg a kibékülős sz.x.... Annyira aranyosak..
    Most éppen azon töprengek, hogy ki fog-e férni....
    Morcos Tris.. hmm ez tetszik :D
    Nagyon megértettem Tobias pánikját, amikor Tris szült... Nekem is a torkomban dobogott a szívem.
    De aztán... Istenem annyira aranyos volt, ahogy a kezébe vette Tent.
    Szinte elképzeltem, ahogy Ten összekeni Tobiast a garázsban. <3 Nagyon aranyosak.
    Aztán "Bök az arcod, apa!" Annyira nevettem.
    És még a kissrác inti csendre az apját :D hát haláli
    Azt hittem, hogy adsz Tennek valami beszólást, amikor a szülei megcsókolják egymást. De így is nagyszerű volt.
    Hűű, ez a novella... Vagy egy órán keresztül olvastam. De nem bánom, egy nagyon gyönyörű befejezést adtál a történetednek! Simán kiadathatnál, szerintem olyat kaszálnál vele, mint a huzat :D
    Sajnálom, hogy nem írtam megjegyzéseket A társadalom pereméhez.. :( csak középsuli és már készülök az érettségire (elsős vagyok) kellenek a pontok :D
    Köszönöm! Köszönöm, köszönöm! Ez egy CSODA. Fel nem foghatom, hogy hogy a fenébe tudsz ilyen jól írni. Az tuti, hogy megvan hozzá a fantáziád!
    A borító valami eszméletlen gyönyörű. És Ten nagyon cukiii *nyálcsorgatás*
    Még egyszer köszi, Bia.
    Puszii^^ <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sajnálom, hogy ilyen későn válaszolok mindenkinek, és előre tudom, hogy képtelen leszek olyan választ írni, ami méltó a kisregényedhez.
      Sajnos kiadatni nem tudom, nekem lesz saját példányom, az biztos, legrosszabb esetben A4-esben kinyomtatom.
      LOL Theo milyen fejet vágott bedrogozva, vagy egy órán keresztül azon röhögtem. xD
      Azért örülnék, ha vigyáznál magadra olvasás közben, mert különben ki fog nekem véleményt írni.
      Ettől jobb nevet úgy érzem, nem találhattam volna ki. Veszekedni meg mindig kell kicsit, hiszen akkor jól jön egy kis sakk... Oké, nem ez volt a célom itt. Csak Márti hiányolta a sakkot. Meg szerintem mindenki. Jó, én is... Régen írtam már.
      Ez a beszólás Ten részéről, hogy az apja szőrös amolyan saját tapasztalat. Mert én is beszóltam apunak mikor nagyon kicsi voltam, azóta nincs szakálla.
      Direkt lett ilyen hosszú, én is kiélveztem az elbúcsúzást a történettől.
      Semmi gond, nekem időm nincs most annyit írni. Meg megint nem tetszik, de mellékes az már.
      Én köszönök mindent, hiszen a kisregényeid segítettek nekiállni minden egyes fejezetnek. Nagyon sokat köszönhetek neked, nektek.
      Puszi! <4

      Törlés
  8. Én megszavazom, hogy a te történeted legyen a trilógia hivatalos befejezése. Mert bár vannak, akiket elvesztettünk, de a főszereplőnk még mindig velünk van.
    A Jelek a bőrönnel én is megkaptam az epilógust, de mivel a véleményedben leírtad, hogy Tobias Christinával fog összejönni, ezért tudom, hogy azt már nem fogkm elolvasni. Nem is értem, hogy Veronica, hogy volt képes pont Tris legjobb barátnőjével összehozni Négyest...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igazán hálásan veszem a szavazatodat. Ne is mond, most tartottam ott a javítással, hogy Zeke meghalt. Szidtam is az írót bőgés közben.
      Nem tudom, az egészben Tobias annyira fura volt. Nem is akarok belegondolni. Szépen eltettem a polcra, és nem fogom elővenni mostanában. Vagy lehet soha...

      Törlés