Fanfic fordítás: Bitter Cold - 17. fejezet


Megint eltelt jópár hónap, de csak sikerült összehoznom a Bitter Cold 17. fejezetét, amelynek megint nem volt valami egyszerű a fordítása.
Ha még emlékeztek rá, ugye Tris már Tobiasnál vendégeskedik, amíg teljesen meg nem gyógyul. Ahogy ebben a fejezetben látni fogjuk, szép lassan kialakul közöttük egyfajta kapcsolat. Na meg Christina is rájön, hogy már nem Tobias az, aki a közös projektükön dolgozik. Érdekes lesz, az egyszer biztos.

Jó olvasást a fejezethez!

Az eredeti történet ITT olvasható!  A fordítás az író, mugglesarah engedélyével történik!



17. fejezet - Pirulás






Tobias az este legnagyobb részét azzal tölti, hogy elmereng, vajon létezik-e tudományos magyarázat arra, hogy miért nehezebb valakinek a saját ágyában aludnia, mikor tisztában van vele, hogy valaki más alszik a szomszéd szobában. Lehunyja a szemét, mikor először lefekszik, és azt mondja magának, hogy el fog aludni, ahogy egyébként szokott, ám aztán egy Trisszel kapcsolatos hirtelen gondolat ismét felébreszti. A csendes „jó éjszakát”-ra gondol, amit mondott, és a keskeny lábaira a vékony, kék műtősnadrágban. Nem tehet róla, de elképzeli őt a kanapén, ahogy békésen alszik, a szája épp csak enyhén nyitva, pont, ahogy a kórházban aludt. Elképzeli, hogyan fekszik az oldalán, és a gerince vonalát álmában. Egész éjszaka azon gondolkodik, Tris hogyan alszik. Ez elég zavarba ejtő.

Hiábavalónak bizonyult, hogy állandóan azt mondogatja magának, hogy ne gondoljon a lányra. Így aztán a másik oldalára fordul, és becsukja a szemét, és a gondolatait az üzleti értekezletekre, vagy futási technikákra fókuszálja, vagy hogy vajon mi van a Target vagy a Walmart kínálatában, ami tartalmazza azon szárítólapok illatát, amiért oda van. Mégis azon jár az agya, hogy Tris hogyan kezelné ezeket az értekezleteket, vagy hogy élvezné-e a vele közös futást, és talán hagyhatná, hogy ő válassza ki mostantól a nedvszívó lapokat. A dühítő kifejezés nem magyarázza teljesen, mennyire frusztráltnak érzi magát, mikor felkel a nap.

Biztos benne, hogy elszenderedett, és több időt töltött félálomban, mint máshogy. Mégis mogorva és kimerült, amikor megszólal az ébresztője, ami hangos és kellemetlen a csendes szobában, de azért csak felkel. A zuhany egyszerre áldás és átok. Felébreszti, mialatt hiányolni kezdi az ágya melegét. Ellazítja az izmait csak azért, hogy eszébe jusson, miért is voltak merevek.

Nem volt könnyű feladat este elköszönni, emlékszik vissza. Mint minden más részlete az előző estének, az is kínos volt. Befejezték a vacsorát, a lány ragaszkodott hozzá, hogy elmosogat, hiába mondta el neki tízszer, hogy erre ott van a mosogatógép. Mégis elmosogatott, ő pedig beugrott eltörölgetni az edényeket, hiszen mi mást kellett volna tennie. Eszetlenül szövegelt a kenyérről, és hogy mennyire hozzászokott, hogy rozslisztből készült dolgokat egyen, mert az apja ezt adott neki, amíg felnőtt, és most már ez az, amit szeret, de ha Tris a fehér kenyeret szereti, akkor nem bánja, hogy olyat vegyenek. Tris udvariasan végighallgatta, és elég illedelmes volt, hogy ne haragudjon meg a tíz perces kenyerekről tartott szónoklatáért, vagy legalábbis szerinte nem haragudott meg. Jézus Isten, gondolja, ahogy melegebbre állítja a víz hőfokát, tíz percig képes volt beszélni a különböző kenyértípusokról. És rost tartalomról! Ki a franc beszél a rost tartalomról?

