Fanfic fordítás: Az a három szó - 39. fejezet


Egy kis kihagyás után ugyan, de megérkezett az Az a három szó 39. fejezete! Nem túl eseménydús rész lesz, mivel leginkább beszélgetnek, kissé pszichológus stílusban, de legalább kezd feloldódni a feszültség a két főhős között. Oké, a vége azért elég jó... ;)

Köszönjük Mártinak a fordítást. Jó olvasást!
Az eredeti történetet ITT találjátok!




39. fejezet



NÉGYES


Öt nap telt el Tris támadása óta, és ezek voltak életem legjobb napjai. Tris gyakorlatilag hozzám költözött. Petert nem találtuk meg, én pedig nem engedem, hogy a hálóteremben aludjon addig. Reméltem, hogy a beavatás után megkérhetem, hogy költözzön hozzám, így viszont néhány nappal előbb megtörtént, mint reméltem. Még hivatalosan meg kell kérnem, de még nem volt időm és bátorságom hozzá. Mi van, ha nemet mond?

A megmaradt öt csoportváltó átköltözött a Bátornak születettek hálótermébe. Van ott elég hely, és jobb ötletnek tűnt, hogy együtt vannak, arra az esetre, ha valami probléma lenne, ha Peter visszatér. Bár ezt kétlem. Peter gyáva, és nem fog egyedül megtámadni senkit. De már elég támadás volt, szóval jobban érzem magam, ha a felavatottak együtt vannak. Christina és Will volt az egyedüli, aki örült a bejelentésnek, mert már összebarátkoztak Uriah-val, Marlene-nel és Lynnel.

Otthonról dolgozok, és csak lógok Trisszel. Folyamatosan jönnek a látogatók, most, hogy Tris itt van. Soha nem volt ennyi ember a lakásomban, és ez az első néhány napban kényelmetlen volt, de most már élvezem. Különösen, amikor hallom Trist nevetni. Zene füleimnek.

A kanapén ülünk, én éppen most fejeztem be egy jelentést, ő pedig könyvet olvas. Abbahagyja az olvasást, leteszi a könyvet a dohányzóasztalra, és megszólal: - Kérdezhetek valamit?

- Persze, bármit – mondom.

- Hogy kaptad a Négyes nevet? Úgy értem, tudom, hogy négy félelmed van, de a nevedet már azelőtt megkaptad, hogy végigmentél a félelemutazásodon, nem?

- De igen. Amikor idekerültem, magántanuló voltam, így be tudtam pótolni mindent, amit kihagytam, amíg kórházban voltam. És nem akarták, hogy bárki felismerjen az iskolában. Így szabadidőmben felfedeztem a Bátrak központját. Annyi eldugott hely van itt, és gyerekként szerettem a szabadságot, hogy oda mehetek - természetesen a központon belül -, ahova csak akarok. Akkor éppen egy új csoport felavatott ment végig a félelemutazásán, és mivel kicsi voltam, senki nem vette észre, hogy ott vagyok. Max meglátott, én pedig azt hittem, bajban vagyok. Úgy értem, ez nem sokkal azután, nos, nem sokkal azután volt, hogy Marcus azért is megvert volna, hogy rosszul veszem a levegőt, így azt hittem, Max tényleg mérges lesz rám, és megver. De Max soha nem volt olyan. Annyi őrült dolgot csináltunk Zeke-kel, és ő soha nem emelt rám kezet.

- Arra számítottam, hogy kiabálni kezd, vagy valamit, de nem tette. Elmagyarázta, hogy mit csinálnak a felavatottak, elmagyarázta a félelem fogalmát. Én pedig azt mondtam neki, hogy nekem csak négy félelmem van. Akkor úgy döntött, hogy Négyesnek fog szólítani, és akkortól tudtam, hogy biztonságban vagyok. Tudtam, hogy nem kell aggódnom Marcus miatt. Bár még mindig voltak rémálmaim Marcusról, amikor felébredtem, tudtam, hogy Max megvéd. Akkor kértem, hogy hadd hívjam Apának. Evelyn utálta ezt, ő nem akart Négyesnek hívni, de hála Istennek a titkomat is megtartotta.