A kellemetlen epizód után az este egyszerűen megváltás volt. Kimentette magát, hogy lefekszik, a munkát használva fel kifogásnak, hogy miért akar kilenckor aludni. Aztán megmutatta Trisnek, hogyan kell használni a tévét, mivel annak az átkozott doboznak három távirányító kell, hogy bekapcsolni lehessen, és keresni tudjanak valami műsort. Négyszer is emlékeztette a lányt, hogy nyugodtan szolgálja ki magát. Aztán magára hagyta, és nem is hallotta, hogy az éjjel akárcsak egyszer megmoccant volna.

Egy része meg volt róla győződve, hogy mikor kilép a hálószobájából, a lány nem lesz ott. Kiszökött az éjszaka közepén, hiszen ki tudná elképzelni, hogy egy lakáson osztozik egy fickóval, akit érdekel a rozs és a fehér kenyér közti különbség. Mégis reménykedett benne, hogy nem ez a helyzet. Nem csak egy, a dereka köré csavart törölközőben merészkedik ki konyhába, hogy bekapcsolja a kávéfőzőt. Nem, megmossa a fogát, és végigfuttatja az ujjait a haján, és teljesen felöltözik, mielőtt kilépne a szobájából. Ez meglehetősen különbözik a szokásos rutinjától, ami kissé kizökkenti az egyensúlyából.

Hála Istennek, hogy mindezt megtette, mivel a lány határozottan még mindig ott van, és a rohadt életbe is, sokkal jobban viseli a reggeli kimerültséget, mint ő. Halványan rá mosolyog, ahogy belép a helyiségbe, és a fejével a kávéfőző felé int. – Főztem egy keveset, ha szeretnél.

A hálát, amit érez, nem lehet szavakba önteni. Így aztán csak szélesen a lányra mosolyog. – Jó reggelt – mondja, és sokkal inkább egyetért ezzel a kijelentéssel, mint pillanatokkal korábban. – Jól aludtál?

Megvonja a vállát, és kortyol egyet a csészéjéből. – Meglehetősen jól. Te?

Tobias rá sandít, gyanítja, hogy hazudik. – Tökéletesen – hazudja ő is. Az őszinteségi egyezség irreleváns, ha az alvási szokásaikról van szó, gyanítja. – Este megállok hazafelé a gyógyszerárnál, és elhozom a gyógyszereket, amiket az orvos felírt, rendben? – El kellett volna menniük tegnap este, de már későn jött erre rá.

– Ó, nem szükséges elhoznod őket – hessegeti el a lány a megjegyzését. Mintha az nem a saját egészségére vonatkozott volna.

Tobias ténylegesen felnevet. – Hagyd abba, hogy nemes vagy, vagy mi. Be kell venned a gyógyszereidet. – Tris nem vitatkozik ezen, ő pedig felsóhajt a megkönnyebbüléstől. – Én… öhm… készíttethetek neked kulcsot is, ha szeretnéd. Akkor nem lennél egész nap a lakásba zárva.

Tris megmerevedik, miközben háttal áll, hogy elöblítse a csészéjét, és nem válaszol. Lerakja a csészét, majd lassan megfordul. – Nem kellene nekem kulcsot csináltatnod – mondja neki ünnepélyesen.

Hát ez remek, most megint közli vele, hogy elmegy. Tobias elhatározza, hogy kiáll az igazáért, és ragaszkodik hozzá, hogy a gyógyulása érdekében maradnia kell, hogy be kell vennie a gyógyszereit, és jobban kell lennie, mielőtt kiengedi őt az utcára, hogy ismételten haldokoljon. Talán rá tudja venni, hogy legalább addig maradjon, amíg a hőmérséklet fagypont felé kúszik.

– Tris… – kezdene bele.

– Ne – torkolja le. – Ezt az őszinteségi egyezség vagy mi keretei közt mondom. – A szemét forgatja a saját megjegyzésére. – Csak… nem te vagy a legfényesebb ceruza a dobozban, Tobias.

Elakad a szava, és képtelen válaszolni egy percig. Igyekszik úgy tenni, mintha nem maradt volna tátva a szája a döbbenettől, de az kimondva hazugság lenne. – Te most arra használtad fel az őszinteségi egyezségünket, hogy idiótának nevezz? – játssza túl a hangjában levő drámai sértődöttséget.

– Nem hívtalak.. ostobának – védekezik habozva, amitől valahogy tényleg megsértődik. – Talán csak a józan eszed hiányzik.

– Ez mégis mit akar jelenteni? – kiált fel, a karjait összefonja a mellkasa előtt, és megfeledkezik a kávéjáról. Semmi nem fogható ahhoz, mint hogy egy egészséges vitával kezd a reggelt.

Tris vállat von, igyekezve semmitmondónak tűnni az egész kapcsán. – Mi a vezetéknevem? – kérdezi tőle. Kinyög egy Uhh-t, mielőtt pár pillanat múlva a lány félbeszakítaná. – Honnan származom? Kik a barátaim? Mi a hobbim? Miért élek az utcán? – vonja fel a szemöldökét, az egész teste kihívást sugároz felé, ahogy olyannyira kihúzza magát, amennyire csak tudja, mégis még mindig annyival alacsonyabb nála, és közelebb hajol hozzá. – Akár egy kérdésre is választ tudsz adni?

Az igazság, amit hangoztatni próbál hangos és tiszta. – Nem – válaszolja, még ha meglehetősen biztos is benne, hogy költői kérdés volt. Ez a beszélgetés jobban hasonlít egy szülői kioktatáshoz, mint bármi máshoz.

– Pontosan! – emeli fel Tris a kezeit a levegőbe, és néz a plafon felé, mintha az istenek épp most ajándékozták volna meg. – Nem is ismersz engem, és nem csak meghívtál az otthonodba, de még fel is ajánlasz egy kulcsot hozzá, hogy tartsam meg, és akkor használjam, amikor csak kedvem szottyan? – A lány semmi olyat nem mond, amit ő szükségszerűen nem tudna, mégis teljesen más módon nyer értelmet, ahogy tőle hallja. – Gazdag vagy, ha nem tudnád. Mindent eladhatnék innen, és kényelmesen élhetnék egy jó évig anélkül, hogy dolgoznék.

Végiggondolja, miközben egy hosszút kortyol a kávéjából. – Nos, igen, de nem fogod ezt tenni.

Szkeptikusan néz vissza rá, mint mikor egy szülő megkérdőjelezi a gyereke ítélőképességét. – Semmit nem tudsz rólam. Honnan is tudhatnád, hogy nem adom el az összes ingóságodat egy rakás heroinért?

– Egyszerű – válaszolja, miközben még egyet kortyol a kávéból, és a lány háta mögött lévő hűtőhöz sétál, és kivesz egy kis tejet. – Odaadtad a kabátod.

Tris úgy mered rá, mintha őrült volna, és Tobias azt kezdi gondolni, a lány csak igyekszik egy kis értelmet verni belé. – Talán te vagy a legnagyobb kretén, akivel valaha találkoztam – feleli végül, csóválja meg a fejét elkeseredetten.

Tobias csupán rámosolyog, és felé nyújtja a gabonapelyhes dobozt. – Élvezd ki az ittléted.




Az iroda pénteken épp olyan, mint más napokon. Csak pár rosszul informált az, aki hétköznapi szerelésben jelenik meg. Marcus Eaton természetesen nem, így aztán senki nem próbálkozik ilyesmivel. Tobias mindig is sajnálta azokat az újoncokat, akik botor módon beleesnek ebbe a csapdába, és sportcipőben meg farmerben jelenik meg. A szegény fickó végig dadogja és hebegi ilyenkor az egész napot, miközben látszik rajta, hogy kilóg a sorból a sok Gucci öltöny között.

Szóval annak ellenére, hogy Tobias sokkal felszabadultabbnak érzi magát ma reggel, ahogy kisétál az otthonából, majd be a rettegett irodaépületbe, nem mutatja. Úgy lép be az irodába, mint máskor, és úgy fogadja a mai napot, amilyen közömbösen lehetséges. Végül is eddig nem jött be neki, hogy túl pozitív legyen itt. Egyenesen az irodájába sétál, bezárja az ajtót, és előveszi az apja mindazon dokumentumait, amelyek a közelgő értekezletre kellenek, és megpróbálja magába szívni az összes statisztikát, diagramokat, és lehetséges válaszokat a várható kérdésekre, és hogy fejből tudja majd őket. Azonban bebizonyosodik, hogy mindez lehetetlen, mikor az agya kicsit sem képes fókuszálni. Túlságosan lefoglalja az, hogy a lányra gondoljon, akit a lakásában hagyott.