- Emlékszem, amikor elkezdődött a beavatás, azt akarták, hogy rögtön menjünk végig a félelemutazáson, amikor ideérünk. Betegre aggódtam magam, hogy több mint négy félelmem lesz, és komplett hülyét csináltam magamból. Igaz, hogy csak a családom tudta, hogy honnan kaptam a becenevemet. Szóval, amikor tényleg csak négy félelmem volt, nagyon megkönnyebbültem. Hazamentem Apához amilyen gyorsan csak tudtam, és elmondtam neki, hogy igazam volt. Az elég félelmetes pillanat volt.

- Ez olyan édes. Örülök, hogy kaptál egy második esélyt Maxszel – mondja. Odajön hozzám, leül az ölembe, és a nyakam köré fonja a karját.

- Igen, mindig szuper volt, a legjobb apa, akit csak kívánhattam. Majd elfelejtettem – mondom. – Apáról lévén szó, minap találkoztam apáddal.

- Hogy történt? – kérdezi.

- Elmentem az Önfeláldozókhoz, hogy szembenézzek Marcusszal. Rosszul vagyok a Műveltek cikkeitől, és tudtam, hogy egy nap szembe kell vele néznem. Úgyhogy megtettem.

- És hogy ment?

- Nem jól. Marcus nem adta fel, folyamatosan azt hajtogatta, hogy én vagyok a fia. Nem tagadtam, hogy a fia vagyok, de nálam voltak a fotók, amiket láttál, és Evelyn nyilatkozata, hogy Marcus vert meg minket. Amikor tovább erősködött, le kellett tartóztatnom. Most egy cellában ül az Őszintéknél.

- Mi fog vele történni?

- Beadják neki az igazságszérumot. Jack az Őszintéknél fogja kihallgatni, és ha bűnösnek találja, amiben biztos vagyok, akkor vagy csoportnélküli lesz, vagy nem tudom. Valószínűleg az Önfeláldozók döntik el, milyen büntetést érdemel.

- Mit érzel ezzel kapcsolatban?

- Most, hogy vége, már nem érdekel. Nagyon féltem látni. Amikor odaértem, először megint kilencévesnek éreztem magam, akit megint bántani fog. De amikor megláttam, annyira dühös lettem amiatt, amit tett velem, hogy jó volt végre szembeszállni vele. Soha nem mondtam meg nyíltan neki, hogy a fia vagyok, azt akarom, hogy őrlődjön, hogy az vagyok-e vagy sem. Még mindig voltak rémálmaim, amíg te nem jöttél. Azóta nincsenek, amióta mellettem alszol – mondom.

- Azt hiszem, akkor kicsit tovább kell maradnom, tudod, nem akarom, hogy újra rémálmaid legyenek – mondja, miközben játékos mosoly játszik az ajkán. Én is elmosolyodok, aztán odahajolok, és megcsókolom.

Egy darabig csókolózunk, aztán hirtelen elhúzódik. Zavartan nézek rá, valamit rosszul csináltam? – Mi van? – kérdeztem.

- Azt mondtad, láttad az apámat – mondja.

Nevetni kezdek.

- Mi olyan vicces? – kérdezi.

- Az apád rájött, hogy ki vagyok, és elmondtam neki az igazat. Megkérdezte, hogy tudod-e már, én pedig mondtam, hogy igen. Beszélgettünk egy kicsit, ő pedig mesélt a csínyeinkről, az ő szava, nem az enyém, amikbe keveredtünk, amikor kicsik voltunk. Nem tudtam, hogy tudott róluk. Azt tudtam, hogy édesanyád tudta, de fogalmam sem volt, hogy ő is.

- Én sem tudtam – mondja. – Azt gondoltam, ha tudná, soha többé nem hagyhatnám el a házat. – Ezen mindketten nevetünk.

- Különben meg, amikor eljöttem, mondtam neki, hogy a beavatás után udvarolni akarok neked – mondom.

- Tényleg? Mit szólt? – kérdezi.

Vigyorgok.