Tris reggeli beszéde igazából megnyugtató volt. Rámutatott, hogy képes lehetne ellopni az összes cuccát, és épp ez erősítette meg őt abban a hitében, hogy nem fogja. Hiszen egy tolvaj nem küld levelet, hogy be fog törni a házadba, vagy hogy javíts a biztonsági rendszeren, mielőtt betörne. A reggeli további részében a megszokott makacs formáját mutatta. Hevesen ragaszkodott hozzá, hogy lényegében Tobias zárja ki őt a lakásból, amíg dolgozik. Kijelentette, hogy addig elücsörög egy kávézóban vagy valahol, amíg haza nem ér.

Talán úgy kellett volna tennie, hogy legalább szórakoztatja az ötlet, mert Tris kissé sértődöttnek tűnt. – Korábban már lehülyéztél – emlékeztette a lányt egy széles mosollyal, amitől végül beletörődött.

Próbálja tanulmányozni a papírjait, de azon kapja magát, hogy képtelen koncentrálni bármire is a saját gondolatain kívül. Ugyanazt a mondatot olvassa az első oldalról egyszer, kétszer, nyolcszor, tizenötször, mielőtt nekilátna figyelmetlenül rendezgetni a papírokat. A koncentrációja elég szörnyű volt, mikor olyasmire kell koncentrálni, ami nem érdekli. Ha mindehhez hozzáadódnak azok a gondolatok, amik túlságosan érdeklik, minden más elveszíti a jelentőségét.

Valamikor ebédszünet után, és miután a legtöbb reggeli értekezlet lezajlott, valaki kopogtat az ajtaján. – Gyere be – szól ki, tudja jól, hogy Christina az.

– Szia – mosolyog rá, ahogy besétál egy ölnyi papírral, és egy felnyitott laptoppal. Ahogy figyeli a kínos egyensúlyozását, az annyira leköti, hogy eltelik egy pillanat, mire felugrana, hogy segítsen neki.

– Szóval az apád megkérdezte, hogy haladok a projekttel teljesen egyedül – mondja neki, ahogy leül vele szemben.

– Valóban? – kérdezi Tobias, meglepődve, hogy az apja egyáltalán tudja, hogy mi Christina munkája. Isten tudja, hogy Tobiasnak sem volt fogalma róla, amíg el nem kezdett vele dolgozni.

Christina bólint, leteszi a laptopot az asztalra, és elkezdi előszedni a papírokat és mappákat. – Volt annyi eszem, hogy ne mondjak semmit arról, hogy igazából, nos, nem egyedül dolgozom, de… megmagyaráznád?

Tobias kissé bűntudatot érez a nyilvánvaló idegessége miatt. Christina bizonyára meg van győződve, hogy cserben fogja őt hagyni a projekt közepén. Ami technikailag igaz, de nem igazából. Végül is a neve ott lesz mindenhol. – Nos, az apám úgy véli, ez egy hátráltató teher a számomra egy másik projekt mellett, amit rám bízott. – És a hátráltató terhet úgy érti, hogy egyúttal jelentéktelen.

Christina habozva elhúzódik a billentyűzetétől egy pillanatra. – És? – kérdezi végül felindultan. Tobias az egyetlen szövetségese itt, legalábbis az egyetlen, aki nevének súlya van.

– És technikailag dobtam a projektet – ismeri be lassan, mivel nagyon nem akarja kimondani. – De igazából még mindig csinálgatom a dolgokat hozzá, csak ez titok. Legalábbis az apámnak.

A lámpa zúgása valahogy megsemmisítő, ahogy várakozik. – Szóval azt hiszem ez megmagyarázza, miért változott meg az épp csak olvasható, gyerekes kézírásod egy elegáns, gyakorlott szépírásra, ugye? – kérdezi szarkasztikusan, feltartva a legutóbbi iratokat, amit Tris munkájából átadott neki.

– Uhh – kezd bele. – Ez egy hosszú történet… – Most Christina az, aki szembesíti Tobiast, és végre rájön, hogy mennyire szörnyű ez az egész felállás. Tris nem kap ezért rendes fizetést, Christina elesik attól, hogy olyasvalakivel működjön együtt, aki a ranglétra tetején áll, ő pedig mindezért bűntudatot érez. Sőt, elgondolkodik azon, hogy egyáltalán legális, hogy Tris fizetés nélkül dolgozik. Határozottan kezd rohadtul illegálisnak tűnni.

Christina felsóhajt, és leteszi a papírokat, hátradől a székben, és kemény pillantással bombázza őt. – Azt akarod mondani, hogy úgy tettél, mintha te csinálnád mindezt, mikor láthatóan lepasszoltad a projektet egy… – torpan meg, Tobias pedig összerezzen előre látva, hogy mit fog mondani. Még nem tanulmányozta át Tris munkáját alaposan, de láthatóan Christina nem találta megfelelőnek... – Egy igazi zseninek.

– Micsoda? – kérdezi meglepődve. – Komolyan beszélsz?

A mosolya szinte szédítő, ahogy felegyenesedik, lelkesedés az arcára van írva. – Komolyan! Nem tudom, kit vettél rá erre, de az illető briliáns.

Tobias nem tehet róla, de ostobának érzi magát, ahogy teljes sokkban válaszol: – Tényleg?

– Teljesen! – Kitereget mindent, és megnyit több dokumentumot a számítógépén, hogy megmutassa neki. – Tudja, mit csinál, és nem csak a hajléktalanokkal kapcsolatos dolgokra értem. De médiával és a projektmenedzsmenttel kapcsolatos feltételekkel is tisztában van

Tobias félig elnyílt szájjal, még mindig elképedve ül pillanatokig. – Biztos vagy benne?

Most már felnevet, amihez Tobias is kínosan csatlakozik, mivel nem tudja, mi mást tehetne. – Ne vedd ezt rossz néven, Tobias, de akárkire is bíztad ezt rá, sokkal jobban ráérzett, mint te vagy én.

Nos, el fog kárhozni. Tris ismételten teljesen meglepte őt. Sejtette, hogy a munkája jó, ahogy alaposnak is látszott. De soha nem számított arra, hogy példaértékű.

– Na akkor most, hogy kibújt a szög a zsákból – mondja, miközben még több papírt néz át, és szélesen mosolyog –, többet kell tudnom arról, kivel is dolgozom valójában ezen, hogy össze tudjak ülni vele. – Tobias akaratlanul is csalódott lett. – Ó, ne nézz ilyen szomorúan, aranyom. Tudod, hogy te vagy a kedvenc kollégám a gondosan kidolgozott projekteknél. Te is jöhetsz, ha akarsz.

Akaratlanul is felmordul, de igazából hálás a feldobott ötletért. – Nem vagyok biztos igazából a kilétében… – feleli, de nem biztos benne, ezzel hova jut. Christina tényleg ragaszkodni fog ehhez? Erősködnie kéne, vagy csak hagyja, hogy megtörténjen? Az egész legalitása ismét aggodalommal zaklatja. – Később tudok csak választ adni.

Az értékelő pillantásától kényelmetlenül érzi magát. Úgy érzi, mintha egy rakoncátlan gyerek volna, akit hazugságon kaptak. Be kéne fejeznie, hogy olyan emberekkel barátkozik, akik szidalmazó szülőkre emlékeztetik őt. Azt gondolja, ettől fog elkezdeni szorongani. – Azt hiszem, már elment ma haza, de ha jól emlékszem, a hatodik emeleten… dolgozik, ha ellenőrizni akarod.

Christina szeme még inkább elkerekednek, és Tobias érzi, ahogy egyre lejjebb csúszik a székén. – Most komolyan vakvágányra akarsz vezetni, hogy megtartsd a flancos kis titkodat, amit szerinted még mindig rejtegetsz?

Mindenhova néz, csak a kollegina szemébe nem, és reméli, hogy így is ártatlannak tűnik annak ellenére, hogy meglehetősen biztos benne, hogy mindennek látszik, csak annak nem. – Dehogy…

Christina fújtat és karba teszi a kezét. – A hazugságod morálisan helytelen, ugye tudod?

– Ugye tudod, hogy még mindig a főnököd vagyok? – kérdez vissza, kijátszva az egyetlen kártyáját, ami szerinte még megmaradt neki.

A válasz minden, csak nem kielégítő. – Már megbocsáss, de ki is hagyta cserben ezt a projektet a kellős közepén, és nem vesződött vele, hogy elmondja nekem? – kérdezi locsogásba kezdve.