- Nos, azt mondta, hogy úgy gondolja, az összes Bátor ördögfióka, bár Natalie innen származik. De azt mondta, jobb ördögfiókát nem kívánhatna. Úgyhogy szerintem beleegyezett. – A beszélgetésnek azt a részét nem említem, hogy bevallottam, egy nap feleségül akarom venni. Azt hiszem, ahhoz még bátorságot kell gyűjtenem. De szerintem az még odébb van, mindketten fiatalok vagyunk még.

- Örülök, hogy jóváhagyta. Tudom, hogy már nem egy csoportban vagyunk, de tényleg aggódtam, hogy gyűlöl, amiért Bátor lettem.

- Soha nem gyűlölne, Tris. Igazán büszke rád – mondom.

- Szóval udvarolni fogsz nekem a beavatás után?

- Ez volt a terv. Várni akartam a beavatás végéig, de, nos, azt hiszem, hívhatjuk egy Bátor-féle udvarlásnak – mondom. Kifogyok a szóból.

Tris felkacag. – Bátor-féle udvarlás. Ez tetszik.

- Nos, nem igazán hiszem, hogy bárki udvarol a Bátraknál. Nem vagyok biztos benne, mert soha nem csináltam ilyet. Soha nem éreztem még így – mondom.

- Soha? – suttogja.

- Csak egyszer, de az nagyon-nagyon régen volt – mondom mosolyogva.

- Ó – mondja. – Ki volt az?

- Te voltál, Beatrice, csak te voltál – mondom. Felnéz rám, látom a felismerést az arcán, aztán elmosolyodik. Magához húz, és megcsókol. Érzem, hogy megmarkolja a pólómat. Úgy érzem, nem kapok levegőt, soha semmit nem éreztem még ilyen intenzívnek életemben. Lassan elengedi a pólómat, és a kezei a pólóm szegélyéhez vándorolnak. Elhúzódok, és bámulok rá. Tudom, hogy ez hova vezet, és tudnom kell, hogy ő is akarja.

Rám néz, és lassan elkezdi felhúzni a pólómat a testemen. Segítek neki levenni, ő pedig csak bámul rám. Zavarban vagyok, soha senkinek nem engedtem, hogy így lásson. Megérinti a tetoválásomat, a Bátor lángokat a bordáimon. Minden érintése olyan, mintha a lángok tényleg életre kelnének, égetik a bőrömet. A hátam mögé megy, az ujjai még mindig érintenek, felfedeznek. Úgy érzem, az egész testem lángokban áll.

Nem bírom tovább. Megfordulok, megcsókolom, a kezem a pólója és a farmerja között kikandikáló csupasz bőrét érinti. A bőre olyan, mintha tüzelne, ahogy az enyém is az ő érintésétől. A keze a mellkasomon barangol, és úgy érzem, kiszakad a belsőm. A kezem lassan elindul felfelé a hátán a pólója alatt. Alig kapok levegőt, annyira kívánom. A kezét lassan lecsúsztatja a hasamra, én pedig felnyögök. Őrületbe kerget. Elveszi a kezét, én pedig megborzongok. Fázom most, hogy nem érint. Lenézek, és látom, hogy a saját pólóját fogja. Lassan elkezdi felhúzni. Biztos vagyok benne, hogy éppen annyira remegek, mint ő. Soha nem voltam még ilyen ideges és eufórikus, mint most.

Kicsit elhúzódok, hogy le tudja venni a pólóját. Aztán ránézek, és csak remélni tudom, hogy ő is annyira kíván engem, mint én őt. Picit bólint, én pedig megcsókolom. Úgy csókolom, mint még soha. Megragadom a kezét, és a hálószoba felé húzom.

4 megjegyzés:

  1. Ez az eddigi legjobb fejezet!!!Alig vártam hogy megtörténjen...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én is nagyon vártam már, bár kicsit féltem is tőle. Remélem, azért sikerült egész elfogadhatóan lefordítanom ez a kis "sakkot".
      Köszi, hogy írtál!

      Törlés
  2. Omg a vége nagyon tetszett. Nem is kell ide udvarlás. Köszönjük Márti a fordítást!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Azért egy kis Bátor-féle udvarlás nem árt! XD
      Szívesen, és köszi, hogy írtál!

      Törlés