Ha Tobias bármit megtanult az elmúlt huszonnégy órában, az az, hogy sok igazság rejtőzik a régi bölcsességekben. A nők dühe maga a pokol…




Mikor aznap este hazafele sétált, igazi megkönnyebbülésként hat, hogy már tudja, hol találja Trist. Egy rövidebb útvonalat választ hazának, a kerülő út helyett a lány megszokott sarka felé. És nem azzal tölti az egész utat, hogy egy kimerítő belső vitát folytasson le, melyik döntés hangzik morálisabbnak és logikusabbak. A séta hazafelé hirtelen olyan megnyugtatónak bizonyul, hogy olyat még nem tapasztalt korábban.

A gyógyszertárnál időzik rövid ideig. A CVS meleg és ismerős, és egyfajta déjà vu fogja el ismét. Beszerez egy lányosnak hangzó sampont és szappant, amíg ott van. A pillanat hevében még azt is eldönti, hogy vesz női borotvát és borotvahabot. Csak arra az esetre, ha a vendége használni szeretné. Ha nem, nos, remélhetőleg egyszer lesz valaki az életében, akinek jó lesz.

Az ajtónálló felé biccenti a kalapját, amikor a lépcső tetejére ér. – Látom, sikerült találnia egy kedves kis hölgyet – jegyzi meg az öregúr. Tobias mogorván néz a gonosz megjegyzés hatására, de eszébe jut a harmadik műszakos ajtónálló, aki némán meggyanúsította Tobiast, hogy felbérelt egy örömlányt. Ez a fazon legalább elég idős ahhoz, hogy remélhetőleg kevésbé vulgáris gondolatai vannak róla. – Ideje volt.

Tobias csak finoman biccent, és besétál. Ha az emberek a saját dolgukkal foglalkoznának, ő is megtarthatná a sajátját magának.

A liftben furcsa előérzete támad. Nem tudja eldönteni, hogy ideges, hogy a lánynak hűlt helye lesz, meglehet az összes cuccával egyetemben, vagy csak szimplán izgatott, hogy láthatja. Meglehet egyik sem a leghelyesebb érzelem. Elméletileg azt gondolja, egy kissé jobban nemtörődömnek kellene lennie ezzel a megegyezéssel kapcsolatban. De ettől függetlenül ez nem volt számára természetes, és nem tűnt kényszernek sem.

Az, hogy elfordítja a kulcsot a zárban, különös, ellentmondásos érzéssel tölti el. Vívódik aközött, hogy nem tudja időben kinyitni az ajtót, és hogy ki sem kellett volna nyitnia azt. De csak kinyitja. A jelenet, ami fogadja… meglepőnek mondható.

A hely tiszta. Olyan tiszta, amely nem volt számára ismert, mióta nem az apja házában él. Azóta, hogy Rosa nem takarította le minden nap újra és újra mindent. Tobias meglehetősen rendben tartja a lakását, de nincs annyi ideje, hogy tökélyre vigye a takarítást. Meg mer rá esküdni, hogy a kicseszett mosogatója már a rohadt ajtóból is csillog. És az egész lakásban lenyűgöző illat terjeng. Tobias sejti, hogy Tris komolyan vette a főzéssel kapcsolatos kérését. Az egész túl klisésnek tűnik a számára. Egész nap dolgozik, majd arra ér haza, hogy egy nő főzött neki, és kitakarította az egész lakást. A gondolat olyan szexistának tűnik, hogy megborzong az idegenkedéstől.

Szerencsére Tris nem tűnik fel valami fodros ruhában és gyöngyökkel felszerelkezve. Helyette felvett egy másik példányt a pizsamanadrágjaiból, aminek szorosra húzta a zsinórját, és az egyik pólóját. Ismét emlékezteti magát, hogy égető szüksége lenne a lánynak saját ruhára. Habár van valami abban, hogy az ő ruháiban látja, amitől vonakodik, hogy mást vegyen fel. A haja nedves, valószínűleg a zuhanytól, és könnyedén most néz ki a legjobban, mióta ismeri. Több mint elbűvölő.

A lány ideges testtartása élesen visszarántja őt a valóságba, emlékeztetve őt, hogy verbálisan is tudomást vegyen a jelenlétéről, és ne csak tovább bámulja. – Szia – szólal meg. – Látom lefoglaltad magad.

Tris vállat von. – Unatkoztam.

Válaszul felmordul. – Nos, nem kellett volna megtenned… mindezt – mutat körbe, bizonytalanul, mire is utal valóban. Meg tudja mondani, hogy sok munkát belefektetett. – Mármint ne érts félre, igazán értékelem, de nem pihenned kellett volna?

– Majdnem egy hétig egyfolytában pihentem – válaszolja. – Kell csinálnom valamit a pihenésen kívül, mert becsavarodom.

Tobias ezzel nem feltétlenül ért egyet. Valójában határozottan emlékszik rá, hogy az orvosa megmondta neki, hogy ne erőltesse meg magát, legalább pár napig, de együtt érez a lánnyal. Van valami abban, hogy úgy érzi, mintha egy halálos súly volna, ami őt is aggódóvá teszi. – Nos, ha ezek közül bármitől jobban érzed magad, nekem jó. Nagyon jó illat van.

Tris mosolyra tett kísérlete apróra sikerül, de határozottan ott van. Emlékeznie kell rá, hogy kissé gyakrabban mondjon köszöntet a lánynak. – Már egy ideje, hogy egy olyan nagy vacsorát készítettem volna, mint ez, de remélem jó lett.

Egy legyintéssel Tobias elhessegeti a lány aggodalmát, lerúgja a cipőjét, majd óvatosan a helyére teszi őket. – Kérlek, ha egy zacskós szószt jóra meg tudsz csinálni vacsora gyanánt, akkor csak elképzelni tudom, milyen íze lehet egy rendes ételnek.

A lány elpirul, és Tobias eldönti, hogy ez a dicséret dolgot határozottan folytatnia kell. Igazán aranyosan el tud pirulni.

– Ehetünk? – ajánlja fel Tris, miközben besétál a konyhába, ahol nekiáll feltálalni az ételt, amit készített. Steak és rakott zöldségek, és te jó ég, az házi sajtos makaróni?

A tányér, amit Tobias elvesz, csordultig van étellel. De észreveszi, hogy Trisé is legalább annyira meg van pakolva, mint az övé. A lány a szokásos helyére ül le, mialatt Tobias megtölt két poharat vízzel a számukra, és csatlakozik hozzá mellé ülve.

A csend, ami rátelepszik a vacsorára, kicsit sem olyan kínos, mint tegnap volt. Talán mert mindketten el vannak foglalva az evéssel, de egyikük sem érez kényszert rá, hogy tízperces beszélgetésbe kezdjen.

– Lebuktunk – mondja végül Tobias, ahogy a szája tele van steakkel.

Először Tris nem mond semmit, és mikor felé pillant, látja a valós félelmet a szemében.

– Mi? – nyögi ki, mielőtt elkezdene köhögni és zihálni.

Ó, remek, gondolja Tobias, mindezek után a lány a konyhapultjánál ülve fog meghalni, miközben igyekszik vacsorázni. Szerencsére nincs szüksége a közreműködésére, mivel ő csak ül ott dermedten a pániktól, ahogy a lány csapkod, de végül sikerül uralkodni a köhögésen, és iszik egy nagy korty vizet. – Tris? – kérdezi, de ő csak legyint az aggodalmára.

– Jól vagyok – nyugtatja meg, igyekezve mosolyogni. – Sajnálom, mit mondtál?

Fontolgatja, hogy tovább kérdezgeti a lányt, de inkább nem teszi. – Christina, a lány a munkahelyemről, aki segít ezzel a projekttel, amin nekem dolgozol, rájött, hogy nem én csinálom már.

A megkönnyebbülés Tris arcán kézzelfogható. – Ó – mondja, igyekszik úgy látszani, mintha még mindig aggódna, mikor már láthatóan nem szorong. – Ez nagy gond neked?

Egy pillanatig azon gondolkodik, hogy kifaggatja, de aztán ellenkezőleg dönt. Őszinteségi egyezség vagy sem, arra azért Tobias sem számít, hogy a lány kiönti a szívét. – Nem vagyok benne biztos. Azonban azt elmondhatom, hogy Christina nagyon szeretne beszélni veled.

Rágás közben felvonja a szemöldökét. – Mi? Miért? – kérdezi.

Tobias most már nem tehet róla, elvigyorodik, teljesen elégedetten mindazon dicséretek birtokában, amelyeket lehetősége van a lány tudtára adni. – Nos, először is még nem hallottam valakiről ilyen pozitívan beszélni korábban. Még a saját fiúját is látszólag csalódottan mutatta be. Ellenben te? Megértem leállítani, hogy ódákat zengjen rólad.

Az elképedt a legjobb szó, ami Tobias eszébe jut, ahogy nézi a lány arckifejezését. – Nem… nem hiszem, hogy értem…

– Azt mondta, hogy elképesztő munkát végeztél, Tris. – Úgy dönt, nem mond ennél többet, emlékezve az egyszerűség szépségére, amit korábban kialakítottak.

Tris sem mond többet. Helyette visszafordítja a figyelmét a vacsorájára. Tobias nem erőlteti a dolgot. Mikor végeznek az evéssel, Tris elkezdi összeszedni a tányérokat, és neki nincs más választása, mint leállítani. – Menj, és vedd be a gyógyszereidet. Majd én összetakarítok.

Már vitára nyitná a száját, de Tobias a lány ajkára szorítja az ujját, hogy elnémítsa. Tris egy teljes másodpercig lefagy, túlzottan meglepődött, hogy megmozduljon, majd elhúzódik az ujjától, és szorosan összeszorítja az ajkait. Egy pillanatig úgy fest, mint aki ledermedt, de aztán letörli a kifejezést az arcáról, hogy vad pillantást lövelljen felé. – Még egyszer így hallgattatsz el, megláthatod, mi történik az ujjaddal – figyelmezteti, Tobias pedig keményen küzd, hogy ne nevessen fel.

– Köszönöm a vacsorát – mondja a lánynak húsz perc múlva, miközben ledobja magát mellé a kanapéra. Furán érzi magát még mindig a munkaruhájában. Normálisan az az első dolga, mikor hazaér, hogy lehámozza magáról a borzalmasan feszülő ruhákat, és felvesz egy melegítőt, vagy bármi más, ami nem öltöny és nyakkendő. De így, hogy Tris itt van, nem biztos benne, kényelmes lenne-e követni a megszokott rutinját. – És tudod, hogy kitakarítottad az egész lakást.

Tris csak vállat von, majd ásít, amit igyekszik a kezével eltakarni. Tobias nem tehet róla, kissé felkuncog. – Ez a legkevesebb, amit tehettem.

Először vitába szállna vele, de inkább mégse teszi, mert most, hogy a lány leült, Tobias biztos benne, hogy nem fog öt percnél tovább ébren maradni. A szemeit dörzsöli, szinte borzasztóan kimerültnek tűnik.

Tobias feláll, és felveszi a lány párnáját, ami a földre esett. Tris rádől, míg ő a takaróért nyúl, amivel óvatosan betakarja. – Sajnálom – sóhajtja Tris, a takaró alá kucorodva. – Azt hiszem az egyik gyógyszerem álmosít el.

Vagy – gondolja Tobias – egy komoly betegség és a nem pihenés képes kimeríteni, de inkább nem mondja ki. Semmi értelme alvás előtt felbosszantania. – Jó éjt, Beatrice Ivy – mondja neki finoman, mire felhorkant.

– Ez egy szörnyen nevetséges név.

Tobias úgy tűnik képtelen uralkodni magán, vagy talán tudna, de nem akar, így egész közel hajol a füléhez, és belesúgja: – Nos, helyette talán egy nap elárulhatnád, mi az igazi neved. – Olyan közel lélegzik, hogy a lehelete megmozgatja a vékony haját a fülénél, és észreveszi, ahogy a lány teste válaszul összerezzen. Igazából nem érintette meg, de a lány elég kimerült, ő pedig elég leharcolt ahhoz, hogy az ajkai árnyékként hozzáérjenek a lány arcához, mielőtt elhúzódna, és ez ellen egyikük sem tesz semmit. – Reggel találkozunk – mondja neki, ahogy lekapcsolja a lámpát, és hagyja, hogy a sötétség beburkolja és elrejtse mindkettőjüket.



2 megjegyzés:

  1. Nagyon jó volt ez a fejezet is. Imádom ezt a ficit, jó hogy tudtál időt szakítani a fordításra.
    Úgy bírom Tobiast, ahogy nem tudja eldönteni, hogy érezzem Trisszel kapcsolatban.
    Köszi Bia a fordítást!

    VálaszTörlés
  2. Tényleg jó a történet.
    Nem olyan mint egy átlag rajongói írás, mintha egy regényt olvasnánk.

    VálaszTörlés